A félelem megtanulhatatlan felületéről

B1375636Nem tudom eldönteni, mit olvastam. Hidegrázós tündérmeséket, kísértethistóriákat élő szellemekkel, legendákat a szomszéd faluból, rémtörténeteket, csodameséket. Bármennyire is igyekszem Papp-Zakor Ilka Angyalvacsora címmel megjelent kötetének pontos meghatározására, a szövegek minduntalan ellenállnak minden definíciós kísérletnek. Mesék és nem-mesék egyszerre ezek a szövegek, bennük a csodálatos-borzongatós olyan természetességgel olvad bele a szövegvilágba, hogy jelenléte, logikája egy pillanatra sem kérdőjeleződik meg.

A szövegek összetartoznak, de nem valamilyen szerkesztési bravúr folytán. Nincsenek átjáró szereplők, megduplázott terek, közös idő – a tizenkét történetet működésük, mozgásuk csatolja egymáshoz. Valamennyi szöveg ugyanazt a perspektívát, ugyanazt az elbeszélői pozíciót alkalmazza: fokozottan korlátolt tudású én-elbeszélőik szűk látóterében, alig felfejthető titokként bomlanak ki a történetek.

A kezdeti semmit-tudást, amiből a szövegek indulnak, elejtett megjegyzések, mellékmondatok, zárójelek írják  felül. Olyan körülmények, melyek egy más pozícióból nézve elsődlegesek, szembeötlők, felforgatók lehetnének, ezeknek a saját beszűkült világukban megrekedt narrátor-szereplőknek mellékesek, vagy olyannyira alapértelmezettek, hogy említésük fölöslegesnek tűnik. A Hélium vak cirkuszistája számára saját vaksága nem különleges állapot, A Nagyapó kesztyűcskéjében megszólaló kislány mindennaposnak éli meg saját mozgásképtelenségét.

A szövegcímek is gyakran rájátszanak a nézőpontoknak erre a sajátosságára. Az Édesanya könyvesszobája, Nagyapó kesztyűcskéje, Anyuka címek lekapcsolódnak erről a belső meghatározottságú perspektíváról és kívülre helyezik a nézőpontot. A szövegek elbeszélőjét nevezik meg, valami rajtuk kívüli viszonyítási pont felől – A könyvesszoba lakóját a történet egyetlen beszélő szereplője nevezi Édesanyának, a piros kesztyűs kislányt Nagyapó nevezi Kesztyűcskének (itt még egy csavart ad a címnek a kisbetű), az Anyuka pedig az elbeszélő által megvetett és elutasított vő ragacsosan kedveskedő megszólítása. A pozíció elbizonytalanításával játszik a kötet címével megegyező novella címe: Angyalvacsora, ami nem engedi meghatározni – angyalok lakomájáról, vagy angyalokból főzött ételről van-e szó.

Olykor a csoda-effektust, ami a történeteket mese-szerűvé teszi, éppen ez a nem-tudás adja. Az elbeszélő számára is homályos, megmagyarázhatatlan ami történik, az értelmezés ilyenkor vagy elmarad, ami teljesen magunkra hagy a természetfelettivel szemben, vagy olyan sajátos logika szerint épül fel, amely egy ok-okozati vagy célelvű értelemkeresés felől nem felfogható. Az Édesanya könyvesszobája nem ad magyarázatot a gyerekek felbukkanására, de nem is fontos születésük hogyanja. Az ittlétük a lényeges, ezzel kell valamit kezdenünk, ekörül mozog a történet. A Gyógyítókban lényegtelen, hogyan menekül el a bűvész, hogyan válik mosómedvévé a történetmondó lány, ezek ugyanúgy a szövegvilág részét képező körülmények, mint a tér, az idő, amelyben léteznek, vagy a nyelv, amelyen beszélnek.

A titok(zatosság) azonban nem számolódik fel ezek mentén az elrejtett utalások mentén sem. Nem felfejthető, nem megfejthető a valóság, nem kapunk kulcsot az igazsághoz. Nincs értelmezés, magyarázat, és nincs is rá szükség. A semmit-tudás egyfajta nem-tudássá alakul a történetolvasás során, de soha nem lesz ennél több, soha nem lesz biztonságos, stabil, kimozdíthatatlan.

A szövegek egyrészt ezzel a bent-rekedt narrátori pozícióval, másrészt pedig a valamin kívül rekedt szituációk határ-szerűségével játszik. Az elbeszélő-szereplők valahogy mindig kívül maradnak a megszokotton, a normálison, idegen számukra a tér, a rendszer, a nyelv. Az Anyuka című szöveg elbeszélője idegen országban, idegen nyelvű emberek, idegen szabályok közt találja magát, a saját tudása itt teljesen használhatatlan: fullánkos utálkozása édesgetéssé alakul a meg-nem-értésben, segítségére nincs szükség, saját anyaságán is kívül reked. A Tulajdonképpen narrátora kiszolgált, ócskasori tárgyak közt bolyongva maga is a nyelvi senki-földjére szorul. Hajléktalanok, magukra maradottak, mozgásra-, beszédre képtelenek, koldusszegények, kitaszítottak mesélik ezeket a történeteket. Éppen ez a valamin-kívüliségük az, ami miatt nehezen megragadható a pozíció, amelyből beszélnek.

Máskor az elbeszélő részese a világnak, amelyben áll, nem reked kívül azon, viszont maga a szövegben felépülő világ az, ami számunkra idegen. Az Angyalvacsora, a Sakk, vagy a Gyógyítók világa olyan idegen, hogy a távolságot legfeljebb valami ügyetlen allegorizáló megfeleltetéssel lehetne feloldani (ami persze magában hordozná egy túlságosan didaktikus, leszűkítő értelmezés veszélyét).

A megírt világok tehát nem megérthetők, leképezhetők, de az a szelet, amelyet a szemellenzős narrátori pozíció látni enged, bejárhatóvá, megragadhatóvá válik. A szövegvilágon belüli navigációt pedig olyan kiemelkedő, refrénként visszatérő képek segítik, amelyek történetenként kijelölnek egy-két fókuszt. Ilyen szédülésig körözött pont a Vénasszonyok nyarában a levágott ujjú lábfej, a Nagyapó kesztyűcskéjében Afrika vagy a lány haja (a Nagyapó szavaival: szexepilje), A Múzeum utcában a vízforraló, mint legnagyobb érték, stb.

Van, hogy éppen a képek egymásra tolása adja ezt a kapaszkodót. Ez történik a Kaviár című szövegben is, amely a végletes szegénység kontextusába csúsztatja a végletes gazdagság egyik legegyértelműbb jelképét: a kolduskalapnyi kaviár egy olyan abszurd sarkköve lesz a történetnek, ami egészen megváltoztatja az erővonalakat, átrajzolja az elvárásokat, logikát. A Gyógyítókban a babonás, naiv városban vándor gyógyítók, kuruzslók és bűbájosok elférnek egy térben olyan modern világelemekkel, mint a villamos, vagy az öt csillagos hotel.

A szövegek világtapasztalása egyértelműen érzéki, testi. A megragadható, nagyon konkrét pozíció egy a szövegben erőteljesen pulzáló testi jelenléttel fonódik össze. Valamennyi szöveg egymásba tolja az érzést és az érzékelést. A Hélium beszélője számára a félelem megtanulhatatlan felületű anyag; Kesztyűcskének az álomképként megjelenő Afrika éhségében szublimálódik: a zsiráfok és zebrák ízére kíváncsi; a Kaviárban a gazdagság egy kalapnyi nyálkás, halszagú golyócska. Az érzékek is egymásba csúsznak, nincsen közöttük megragadható határvonal – a vak cirkuszista lánynak például a harisnyák színe és tapintása egyet jelent.

Nem megértett, hanem megtapasztalt helyzetekről mesélnek tehát ezek a történetek. Testi, érzéki tapasztalásról, ezeken keresztül történő értelemadásról. Éppen ezért tud elmaradni a kauzális, vagy telikus logikára felfűzött világmagyarázat, a kívülről is érthető értelmezés. A pozíciók felcserélhetetlenek, stabilak, kimozdíthatatlanok, és éppen ezért érzékelhetőek elmozdulásként – mármint a mi helyzetünkből való kimozdulásként, a belehelyezkedés erőteljesen tapasztalati lehetőségeként.

Papp-Zakor Ilka, Angyalvacsora, PRAE.HU Kft. JAK-füzetek sorozat, 2015.

Hozzászólás

Hozzászólás