Mitől történelmi még a magyar Európa-bajnoki részvétel?

Múlt vasárnap óta tudjuk, hogy a magyar labdarúgó-válogatott 1972 után ismét Európa-bajnokságon vehet részt a következő év júniusában. Az elmúlt hetekben, hónapokban, amióta esély mutatkozott a kijutásra, szokás volt történelmi tettként aposztrofálni az esetleges kvalifikációt. Vasárnap este mindenki úgy ment ki a stadionba, vagy ült le a tévé elé, hogy jó eséllyel magyar sporttörténeti pillanatot fog látni. Ennek megfelelően különös hangsúlyt fektethettünk a megtekintés körülményeire. Mindannyiunk fejében ott vannak az olyan nagy mondatok, legendás kommentátori hangszínek, amelyek az ehhez hasonló horderejű eseményekkel összekapcsolódtak. Kinek ne lenne ismerős Szepesi hangja, amint az Évszázad mérkőzésén, a Wembley-ben az Anglia ellen 6-3-ra megnyert meccsen Puskás hátrahúzós gólját közvetíti: “Czibor most az alapvonalról Puskásnak adja, Puskás cselt csinál, lő, gól.” Valami hasonlóra számíthattunk vasárnap este is, legalábbis ami az érzelmi oldalát illeti, éppen ezért megpróbáltam Hajdú B. István közvetítésével nézni a magyar-norvégot. Mivel Romániában nem nézhető az M4 Sport, és az internetes közvetítés akadozott, maradt a román nyelvű csatorna.tumblr_nuqr5y4Pgp1r0mt95o1_1280

Ezzel pedig azonnal eljutottunk a vasárnap este kevésbé nyilvánvaló, kevésbé ismert, sporttörténelmi jelentőséggel bíró momentumaihoz. Az, hogy a magyar válogatott meccsét román nyelven nézem, skizofrén helyzetnek tűnt. Skizofrén volt annak fényében, ami az elmúlt néhány évben történt a két válogatott szurkolói között. Tehát valójában egyáltalán nem kellett annak lennie. Azért nem, mert nem két etnikum közti feloldhatatlan viszony mutatkozott meg a két szurkolótábor összecsapásaiban, hanem két fanatizált, agresszív embertömeg vandalizmusa. Amiért skizofrénnek érezhettem a helyzetem, az nyilván annak tudható be, hogy az etnikai különbségeket agresszivitásuk kiélésének ürügyéül használja két csoport, mindez pedig úgy prezentálódik, mintha valamilyen immanens inkompatibilitás állna fent azok között a közösségek, állampolgárok, etnikumok között, amelyek reprezentánsaiként tündökölnek a fent említett figurák. Első beleérzésem hibás voltát támasztja alá az a beszédmód is, amit a magyar-norvég meccs alatt a kommentátoroktól tapasztalhattunk. Baráti, korrekt, szakmai párbeszéd folyt a mérkőzés során. Olyannyira baráti volt ez a hang, hogy a magyar csapat játékát, amit defenzív antifocinak és önmaguk erejének ismeretéből fakadó taktikus játékstílusnak is lehetett tekinteni, ők utóbbinak mondták, úgy hogy valóban a szakmai érvek is ebbe az irányba mutattak. Persze a szükséges érvek felsorakoztatása sem maradt el.

Nyilvánvalóan nem azért sporttörténelmi (még) ez a vasárnap este, mert korrekt, pártatlan közvetítést hallhattunk, hanem azért, mert rámutat arra a helyzetre, hogy a sporttá, pontosabban “szurkolássá” szublimált gyűlölet egyrészt nem etnikai szemüvegen keresztül ítélendő meg, másrészt nem fenntartható. Különleges és sportdiplomáciai szempontból kiaknázandó ez a pillanat, amikor is mindkét csapat, mindkét szurkolótábor sikeres időszakon van túl, egymástól függetlenül sikerült kijutniuk az Európa-bajnokságra. Most tehát nincsenek olyan frusztrációk, mint amilyenek lehettek korábban mondjuk a bukaresti 3-0 után. Azok az események ugyanis, amelyek az utóbbi időben ezeket a párharcokat jellemezték, egyre tarthatatlanabbak, nem egyszerűen azért, mert folyamatosan szabálysértések történnek, hanem azért, mert olyan alapvető és szükséges szurkolói viszonyulásformák maradnak figyelmen kívül, amelyek nélkül a tényleges párharcok, a mérkőzések érvényüket veszítik. Szándékosan nem sorakoztatom fel a két szurkolótábor bűneit, ugyanis értelmetlen lenne összemérni, hogy vajon ki fütyülte erőteljesebben ki a másik himnuszát, vagy ki okozott nagyobb anyagi kárt a szomszéd fővárosban. A közös pont az artikulálatlan, vak agresszió, olyan tudathasadásos logika, ami valójában összeegyeztethetetlen mindazzal, aminek az apropóján történik. Olyan erőszak, ami éppen a másik etnikumtól elkülönülni vágyókat öleli egy közös kategóriába, ami független a nemzetiségtől, az agresszivitás közösségébe.

Nyilvánvalóan nem egyedi a román-magyar történelmi viszonyokból (is) fakadó szurkolói ellentét, hiszen vannak az UEFA égisze alatt olyan válogatottak is, amelyeket egyszerűen nem sorsolnak össze éppen a köztük fennálló háborús helyzet miatt. Azok azonban azért nem kapcsolhatóak ide, mert nem pusztán a várható szurkolói magatartás teszi veszélyessé a találkozót, hanem objektív, külső körülmények, amelyek magát a biztonságos szervezést, a tömegrendezvény lebonyolítását veszélyeztetik.

Háború és labdarúgás. Hiba lenne figyelmen kívül hagyni azt a nyelvi eszköztárat, ami mondjuk egy labdarúgó-mérkőzést leír. Ez igen nagy mértékben analóg a háborúról szóló diskurzus nyelvi elemeivel, itt gondolkodhatunk a köznapibb támadástól egészen a megsemmisítő vereségig számos kifejezésre. Erre a fajta harcosságra, a valódi harctól való elvonatkoztatás képtelenségére azonban nem építhetünk érvelést, ami legitimálná a pálya körüli erőszakot, hiszen éppen azért használatos ugyanaz a nyelvi eszköztár, mert egy átstilizált, újrarendezett, szimbolikus összecsapásról van szó, amelyből éppen a másik felszámolásának a törekvése hiányzik. Egyszóval a sport egyebek mellett egy kódrendszert, szabályrendszert, közeget, nyelvet teremt arra, hogy a versengésben lévő tagolatlan agresszivitás tényezője felszámolódhasson. Éppen ezért hiteltelen az, hogy miközben elfogadjuk egy adott sport saját szabályokkal rendelkező belső világát azáltal, hogy elkezdünk játszani, figyelmen kívül hagyjuk azt az igen fontos tényezőt, hogy a versengés, a háború olyan átstilizált formában van jelen, amiből a pusztítás, másik teste ellen irányuló agresszió hiányzik.  A sport – vizsgált szempontunkból tekintett – lényegét hagyjuk figyelmen kívül azáltal, ha nem veszünk tudomást a megrendezettségéről, és tényleges agresszióval kompenzáljuk a pályán, a másik közegben történő sikertelenséget, vagy egyáltalán a pályán történtekkel egy időben szublimálunk agresszióvá tőle független frusztrációkat. Kicsit olyan ez, mintha nem érzékelnénk valamely vizuális művészeti alkotás megkonstruáltságát, és mondjuk ki, meg szeretnénk menteni a filmben fuldokló szereplőt.Empty_Chairs_in_Stade_de_France

2016. június 10-én rendezik az Európa-bajnokság döntőjét, amire nemrég kijutott a magyar válogatott. Párizsban, a Stade de France-ban. Abban stadionban, ahová a tizenharmadikai, péntek esti terrortámadás részeként egy öngyilkos merénylőnek is jegye volt, az alapos biztonsági ellenőrzésnek köszönhetően nem jutott be, ezért az egyik bejáratnál aktiválta a bombát. Annak ellenére, hogy meghiúsult a nézőtéren történő robbantás, még célpont volt a stadion. Egyrészt persze amiatt, mert nagy tömeg található ugyanabban a térben, másrészt azonban több szempontból szimbolikus a célpont kiválasztása: Franciaország nemzeti stadionjáról van szó, egész Európát érintő sportesemény egyik leendő helyszínéről, és egyáltalán sporteseményeknek helyet adó térről. A stadionokba bekerült egy eddig kevésbé ismert, kevésbé köznapi erőszakforma. A stadionokban történt tragédiák alkalmával – gondoljunk mondjuk a Heysel-tragédiára – a futballtársadalom eddig általában levonta a következtetést, és lépéseket tett afelé, hogy hasonló ne ismétlődhessen meg. A kérdés, hogy egy szerencsésen meghiúsult tragédia mennyiben képes a stadionokban történő viselkedés újragondolására sarkallni. A párizsi támadások – jelen esetben a Stade de France-ra fókuszálva – egy olyan közösség ellen irányultak, amely hisz az agresszivitástól mentes együttélési, akár tisztességes versengést, játékot célzó formákban. Ez a közösség egyáltalán nem homogén, sőt nem is homogenizálható, de közös benne a legtágabb értelemben vett sportszerűség elvének tiszteletben tartása.

Közben ezeket a támadásokat úgy értelmezzük, mint amelyek egész Európa ellen, ez a konkrét szituáció pedig a futballtársadalom ellen irányult. Ezt elfogadhatjuk, azonban érzékelnünk kell, hogy amikor önmagunkat egységes egészként, mondjuk európai focidrukkerekként nevezzük meg a kívülről jövő erőszakkal szemben, akkor a közösségen belüli agresszióhoz is egyúttal másképpen kell viszonyulnunk. Úgy, hogy az legitimálhassa ugyanazon csoporthoz való tartozásunkat egy külső erővel szemben.

Visszakapcsolva a magyar és a román válogatott helyzetére, ez a (sajnos) most már többletjelentésekkel gazdagodott szituáció, hogy mindkét csapat kijutott Franciaországba, az ottani Európa-bajnokságra, egyrészt hatalmas sportsiker, másrészt ma Franciaország/Párizs egyúttal a pusztító agresszió, a kitettség szimbóluma is. Figyelni kell, hogy a kijutás nagy sikere fordítottan legyen arányos a Párizs felé haladás erőszakos jelentésének érvényesülésével. Egy a válogatott(ak) szurkolói számára ilyen kiegyensúlyozott pillanat a legmegfelelőbb arra, hogy a siker folyományaképpen újragondolják szerepüket, és tudatosítsák, hogy a fent említett okok miatt (is) a szurkolás és az erőszak nem egyeztethető össze. Legfőképpen nem akkor, amikor maga a sportesemény eszközzé válik, a tényleges és szimbolikus pusztítás eszközévé. Az agresszió ugyanakkor nem lehet válasz az esetleges hasonló magatartásra sem, ugyanis az agresszió nem egy nemzeti válogatott, hanem egy multietnikus klubcsapat, amely egy elkülönült, saját szabályokkal rendelkező bajnokságban játszik, aminek a szabályai olyannyira destruktívak, hogy a hozzá igazodókat vagy vele konfrontálódókat egyenesen felszámolja.

Természetesen hiba lenne figyelmen kívül hagyni az erőszak mértékének és brutalitásának a fokozatait, vagy összemosni az eltérő indíttatású, eltérő jellegű megnyilatkozásait az agresszivitásnak. Azt kell megérteni, hogy kijutottunk Franciaországba, de nem valamilyen vegytiszta közegben ment mindez végbe, a szakmailag kiegyensúlyozott pillanat szélsőséges emberi és politikai kontextusokban létezik, amikor a meglévő stabilitásra építve kell kimozdítani a nyugtalanító, elfogadhatatlan viszonylásokat, helyzeteket. Mégpedig úgy, hogy inkább a sportban kodifikált versengést terjesszük ki az személyközi kapcsolatokra egyáltalán a politikára, mint a pályán kívül tapasztalt (oda is betörni kívánó) erőszakot vonjuk be a sportba. Egyszóval ez a siker felelősséggel jár együtt. Hajrá!

Hozzászólás

Hozzászólás