Analízis a kiszolgáltatottságról

139444663„A kiskorú prostituált, aki egy egész falut megtöltött szifilisszel.”

Szenzáció? Döbbenet? Felháborodás? Ennél többet, ennél mélyebbet egy ilyen címke-mondat nem is tud kiváltani belőlünk, hisz kilúgozódott belőle az ember, annak története és egész lénye. Maradt a hírre redukált probléma. Doina Ruști regénye viszont megkísérli visszahelyezni ezt a prostituált kislányt a saját világába – egy 2007-es valós esetet véve alapul, de a mű nagymértékben fikció – azzal a szándékkal, amelyet a szerzőnő több interjúban is kifejtett, hogy a felnőttek által tanúsított elképesztő közöny ellenében megértse egy ilyen helyzet kialakulásának okait. És ahogy fokozatosan beviszi az olvasót a Bukaresttől 25 kilométerre levő kitalált, de nagyon valószerűen „romániai” Újfaluba, az ott élők frusztrációit, egyéni érdekeltségeit és mentalitását megmutatva, úgy érezhetjük, mintha lassan már semmi sem tudna meghökkenteni, annyira „természetesnek” és mindennapinak mutatja nekünk ezt a világot a regény. És ez ijesztő. Ijesztő, mert soha nem lenne szabad, hogy „természetesnek” tűnjön az a mértékű megaláztatás, érdektelenség, verbális és fizikai agresszió, ami Lizoancával és környezetével/környezetében történik.

A „természetes” alapszituáció: Lizoanca tizenegy éves, apja indok nélkül és állandóan veri (hisz a gyermek tulajdon, és amúgy sem veri annyira, hogy belehaljon), anyja pedig ugyanúgy alárendelődik a férfi indulatainak. A prostitúcióba két évvel korábban az otthonról elszökött Goarna nevű barátnője avatta be, akinek Lizoanca örökké hálás, mert „megmutatta számára a nagy utat” – vagyis az otthoni, verésekkel teli élet alternatíváját, a függetlenség egy módját. Nagyrészt mindenkinek tudomása van már arról, hogy különböző férfiaknál tölti az éjszakáit, és hogy baráti körével együtt csavargóként kószál a Neajlov folyó partján, de a botrány akkor tör ki, amikor kiderül, hogy Lizoanca szifiliszes. A közösség prioritása ekkor sem a gyermek gondozása, hanem a média figyelmének a felhívása, a potenciálisan fertőzött férfiak névsorának az összeállítása (amit Felcser, az asszisztensnő nem valódi aggodalomból, hanem kíváncsiságból és bosszú által vezérelve tesz meg), illetve a felelősség hárítása, egyesek meg egyenesen hasznot próbálnak húzni a helyzetből. A regény végigköveti azt a folyamatot, ahogyan a falu lakossága számára addig csak stigmák szintjén jelenlévő kislány („Híre ment a rosszasságodnak…”, „rosszféle”, „problémás gyermek”) a média számára „témává” válik, majd lassan-lassan elfelejtődik – ezt a „progressziót” tükrözi a mű négy fő szerkezeti egysége is (I. Tizenegy év, II. Felcser listája, III. A bádogcipő, Epilógus).

Gyűlölet? Düh? A regény elbeszélője nem áltatja magát azzal, hogy teljesen meg tudná érte(t)ni, mi zajlik Lizoanca lelkében; inkább hiteles gesztusok, viszonyulások és helyzetek építésére alapoz, leleplezve közben azokat a feleket – Lizoanca baráti köre, a szülei, az iskola, az orvosok, a hatóságok, a média –, akik érintettek az „ügyben”. Szinte senki sem törődik azzal, hogy megértse a gyermeket, és paradox módon épp azok tanúsítanak valamiféle sajnálatot vagy bűntudatból származó kedvességet iránta, akikkel lefekszik. Lizoanca valóban úgy érzi, hogy az emberek közönyénél, képmutatásánál és kegyetlenségénél jobb ezekkel a férfiakkal lenni, akik „csak jó házigazdák voltak, akik befogadták őt a hideg éjjeleken és enni adtak neki.” Még az egyes szereplőknek a tizenegy éves korukra való visszaemlékezése – a regény első részében a linearitást helyenként meg-megbontó mozzanatként – sem vált ki bennük részvétet Lizoanca iránt, s inkább a gyermek kirekesztésében látják a helyzet megoldását, vagy egyszerűen lemondanak róla.

Az oknyomozó történetmondás viszont az időben távolabbit is vallatóra fogja. Fokozatosan tárulnak fel az egyéni sérelmek, a múltbeli visszaélések – ezek feldolgozatlansága generálja tovább a tehetetlenséget és a kiszolgáltatottságot. Míg ezzel azt bizonyítja a regény, hogy itt korántsem egy gyermek erkölcstelenségéről van szó, hanem sokkal mélyebben rétegzett jelenségek felhalmozódásáról, majdnem belesétál abba a csapdába, hogy mintegy indokoltnak tüntesse fel a felnőttek viselkedését, hisz mindenkinek a saját traumáit kell hordoznia. Ráadásul van egy legendaszerű mozzanat is, amely az Újfaluban elterjedő „bűnnek” mintegy eredeteként azt a Petrache apót nevezi meg, aki fiatalkorában megerőszakolta Lizoanca nagyanyját (és anélkül, hogy tudna róla, unokájával is lefekszik majd), sugallva ezzel az elkerülhetetlen törvényszerűségét: mintha a nagyszülők vétkei öröklődnének, s a kiszolgáltatott nő helyzete ismétlődne kötelezően a különböző generációkban. Az ehhez hasonló regényes szövevények, illetve a néhány zavaró, sejtető-előrevetítő mondat determinizmusa egy sorsába zárt gyermeket mutat, de ezt a logikát a regény végének nyitottsága talán kibillentheti.

Az egyes szám harmadik személyű, klasszikusabb narrációs technikákat alkalmazó elbeszélő igyekszik minél transzparensebb lenni, néha odaközelítve az egyes szereplők tudatához, de alapvetően az objektivitásra törekedve például Lizoanca ábrázolásában sem a tipikus áldozat-sémát alkalmazza. A kislány értelmes, öntörvényű, lusta, szabad szeretne lenni („De mi a francnak kellene neki valakihez is tartoznia?”). Vágyvilága egyszerű, gyermeki, a média torzító hatásának van kitéve: a tévé túlsó oldalát képzeli ideálisnak, ahol Trestiana bádogcipőt hordva énekel; kliensétől kapott pénzét croissant-ra költi, és örvend, ha felismerik őt a tévében való szereplései miatt. Élete legszebb pillanatai közé tartoznak a régi romok közötti többnapos egyedüllét, az első kórházi beutalásának napjai, illetve a tévésztár, Trestiana látogatása. Az azonban, ahogyan átlát a felnőttek kétszínűségén, és ahogy törekszik önmaga megtartására, koraérettségre vall. Nincs viszont olyan reflexiós képessége, amely révén megértené, hogy ami számára a kilépés lehetőségeként mutatkozik – a prostitúció – tulajdonképpen egy még megalázóbb és veszélyesebb helyzet. És nem csupán azért, mert csak tizenegy éves. Nem érti, miért rossz az, amit csinál – s mintha a környezete sem látná ezt át teljesen. Aki pedig felvilágosíthatná, annak sincsenek megfelelő készségei hozzá. Az írónő a stigmatizálás kirekesztő szerepe mellett ennek abszolút ürességét is megmutatja, hisz sem a „Prosti”, sem a „szégyen”, sem a „szifiliszes”, sem a hasonló kifejezések nem magyarázhatják meg Lizoanca számára azt, hogy kiszolgáltatottságot nemcsak a verés jelent; hogy a rendőrrel szemben nincsenek semmiféle kötelezettségei azért, mert az megmentette apjától; hogy a jó bánásmódért cserébe semmivel sem tartozik – vagyis hogy a saját kis teste nem fizetőeszköz.

„– A prostituált egy olyan mocskos személy, aki árulja a testét!

(…)

Iiiigen, érthető. Hisz ő is ezt csinálta. Akkor meg pont megfelelő ez a szó. (…)

– És mi a rossz ebben?”

A regény érdeme egyrészt az, hogy úgy igyekszik leképezni az agresszió és az egymással szemben tanúsított kegyetlenség mechanizmusait, hogy nem moralizál nyíltan – csak a helyenkénti irónia leplezi le valamelyest a célzatosságot. Másrészt pedig Lizoanca jelképpé növesztése nélkül hívja fel a figyelmet: partikuláris esetről van ugyan szó, de a szifiliszes kislány története korántsem kuriózum, hanem egyik mélyen megrázó változata annak a kiszolgáltatottságnak, amelybe egy közösség taszíthatja a gyermekeit.

Doina Ruști: Lizoanca tizenegy évesen. Fordította: Szenkovics Enikő, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2015.

Hozzászólás

Hozzászólás