Esti a napos oldalon: Kosztolányi–Karácsony kétkezes

Bevezetés

„A: Mióta veri Kornél a sorsüldözött özvegyeket?
B: Kornél nem veri, és soha nem is verte a sorsüldözött özvegyeket.”
(Tátrai Szilárd, Bevezetés a pragmatikába)[1]

Esti Kornélból nyelvészeti példa lett. Mi sem bizonyíthatná jobban egy figurának adott irodalom- és nyelvtudományi diskurzus terében magától értetődő voltát, mint az, hogy – miként Kis Jánossal – éppen általa illusztrálják valamely nyelvi jelenség (itt a preszuppozíció) működését. Tény, hogy Kosztolányi Dezső műve 1933-as megjelenése óta korántsem tartozott mindvégig a magyar irodalom „magkánonához”, sőt hasonlóan ahhoz, ahogy az Esti-daraboknak az életmű egészében elfoglalt helye sem volt egyértelmű, többször is átrendeződött. A jelen perspektívából megszilárdultnak látszó pozícióhoz hangsúlyeltolódásokon (pl. Kosztolányi lírikus- vagy prózaíró voltának előtérbe állítása), időszakonkénti mellőzésen át vezetett az út. A Diadalmenet elnevezés, mely a 2011-ben megjelent kritikai kiadás[2] egyik beszédes fejezetcíme, leginkább az utóbbi két-három évtized egyre sűrűsödő recepciós mozgásaira illik. Az említett kiadás amellett, hogy értékes válogatást nyújt a teljes diskurzus reprezentatív fordulataiból, maga is a szakma emblematikus gesztusa. A másik „póluson”, a laikus közönség kegyének jeleként, például a pápai Esti Kornél Kávéház vagy a szintén róla elkeresztelt zenekar helyezhető el.

Egy ilyen módon preszuppozíciónak, általános műveltségnek tekintett szöveggel talán szokatlan lehet Karácsony Benőnek a Napos oldal című regényét összevetni, mely leginkább kuriózumként könyvelhető el, és csupán szerény regionális kanonizációs mozzanatokat, kultuszt tudhat magáénak. Recepciótörténetében a művet témájául választó szakdolgozat is dokumentálandó eseménynek számít. Az összeállító alaposságán kívül legalábbis erre látszik utalni az írói oldalon a szekunder szövegek jegyzéke[3]. A teljes életműre vonatkozó, összesen mintegy félszáz tétel kapcsán két dolog tűnik fel: először a befogadástörténet ezekből kiolvasható egyenetlensége. Míg a szerző életében recepciója viszonylag élénknek nevezhető, később akár évtizedig tartó hiátusok tapasztalhatóak, és a teljes hallgatás megszűntével is csak szórványosan jelennek meg kritikák, semmi sem utal tehát egy olyan revízióra, mely (például a rendszerváltás után) számos irodalmi mű esetében megtörtént. Másodsorban az figyelhető meg, hogy a recenzensek döntő többsége erdélyi illetékességű.

A két irodalmi szöveg párhuzamos vizsgálata tehát, melyre a dolgozat néhány pontban vállalkozik, mindenképpen érdekes eredménnyel járhat. Az összehasonlítás gondolata a szakirodalomban felvetés szintjén maradt: „Felméri [a Napos oldal főszereplője] és Esti Kornél azonos társaságba sorolása ugyan új felvetés, de talán van létjogosultsága” – áll Tót H. Zsolt Karácsony-monográfiájában, aki a pikareszk-jelleget és az „egzaltált intellektusú” címszereplő feltűnését említi a két mű rokonításának lehetőségeként.[4] A tét a Napos oldalról nézve világos: a Karácsony-regény aktívabb befogadását valószínűleg elősegítené az Esti Kornél-rokonságnak „irodalmi köztudatba” emelése. Érdekesebb a fordított irányú kérdésfelvetés, hisz Kosztolányi művéről, mint fentebb látható, nagyon élénk kritikai diskurzus alakult ki. Ha nem is lesz radikálisan új a megvilágítás, mindenképpen sajátos fényt kap az Esti, hiszen a recepció szöveghorizontjába beemelt valamennyi új kontextus árnyalja bizonyos fokig az értelmezést. A vizsgálódás kiderítheti, hogy mennyiben (ha egyáltalán) paradox ez a vállalkozás, ahogy azt az elemzés címe sugallhatná; hogy meddig tartható a kapcsolódási pontok, az egymást erősítő egyezések sora, illetve – ahogy az a recepciótörténetük eltérő irányultságából feltehető – mely sajátosságok jelölnek ki már eltérő utakat, poétikát, így pedig más-más típusú megközelítés igényét a két szöveg esetében.

A tanulmány egyrészt e befogadástörténetek egy-egy érdekesebb mozzanatát villantja fel, így kísérelve meg magyarázni a művek magyar irodalomkritikai diskurzusbeli igen eltérő aktiváltsági szintjét, másrészt a két kulcsfigurát, mint a jelzett paradoxon hordozóit „forgatja meg”, titkuk nyitját kutatva.

dive

Ketten vagyunk, én és a „mi”

A hivatalos megbélyegzés az 1945 utáni időszakban Karácsonyhoz hasonlóan Kosztolányi Dezsőt is „érinthetetlenné” tette, ezúttal a szónak a legrosszabb értelmében. Épp az Esti-szöveg lényegi jellemzőinek feltárása szempontjából tanulságos megfigyelni, melyek voltak az elmarasztalás szempontjai – például Király István 1984-es, tehát már távlattal bíró visszatekintésében: az Esti Kornél írójától sugallt világkép hozzájárulás a korábbi „»bűntelen bűnösséghez«, életszégyenhez, nem-cselekvéshez”, a „semmibe vetett, céltalan élet átetizálásával és átesztétizálásával a helytálláshiány, elmaradt tettek, a világban ható embertelennel való hallgatólagos kompromisszumkötés” igazolása.[5] Ilyennek tűnt az ideológiák szemszögéből az emberekre „bizonyos lemondással tekintő” Esti, aki „nem született arra, hogy megmentse az emberiséget”, és „rég levette kezét az úgynevezett társadalomról”.[6] Egyáltalán, a becsületes városba tett kirándulása során világosan kifejezi elhatárolódását a kollektívumoktól, amikor „közöttetek” és „közöttük”-ről, az „itteniek”-ről és „ti, otthon”-ról beszél[7], vállalva, hogy nem létezik egy „mi” vagy „nálunk”.

A Karácsony-recepciónak is sikerült mára az ideologikus kánon azon vonulatát meghaladnia, melyet például Gaál Gábor képviselt: „az író feladatát és legjobb tradícióit tagadja meg s a legjobb humanizmus ellen vét, amikor olyan életvitelt romantizál, amely mellett a világ beleszikkadhat gondjaiba és ráncaiba, csak valaki egyetlen […] kerüljön a »napos oldalra«”.[8] Karácsony esetében azonban szűkösek a művét újragondoló gesztusok. A Spenótban például a következő olvasható a szerzőről: „Meleg humanizmusát, a fennálló állapotokat illető találó kritikáját azonban […] lefegyverzi, hogy az adott viszonyokat megváltoztató társadalmi méretű, különösen pedig forradalmi megoldásokban nem hisz.”[9] Érdekes, hogy a főszereplő itt – minden más forrás írásmódjától eltérően – Felméry-ként szerepel, talán épp „megengedhetetlen” társadalmi-politikai nézeteinek kivetüléseként.

Az ő helyzete olyan szempontból sajátos, hogy értékelésére az utódállamok magyarságának körében tapasztalható „védekező kollektivitás reflexei” is rányomták bélyegüket, mint arra Cs. Gyímesi Éva hívja fel a figyelmet[10]. A nemzeti frusztráció szükségképpen kompenzatív, normaállító mechanizmust működtet, mely az összességi prioritását hangsúlyozza az individuálissal szemben, így pedig a személyes integritást egy szimbolikus értékként tételezett gyűjtőfogalomnak rendeli alá. Hogy tehát a „transzszilván helytálláskultuszt” sem működteti műveiben, így a Napos oldalban sem, az újabb szempontot kínál annak megértéséhez, miért marginalizálódott Karácsony és a regény, hogyan hantolták el a hivatalos kánon képviseletében az „irodalomtemető”[11] sírásói és őrei.

Hiszen a Napos oldal valóban nem kapcsolódik egyetlen mi-tudat diskurzusához sem. Hőse és elbeszélője, Felméri Kázmér – a szó összes konnotációjával együtt – leginkább „egyénként” jellemezhető, így elítélendő jelenség „mindenféle” kollektív eszme és eszmény szemszögéből, ami nem meglepő, ha számba vesszük ezekről szóló megállapításait: „– Te tag vagy? – kérdeztem egészen fölöslegesen, mert hiszen a vak is látta, hogy Péter csak tag lehet, a szónak mindenféle értelmében.  Tag volt, de ezzel szemben nyolcféle tagságot is viselt, ami lényegesen emelte tag mivoltának súlyát. A részecske-tudat a polgár nagyságának fontos eleme, mint a tiszta gallér és biztosítási kötvény.”[12] Vagy: „Ismerős volt ez az összesség, más oldalról is hallottam róla, ott is agyba-főbe dicsérték, és agyba-főbe verték az egyént. Amikor később gondolkozni kezdtem rajta, egy hordó sózott hering jutott eszembe…”[13]

A fenti két idézetben egy olyan „szubverzív komikum”, humor vagy irónia mutatkozik meg, mely definitív sajátosságként mind az egyes szituációk, mind pedig a nyelvi anyag szintjén megnyilvánul, és a regény egészén végigvonul. Erről a későbbiekben lesz még szó, hiszen pontos „diagnosztizálása” igencsak nehéz: a terminológia a mindenkori értelmező gyakorlatától vagy intenciójától függ, illetve a definiálhatatlanság tulajdonképpen magának a fogalomnak (?) inherens jellemzője. Tény azonban, hogy ez a jellegzetesség Karácsony regényét az akkori történelmi-társadalmi konjunktúra több olvasata által kikezdhetővé tette, mivel megalkotottságának vizsgálata helyett valamilyen ideológiai elvárással fordultak feléje.

Adott volt egyrészről a markáns nevetés-ellenesség, mivel a nevetés a humor (a l’art pour l’art-elv lehetséges megnyilvánulása) részeként a passzivitáshoz tartozik.[14] Adott másrészről a kevésbé explicit, de a kritikai köztudatban bizonyos fokig ott élő nevetés-ellenesség, mivel a nevetés nem egyeztethető össze a kisebbségi sors vállalásában rejlő tragikummal.[15] És adott harmadikként Karácsony meglátása egy interjúban: „Nincs szerepem. Egy ökölvívó-mérkőzésen naiv dolog volna azt várni, hogy a közönség ne a csapások súlyában és szépségében gyönyörködjék, hanem a soraiban helyet foglaló tenoristára legyen kíváncsi (…). Az ember időnkint elveszíti az aktualitását, hogy másoknak engedje át a helyét.”[16] Ám talán elérkezett az idő a revízióra, hiszen az irodalmi diskurzusról kialakított „aktuális” elképzelések mindenképp jobban megengedik annak hangversenyként, mint pankrációként való konceptualizálását.

Az Esti Kornéllal szemben felmerült kifogások egy csoportja hasonlóan a ciklus néhány darabjának „nyakatekert, avult” humorát, az „ötletek ürességét” illette.[17] Úgy tűnik, amolyan „guilty pleasure”-ként élték meg a tetszést, a szórakoz(tat)ást, mely elválaszthatatlan ezektől a szövegektől, és mely első látásra legalábbis kevésbé esztétista igényekről árulkodik (az újraolvasás tapasztalatairól a későbbiekben lesz még szó). Hiszen nem lehet elvitatni, hogy egy náthás betege elől gyermekeire hivatkozva a szoba túlsó végébe hátráló orvos, egy, az éjjeli kapussal dévaj élményekről folytatott ógörög nyelvű beszélgetés vagy egy detektívregényből elsikkasztott millió font sterling elsődleges síkon legalábbis igen kedélyes dolog, és frappáns ötletként a szöveg könnyű olvashatóságát biztosítja. Talán innen eredeztethető a szakmai köztudatnak az a negatív viszonyulása, mely az értelmezői háttér, a preszuppozíciók átalakulásával egyidőben váltott szükségképpen előjelet.

Érdemesnek és gyümölcsözőnek tűnik így a modernség és posztmodern közti korszakváltás horizontjából tekinteni a szövegekre, ennek tapasztalatát, tanulságait kísérelve meg hasznosítani az újraolvasás során.

 dive3

Óriások vállán

Amikor Kosztolányit és Karácsonyt Barth, Eco vagy Jauss „olvassák”, azt „fordított időparadoxonnak” lehetne nevezni. Hiszen kétségtelen: a posztmodern fontos elméletíróit segítségül hívni egy előd némileg önkényes felkutatását és megkonstruálását jelenti, nem pedig, a teória szokásos értelmezésében[18], (erőszakos) megszabadulást az útkészítőktől, előképektől.

Felfoghatóak-e tehát mai perspektívából az Esti Kornél és a Napos oldal bizonyos jellemzői a posztmodern beszédmód megelőlegezéseként? A kérdés eldöntéséhez annak felidézése szükséges, hogy miben ragadják meg a fenti irodalomtudósok a paradigmaváltást.

„Jó sokáig tartotta magát az a vélemény, hogy a tetszés rossz jel. Ha egy regény[19] tetszik, akkor azért tetszik, mert nem mond semmi újat, és azt adja a közönségnek, amit az elvár” – írja Umberto Eco A rózsa nevéhez szóló Széljegyzeteiben.[20] A klasszikus modernség és kísérleti műfajok korszaka után ugyanakkor bejelenti a „kiengesztelődést”, a „visszautat a befogadhatóság és kellemesség új formái felé”, összhangban John Barth meglátásaival[21]. Ő a modernista irodalom megkülönböztető sajátosságai közt említi igen magas művészi mércéjét, ebből következően pedig a szövegek közismerten nehéz megközelíthetőségét, mely egy exkluzív, Thomas Mann által az őskeresztény közösséghez hasonlított értelmezői csoportot szegregál. Barth „fontos[nak tartja] azonban megjegyezni, hogy ez a nehézség egyáltalán nem szükségszerű velejárója az őket jellemző magas mesterségbeli követelményeknek.” A hármashangzatba még Hans Robert Jauss hangja illik, aki a paradigmaváltást „egy aszketikus modernizmus ezoterikus kísérletétől való elfordulásban”, illetve a „bőven adagolt szatíra és szubverzív komikum exoterikus igenlésében” ragadja meg, majd az „elvesztett jogaiba visszahelyezett humor és örömelv” dialektikáját állítja szembe a „nyelv- és értelmekrízisről, világ- és tapasztalatvesztésről szóló beszéddel”.[22]

A modern és posztmodern közötti korszakváltás jellemzőit vizsgáló teoretikus munkák idézése arra kíván tehát itt rávilágítani, hogy talán éppen e határátlépés előkészítése váltott ki negatív kritikát az Esti Kornél és a Napos oldal esetében. Nem lehet szem elől téveszteni, hogy amit a dolgozat csak tapogatózva közelít meg, annak kapcsán az irodalomkritika, például Kulcsár Szabó Ernő pontosan fogalmazott, amikor Kosztolányinak, kiemelten pedig az Estinek a magyar próza másodmodern átalakulásában játszott szerepét mutatta be.[23] A fenti elméleti számvetések azt kísérelték meg magyarázni, hogy többek között mi jelenthette a két mű esetében az értetlen vagy lekicsinylő fogadtatás hátterét, illetve hogy e háttér átrajzolódásával miért rendeződött át a szakma viszonyulása is. Hiszen a laikus olvasók tetszése adott volt.

Ez talán azzal is magyarázható, hogy a szövegek a produkcióesztétika helyett a recepcióra áttevődött érdeklődés jegyében születtek, melyet Jauss szintén a paradigmaváltás egyik tényezőjeként említ.[24] Legalábbis erre látszanak utalni a következő önreflexív részletek is – például Karácsonynál: „Ezekben a langyos időszakokban közel voltunk egymáshoz, […] az éjszaka sötétjében, mielőtt a függöny legördült volna az avatatlan olvasóközönség előtt, terveket dolgoztunk ki…”[25]; „(– Hé, világosító – szólalsz meg, tisztelt olvasó –, a holdat elfelejtette. Jobb kézről, oda a parti füzes mellé kérünk egy adag holdvilágot!… Nyugalom, tisztelt olvasó! A hold már ott van, csak azt a kis felhőrongyot kell leszedni róla).”[26]

Az Esti esetében ugyancsak számos az olyan szöveghely, mely a várható befogadói reakciókra kérdez rá, vagy reflektál azokra: „– Szóval, nem unalmas? – kérdezte. – Eléggé érdekes? Eléggé képtelen, valószínűtlen és hihetetlen? […] Jó. Akkor megírom.”[27] Egy másik példa: „Ismeritek a szállodák költészetét? – fordult felénk Esti Kornél.”[28]; „– Tetszik? – vallatta Esti. Igazán tetszik? – Tudtál figyelni? – Érdekelt?”[29]. Tulajdonképpen már az is sokatmondó, hogy a narráció a legtöbb fejezetben közvetlenül, fizikai valójában is jelen lévő hallgatóságot feltételez. Esti kérdésekre válaszol („Igen, Szücs Zsuzsikára”), történetei gyakran egy közös beszélgetésből sarjadnak ki: „Költőkről és írókról beszélgettünk, régi barátainkról […] . Időnként egy nevet dobtunk a levegőbe. […] hallgattunk akkor is, percekig, mikor valaki Gallus nevét idézte. – Szegény – mondotta Esti Kornél.”[30]

Így akár az is megeshetne – horribile dictu, a véletlen szeszélyéből –, hogy nem ő, a „könyv egyetlen hőse” ragadná és tartaná magánál a szót. A befogadó tehát végérvényesen az irodalmi diskurzus aktív tényezőjévé vált, akivel immár számolni kell, mutatja radikális módon Esti Kornél gyakorlata, mely felülírja a kezdetben tételezett egyén–kollektívum, én–ti hermetikus elhatárolódást.

Fontos azonban a különbségtétel a Kosztolányi és Karácsony eljárása között, hiszen itt valójában mégsem ugyanarról van szó. Felméri Kázmér „kiszólásai” sokkal inkább tekinthetőek puszta retorikai fogásnak, „költői kérdésnek” (akár a mindentudó elbeszélők olvasóra „kacsintásának” analógiájára), mint olyan ambivalenciának, üres helynek, melyhez a befogadó saját fantáziája vagy belátása szerint maga társít jelentést. Ezzel szemben Esti Kornél történetei, éppen azért, mert paradox logikájúak, ellentmondanak a pragmatikának vagy a józan észnek ( például az életmentő ellen gyilkossági kísérletet követni el, pénzt lopni be mások kabátzsebébe), így kiszolgáltatják magukat az olvasói értelemadásnak, aki viszont a maga részéről érzi a jelentéstulajdonítás sürgetését, felelősségét.

„Íráskor az író mindig az olvasóra gondol”, mondja ki szemérmetlenül Eco[31], egy századokig (sz)épített mítoszt rombolva szét. „Harcolunk az elefántcsonttorony körül” – írja Babits[32], s talán épp azt nem veszi észre, hogy Kosztolányi és Esti Kornél ki(/le)léptek már onnan. A ciklus vagy a Karácsony-regény nyugodtan élvezhető egy akadémiai testület magyarázatai nélkül is. Az „olvasói álmokat benépesíthetik” – el egészen a „Napos Oldal Társaság” megalapításáig,[33] „[a]z sem állítható viszont, hogy az ilyen könyv… homlokán viseli a szívét, vagy legalábbis a szíve egészét.”[34] Hiszen a szövegeket többféleképpen lehet olvasni, aszerint, hogy a címzett mennyire ismeri fel, és fogadja el játékszabályaikat. A Tizenegyedik fejezet, (melyben a világ legelőkelőbb szállodájáról van szó), ennek allegóriájaként is érthető.

Esti Kornél a hotel egyik legnevezetesebb és legpikánsabb kuriózumának azt tartja, hogy alkalmazottaiban „nemzetközi hírességek ragyogó történelmi arcképcsarnokát” látja újraéledni: „Nappali szobapincérem Chopinhez hasonlított, éjjeli szobapincérem viszont magához Shakespeare-hez […]. [Á]mulatom akkor érte el tetőfokát, mikor a bérszolgák népes csoportjában egymás után pillantottam meg Ecknert, a hős óceánjárót, aztán Rodint, aztán Bismarckot, aztán Murillot.”[35] Ha azonban Esti nem ismerné e zenészeket, írókat, képzőművészeket és történelmi személyiségeket, egyszóval ha nem lenne művelt és gyakorlott, meglepő felfedezései a szálloda csodáit illetően nem terjedhetnének túl a remekbekészült fölvonó és csinos kutyauszoda előnyein. Így azonban az a tény, hogy „[i]tt mindenki hasonlított valakihez és minden hasonlított valamihez”, egy „szakállas, félénk úr” például „a néhai, gyászos véget ért orosz cárra sokkal jobban emlékeztetett, mint tulajdon arcképei”, mély metafizikai elmélkedésre késztethetik valóság és művészet vagy az individuális lét határairól. Az Esti olvasója pedig pontosan ugyanígy járhat el magával Estivel és a szöveggel, aszerint, hogy felismeri-e rétegzettségének mélységeit. Érdekes tehát megfigyelni, hogyan léphet egymással párbeszédbe a két műben/ azok körül kialakult felszín–mélység metaforapár.

kep3

Nagyképű búvár, világtalan gályarab

Az Esti Kornél énekének gondolati magja és meghatározó képe, a búváré, olvasható az ominózus Babits-bírálatra adott válaszként, bár úgy tűnik, már korábban is készen állt. Ugyanaz az ellentét tűnik fel ugyanis Kosztolányi egy, még a ciklus megjelenése előtt írt cikkében:

Sohase feledd, költő […], [s]ekély vizek, csillogó felületek gyöngyhalásza vagy […]. Ne vágyakozzál az igazi tengerre. Ott is csak a fölszín a szép […]. Nem is érdemes […] leszállnod, s eldicsekedned, hogy lenn jártál és fölhoztál – bizonyítékul – egy marék sarat […]. Nem vetted-e észre, hogy a búvár a vaskos öltözékében milyen kevéssé emberi, s roppant sisakjával, tág üvegszemével, széles pofájával milyen nagyképű?[36]

 

Felméri Kázmér ellenben pont „A tenger növény- és állatvilágá”-val hozakodik elő a magát hivatali teendőiben és monoton rítusaiban kiélő Sram könyvelőnek:

A tárgyak rabszolgája volt, az élet világtalan gályarabja, aki egyenletes mozdulatokkal csapkodta hivatali lapátjával a mélységes vizek felületét […].
– Nézze – mutattam neki a halak, kagylók, moszatok és tengeri uborkák életét –, nézze, Sram úr, ez van ott lenn a mélyben, a lapát alatt.
– Micsoda lapát? – hördült fel Sram úr ijedten. – Maga, Felméri, elmegyógyintézetben vagy éjjeli menedékhelyen fog elhalálozni.[37]

Úgy tűnhet tehát, itt pont ellentétes szóhasználatról van szó. Ám valójában inkább olyasmi történik, mint az elefántcsonttorony-metafora esetében. Ez ugyanis felfogható egyrészt az irodalmi művek már említett magas mércéjeként, kvázi a könnyű érthetőségről való lemondásaként. De mint poliszém szónak, létezik egy csak árnyalatokban eltérő, de mégis elkülönítendő értelme, melyre Kosztolányi egy másik publicisztikai írása, az Önmagamról is rávilágít: „Az elefántcsont-torony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda.”[38] A kép tehát az ideológiáktól elzárkózó l’art pour l’art felfogás és esztétizmus emblémája. Hasonlóan a mélység is többjelentésű szóként működik. Így lehet ugyanaz a terminus egyrészt a túlbuzgóság, szorgalmi feladatok, sötétség, másrészt pedig éppen a rendkívüli, kiszámíthatatlan és spontán dolgok jelölője. Fontos azonban észrevenni, hogy az míg első esetben az írásmódra, a másodikban az életvitelre vonatkozik. Bizonyos szempontból a ciklus Első fejezetének szembeállítását látszik tehát újratermelni, melyben a narrátor és Esti mint csak írni, illetve csak élni tudó alakok tűnnek fel. A teljes műben azonban ez az elválasztás tarthatatlannak bizonyul, hiszen személyiségük és lehetőségeik folyton egymásba játszanak. Így a Momentumok és monumentumok című neoaktivista-szimultanista-expresszionista-avantgárdista, bizonyára igen mélyértelmű folyóiratot a szemétkosarába utaló, a szinthetikus-esoterikus regények szerzőit „zöld tacskóknak” tituláló Esti valóban úgy él, ahogy Felméri Kázmér tanácsolja Sram úrnak. Legalábbis általában, amikor mint picaro kedvére csavarog külföldön, repülőgépeken alszik, az éjszakában kávéházról kávéházra jár, és kívülállásának abszolút fokmérőjeként rendőrileg sincsen bejelentve. Máskor viszont úgy tűnik fel, mint az élettel kevés és csak formális kapcsolatot fenntartó, érzéseit mintegy formalinban őrizgető mesterember, aki olyannyira konvencionális és rugalmatlan, hogy vendéget is csak vasárnap tizenkettő és egy közt fogad, ha munkaterve engedi. Közben pedig kedvesének tudat-előttes gyűlöletéről értelmének teljes kikapcsolásával („Homlokomat többször egymás után belevertem a márványkávába”[39]) valószínűleg igen mélyreszántó költeményt ír. Esti alakja tehát mind alkotói gyakorlatát, mind pedig életmódját illetően ellenáll bármiféle antonimapár, metafora mentén való következetes vagy heurisztikus végiggondolásnak, jellemzésnek.

Bár a búvár a Napos oldal világában elsődlegesen pozitív konnotációkat hordoz, a regény idiolektusában is megvan a nagyképűek szinonimája: a fapofa.

A fapofák szerint az élet szörnyű nagy dolog, tisztelni kell […]. Vannak igék, amiket lesütött fejjel illik fogadni, és szent kötelességek, amiket csak iszonyú fapofával lehet teljesíteni. A fapofa úgy hozzátartozik a nagy ceremóniához, mint kutyához a bolha […]. Sokszor neveztek ki léha pimasznak, mert kibontottam igéik és fogalmaik üres hasát, mint kíváncsi kölykök a pléhkatonájukat. A felbontott hasak kongottak a tartalmatlanságtól.[40]

Ez e jellemzés már analóg a buzgósággal, „fontoskodó-komoly faggyal”, az érték és tartalom üres ígéretével, jövőbeli céltételezésekkel. Megfigyelhető ugyanakkor egyezése Kosztolányi homo moralis-definíciójával: „A homo moralis önmagát és másokat áltatva mindig tökéletes boldogságot ígér, de ezt mindig csak egy távolabbi időpontban”[41], amire Felméri válasza: „Nem kell nagy zsákokat cipelni, és belegörbülni a boldogság előkészítésébe. Nem kell megenni a kásafalat, és elrontott bendővel érkezni a röpködő sült kacsák közé…”[42]. Ő tehát inkább homo aestheticusként viselkedik, elkerülve az olyan utakat, melyekre néha szobrász ismerősei is lépnek: „kijelentette, hogy amíg egymilliárd paraszt és kuli négykézlábra görnyedve kapálja a krumplit, rizst, kukoricát, ananászt, addig ő sercint minden Pantheonra és Louvre-ra…”[43] „A homo moralis még sohase mondta, hogy pihenjünk meg egy kicsit, éljünk és vegyünk lélekzetet.”[44] Karácsony egyik erkölcs-gyanús szereplője pedig így vélekedik az irodalomról és művészetről: „Nem ösztönöz cselekvésre, sőt megállásra és zavaros tétlenségre vezet, mint a rosszul irányított utcai forgalom”.[45] Éppen ebben az elidőzésben ragadható meg például Kosztolányi könyvének olvashatósága. Hiszen az összetett Estihez hasonlóan, a nevét viselő szövegtest elsőre akár áttetszőnek vélhető jelrendszere is ellenáll a könnyű értelmezésnek az újraolvasás során, ennyiben pedig „a homo aestheticus vallásának hirdetője valójában moralista igénnyel lép föl” befogadójával szemben[46], ugyanúgy, ahogy a Napos oldal is számos „olvasó elleni cselszövést”[47] működtet.

Egy pillanatra érdemes a szövegek tanácsát megfogadni, és megpihenve elidőzni, rákérdezni, valóban rokon értelmű megfelelője-e a búvárnak a fapofa. Közelebbről vizsgálva ugyanis a szinonimitást, eltérés is regisztrálható. A búvárruha ugyanis jelmezként, maszkként funkcionál, tartozékai a „vaskos öltözék”, „roppant sisak”, „tág üvegszem”. Rétegzett lévén, mögötte viszont ott a költő, aki a (tisztességes, sőt szükséges, amolyan Arany János-i) „hazugság” helyett folyamodik a rejtőzködésnek ehhez a természet- vagy költészetellenes eszközéhez. Felméri fapofái ezzel szemben merevek, a változás potenciálja nélküliek, hiszen „konganak a tartalmatlanságtól”. Ebben a definícióban több a cinizmus, elutasítás, nem engedi meg a metaforikus, mélyebbre tekintő értelmezést. Mindezek után viszont még következik egy csavar, hiszen Fapofa tulajdonnévként, a Felméri-kvártett egyik jobb sorsra érdemes, de alapvetően szimpátiával tekintett tagjaként is létezik. Azaz utóvégre arca és egyénisége van.

[1] Bp., Tinta, 2011, 107.

[2] Kosztolányi Dezső, Esti Kornél, szerk. Tóth-Czifra Júlia, Veres András, Pozsony, Kalligram, 2011 (Kosztolányi Dezső Összes Művei).

[3] Karácsony Benő írói oldala / Róla írták:

http://karacsonybeno.adatbank.transindex.ro/index.php?rola_irtak=1&k=8 Szakértő: Balázs Imre József (Letöltés ideje: 2013. április 14.)

[4] Tót H. Zsolt, Széttaposott ösvény: Karácsony Benő élete és műve, Bp., Balassi, 1994, 138.

[5] Király István, Kosztolányi: Vita és vallomás: tanulmányok, Bp., Szépirodalmi, 1986, 364.

[6] Kosztolányi, i., m., 132–133.

[7] Uo., 92.

[8] Gaál Gábor, A „Napos oldal”, Korunk, 1936/5, 458–461,  460.

[9] A magyar irodalom története, szerk. Szabolcsi Miklós, VI, Bp., Akadémiai, 1966, 954.

[10] Cs. Gyímesi Éva, Korán jött polgár: Karácsony Benő prózája = Cs. Gy. É., Colloquium Transsylvanicum: Értelmiségi önreflexiók, Marosvásárhely, Mentor, 1998, 167–190, 170 skk.

[11] Uo., 173.

[12] Karácsony Benő, Napos oldal, Kolozsvár, Dacia, 1974, II., 8.

[13] Uo., 136.

[14] Balogh Andrea, Az irónia Karácsony Benő regényeiben  [egyetemi doktori disszertáció], Kolozsvár, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, 2011, 127.

[15] vö. „Rettenetes, hogy a mártírsors osztályosai csak úgy prózában beszélnek, mint akárki fia. (…) Állítólag – remegve írom le a szót! – néha nevetni és tréfálkozni is merészelnek, jó képet vágnak a rossz játékhoz…” – Makkai Sándor, Hősiesség = Nem lehet: a kisebbségi sors vitája, vál. Cseke Péter, Molnár Gusztáv, h. n., Héttorony, 1989 (Limes-könyvek), 23–27, 24.

[16] Idézi Tót H., i. m., 14.

[17] Babits Mihály, Könyvről könyvre, Bp., Magyar Helikon, 1973, 153. Az ilyen hang még a kortárs kritika fő vonalában is jelen van, vö. „A Negyedik fejezet, a becsületes városba tett kirándulás története vagy a »világ legelőkelőbb szállodájáról« szóló Tizenegyedik fejezet nem sokkal több mulatságos ötletek egymásutánjánál. Szellemesek és könnyen olvashatók…”. Szegedy-Maszák Mihály, Esti Kornél: Olvasás és újraolvasás = SZ.-M. M., Kosztolányi Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010, 318–355, 336.

[18] Lásd például René Barjavel könyvének szereplőjét, Az óvatlan utazót (Kozmosz Könyvek, 1971), aki, visszatérve a múltba, felmenőinek meggyilkolásával kísérletezik.

[19] Az Esti Kornél műfajának meghatározása nem képezi a dolgozat tárgyát. A kérdésre számos válasz született, az atelier-regényen (Babits, i. m., 152.) és a regény utáni erkölcsrajzon (Hima Gabriella, Kosztolányi és az egzisztenciális regény, Bp., Akadémiai, 1992, 165.) át a„példázat és románcos történet vallomásszerű ötvözetéig” (Szegedy-Maszák Mihály, Az Esti Kornél jelentésrétegei = Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerk. Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály, Bp., Anonymus, 1998 (Újraolvasó), 158–177, 172.). A Napos oldalon hasonlóan hasztalan a „műfaj szabályos bélműködését” (Karácsony, i. m., II., 105) tapogatni. Vö. még a következő megállapítással: „Éppen Karácsony Benő mondta egyszer Szántó György zilált regényéről, (…) hogy olyan, mint egy »csőrepedés« … Nos, az ő regényeiben nincs is »cső« – sem repedt, sem ép –: az egész mű semmilyen rendbe, »csőrendszerbe« nem illeszthető parttalan áradásnak hat.” (Sőni Pál, Írói arcélek, Bukarest, Kriterion, 1981, 79–101, 82–83.)

[20] Bp., Európa, 2004, 583–617, 608. skk.

[21] John Barth, Az újrafeltöltődés irodalma, Nagyvilág , 1982/4, 569–578.

[22] Hans Robert Jauss, Az irodalmi posztmodernség = H. R. J., Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, Bp., Osiris, 1997, 211–235, 217 és 226.

[23] L. például: Kulcsár Szabó Ernő, Törvény és szabály között: Az elbeszélés mint nyelvi-poétikai magatartás a harmincas évek regényeiben = Szintézis nélküli évek: Nyelv, elbeszélés és világkép a harmincas évek epikájában, szerk. Kabdebó Lóránt, K. Sz. E., Pécs, Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, 1993, 36–81, főleg 65–67.

[24] Jauss, i. m., 217.

[25] Karácsony, i. m., II., 141.

[26] Uo., I., 159.

[27] Kosztolányi, i. m., 140.

[28] Uo., 202.

[29] Uo., 290., 294.

[30] Uo., 281.

[31] Eco, i. m., 717.

[32] Babits,  i. m., 157.

[33] Tót H., 4. jegyzetben, i. m., 93.

[34]  Barth,  i. m., 576.

[35] Kosztolányi, i. m., 209 és 208.

[36] Kosztolányi Dezső, Ember és világ = K. D., Sötét bújócska, összegyűjtötte, a szöveget gondozta réz Pál, Bp., Szépirodalmi, 1974, 12–15, 12–13.

[37] Karácsony, i. m., I., 57.

[38] Kosztolányi Dezső, Önmagamról, Nyug, 1933/1, 4–9. http://epa.oszk.hu/00000/00022/00549/17181.htm (Letöltés ideje: 2013. április 18.)

[39] Kosztolányi, Esti Kornél, i. m., 216.

[40] Karácsony, i. m., I., 45.

[41] Kosztolányi, Önmagamról, i. m.

[42] Karácsony, i. m., II., 206.

[43] Uo., 122.

[44] Kosztolányi, Önmagamról, i. m.

[45] Karácsony, i. m., II., 164. Kiemelés a dolgozat szerzőjétől.

[46] Szegedy-Maszák, Az Esti Kornél jelentésrétegei, i. m., 177.

[47] J. M. Defays nyomán l. BALOGH, 14. jegyzetben,  i. m., 31.

Hozzászólás

Hozzászólás