A madarak tanácskozása (Risaālatu-l-ṭayr)

Allahnak, a Megbocsájtónak és Könyörületesnek nevében! Csak Benne van bizalmam. Elérkezett Ő hozzám.

Nincs senki a barátaim közül, aki meghallgatná siránkozásaimat? Talán megkönnyítené a terheket, ha egy részüket átvállalná.

A hűséges barát nem tudja kisegíteni társát szorult helyzetéből, ha nem őrzi jóban-rosszban a szívében egy szégyen nélküli barátság tisztaságát. De hol találhatsz egy hűségesre, amikor a barátság olyan üzletté vált, melyben keresel valakit, ha bajban vagy, de nem emlékszel már rá, ha a baj elmúlt?

Isten legyen veletek, szentségben összesereglett testvéreim. Kik isteni rokonságban gyűltetek össze, nézzétek az igazságot belső látásotokkal, megtisztítva szíveteket a kétségtől, s csak arra a hangra hallgatva, mely az Istent hívja.

Igaz barátaim, kutassátok és osszátok meg a titkot, távolítsátok el a fátylakat, tökéletesítsétek egymást! Húzódjatok vissza, mint a sündisznó, mely mikor egyedül van, olyannak mutatja magát, amilyen. Tegyétek nyilvánvalóvá a belsőt, tegyétek belsővé a külsőt. Allahra! A belső legyen megmutatva, a külső pedig elrejtve.

Igaz testvéreim, dobjátok el bőrötöket, mint a kígyók, s haladjatok megingathatatlanul, mint a hangyák! Legyetek skorpiók fegyveretekkel a farkatokon, mert a Sátán csakis hátból támadja az embert. Igyatok mérget, hogy éljetek és szeressétek a halált, hogy életben maradjatok. Anélkül repüljetek, hogy menedéket keresnétek a fészkekben, mert leggyakrabban ott kapják el a madarakat. Ha hiányoznak a szárnyaitok, vegyétek el a másokét és célba fogtok érni. A legjobb fényforrás az, amelyik a legmagasabban van. Legyetek olyanok, mint a struccok, kik forró köveket nyelnek, mint a kígyók, kik a legkeményebb tojásokat emésztik el, mint a szalamandrák, kik a tűzbe ugornak, mint a denevérek, akik nem mutatkoznak nappal. Igazán bámulatos madár a denevér.

Igaz testvéreim, a leggazdagabb ember az, aki a holnapi nap után megy, míg a legboldogtalanabb, akit elszakadt a céltól. Nem kell csodálkoznunk azon, ha az angyal elkerüli a gonoszt és hogy az állat, épp ellenkezőleg, bűnbe keveri magát; az a csodálkozásra méltó, hogy az ember képes elhagyni vágyát a zsákmányra. Ennek köszönhetően veszítette el eredeti alakját, noha bensője értelemmel van megvilágítva.

Valóban olyan az ember, aki harcol a vággyal és megingathatatlanul járja útját, mint az angyal. Míg a lenti ember, mint a behemót, akinek nincs elég ereje ellenállni a kívánásnak.

De térjünk vissza a történet kezdetére. Azt mondom nektek:

Egy csapat vadász indult el a sivatagban, hurkokat feszítettek, csapdákat állítottak, utána elbújtak a bozótba. Én a többi madárral együtt voltam ekkor. A vadászok meglestek, füttyögni kezdtek, hogy oda csalogassanak. Látva a hűvös helyet, csapatostul és semmire sem gyanakodva oda sereglettünk és csapdába estünk. Bezárult körülöttünk egy gyűrű, a hurkok leszorították szárnyunkat, madzagok tekeredtek a lábunkra, olyannyira, hogy a legkisebb mozdulat is a kínunkat növelte. Majdnem teljesen elcsüggedve mindegyikünk csak a saját szerencsétlenségét látta és a szabaduláson gondolkodott, anélkül, hogy gondolt volna a társaira. Mégis, egy idő után megfeledkeztünk állapotunkról, s hozzászoktunk a hurkokhoz, kalitkákhoz.

De egy napon a rácsok között megpillantottunk más madarakat, kik kiszabadították fejüket, kibontották a szárnyukat és elkezdtek fölemelkedni a levegőbe. A csapdák egy része még a lábukon volt, s ha nem is tett bennük ez kárt, azért megnehezítette a menekülést, s boldogtalanná tette az életet. Ahogy megpillantottam szabadságukat, visszaemlékeztem saját helyzetemre is, melyről elfeledkeztem, s felháborodtam, hogy hozzászokhattam mindehhez, mérgelődtem és zokogott a lelkem. Kiabáltam a rácsok közül, hogy térjenek vissza és árulják el, hogyan nyerték vissza a szabadságukat, míg én a csapdában voltam, de hiába, ők folytatták a repülést. Könyörögtem nekik, hivatkoztam régi barátságunkra és közösen megtalált testvériségünkre kértem, legyenek hűségesek és távolítsanak el a szívükből minden gyanakvást, míg végül hittek nekem és visszatértek hozzám.

Kérdéseimre elmondták, hogy ők is ugyanúgy jártak, mint én, s hogy ugyanúgy a megsemmisülésbe és a pusztulásba voltak taszítva. Majd vigasztaltak, levették a nyakamról és szárnyaimról a hurkokat, kinyitották a kalitka ajtaját és azt mondták: „Uccu neki, szabadítsd meg magad!”. Kértem, hogy szabadítsák ki a lábaimat is a gyűrűből, de azt válaszolták: „Ha tudtuk volna, kiszabadítottuk volna a sajátunkat is. Hogyan gyógyíthatna meg téged egy beteg?”

Elhagytam hát a kalitkát és repülni kezdtem, ők meg azt mondták: „Találkozni fogsz helyekkel, ahol csak úgy leszel biztonságban, ha a mi nyomainkban repülsz. Hát tégy így és meg fogod találni az utat.”

Repülésünket egy hegy két oldala közti völgyben folytattuk, mely hol zöldellő és gondozott, hol száraz és elhagyatott volt. Miután ezt túlhaladtuk, a szemünk elé tárult nyolc csúcs, melyek a egynek látszottak a felhőkkel. Bátorítottuk egymást, sikeresen túlhaladtunk hat csúcsot, a hetedig aljánál pihentünk meg. Miután fölfedeztük, hogy juthatunk át, elhatároztuk, hogy erőt veszünk magunkon, hogy minél távolabb kerüljünk az ellenségtől. Visszanyert erőnkre támaszkodva, noha fáradtan a szüntelen vesződségtől, repültünk tovább, míg el nem értük a hetedik csúcsot.

És íme, virágzó kertek, szántóföldek, termékeny gyümölcsösök és a kanyargó patakok közé értünk, melyeknek varázsa felfrissíti a tekintetet, szépsége fölkavarja az elmét és a szívet. A fülünket madarak megindító éneke bájolta el, illatokat éreztünk, melyek meghaladták a legcsodálatosabb pézsmából és ámbrából készült parfümök illatát is.

Megkóstoltuk a fák gyümölcseit, szomjunkat csillapítottuk a folyó vizével, pihentünk, majd elhatároztuk, hogy tovább indulunk, így bíztatva magunkat: „Haladjunk tovább, gyorsan! Nincs gonoszabb csapda, mint a csalóka biztonság, a megnyugvásban nincs menekvés, s egy bástya sem véd jobban, mint a gyanakvás. Túl sokat időztünk ezen a gyönyörű helyen a közöny elűzésével vesződve. Az ellenség a nyomunkban leselkedik, menjünk. Akármennyi jó dolog is legyen itt, ne gondoljunk másra, csak a szabadulásra.”

Így hát megint útnak eredtünk, s megérkeztünk a nyolcadik csúcs tövébe. A csúcs a felhőkbe veszett és madarak vették körül, vibráló színeik, énekeik és könnyed alakjuk minden eddig látottat, hallottat meghaladtak. Ők voltak a legjobb kísérőink, örültünk jótéteményeiknek, melyeknek még töredékét sem tudtuk egész hátra lévő életünkben megtéríteni.

Hogy így összebarátkoztunk, fölfedtük a titkokat, s miután hangot adtak aggódásuknak, amiért annyit szenvedtünk, elmondták, hogy ezen a hegységen túl található a Legnagyobb Király vára. Bárki boldogtalan is keressen nála menedéket, ha megbízik benne, az ő segítségével mindentől védve lesz. Hittünk nekik és e királyi lakás felé vettük az irányt, mikor a közelébe értünk, megvártuk, hogy beengedjenek.

Amikor beengedtek, leírhatatlan nagyságú termet láttunk, melyből egy fátylon át újabb fénylő helyiségbe léphettünk át, melyhez képest az előbbi szűknek és aprónak tűnt. Végül megérkeztünk a legutolsó fátylon is túlra, a Legnagyobb Király színe elé, aki teljes fényességében megmutatkozott előttünk. Zaklatott szívvel és döbbent tekintettel álltunk és meg sem mertünk szólalni. De Ő látva izgatottságunkat, biztosított róla, hogy a javunkat akarja; csak ekkor mertük előadni sírva bajainkat. Ő azt válaszolta, hogy senki nem tudja levenni azokat a hurkokat, csak azok, akik azokat elhelyezték. De azért, hogy ez megtörténjen, el fog küldeni egy hírnököt a paranccsal, hogy elhozza nekünk a megbékélést és levegye a hurkokat. Ezután elküldött magától, mi pedig útnak indultuk a hírnökkel együtt.

Testvéreim közül egyesek megkérdezték tőlem, hogy mit gondolok a fenséges Királyról. Nekik ezt válaszoltam: „Ő a Király, aki hiánytalanul egyesíti a szennyel soha nem keveredő szépséget és a tökéletességet. Ő maga a tökéletesség, akitől még a csak elgondolt fogyatékosság is távol áll. Az Ő arca maga a szépség és keze a jóság maga. Aki hűséggel szolgálja, elnyeri a legnagyobb boldogságot, de aki elhagyja, az elveszett lesz az örökkévalóságban és ebben a világban is.”

Hány testvérem fogja azt mondani, miután hallotta tőlem ezt a történetet: „Úgy tűnik, hogy neked beteg az eszed és a lelked bolondsággal van tele. Valójában nem te repültél, hanem az eszed repült el, s nem is te voltál, csak a lelked a csapdában. Hisz tud az ember repülni és beszélni a madár? Elöntötte az epe a testedet, kiszáradt az agyad. Másféle étrendet kellene követned, gyógyteákat innod, langyos fürdőket venned, nyugtató illóolajokkal kenegetned a tested, megfelelő ételeket enned. Űzd el az álmatlanságot és minden túlzást, hisz előbb értelmes, intelligens, éles eszű kísérőnek ismertelek. Isten tudja, mennyit szenvedtél ebben az esztelen állapotban.”

Milyen hiábavaló, értéktelen beszédek! Valóban, a leggonoszabb beszéd a legelveszettebb. Allah az én egyetlen menedékem, szabadulásomat a világtól való eltávolodásban találhatom meg. Aki az előbbi módon gondolkodik, el fogja veszíteni a reményt ebben és a másik világban is, míg a gonoszak hamarosan megtudják, ami számukra írva van.

(A román és az angol fordítás alapján kompilálta Borbély András)

bird

Hozzászólás

Hozzászólás