A szem nézésre van, akkor is, ha szépnek látod

-szubjektív recenzió Andreea David “Nud de femeie brunetă” című performanszáról-

Banális dolog arról beszélni, hogy a nő szerepe a hivatalos művészeti kánonban inkább tárgy, mint alany.  A Guerilla Girls kampánya szerint a Metropolitan Museum of Art gyűjteményébe leginkább meztelenül lehet bekerülni – 1989-ben például a kiállított festők több, mint 95 százaléka volt férfi, száz aktmodellből meg 85 nő.

pic1

A filmelméletben male gaze-nek nevezik azt, amikor a kamera szabvány szerinti férfiszemmel pásztázza végig a nőket – ez az a tekintet, amit akár a szereplőkkel való azonosulás lehetőségének rovására is kiszolgál a film.  Ezért kell például az Avengers szuperhős-csapat egyetlen női tagjának semleges arccal irtania az ellenséget, mert a szereplő reális érzelmeit tükröző arckifejezés a rendező szerint nem lenne elég vonzó. A vonzalom önmagában nem probléma, az sem, hogy egy filmnek célcsoportja van, de az igen, amikor egy csoport objektíven felsőbbrendűnek teheti meg az ízlését. Csajfilmek léteznek, de a pasifilmek kategóriája hiányzik – mert csak a normálistól eltérő dolgokat szokás felcímkézni.

pic2

Férfi is lehet hús, filozófiailag-egzisztenciálisan, de az sajátos, ahogy mi viszont automatikusan husi. A Bulgakov falát korosodó férfi írók tiszteletteljes portréi és névtelen, fiatal nők felfedett testrészeiről készített felvételek díszítik.  Mi van akkor, amikor az, aki kommunikálni próbál, pont úgy néz ki, mint a dekoráció egy darabja?  Hogy lehet valakinek lenni, amikor az ember ikonikusan nagyon erősen valaminek látszik?

(Fontos, hogy kifejezve legyen az is, amikor az ember speciel szeretne tetszeni valakinek, amikor sikerül a saját céljaira visszahódítania ezt az aláaknázott területet, működik a kommunikáció, és ő csak örül, hogy teste van. Sok többszereplős táncnak ez a kiindulópontja. A csak-érzéki mozgásnak is megvan a maga piaca, és amikor nem is tetteti magát másnak, mint ami, akkor engem inkább érdekelnek a szakmában dolgozók munkakörülményei, mint bármilyen értelmezési kísérlet. De jó, hogy valaki letáncolta azt is, milyen az, amikor az ember egyedül van a tükörrel és a társadalom felől érkező elvárásokkal.)

A Temps d’images fesztivál egy önkéntes sráca, amikor megtudta, hogy az elszalasztott előadáson levetkőzött a táncos,  alig tudott leállni a faggatással, hogy mennyire volt jó nő. Mennyire volt kár érte? Hiába mondtam, hogy nem ismerem az ízlését, úgy tűnik, női testeket besorolni valamiféle „objektív” hierarchiába olyan feladat, ami alól szinte lehetetlen kibújni.

 

pic3-ok

A rajzok a Cuteosphere Monster girl c. képregényéből származnak.

 

Ebben a kontextusban működik Andreea David performansza. Legtöbbször csak utalásszerűen játssza el az elvárt szerepeket, és nem adja elő programszerűen az ellenkezőjét sem, amit elvárnánk, hanem türelmesen és szerényen tár fel lehetőségeket egy olyan szabadsággal meghatározott térben, ahova eleve nehéz eljutni.

Az előadás alatt a meztelenség minden mozdulatnak súlyt ad, az, hogy egy pozíció mennyit mutat meg és takar el, folyamatosan küzd azért, hogy fontosabb legyen, mint bármilyen más jelentés. A helyzet szabálytalansága folyamatosan a teremben van, sűríti a levegőt és lassítja a mozgást. Andreea nem tesz úgy, mintha egy párhuzamos világból érkezne, ahol mindenki nudista, így az ember könnyen bele tudja magát képzelni a helyébe. A testtartása görnyedt, az összhatás sebezhető – és ugyanakkor tiszteletlen is („Húzd már ki magad, hogy nézel ki!”).

Ahogy a fejét mozgatva lassan felemelkedik a földön elterült kezdőpozíciójából, Andreea haja külön életre kel, táncol, repül, és ugyanakkor folyamatosan rejti az arcát, meg  valamennyire a testét is. Adott ponton konkrétan bábfigurává válik,  a táncos arca tenyerébe hajtva, a könyöke lépked és spárgázik a hajzuhatag alatt. Ami szép, a maga absztrakt módján érzéki is, kígyóznak a polipkarjai és emelkednek az apró csápjai, ahogy feltöltődik elektrosztatikus energiával, és a szálai elkezdik taszítani egymást.

Mögötte azért ott van a test, mely optikai illúzióként jelenik meg, majd tűnik el. A haj szabad, vidám és gyermeki, a test meg önmagát rejti mögé. A repülő haj ártatlansága a személy lehajtott fejének látványával  keveredik, ami emberi gesztusnak kényelmetlenül behódoló. A helyzet feszültsége  folyamatosan fennmarad. Micsoda  őrült tudós varrta rá szegény Pom pomot egy női testre? Mit követhetett el, hogy kiérdemelje?

A feje a továbbiakban is lehajtva marad, az arca rejtve – könnyebb nézni azt, aki nem néz vissza. Annál erősebb, amikor a hajon átcsillan a szeme.

Amikor már áll, billent egy párat kísérletezve a csípőjén is, de persze ezt nem tudjuk absztraktnak látni. Majd lassú mozdulatokkal megközelíti a reflektort, és mielőtt átállítaná a fényt a következő jelenethez, alaposan megfigyeli, már amennyire a haján keresztül ez lehetséges.

A következő szín egy ventillátorral kezdődik, ami automatikusan félköröket ír le, és a táncos a művészi aktok modelljeihez hasonlóan, kimért pozícióban ül mellé, majd egy pár lélegzetvételnyi idő után nekiáll csak a fejét mozgatva azzal duettezni, úgymond két jól megépített tárgy összhangban egymással és az idilli zongoraszóval. A közönség nevet, mert amit látunk, az elvárások túlteljesítésének tűnik. Andreea feláll, már elegancia nélkül, szemben velünk és párhuzamosan a géppel. Amikor a ventillátor feje arrajár és a hajába belekap a szél, az csak annyira olyan, mint egy divatforózáson, hogy feltűnjön, amennyire nem.

A következő színhez gyümölcsöket hoz elő, a padlón kialakuló csendéletbe egyenként beállítja a dekadens  szőlőt és az Évára utaló almát, majd paradicsomot és miniparadicsom-fürtöt, paprikát és egy fonnyadt petrezselyemgyökeret, amin a közönség szintén nevet. Nem pózol velük, pedig az adná magát, és nem tér vissza a haja rázásához a most metálra változott zenei háttér dacára sem, helyette lassan átbukik egy széken,  és valami olyan pozícióba ér földet a feje, mint amilyenben egy külvilágról elfeledkezett gyerek aludna el olvasás közben.  Miközben a feneke van felül, lehet felváltva nézni a zöldségcsendélettel, gondosan megkomponált festmény, de ugyanakkor olyan lehetetlen módon terül el, amilyent csak egyedül talál ki az ember. Ahogy telik az idő, nem tudjuk elfelejteni azt, hogy annak a széknek már valamennyire nyomnia kell a táncost, azt, hogy a látvány érez is. A lábfeje meg nincs kinyújtva, ami szinte agresszívnek hat, egy fájdalom árán is dekoratív balettstandardhoz képest.

Számomra a csúcs az volt, amikor valahogy  odajutott, hogy háttal üljön nekünk, és sirathatja az önkéntes srác, mert olyan volt, mint Ingres Fürdőzője, még a fejét is előzékenyen annyira lehajtotta, hogy a közönség csak a háta  látványával maradt… de ahogy lélegzett, a nyakát megfeszítette és a vállát valami érthetetlen módon mozgatta, a bordái, a lapockája és az inai valami felfoghatatlan, kicsit szörnyű, kicsit embertelen és nagyon érdekes formát írtak le. Árnyékok mozogtak rajta, folyamatok zajlottak benne, mert amit láttunk, az egy független organizmus, mindamellett is, hogy az otthona egy tudatnak. Ez leírva közhelynek hat, de ahogy szépen lassan, apró változtatásokkal csinálta, amit csinált, az tényleg a szavak alá hatolt.

Az előadás inkább átérezni való képek sorozata volt, és így nem igazán beszélhetünk drámai kifejletről. Amikor egy pár színnel később Andreea (akkor épp nekünk háttal felkönyökölve, lábaival a falon) lassan kicsoszogott a színről, bennem egy nyugodt bizonyságot ébresztett arról, hogy van, amikor az ember nem kinéz, hanem egyszerűen van. Mint a miniparadicsom fürtje, ami megúszta a klasszikus ikonográfiába való beépülést, és még az sem érdekli, hogy zöldség-e, amikor hivatalosan gyümölcs.

Hozzászólás

Hozzászólás