A burkás Mona Lisa és a gúnyos manó története

BoritoHa erről a regényről akarunk beszélni, természetesen nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy egy botránykönyvről van szó. Botránykönyvvé általában az válik, ami megfelelően provokatív ahhoz, hogy szinte mindenkit arra késztessen, hogy foglalkozzon vele. A foglalkozás pedig ezen a szinten általában azt jelenti, hogy meg akarjuk fejteni a gunyoros manóként viselkedő regény feladványait, és mivel túlságosan nyugtalanító a létezése, el akarjuk helyezni valamilyen dobozkában, sémában. Vagyis: akkor ez most iszlamofób vagy Európát (Nyugatot) bíráló, társadalomkritika vagy politikai disztópia, a modern ember közönyös magányáról vagy égető aktuálpolitikai kérdésekről szól? A regény pedig csak vihog, és viháncol, és csúfolódik, hogy „dehogy-dehogy, ne is próbálkozzatok, nem foglak titeket megnyugtatni”.

Elolvasva Houellebecq Behódolás c. regényét mindent csináltam, csak nem nyugodtam meg: felháborodtam, igazat adtam, helyeseltem, és hevesen tiltakoztam, szörnyülködtem, aztán két hétig gondolkodtam, és még mindig cseppfolyóssá válva csordogálnak ki ujjaim közül az értelmezés lehetőségei. Így, rájöttem, nincs más választásom, mint egy viszonylag stabilnak tűnő keretből kiindulni, és ebben megpróbálni elhelyezni a különböző rétegeket.

A Sorbonne-on tanító, negyvennégy éves irodalomprofesszor, François doktori kutatásának tárgyát, Huysmans életművét saját elrontott élete elrontott metaforájaként kezeli. Huysmans számára nem egyszerűen egy halott író, akinek munkásságával elmélyülten foglalkozik, hanem barátjaként tekint rá, akinek műveit újra és újra elolvassa, és minden életszakaszában máshogy reflektál rájuk, másképp helyezi el értelmezési struktúrájában. Az irodalomfelfogását az az elképzelés határozza meg, hogy csak ez a művészeti ág képes megadni azt az érzést, hogy kapcsolatba léptünk egy halott emberrel, közvetlenebbül és mélyebben, mint egy élő baráttal. Úgy gondolja, hogy az író mindenekelőtt emberi lény, és elhanyagolható, hogy mennyire jól vagy rosszul ír, a lényeg az, hogy ír, és hogy igazán jelen van a könyveiben. Tehát François saját életét Huysmans művein keresztül értelmezi. A különc ugyanúgy az író életének csúcspontja, ahogy az ő szerelmi életének Myriam. Huysmans negyvennégy évesen talált rá a hitére, François a saját születésnapját is csak efelől tartja érdekesnek, vagyis azért, mert nem talált rá, habár – ugyan teljesen más okból – számára is vonzó a szerzetesi élet. És talán a legfontosabb párhuzam, hogy Huysmans életében ugyanolyan fontos politikai konfliktusok zajlottak le, mint amilyenek őt is érintették, hiszen felszámolták a kolostort, ahol menedéket nyert. Ez az esemény mégis elenyésző százalékát foglalja el az életművének, őt is hidegen hagyták a politikai kérdések, akárcsak François-t. Itt át is térhetünk a kereten belül foglaltatott egyik szegmensre: a politikára, vagyis a regényvilágbeli politika milyenségére, mechanizmusaira.

A regény provokatív jellegét leginkább az adja, hogy a súlyos aktuálpolitikai kérdéseket vet fel, amelyeket egy közömbös, magányos, értelmiségi figura szemszögéből tárgyal egyáltalán nem konvencionális módon. Mint említettem, François-t nem érdekli a politika, ahogy ezt többször ki is jelenti magáról, és mivel mindig mediáltan van jelen az életében, könnyedén megteheti azt, hogy kikapcsolja a TV-t vagy a rádiót, amikor pedig komolyra fordul a helyzet, elhagyja a várost, és elmegy kirándulni. Templomokat látogat, miközben Párizsban zavargások vannak, meghiúsul a választás, és úgy tűnik, a demokrácia biztosnak hitt szerkezete mindenhol repedezik, azonban amíg nincs adás, az egész érzékelhetetlen számára. A fokozott közönyösség miatt néha úgy tűnhet, mintha a politika puszta háttere lenne a narrátor saját életével történő számvetésnek. A veszély is érzékelhetetlen, nem fél, nem tudja, mitől kellene, a háború, a polgárháború absztrahálódott, nem tudja elképzelni, hogy az ő életére is hatással lehetnek ezek a csupán a médiából ismerős dolgok. A közvetítettség elközömbösítő hatása akkor válik leginkább nyilvánvalóvá, amikor különösebb fennakadás nélkül lépi át egy pénztárosnő holttestét, és megy el két halott, géppisztolyt szorongató arab fiú mellett. A rádióból szeretné megtudni, hogy mi történt velük, holott ő maga is tudja, hogy már rég nem közvetítenek semmilyen releváns információt. Amennyire lehet, tehát, kivonja magát, elvonul, akárcsak legjobb barátja, Huysmans, majd miután lecsillapodott a helyzet, „behódol”, azaz beilleszkedik az új rendszerbe.

És persze van a regényben társadalom, és van benne kritika is jó bőven. Ironikusan viszonyul a demokráciához. Rámutat annak lehetetlenségére, instabilitására, törékenységére, arra, hogy képes önmagát felszámolni, belülről felbomlani, miközben a saját eszközeit használják fel ellene. A rendszer annyira sebezhető, hogy elég egyetlen szavazóurnát megsemmisíteni, és máris érvénytelenné válik az egész, ezt mindenki jól tudja, így aki kárt akar benne tenni, ezt használja fel fegyverként. Ugyanakkor a demokrácia elvetésének lehetőségét is ironikusan kezeli, a köztársaság értékeire való hivatkozás nevetséges, mégis úgy tűnik, nem nagyon van más lehetőség, mint elfojtani egy gúnyos kacajt, és utolsó, kétségbeesett próbálkozásokat tenni a rendszer egybentartására, ha már nem lehet nyíltan beszélni, a különböző vádaktól való félelem miatt. Mert nem mindenről lehet beszélni, így a problémák is érzékelhetetlenné válnak a boldog, békés együttélésnek elfojtásokkal teli légkörében. A konfliktusok észrevehetetlenek, a politikusok pedig nem vállalják a felelősséget semmiért és senkiért, a pártok leválnak az általuk képviselt tömegről.

A történések során elkerülhetetlenül felmerülnek a nőkkel kapcsolatos kérdések. Miközben François összehasonlítja az iszlám és európai nők helyzetét, eljut ahhoz a felismeréshez, hogy szó nincs hatalmas különbségekről, legfeljebb az elnyomás formáiban. Látja például azt, hogy a nyugati nőkkel szemben támasztott elvárások hogyan lehetetlenítik el a boldog párkapcsolatokat vagy a családi életet. Bár ironikusan rámutat ezekre a dolgokra, ő is ugyanazokat a sémákat alkalmazza, amelyeken az elnyomás alapszik. A nőket aszerint értékeli, hogy milyen erős szexuális vágyat tudnak felkelteni benne, a nyugati női divat eltűnését, azaz a fátyollal és egyéb, az iszlám hagyománynak megfelelő öltözékkel való felváltását azért sajnálja, mert így kevesebb combot és feneket fog látni. Tehát a nőkhöz fűződő viszonyát, és azt, hogy miként reflektál a velük kapcsolatban felmerülő problémákra, alapvetően saját szexualitása határozza meg. Végső soron az iszlám hit felvétele is szorosan összekapcsolódik ezzel, hiszen hanyatló szerelmi élete fellendülését várja ettől a lépéstől.

Úgy gondolom, hogy ez a regény sokkal több egy dichotomikusan felépített jövőképnél, amelyben a jó és a rossz pontosan és meggyőzően megkülönböztethető és elhatárolható. Sőt, ha igazán őszinték akarunk lenni, nem is igazán találunk semmi pozitívat benne. Vannak viszont kérdések, problémák, kiábrándultság, magány és eszmerendszerek, politikai rendszerek, amelyek nem működnek, rosszul működnek, mindezek pedig egy különc, dekadens író életének keretén belül, aki inkább élt a maga teremtett, mesterséges világában, mint a valóságban.

Michel Houellebecq: Behódolás. Magvető, Budapest, 2015.

Hozzászólás

Hozzászólás