Gyógyíró – az Idegen

A házat elbontották, a díszkertet nem kellett. Megsemmisült magától – vak otthonosságokkal, a meztelen, vörösen izzó falakkal, a padlásszobából eső, egyetlen rálátással (mely elbizonytalanít a hitben, hogy valaha láttam, látta bárki is), saját csendjével és érinthetetlenségével együtt. Ma már biztos vagyok benne, a csendnek egy fajtája lett otthontalanná a kert pusztulásával. És a festett üvegfödél fölött átvonuló felhők árnyéka, amint kicsorbul az alig áttetsző, tárt szárnyú angyalkon, egy rostos levegőnyaláb, a körmökön kicsapódó pára és a homály súlya, ez az oszlopos szövedék, ami megfekszi a látást, ha nem ez a látás maga. Úgyszólván az érinthetetlen körülmények, melyeknek e páratlan csend önmagát köszönhette, bár azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy e csend rendeltetése sosem volt több, mint pusztulásba dönteni mindazt, ami létének forrása, lakozásának otthona. Ma már azt is tudom – épp e feledésemben burjánzó kert tanított rá –, hogy sosincs csend, csak élők és élettelenek más-más hallgatása, ahogy magam sem voltam soha, csak a látvány; engem hallgat el, mégis, saját hallgatásává tett mindörökre a kert.

Azon töprengek, mennyi fal, sűrű otthonosság, prüdéria és halucináció, mennyi szorongás, hány sövény, utca, rajon és tartomány, a földnek milyen kíméletlen-konok betörése kellett ahhoz, hogy ez a kert, a térnek eme vadhajtása megszülessen, ez a kéretlen zárvány, mely – legalábbis azok számára, akik emlékezhetetlen emléke felől tekintenek vissza a világra – a fenyegetése mindannak, ami valaha is volt és lesz.

Ernst Haas

Ernst Haas

Most itt állok, kívül rajta, és úgy sejtem, már örökre benne; ha földjét nem is tapostam soha; egy elpusztult és érinthetetlen kertben, melynek centruma mind hűvösebb és intenzívebb a feledésben, s csak arra gondolhatok, sosem volt még hatalmasabb csönd, mint én, egy halott csöndje, mely mégis a halál beszédes kijátszása valamiképp, vagy éppen a halál maga, mely soha nem is volt határa semminek, csak beszéd, közönséges szóbeszéd.

Ma már nem hiszem, hogy az írás gyógyír volna arra, amit az idő ár-apályai torzóban hagytak vagy megroncsoltak. Egyáltalán, a medikusok steril porhintéséből kijózanodva – mely sosem volt egyéb, mint kísértése a testbe vetett hitnek –, nem merő bárgyúság-e szopni, harapni, nyelni azt, ami ír, vagy, ahogy jámbor görögök, e nyíltság és vétlenség lángjain edzett népség a pusztába kivert bűnbakot nevezték, a pharmakos? Közpénzen ruházták, táplálták, hogy a legvérmesebb dögvész, rontás és kórság idején málházza bűneiket a város falain messzetúlra. Uram, légy irgalmas ma hozzánk, az Írás népeihez, akik oly konokul és fáradhatatlanul próbáltuk magunkévá tenni a gondolatot, hogy létezne a szó, mely nem zúzza össze teretményeid arcát! Irgalmazz nekünk, kegyelmes Isten, nekünk, akik nevén kívül végtére mi mást ismertünk meg a múlásból? És légy irgalmas hozzám most, amikor megidézem porrá vált teremtményeid orcáját, csak abban bízhatok, hogy színed előtt felismreszenek akkor is, ha újabb hegekkel írom be ábrázatuk.

Tudom, szinte bizonyosan tudom, nem sok emberrel osztozom a kert látványán. Kétlem, hogy barátom és öreg mesterem, bizonyos H. A. sokak előtt fölfedte volna elmélkedéseinek apadt – talán épp ezért apadhatatlan – kútját. Kilátás a kertre egyedül az ő tetőtéri teraszáról nyílott, és ez a kilátás volt, ez az egyetlen felület nélküli lencse maga a kert. A szoba légterét kitartóan gomolygó-örvénylő papírbolyhok járták át, foszló újságok, könyvek, folyóiratok pihéi, melyek a dél-keleti fekvésű tetőablakon beáramló fénypászmában olyanná tették barátom otthonát, mintha a legnemesebb liszt próbálna tésztává verődni benne.

De pondró keveredett a lisztbe. Öreg mesterem otthonát elpusztították, és aki így tett, úgy hiszem, semmivel sem volt gyalázatosabb, mint amilyen elmés és szánalomra méltó. Szürke, törékeny ajkú férfi, gondozott, túlságosan is gondozott körmökkel, így képzelem, miközben valamilyen megmagyarázhatatlan – hiszen sosem volt szerencsénk, mesterem zavaros elbeszéléséből ismerem csak – együttérzés tölt el lénye iránt. Foglyul ejtette a kert, a kert emlékezhetetlen emléke, nem szabadulhatott, míg el nem pusztítja. De tudnia kellett, hogy e páratlan zárvány falainak megsemmisítésével nem semmisülhet meg a kert kristályos apadtsága; egy apadt kút semmivizével árnyékolta meg a földet, száradhatatlan vízzel, a festett üvegfödém fölött átvonuló felhők árnyvizével, tárt szányú angyalokon kicsorbuló árnyvízzel, árnyhússal. Ő elpusztíttatta mégis. Így akarom írni, pusztíttatta, hiszen már sehol sem volt, mikor leomlottak a falak és csontszáraz sár verte föl az utcaköveket. Mintha a rostos, apadt mélység puszta emléke nyelte volna el.

Fölkereste H. A.-t – így meséli a mester –, kérvén bocsássa rendelkezésére archívumának némelyes ritka darabjait. Mesterem jóhiszeműen előkereste a ritkaságokat, egy valóban kevés példányban fennmaradt, ám alapjában véve jelentéktelen közéleti periodika néhány 19. századi kiadását. Az idegen távozott – előtte még átölelték egymást. Vasárnap volt; a sövény borzas, sétányra eső élén a rügyekben megalvadt a korai gerjedelem; e szürkületi órában a testek, mintha csak egy pillanatra elvétették volna a kényesen csíszolt emberi geometriákat, szinte csontig karcolták egymást.

Szerda hajnalra mintha valami izmos madár szorult volna a lépcsőház szépívű korlátvasai közé, vagy beteg szaru verődött volna szabálytalan időközönként a meredek lépcsősorokat szegélyező bádogpalánknak; aztán kopogtak, és tudta a mester, nincs mért kinyitnia. Pénteken pozdorjává verték a sarokházat, szemtanúk szerint a papírokat pléh mosdóteknőkben hordták le az emeletről, az egykori kert területén pedig egy kérges, marcona ékszerteknősre akadtak, úgy tűnt, teljesen vak, de jóltáplált legalább.

Amikor hónapokkal később felkerestem magányát, hallottam, hogy sebzett, pontos léptekkel közeledik, mint akit az ajtók már senki elől nem takarnak el, bár gondolkodom, nem úgy volna-e a igazabb: mint aki elől az ajtók már mit sem takarnak el. Hogy ez az állomásnegyedi pincegarzon soha nem lesz az otthona, azt szinte az ajtó markolatában érezni lehetett, a névtáblán ott állt a neve – amit saját keze írásával soha előtte nem láttam lejegyezve. Nem kattant zár, csak puhán felszakadt az ajtó, mint amikor gyerekként csigát fejtünk le a fakéregről vagy gyárkerítés fröccsöntött betonlapjáról. Kulcscsontom alatt mély hasítást éreztem, határozottan éreztem, a húsomban van benne, hosszan és a bőrömhöz közel, akár a hevenyészve beföldelt lövészárkok – éreztem, hogy régóta hordozom, de idejét, hogy mióta, vagy magát az eseményt, ami meghagyta bennem, nem tudtam volna megnevezni. Egy ideje már a vállamra figyelt, nem sietett a szemembe nézni, nem is akart úgy tenni, mintha sietne. Valamit mondott a front vonulásáról, a dohról és penészgombák neszezéséről a falban, valamit csontokról, ízületekről talán – szavai egyszerre tűntek jelentéktelennek, s valami névtelen téridomoknak, mintha nem egészen embernek szánta volna őket. Meglepett, hogy két kiegyenesített karjával erősen megragadja vállam, de nem von közelebb magához, ahogy várnám, csak tart szorosan e kimerevedett mozdulatban, a karjaiban megtestesülő távolságban pedig egyszerre van taszítás, odavonás, számonkérés és megbocsátás, utóbbit máig sem értem. Beljebb lépve, már a folyosóról feltárult egyetlen szobája, a falakat elszínezte a talajvíz, és csupaszak voltak, annyira csupaszak, hogy már szinte tájakként terültek szét. Volt bennük valami hűvös, tonális zajlás, valami vértelen keringés, ami nem szolgáltatta ki magát a tapintásnak.

Az idegenről ekkor mesélt először. Az idegenről, akinek nyoma veszett egy vasárnapi szürkületben, s amit maga után hagyott, csak pusztulás. Pusztulás és egy különös kézirat, melyet írógépében találtak, s mely könnyen lehet, szerzője vesztét is okozta, noha fennmaradása cáfolni látszik e felvetést. A feljegyzés minden bizonnyal azoknak a 19. század második feléből származó sajtóritkaságoknak a felhasználásával készült, melyeket a férfi mesteremtől kölcsönzött. Nyugtalanító azonban, hogy a szerző – jóllehet írása szerint igen művelt-invenciózus ember benyomását kelti, aki „dicstelen” foglalkozására is bizonyos távolságtartással tekint – mintha előrelátóan hárítaná a vádat, hogy bármi köze is volna a kert megsemmisítéséhez, sőt barátomra is csak úgy utal, mint a padláskönyvtár bárgyú kusztoszára, aki már jóval érkezése előtt feladta otthonát. Hárító gesztusaiból könnyen a tudathasadás korai jegyeit olvashatnánk ki, ha szövegének elméssége nem éppen abban állna, hogy bármely, az elmeállapotra vonatkozó, ha úgy tetszik, pszichologizáló diagnózist visszaver egy bizonyos francia Foucault úr érvelése felől, akinek némely írásaihoz nekem is volt szerencsém hozzáférni. Próbálja csak az ember frissen nyúzott bálnatetemre ráolvasni, hogy omló beleivel árnyéka pusztán egykori önmagának, miközben hártyák és ernyedt izomkötegek langyos tükrében gyenge fogak elejtenek egy kést. Jut eszembe, van egy másik érdekessége a Férgek és nemzetek című írásnak. A szerző jégbe dermedt, tövises bokorról tesz említést, sőt leírása szerint e bokor jelölte volna a kert centrumát. Én magam a kertben bokrot sosem láttam, de még bokornak elaszott kóróját sem, s ha mégoly tetemes is volna az idő kettőnk látogatása közt, hogy egy bokor szárba szökhet és nyomtalan elenyészhet munkálása közepette, még akkor is kérdéses, hogy miképpen tűnhetne fel e kérges lény egy födött és érinthetetlen kert kellős közepén.

Érdeklődésemre barátom elmondta, hogy a kertet mindössze én láttam, a Férgek és nemzetek című felforgató esszé szerzője, egy örmény mészáros, akit alig egy éve holtan találtak a hársfasor alatt, egy bogaras mozdonyvezető, bizonyos Apostolu János, a Hercegnő, végül pegig mesterem maga, aki saját kezűleg vágott ablakot a kertre, mely soha korábban tekintet számára nem létezett.

Eugene Smith

Eugene Smith

Beszélgetésünk rövid volt és sótlan. Én kedélyeskedtem, ő nem hozzám szólt. Legalábbis nem csak, az volt az érzésem, és ez soha korábban nem jellemezte őt. Korán elbocsátott. Sokat gondoltam később ezekre az emberekre. A mészárosra, Maya Găinaș hercegnőre, Apostolura, de kiváltképp az idegenre. Megpróbáltam elképzelni, kicsodák ők, akik jobbára nyomtalan szűntek meg. Néha arra gondoltam, hogy képzelgéseim talán semmivel sem valószínűtlenebbek, mint az életük. Egyszer még Walt Whitman is eszembe jutott, amint épp ott áll, a brooklyni réven és a szerepre gondol, „amely olyan, / aminővé alakítjuk, oly nagy, amint épp / tetszik nekünk, / avagy oly kicsiny / amint épp tetszik nekünk, vagy / mindkettő: nagy is, kicsiny is”. Máskor, ha már émelyített a pátosz, megpróbáltam rátalálni egyetlen történetre, melybe úgy rendezhetném bele őket, hogy közük legyen egymáshoz, sőt csak egymáshoz legyen közük – mindig is ebben állt az idomítás, ami a nyelv legvégső titka. Végül feladtam őket. Hűtlennek lenni nevükhoz, a hallgatáshoz, amivé a kert lényüket tette, kisajátítani azt, ami átruházhatatlan – belátom, erre szorított az unalom, a tehetetlenség, a bosszú. Megértettem, hogy hiányként kell húsomba fogadnom őket, ahogy hiányként lett részem egykor a tej apadása, az éhség, az ima, egy hangszer – anyai örökség –, amit soha nem szólaltattam meg, és annyi könyvoldal, amit árnyhússal kellett volna beírni.

Most, amikor államon alásíkló körmeim halkan, egészen halkan megszólaltatják fehér borostám és arcom tűnő vonalait tapogatom, Foucault jut eszembe, ez a francia vad. Egy írására gondolok, melynek gondolatmenetét oly kimért pontossággal visszhangozta a Férgek és nemzetek szerzője, s mely oly felkavaróan hatott abban a nemi rabságban, amiben élnünk szabadott. Ez a terjedelmes írás tudtommal egyetlen szamizdatban, a Szekvenciák címűben jelent meg, melyet alig húsz példányban adtunk közre, húszunkat pedig a legintimebb barátság kötött. Sejtelmem sincs, hogyan férhetett hozzá az, akinek hozzáférnie sosem szabadott volna, aki mesterem és az ő hatalmas archívuma vesztének okozója, aki belelépett egy szürkületbe és ki többé nem lépett onnét. Bennem ez az írás olyan vágyat szabadított fel, melyet törvény büntetett akkor – aki szeretőjének hitt, elhagyott, én pedig idegösszeroppanásban sínylődtem heteken át egy idegszanatórium legfelsőbb emeletén, a mennyezet az ágyam fölött folyton ázott és nem tudtam, ki vagyok.

Megvénültem és napok óta kísért a gondolat: aki tudja a tudhatatlant, ugyanaz-e, mint aki a szólhatatlant szólja? Az egyik Te vagy, és a másik vagyok én. De hány vagy Te, aki ha több is, ugyanaz, és mennyi én, ha egyszer eltörök? Hatalmas kétely lángol bennem, Uram, lobog egyre, olyan lánggal, sűrű-testesen, ahogy csak nagyböjti éhínség még a marha halasítása előtt, a hal halasítása előtt, az éhínség neve előtt, előttem. Vétek, tudom, ó, én hatalmas vétkem, megkarcoltam teremtményeid arcát, érdes ajakam egyre csak horzsol, és szorong önmagán elpihenni. Valami megszakadt abban, ami Teáltalad vagyok, és a teremtés elragadtatott Tőled, tarts meg eme mondatban még, az utolsó billentyűt nem merem leütni

Hozzászólás

Hozzászólás