„aki egyszer már visszatért hozzá”

covers_341848A mesék világába kedves dolog belemerülni – de hiába tudom Andersen A kis hableánya óta, hogy nem mind móka és kacagás, ami annak tűnik, hajlamos vagyok figyelmen kívül hagyni ezt a tudást, és elhiszem, hogy legalább ezekben a világokban boldog az, ami szép. Pedig a szép szerelmes történetek a szomorúságtól lesznek olyan szépek – hallott már valaha valaki nagy és boldog és örökké tartó szerelemről? Az általam ismert összes szívfájdító-könnyfakasztó, hegyet-völgyet megmozgató érzésekkel manőverező mű alapján kijelenthetem, hogy ez a koncepció nem létezik, mégis mindenki ezt a halmaznyi jelzőt szeretné a magáénak tudni a számára kiutalt szerelem mellé. Hol lehet a boldogságban a vágyódás, az elérhetetlenség, a szívfacsarás és a beteljesületlenség? Szerelem-e igazán, ha boldogan éltek, míg meg nem haltak? Vagy épp ezek a soha ki nem elégülések keltik a boldog szerelem illúzióját? Hogyha igen, akkor Tátos és Tori boldog szerelmesek a javából. Hogyha nem, akkor ez a történet nem is mese, hanem egy darab az életből. Mindenki döntse el maga.

Mindazonáltal ezek előtt a kérdések előtt, amelyekre nem is biztos, hogy akarjuk tudni a választ, ott van annak a tisztázása, hogy mégis hogyan kerül egy történetbe, és egymás életébe egy japán darulány és a magyar mesék pásztora – akárhogy is, ez nem egy teljesen szokványos kombináció. Igazán messze vannak egymástól a japán vulkánok és a pásztorfiú kalibája: mintha csak egy véletlenen múlna ez a találkozás, saját számkivetett magányában épp oda száll le ez a daru és ott talál ideiglenes otthonra, ahol ez a táltosfiú csak rá vár. Lehet, hogy ez a „csak rá vár” a kulcs: szükségük volt egymásra; és még mielőtt találkoztak volna, ott élt bennük a más megismerésének a vágya. Végül is, a találkozás létrejöttéhez ez a véletlen, és a megismerési vágy elindította közeledés és elfogadás éppen elegendőnek bizonyul: a kultúrák metszéspontjánál nincs szükség semmilyen sötét rituáléra, zálogokra, biztosítékokra – pont megfelel egy kinyújtott kéz is.

A földkerekség különböző tájain mindig is előfordult, hogy lányokká változtak állatok: hattyúk, fókák, galambok, farkasok, vagy akár darvak – és persze, hasonló gyakorisággal megesett az is, hogy egy jóravaló férfiú megleste őket lányformájukban, és elrejtette előlük a visszaváltozató állatbőrt. A szabad állatlétbe visszavágyódást magukba zárva a lányok feleségei lettek ezeknek a hős férfiaknak, amíg vissza nem szerezték jogos tulajdonukat, és ott nem hagytak maguk mögött mindent. Tori egyike ezeknek a csodálatos lényeknek: hófehér daru volt, szürkésfekete farktollakkal és egy égőpiros folttal a fején – aztán meg gyönyörű lány lett, sápadt bőrrel, selymes tapintású fekete hajjal, sötét mandulaszemekkel.

Japánban ez a fehér tollú, fekete lábú és piros koronájú daru a jószerencse, a hosszú élet és a boldog házasság szimbóluma – amellett, hogy monogámok, úgy tudni, hogy ezer évig élnek ezek a madarak. Van ott egy történet, amelyben egy szegény fiú segít egy sebesült darun, aztán szabadon engedi mindenféle jókívánságokkal. Mikor hazatér, egy csodaszép lány várja a háza előtt, azt állítva, hogy a felesége, és nem fogadja el tiltakozásként azt, hogy a fiú nem tudja eltartani őt. A megélhetést biztosítandó a lány mindennél lenyűgözőbbeket fest kitépett tollaival madár alakjában, és ettől egyre betegebbé válik – mindez addig folytatódik, míg a fiú a láthatósági tiltást megszegve kilesi, hogy a felesége daruként műveli mindezt. Mivel lelepleződött, a lány daruvá visszaváltozva elrepül, örökre elhagyja a férjét.

A földkerekség különböző tájaitól elrejtett pusztákon mindig is éltek különös pásztorfiúk: akik beszélnek az állatok nyelvén, akik csak az igazat mondják, akiknek csillagból van a szemük. Tátos is egy közülük a saját magányában. Az igazi nevét még ő maga sem tudja, egy öreg kutyával jár-kel, furulyaszóval bűvöli el a természetet, és érzi az egész látható és láthatatlan mindenséget: a növények nyújtózkodását, a madarak repülését, a holtak lelkét – és nem fél ezektől a mások számára ismeretlen tapasztalatoktól. Úgy alakul, hogy az előbbi japán mese bajba jutott és az otthoni vidékekről kissé elkalandozott daruját ő menti meg, majd a téli szélbe-fagyba beleváltozott, nedves hajú lányt is hazaviszi, szállást és ennivalót ad neki, és próbálja megérteni, hogy ki is lehet ez a titokzatos idegen, akire talán mindig is várt. A kettőjük közötti megismerési folyamat lassú, de nem elnyújtott, és az első együtt töltött éjszakával egyesül a világuk ebben a csendes és finom történetmondásban.

Van még egy jelentőséggel bíró szereplő: a Tátos szülővárosában tevékenykedő öreg ékszerész, aki tudása, tárgyai és tapasztalatai által segítségére lesz a fiúnak Tori és a lány által képviselt világ megértésében. Ő az, aki az átváltoztató erővel bíró vérpiros hajtűért cserébe rizspapírt ad, hogy arra festeni tudjon a lány, és ő lesz az is, aki a megfestett papírokat először látja és még sosem látott szépségűnek értékeli, valamint a képek felvásárlásával a fiatalok megélhetését is biztosítja. A szenbazururól, az ezer darumadár origamizásának a hagyományáról is ő beszél Tátosnak: hogyha meghajtogatod mind az ezer darumadarat, és felfűzöd őket egy hosszú zsinórra, akkor a tied lesz a szíved vágya.

A próbatétel-lehetőség ellenére azonban ez a történet nem a megszerzésről és a megtartásról szól – hiába hisszük ezt a hajtogatások évszakokon áthúzódó óráiban, mikor minden újabb papírdaruval közelebb kerül Tátos ahhoz, hogy az igazi madár teljesen az övé legyen –, hanem az elengedésről. A pásztorfiú nem azért lesz hős, mert minden elképzelhető szuperlatívuszú akadályt legyűr, vagy fejtörők sokaságát oldja meg, vagy ki- és felszabadítja a rabságban sínylődőket, vagy átveri a rendszert – vagy ki tudja, még hányféle módja van a hőssé válásnak –, hanem mert talán a legnehezebbet teszi meg, amit állítólag ember csak megtehet: felülkerekedik saját magán és a birtoklási vágyán.

Szabó T. Anna nem egy új mesét talál ki: csupán vesz egy távoli történetet, de ezt úgy tárja elénk, hogy annak a szavai frissen és belénk ivódóan hatnak. Meg hát mindenki hallott már árva pásztorfiúkról és átváltozó lányokról, de a hallomások közben éreztük-e ennyire közelien a különös képességekkel rendelkezés számkivetettségét és meg nem értettségét, az otthonról eltávozás otthonteremtését, a nyelvtanulók első mondatának örömét kimondó és megértő részéről, a közeledés és a távolodás örömeit-fájdalmait, a másik megfejtésének és mindeközben a titkok megtartásának az óvatos, tapogatózó próbálkozásait? Azon kívül, hogy a szereplők túllépnek saját meséjük sablonjainak korlátain – nem is feltétlenül a külső történetiség, hanem a történtekre való reflektálásuk, érzésviláguk, gondolatiságuk szintjén –, élővé lesz körülöttük minden, még a fagyott hideg tél súlyos hóesése és betakarása is. Az eredeti mesékben felmerülő, a nőiséget, az önfeláldozó művészetet, az átváltozás problematikáját érintő kérdések mellett témává teszi az emberek közötti idegenséget: az idegen megtapasztalásának és ismerőssé, sajáttá tételének a nehézségét és előforduló lehetetlenségét.

A szöveg képeinek a hangulatát kapják el Rofusz Kinga illusztrációi: fekete-fehér-szürke-piros könnyedségükben kiegészítik őket – és feltárják, ami a szavak közti szünetekben marad. Gondolhatjuk úgy is, hogy ezek az illusztrációk csak másodlagos szereppel bírnak, azonban épp az elmondás képisége, nagyon erős megmutató és érzékeltető helyei miatt lesz oda-vissza kapcsolat szöveg és kép, kép és szöveg között. Úgy magyarázzák és értelmezik egymást, akárcsak a két idegen a puszta közepében.

Szabó T. Anna, Senki madara, Magvető, 2015. (Rofusz Kinga rajzaival)

Hozzászólás

Hozzászólás