Jeleket dekódolunk, és úgyis csak félreértjük őket

– beszélgetés Szendi Nórával és Farkas Arnold Leventével –

Teával, kávéval, otthonos hangulattal, Szendi Nórával és Farkas Arnold Leventével várta az érdeklődőket a Láthatatlan Kollégium által szervezett pénteki író-olvasó találkozó. Az idei évben publikált kötetek szerzői Makkai Zsófiával, Marin Diával, Márton-Simon Annával és Hart Edinával beszélgettek szövegeikről.

jézus neve az angyal
neve aki jézus neve h
elyén a feltámadás tes
tének illata. árnyék v
etül a névre a képmá
s jobb alsó sarkában a
gondolat. lépések zaját n
yeli el elnyeli a csend
szőnyege. a hiúság birtok
ai ablakot nyitnak vala

covers_357803Farkas Arnold Levente második megjelent kötetéről, az Anyám testéről beszélgetett Marin Diával és Makkai Zsófiával. A beszélgetőtársak először a versek formai sajátosságait emelték ki, legfőképp a sortörések azon jellemzőjét, hogy nem veszik figyelembe sem a szó- sem a mondathatárokat, sokszor a szavak közepén törik meg a sor. A költő ezt azzal magyarázta, hogy versei mintegy kísérletként szolgálnak arra, hogy a gondolatot provokatív külalakban jelenítse meg, illetve azt is elárulta, hogy versíráskor mindig a legelső sor határozta meg a többit, így, ha egy szó egy része nem fért el az egyik sorban, átcsúszott a másikba. Ugyancsak formai jellemzője a kötetnek, hogy a versek dőlt és megvastagított betűkkel kezdődnek (ezeket iniciáléként azonosította Makkai Zsófia), amit a szerző azzal magyarázott, hogy címek híján így tagolta a kötetet, az „iniciálék” jelölik egy új vers kezdetét, így téve olvasóbarátabbá a szövegeket, illetve ezáltal próbálta elkerülni azt, hogy egyetlen hosszú költeményként értelmezzék a szövegkorpuszt. A versekre jellemző szokatlan forma magyarázatát Farkas Arnold Levente úgy fogalmazta meg, hogy egy kavalkád hömpölyög benne − mint ahogy az emlékezés se lineáris tevékenység, vagy az álom képei is egymásba csúsznak –, és elmondása szerint a külalak megformáltsága nagyon is kedvez a szövegek tartalmának.

A beszélgetés alatt többször felmerült az istenkeresés témája, a versekben megjelenő bibliai motívumok fejtegetése. Marin Dia hívta fel a figyelmet arra, hogy a szövegek egyes pontjain más-más pozícióban jelennek meg különböző „szereplők”. Isten például egyik helyzetben a beszélő perspektívájából megteremtett entitásként jelenik meg, más szövegekben pedig saját hangot kap. A költő ezt azzal magyarázta, hogy az igazság többrétű, többféle változatot kell egymás mellé tenni, és a verseiben megjelenő szerepkörök valójában a nyitott lehetőségekről, az igazság kereséséről szólnak.

Álmomban teremtettem
az istent. Férfi nak és
nőnek teremtettem. Nem
ragaszkodtam szabályokhoz,

csak ahhoz, hogy legyen,
ahhoz, hogy ne legyen.
Kivonultam végül
a nyelvből, magára

hagytam istent a csönddel.
Játszott egy kicsit isten
a csönddel, majd meg-

szólalt, és nevet adott
a csöndnek. Így lettek
hárman, isten és a csönd.

A nyelv dzsungel, amelyben eltévedünk, és keressük a helyes irányokat, mondja Farkas Arnold Levente, és verseiben tulajdonképpen ezt a bizonytalanságot szerette volna megragadni. Úgy fogalmazott, hogy egyfajta elérhetetlenség-játékot űzött a szövegeivel, s a kötet utolsó szavában („kimondhatatla”) sűrűsödik össze a tapasztalatok nyelvi közvetíthetetlensége.

szendi_nora_borito_frontAz est másik meghívottja Szendi Nóra, aki Zárványok című regényét hozta magával. A kötet főszereplője, Irén regényt akar írni, és Hart Edina először ennek a törekvésnek a motivációira kérdezett rá mind a szerző, mind pedig a főhősnő szemszögéből. Szendi Nóra válaszából kiderült, hogy az írást egyfajta késztetésként, kényszerként fogja fel, és főhősét is egy hasonlóan grafomán hajlamú embernek tekinti.

Márton-Simon Anna kérdéséből megtudtuk, hogy az szerző néhány interjú során többször került olyan helyzetbe, amelyben definiálnia kellett a könyvét, és ezekben a szituációkban olyan fogalmak kerültek elő, mint például drogos regény, a regényírás regénye, posztmodern regény. A szerző nagy hangsúlyt fektetett annak a kifejtésére, hogy ugyan szükség van valamiféle definícióra, ám ezzel könnyen csapdába csalhatja magát az ember, s habár alkotása meghatározható drogos regényként, ő mégis inkább fogyasztói regényként hivatkozna rá, hiszen a szövegben megjelenő magatartásminták általánosíthatóak, és bennük a függőséghez köthető „mániákus rákattanás” viselkedésformái mutatkoznak meg.

Jön a régi élet, és kéretlenül dugdossa orrod alá a számlát, mint az ukrán csempészbagóval sündörgő cigányasszonyok. Ne gondoljon rá. Köszi, persze, mindjárt jobb. Vagy nem gondol, és akkor átpattan a gondolat másvalamire, amire szintén nem kéne gondolni. Így pattognak a gondolatok, tárgytól tárgyig, faltól falig, kényszeredetten diszkrét tojástánc egy zsúfolt porcelánboltban. Hever kipurcanva, vonatsínek az ágy deszkái, ő a vakvágány.

Pár év és egy csaj viszonya különböző pasikhoz, mondta regényéről Szendi Nóra, arra világítva rá, hogy valójában nem feltétlenül a cselekményszál viszi előre a történetet, hanem a sajátos, karakterekhez és helyzetekhez kötött egyedi nyelviség. Ilyen, a nyelvi megformáltság által élettel megtöltött közhelyként határozta meg például Csuri karakterét az írónő. Ennek a sajátos nyelvhasználatnak egyik jellegzetes formája a 19. századi nyelvezet, amelyre Márton-Simon Anna hívta fel a figyelmet. A szerző ezt főképp életrajzi háttérrel támasztotta alá – hiszen bölcsészként ezzel az időszakkal foglalkozott –, és ezzel magyarázta Berzsenyi utalásszerű és konkrét szereplőként való megjelenését is. De kiemelte azt is, hogy Berzsenyi az a karakter, aki egyediségével és „bumfordi férfiasságával” a többi férfi szereplőt ellenpontozza. Illetve a 19. század az, ami Irén számára kiugrót jelenthet – a kábítószerezés mellett −, így ezáltal is árnyalódik a főhősnő, hiszen így válik láthatóvá, hogy ő nem csak egy okoskodó bölcsészlány, aki állandóan be van állva, hanem létezhet egyfajta értéktelített világa.

– Berzsenyi Dániel? A költő? – préselek magamból valami cincogásfélét.
– Én vónék, istenasszony! – húzza ki magát Berzsenyi felbátorodva. – Megengedjen, ha ugycsörteték, mint ártán a makkra, de midőn meghallám ezen angyali zengzetet, mellyre még a sivatag vadom es kiderűtt viránnyá bájlódik, mellyem nem maradhata hideg! Ne fíjjenazír marcona kípemtül: a szelíd múzsák barátja s alázatos szógája vagyok. – Biztatóan nyújtja felém a sok szorongatástól kissé megkókadt koszorúkat.
– Idvezlem az én legszentebb poézisom ligetíben, a Vénusz szentélyirül neveztetett Amathuntban! – (Amathus, nem Amathunt, javítja ki néhány évvel később Kazinczy.)
Istenasszony? Lopva végigsandítok ételfoltos mackónadrágomon és túlságosan bő (Ragacstól örökölt) susogós pulóveremen. Enyhén fellengzőnek tetszik e költői bók, nem könnyű a feltételezett elvárásoknak megfelelő kecsességgel viselkedni a bőrömre penészedett hacukában, bomlott szöghajam is megsimítom.

A regény további sajátosságaként a szerző beszélgetőpartnerei kiemelték azt a módot, ahogyan a különböző szereplők Irén szemszögéből láttatva vannak. A főhős mintha mindegyik választottját a hibáiért szeretné, ám ezek a hiányosságok nincsenek átesztétizálva, tulajdonképpen ezek hozzák létre a karakterüket. Szendi Nóra azt is hozzáfűzte, hogy nem akart egy nagyon lányos, „tipikus női” karaktert alkotni, szereplőit nem szimmetrikusra, letisztultra tervezte, hanem a véletlenszerűség izgalmasságát próbálta megfogni velük, a férfi-nő közti átmenetet kereste bennük.

Jeleket próbálunk dekódolni, ráadásul úgyis csak félreértjük őket, mondta Farkas Arnold Levente, mikor az írással kapcsolatos kételyeit próbálta megfogalmazni, és feltette a kérdést, hogy van-e tétje annak, hogy írunk. Egyértelmű választ természetesen nem találtunk, mindenesetre izgalmas volt ez az írókkal való közös keresgélés.

Hozzászólás

Hozzászólás