Történetek a mi utcánkból – 3. rész

Tar Sándor prózapoétikája a realizmuson túl

 

A természetestől a természeti felé

Az utca teljes mértékben kompakt és világszerű tere nem nélkülözi az egyetemes perspektívát sem. Tele van mágikus eseményekkel, mitikus világmagyarázatokkal, homályban hagyott csodás történésekkel. Tar nem értelmezi, magyarázza meg ezeket, az egyes világmagyarázatok egyedüli szerzői, megfogalmazói maguk a szereplők lesznek. Nem válnak kodifikálttá, nem igényelnek semmiféle felsőbb legitimitást, ellenőrizhetőséget ezek a kijelentések. Szerves részévé válnak az utca világának interperszonális kapcsolatokban, viszonyrendszerekben kibomló bemutatásának.

Tar sajátos metafizikája így összeegyeztethető a realizmus fogalmával is. Erre tesz kísérletet Deczki Sarolta is, amikor a következőket mondja: „A realizmus tehát Tar esetében éppen azt jelenti, hogy az emberi tapasztalatnak azt a regiszterét tárja fel, mely kívül esik mindazon, amit természetesnek tartunk, s értelmezéséhez a természeti, vagy éppen természetellenes fogalmait kell segítségül hívnunk.”[1] Az a fajta idegenség, amely ebben a mondatban – ezzel együtt pedig Tar prózájában – megjelenik egy ismertnek vélt társadalmi berendezkedésen kívüli valóságot implikál, amelynek nyers, realista leírását adja Tar prózapoétikája.

A fenti megállapítás fényében hajlamosak lehetünk arra gondolni, hogy valamilyen szinten Tar prózája egyfajta civilizáción kívüliséget is feltételez. Ezzel az egzotizáló attitűddel pedig el is tartanánk magunktól azt a világot, amit Tar – semmiképpen sem reprezentál, de – megjelenít, láthatóvá tesz.  Sőt, a minket körülvevő, jól ismert, ezzel együtt pedig kényelmes, biztonságos, sok esetben kockázatok nélküli világ ebben az esetben egyfajta origóként jelenik meg, egy olyan kiindulási pontként, amely magától értetődő. Így nagyon könnyű megalkotni az aktív – tehát látható, érzékelhető, jelenlevő – tudatállapottal való analógiát. E szerint a logika szerint pedig ennek az ismert világnak a Másikja, tudatalattija lesz a Tar Sándor prózapoétikája által megalkotott (vagy éppen reprezentált, felmutatott) világ.

A Tar-recepcióban ez a fajta meglátás legalább annyira elterjedt, mint az a fent tárgyalt feltételezés, mely szerint Tar Sándor valamifajta köztes pozíciójából fakadóan közvetíteni tud, azok helyett beszélni, akik nem tudnak, nincs lehetőségük rá. Így a szó szoros értelmében két világ közti pozícióba kerül, ahol a maga sajátos határon levésében képes egyfajta naiv pszichoanalitikus-közvetítőként mélyre ásni, felhozni és megjeleníteni. Erre a pozícióra, illetve eljárásra utal a következő megállapítás is: „Ezen is túl meg- és átfordította a »kimondhatatlan«  kifinomult filozófiai, esztétikai, költészeti komplexumát, amennyiben annak a társadalom fenekére és az animális-vegetatív embermélybe süppedő alsaját, a társadalom- és tudatalatti fertályát ábrázolta, méghozzá egészen konkrétan.”[2] Nem csupán közvetítés, reprezentáció történik e szerint a logika szerint, hanem valamifajta fordítás is tehát.

Így megint privilegizált helyzetbe kerül a narrátor, ezzel együtt pedig a természetes az ismert szinonimájává válik. Újfent annál a dilemmánál találjuk magunkat, amivel Spivak tanulmánya, illetve a Tar Sándor munkásságához társított realizmus-stigma körüljárása során már találkoztunk. Úgy tűnik, mintha ez a logika azt is implikálná, hogy a jól ismert társadalmi berendezkedés, szociális kapcsolatok eltakarják az ember valamiféle lényegi összetevőjét, ami Tar természethez közeli világában megmutatkozik.

Deczki Sarolta hívja fel a figyelmet arra, hogy tulajdonképpen milyen nehéz is a természetes és a természeti fogalmainak, mint viszonyfogalmaknak a meghatározása. „Meglátásom szerint ugyanis novelláinak egyik központi problémája a természet fogalma: mit tudunk vele kezdeni; tudjuk-e kezelni, s milyen határok húzódnak a természet vagy a kultúra vagy törvény között.”[3] A természetet itt nem annak idillikus, harmóniát, békét és nyugalmat árasztó, alapvetően a romantika természetfelfogásához közelíthető módon gondolja el. Sokkal inkább arról a természetfogalomról van szó, amiről Nietzsche beszélt, amely a természetet nyersként, barbárként és kegyetlenként gondolja el.

Fent már volt szó róla, hogy A mi utcánk lakói pontosan azért nem viktimizálhatóak és jeleníthetőek meg egy ismert társadalmi berendezkedés Másikjaként, mert minden szempontból teljesnek, kompaktnak látszik ez a világ, amely nincs ráutalva semmiféle legitimitásra vagy kívülről jövő hatalom beavatkozására. Ha pedig a természetest valóban a jól ismert, törvények által szabályozott életpraxis szinonimájaként értelmezzük, akkor igazat kell adnunk Decki Saroltának abban, hogy itt valóban megtörténik egy másfajta viszonyrendszerbe való átmenet, amit ő a természeti fogalmához közelít.

Viszonyfogalmakról van szó, ahol az egyik feltételezi a másikat, ugyanakkor kijelölik saját határvonalaikat, ezzel egy időben pedig el is különülnek a másik fogalomtól. „A határ azonban »egyedül a határsértés eredményeképpen mutatkozhat meg valódi mivoltában«”[4] E szerint az elgondolás szerint Tar realizmusa abban áll, hogy az emberi tapasztalat egy merőben más regiszterét hozza közel. Radics Viktória nekrológjában a következőképpen ír erről a kérdésről: „Más szóval elvisz bennünket olyan kínok, olyan vad valóságdarabok elé, hogy nincs szavunk; oda, ahol nincs mit mondanunk, csak megcsap bennünket a puszta (jól megírt) van rettenete.”[5]

Valóban közelítés ez, hiszen a természetesnek tételezett, a „normalitás” világához tartozó társadalmi struktúrát bontja le, hozza közel. Nem szabad azonban a társadalom Másikjaként gondolnunk erre a világra, hiszen azon túl, hogy a Spivak által jelzett episztemikus erőszak csapdájába esünk, nem távolodunk el radikálisan attól a logikától sem, amely valóság és fikció kettősét egy bináris oppozíció két pólusaként képezi le, ezzel pedig ismét csak a szociográfia oldalára tolja Tar prózáját.

Emellett pedig erőteljesen értékelő, normatív és moralizáló is ez az álláspont. Azzal, hogy az ismert társadalmi berendezkedést a természetes fogalmával azonosítja, ugyanakkor az aktív tudatállapothoz közelíti, a fentivel asszociálja. A tudat alatt levő régió, tehát az a természetihez közeli világ, amit Tar reprezentál, e szerint elfojtott „tudattartalom”. Ha ezt a logikát elfogadnánk, akkor megint az episztemikus erőszak csapdájába esnénk, nem távolodnánk el teljesen attól a realizmus-felfogástól, amit fentebb a Tar-recepció tárgyalása során már körvonalaztunk. Nem csupán a fent említett bináris oppozíció megléte miatt nem távolodnánk el ettől, hanem azért sem, mert mindamellett, hogy a szociográfia oldalán maradunk, egy ismert, belső struktúra képét vetítjük rá, illetve a struktúra hiányának tulajdonítjuk a megjelenített világ sajátosságait.

Ezen kívül pedig figyelmen kívül hagyjuk Tar szabad függő beszéd használatát, valamint a főként ebből eredeztethető egyik legalapvetőbb sajátosságot. Vagyis azt, hogy minden megnyilatkozás, új információ interperszonális kapcsolatokban bontakozik ki. A mű egészére érvényes a személyes beszéd, kommunikáció illetve az ebből eredeztethető közvetítés és közvetítettség előtérbe kerülése.

A fent vázolt logika meglátásom szerint, egyszerre feltételez egyfajta közelítő, illetve belülről kifele történő mozgást. Az egyes emberi sorsok, sorstöredékek közelítő mozgással történő bemutatása a globális perspektíva mellőzésével egyfajta struktúrán kívüliséget sejtet. Deczki feltételezése szerint a perspektíva ezen szűkössége implikálja a természetibe való átmenetet. Így a realizmus fogalma valóban a Rancière által jelzett nyers jelenlétben aktualizálódik. Nem szabad elmennünk azonban a mellett a tény mellett, hogy az utca inherens világa, zártsága és zsákutcaszerűsége interperszonális kapcsolatokban bomlik ki. Tér, idő és emberi sorsok egymás viszonylatában mutatkoznak meg és értelmezhetőek csupán.

Pontosan Tar prózatechnikája lesz az, ami nem engedi, hogy az utca lakói úgy jelenjenek meg, mintha teljes mértékben kívül lennének az ismert társadalmi viszonyrendszereken, mintha semmi közünk nem lenne hozzájuk. Hiszen a munka által strukturált élet megszűnte, vagyis a fent jelzett időbeli szakadás után került mindenki végérvényesen az utcába, ezzel együtt pedig a látszólag monoton és vegetatív állapotba. A lakók mikrotársadalmának belső viszonyrendszerei, sajátos szabályai azonban igenis látszanak. Így értelmezhető újra talán Deczki Sarolta meglátása is, ahol a természeti nem feltétlenül zabolátlan vadsággal, animalitással lesz rokonfogalom, sokkal inkább egy önszerveződő közösséggel, akik bemutatása csak egymás viszonylatában történhet. Egy másfajta viszonyrendszerrel tehát, amely zsigerből elutasít mindenféle hierarchikus berendezkedést vagy külső hatalmi beavatkozást, így az egyén, a szubjektivitás kontúrja is sokkal jobban látszanak.

Az utca teljes értékű világszerűségéből és kompaktságából kifolyólag viszont az sem lehetséges, hogy másságuk elismerése által asszimiláljuk a lakókat. Valóságos heterotopikus térré változik így, ami kapcsolatban áll minden más térrel. Egy ilyesfajta megközelítésmódot hangsúlyoz Jacques Rancière is, amikor az irodalmi művek esztétikai szuverenitásáról beszél: “Az irodalom esztétikai szuverenitása tehát nem a fikció uralma. Épp ellenkezőleg, inkább azt jelenti, hogy tendenciózusan nem teszünk különbséget a fikció leíró és elbeszélő módjainak igazsága, illetve a történelem és a társadalom jelenségeinek leírása és értelmezése között.”[6]

A mi utcánk világának heterotopikus térként való értelmezésével Tar valóban az érzékelhető újrafelosztását végzi el. Prózatechnikája nem engedi meg, hogy éles határvonalat húzhassunk fikció és valóság között. Erőteljesen önreflexív nyelvet használ, kijelöli saját világának határait, jelekként újrarendezi az ismerni véltet, máskor annyira közelről szemlél, láttat, hogy már-már valamiféle szubverzív perverzió látszik munkálni az elbeszélés folyama mögött. A jórészt személyközi interakciókban kibomló emberi sorsok mellett olykor olyan történeteket, történetfoszlányokat jelenít meg, amelyekről biztosan nem beszél senki a Misi presszóban. Olyan eseményekről is tud tehát Tar, amelyeket a legtöbb esetben nem szoktak és nem tudnak elbeszélni, legfeljebb megfigyelni.

Jelen dolgozatnak nem célja, hogy Tar Sándor ügynökügyének körülményeivel, illetve az ehhez kapcsolható meghurcolásával, élettörténetének tragikumával mélyrehatóbban foglalkozzon. Nem kerülhető meg mégsem a tény, hogy Tar majd’ egy évtizeden keresztül írt jelentéseket többek közt barátjáról, Kenedi Jánosról is, aki írói pályája kezdetének egyik kulcsfigurája volt. Azért is érdemes róla szólni, mert a Tar-recepcióban is előkerül néhol, nem csupán történetei tematikájára vonatkoztatva. Többen a prózatechnika bizonyos sajátosságainak gyökereit is az élettörténetben vélik felfedezni. Szociografikus pontossága, mondatai feszessége, történetei iránti szenvtelensége mind-mind a megfigyelő-, jegyzetelő-, kartotékoló-narrátor irányába mutatnak.

„Íróvá és besúgóvá válásának története párhuzamos, sőt, talán egyazon történet két oldala. Cinkosa volt az ellenzéki értelmiségieknek, cinkosa volt a szocializmus fönntartóinak is, mélységes szolidaritása életfogytiglan a szegényekhez kötötte, tehetsége feljebb taszította, oda, ahol mód van igényesnek, okosnak lenni – ebben a feszültségben volt éles a szeme, bámulatos a megfigyelőképessége, a memóriája, és hibátlanok a mondatai. A mondatok feszessége, a bekezdések ritmusa, a novellák arányossága, a beszédszólamok interakciója lett oda, amikor megszűnt az írói búvóhelye – ahol nem volt lenézett munkás és nem volt besúgó sem -, amikor kihúzták a lába alól szabadságának helyszínét. Átvilágították, és úgy érezte, hogy nézik a kezét: így nem tudhatott írni.”[7]

Tar Sándor prózájának kapcsán sokszor és sok szinten megjelenő kettősség, ambivalencia mintha bizonyos szempontból személyes élettörténetéből is eredeztethető lenne. Többen említették már, hogy Tar együtt ült hőseivel a kocsmában, mindennapos interakcióban volt velük, legtöbbször csak hallgatta történeteiket, az emberek pedig szerettek mesélni neki.  Sajátos realizmusa kapcsán fent említett, majdhogynem groteszkbe, szürreálisba áthajló „puszta van” rettenete nem csupán írásaiban, de személyes élettörténetében is visszaköszön.

Annyiban tehát akár szociografikusnak is nevezhető prózája, amennyiben eleven lettapasztalatokból meríti történeteit, azonban prózapoétikájának sajátosságai messze túlmutatnak a partikuláris történetek kartotékolásán. Közel hajol, hallgat és megfigyel. Nem választható élesen külön azonban a fikció a valóságtól, ahogy az írás sem a besúgástól. Nem mások történeteit meséli el, hanem élettörténeteket, sorsokat, tudattartalmakat, történetfoszlányokat alakít puszta jelekké és tesz egymás mellé, rendez újra. Az írás, illetve az alkalmazott prózatechnika azonban nem hozhat számára megváltást, felmentést, ahogy az A mi utcánk lakóinak sem kívülről jön.

Ezért lesz emblematikus a tárgyalt regény címében megjelenő, meghatározhatatlan, homályos mi is, hiszen ebben a személyes névmásban nincs meg a kívüliség gondolata. Az egyediség, illetve a szó szoros értelmében vett egyén – és nem az egységesnek tételezett Szubjektum – felmutatása történik meg folyton, amihez és akihez mindnyájunknak közünk van.

Szingularitás és egyetemesség
11229897_800919383350812_1019799101646879266_n

Ilyés Zalán fotója

A természetes fogalmából a természetibe való átmenet mintha Tar Sándornál azt jelentené, hogy egyfajta ideologikus struktúrán túli, szingularitásban megjelenő, láthatóvá tett egyedülállóságokból alkotott egyetemességgel van dolgunk. Ez pedig, a Spivak kapcsán tárgyalt Másik mesterségesen megalkotott, illetve asszimilált, egységesnek tételezett Szubjektumától annyiban különbözik, amennyiben nem reprezentál, hanem az egyéni megszólalás, jelentésadás méltóságát adja vissza.

Az időbeliség fent tárgyalt két alakzatán kívül – a rendszerváltás által generált szakadás, illetve a hétköznapok monoton ismétlődése – meghatározható egy harmadik lehetséges időbeliség is, ami úgy tűnik, megtöri a jelen vegetatív monotonitását, ez által az elbeszélésbe egyfajta lineáris perspektívát is bevezet. Ezt a harmadik típusú időviszonyt a Vida fiú testének romlása, halála, illetve halálának jóslata jelöli.[8]

A kötet első novellája a Vida bácsi címet viseli. Tar jellegzetes szabad függő beszéd-használata által itt szerzünk tudomást Vida bácsi fiáról, akinek a nevét nem tudjuk meg, következetesen „Vida fiú”-ként van említve a továbbiakban is. A Vida fiútól sokan félnek az utcában, azt mondják, hogy tüdőbajos. Pedig a fiú már évek óta nem bír kikelni az ágyból, enni sem tud, csak vörösbort iszik, amit az apja hord neki. Vida bácsinak külön pohara van a kocsmában és Sarkadinénál is – aki szintén bort mér –, még a kilincset is törölgetik utána, de ő nem haragszik. Többen tudni vélik, hogy tüdőrákról van szó, ami a fiú előző munkahelyének, egy gyárnak köszönhető, de azért „sosem lehet tudni” alapon ők is megkérdik olykor, hogy Vida bácsi ivott-e abból a pohárból, amelyikbe nekik töltenek éppen.

A Vida fiú története következő alkalommal a Hőség című novellában tér vissza. Egy kerekesszéket utalnak ki a polgármesteri hivataltól Nagy Jenő számára, aki büszkeségből nem hajlandó elfogadni azt. Dorogit bízzák meg, hogy szállítsa ki, ő pedig a kocsmába viszi, amíg kitalálja, hogy mi legyen a sorsa. Az emberek tudomást szereznek a gazdátlan tolószékről, hirtelen mindenki a magáénak szeretné. Dorogi a lova után köti a széket és elindulnak, hogy kihozzák a Vida fiút a házból, megmutassák neki az utcát. „… de akkorra már kihozták a szerencsétlent, hogy visszük a Misibe. A Vida bácsi fiát, aki tüdőbajos. Rákos az, mondta Piroska néni. Hát az olyan, mint Jézus, mikor a keresztről levették, de már nem féltünk tőle, emeltük, tettük, vettük.”[9]

A fiú testének romlása tagolja tehát az utca idejét, egyfajta lineáris perspektívát hoz be az elbeszélésbe. Itt megint felerősödni látszik Deczki Sarolta természetire vonatkozó megállapítása, a romló test által tagolt idő a közösség idejévé is válik később, a szingularitás megnyilatkozásának nem csupán partikuláris dimenziói vannak. Állapotáról legtöbbször Vida bácsi elbeszélései alapján szerzünk tudomást, folyamatos interszubjektív viszonyokban, elbeszélésfoszlányokban bomlik ki az ő története is. A betegségtől való félelem, a Másik idegensége okozta szorongás a fent idézett elbeszélésben már feloldódni látszik. Nem véletlen, hogy itt jelenik meg explicit formában is a krisztusi történettel való párhuzam.

Ez az első alkalom, hogy a lakók közösségként cselekednek. Nem mellékes azonban az sem, hogy egy olyan eszközt használnak fel erre, amit a hatalom rendelt ki valakinek. Tehát valakit önkényesen privilegizált helyzetbe akartak hozni a kerekesszékkel. Itt megint egyfajta feszültség látszik körvonalazódni, hiszen egy közbeékelt anekdotából megtudjuk, hogy Nagy Jenő, aki az ’56-os harcokban megsebesült, az ideológia változásától függően hol nemzeti hősként, hol árulóként tűnik fel. Hiába bizonygatja, hogy ő nem is tett semmi hősieset, csak egy puskával a kezében legurult a lépcsőn és meglőtte magát.

A széket az utca lakói az „eredeti rendeltetésétől” eltérően arra használják fel, hogy visszaemeljék a Vida fiút a közösségbe, az utca terének életébe. Történik ez annak ellenére, hogy előzőleg mindenki magáénak akarta a széket, sokan még fizetni is hajlandóak lettek volna érte. Még inkább hangsúlyos ez, ha arra gondolunk, hogy a Misi presszóba viszik, ami az utcában való létezés axiomatikus elemének tűnik, szinte szakrális dimenziókkal bír.

Kemény István a tárgyalt jelenetet valóságos Haláltáncnak nevezi: „Emberségükön mit sem változtat, hogy nagyon részegek; és az sem, hogy – tarthatjuk a könyvet akár ortodox szociográfiának vagy akár riportnak – ez a jelenet nem más, mint maga a Nagy Haláltánc.”[10] Meglátásom szerint sokkal tágabb perspektívát nyit meg a Vida fiú történetének ezen epizódja, ami jóval túlmutat a riport vagy a szociográfia keretein.  Egyfajta naiv lázadásnak, valóságos feltámasztásnak tűnik ez a jelenet, ami az egyik legékesebb példája annak, hogy hogyan elevenedhet meg újra, illetve mi az aktuális üzenete az evangéliumi történetnek.

Alain Badiou Szent Pál missziójáról írva a következőket fogalmazza meg: „Az igazság minden folyamatának leválasztása arról a »kulturális« történetiségről, amelyben a közvélekedés feloldódni véli: ez az a művelet, amelyben Szent Pál a vezetőnk.”[11] Ez történik a Vida fiú történetének esetében is. Nem is lehetne ennél jobb példát hozni arra, hogy mennyire teljes értékű, nem partikuláris és nem kartotékolt az a világ, amit Tar prezentál. Azt hiszem, hogy itt kell keresnünk valahol a fentebb Deczki Sarolta tanulmányával kapcsolatban tárgyalt természeti fogalmát is, azonban nem a tudatalattival, hanem az egyetemessel összekapcsolva. Nem a társadalmi struktúra mentén szerveződnek az emberi kapcsolatok, hanem az alapvető emberi szolidaritás és empátia által.

A fiú később megjósolja saját halálát, amelynek eljövetele, illetve az arra való várakozás megint csak közösségi élménnyé válik, a transzcendens felé való nyitásnak egy újabb lehetőségét adja ez által. A Madárles című novella során beszél először a fiú, amikor azt mondja, hogy egy nagy fekete madarat lát minden éjszaka keringeni az égen. Meg van győződve róla, hogy akkor fog meghalni, amikor a madár leszáll. „Pár nap múlva tudta mindenki, hogy itt a madár csak repülhet, pedig nem babonás népség a miénk. Béres esküdözött a Misi presszóban, hogy ő is lát madarat éjjel-nappal, na és?”[12]

Vida bácsi ezek után elmegy a falusi tiszteleteshez azzal a szándékkal, hogy megkérdezze, hogyan tudna ő beszélni az Istennel. A pap próbálja elmagyarázni, hogy Istennel a hiten keresztül lehet kapcsolatba lépni, de Vida bácsi tántoríthatatlan: „Hát micsoda dolog az, kérem, ötödik éve meghalt a feleségem, na jó, beteg volt, akkor most a fiam, már évek óta, ráadásul a lovam is, hát nem loptam én soha, senkitől, nem raboltam, nem is öltem, akkor mi baja énvelem állandóan?”[13] Végül elmennek a fiúhoz, hogy legalább egy utolsót imádkozzanak közösen, útközben meg felveszik az orvost is, hátha ő még tud segíteni rajta. Hárman utaznak a pap Trabantjával, Vida bácsi pedig megkéri a papot, hogy tegyenek egy kis kerülőt, hátha meglátják Cigányt, a nemrég elveszett lovát.

Már egy pusztaság közepén járnak, az üzemanyag is fogytán, amikor az addig a hátsó ülésen alvó, részeg orvosnak vizelnie kell, ezért megállnak. „Kiszállt Vida bácsi is, az üres határt kémlelte, aztán felnézett az égre, és azt mondta, ott van. Micsoda, kérdezte a pap, ő lóra gondolt, de nem látott semmit. A madár, mondta az öreg elgyengült hangon, én drága fiam. Tessék mondani, kérdezte sokára, kijár a lélek az emberből? Hogyhogy, kérdezte a pap. Mert akkor ott száll. Babona ez, mondta a tiszteletes elhűlve, mert már ő is látta, ott körözött az égbolton lomhán, sötéten. És most leszállt.”[14]

Az ezt követő novella már a Vida fiú temetését beszéli el. Itt megint közösségként működnek együtt az utca lakói. Dorogi szekérrel kiviszi a koporsót a temetőbe, a sírt is maguk ássák ki. A polgármesteri hivatalnak vannak hivatásos sírásói is, a lakók mégis ragaszkodnak hozzá, hogy ők maguk temessék el a halottat. Semmiféle kívülről jövő autoritást nem hajlandóak elfogadni ebben az esetben sem. A pap, az orvos, illetve a sírásók elenléte, úgynevezett szakszerűsége hiábavalónak, partikulárisnak bizonyul. Ebben a részben mutatkozik meg a leginkább az, hogy Tar Sándor valóban a szegénységről, elnyomásról való beszédmódot változtatta meg radikálisan. Nem egy társadalmi csoport szószólójaként, mediátoraként tűnik fel, hanem valóban visszaadja a jelentésadás, a megszólalás méltóságát. A jóslat beteljesül, hiszen a madár végül leszáll, a fiú pedig meghal. Alain Badiou Szent Pálról szóló, már idézett munkájában a következőket mondja: „Nem az alany szingularitása adja meg az értékét annak, amit mond, hanem az alapozza meg az alany szingularitását, amit mond.”[15]

A Vida fiú kijelentésében, illetve a jóslat beteljesülésében úgy tűnik, újraképződik egy olyasfajta esemény, amely a jelentésadás egyediségében, bensőségességében hordozza a maga transzcendens távlatát. A fiú halála megtörténik, az utca lakói nincsenek megfosztva az egyetemességben megnyilvánuló tág perspektívától. A temetés után Vida bácsi lova hazatér, az előzőekben a tiszteletesnél tett kijelentés tükrében pedig jelentőségteljesnek bizonyul ez a visszatérés. „Ha nem lesz meg a lovam, elvihet engem is, semmi vagyok a nélkül, menni se birok már rendesen, a biciklire fel se tudok ülni, csak tolom magam mellett, hogy legyen mire támaszkodni…”[16] A madár képében emberből kijáró lélek, illetve a ló hazatérése megbontani látszik a „halálig való lét” logikáját, mintha mindkét eseményben egy másfajta lét reményteli ígérete lenne kódolva. Így az egyes fejezetek végén többször ismétlődő halálvárás gesztusa is átértékelődni látszik.

Olvashatunk azonban egy másik fiúról is A mi utcánkban, Dezsőről, akit mindenki csak „a mi fiunk”-nak nevez. Dezső azért mindenkinek a fia, mert senki sem tudja, hogy ki az apja.  Az anyja Rozi, akit már tizenhárom évesen eladott a bátyja egy másik lányért. Azóta kézről kézre adogatták, prostituáltként került a faluba egy vándorcirkusszal, itt meg elvette egy földbirtokos, akinek az utcában is volt háza. Ide költözött be Rozi, a férje meg sosem volt otthon. Így sokan meglátogatták az utcából, amíg rá nem jött a földbirtokos, akkor mindent kiürített, elhordott, összevágott, ami a házban volt. Rozi az üres épületben maradt a gyerekkel. Végső Márton tiszteletes is úgy tagozódik be az utcába, hogy egyik nap Dezső minden ok nélkül megjelenik nála, majd rendszeresen meglátogatja, megpróbálja rávenni, hogy vegye feleségül az anyját. A tiszteletes végül el is jön az utcába, hogy meglátogassa Rozit, viszont nem veszi feleségül őt.

Kettejük történetét meséli el a kötetzáró, Az ezüstpénz című novella. Itt tudjuk meg visszamenőleg Rozi élettörténetét is, többek között az első szexuális élményéről is itt értesülünk, amikor egy ezüstpénzt tettek a szájába, hogy ne kiabáljon. Azóta a pénz mindig ott függ a nyakában, soha nem hajlandó levenni. A faluban többen azt pletykálják, hogy boszorkány, aki azzal babonázza meg a férfiakat, hogy a szájába veszi az ezüstpénzt, aminek az egyik oldalán egy kétfejű madár van, a másik oldalán pedig azt írja, hogy életem. Állítólag ennek hatására mindenki beleszeret Roziba.

Többen kíváncsiak lesznek a titokra, Rozit egyfajta érthetetlen, mágikus légkör övezi. Misi, a kocsmatulajdonos egy nap ingyen süteményt, kólát és különböző szeszes italokat ad Dezsőnek, ezek után pedig megbízza, hogy hozza el neki az anyja nyakából a medált. A transzcendencia utáni sóvárgás egy újabb megnyilvánulási formája látszik körvonalazódni itt. A novella – és egyben a kötet is – azzal zárul, hogy Dezső, miután leitatja az anyját és ellopja a nyakából az ezüstpénzt, a szájába veszi azt, de nem érez semmit.

Szilágyi Márton hosszan elemzi a kötetet záró novellát, meglátása szerint a pénzdarab különböző jelentéseinek egymás mellé helyezésében Tar a kopár, hétköznapi életen túlmutató varázslat iránti vágyat mutatja fel.  „S innen nézvést még erőteljesebben látszik, hogy Tar kötete az egyéniség megőrizhetőségének titokzatos folyamatáról árulkodik.”[17] Hiszen az utolsó novella megint csak a szingularitás felmutatásának egyik megnyilvánulása lesz. A Vida fiú halálának óslata, illetve magyarázata után, itt megint az egyéni megszólalás és jelentésadás méltóságát adja vissza Tar. Szilágyi hívja fel a figyelmet arra is, hogy az érme „életem” felirata tárgy és sors metonimikus egymásra vonatkoztatásaként fogható fel, így nem jelent semmit azoknak, akik megszerzik azt. Ott áll tehát ez a novella A mi utcánk végén a föl nem cserélhetőség, az uniformizálhatatlanság felmutatásaként, ahol a transzcendens szféra mindenki számára univerzális módon elérhető, olyan módon viszont, hogy közben nem kell és nem is lehetséges senkinek feladnia saját szingularitását ezért.

Ilyés Zalán fotója

Ilyés Zalán fotója


Tar Sándor A mi utcánk című regényéből kiindulva megpróbáltam újradefiniálni a Tar-recepcióban sok esetben megjelenő, előtérbe kerülő realizmus-stigmát, amely folytonosan a szerző egyedül-állását, prózájának anakronisztikus voltát és szociografikus jellegét, illetve Tar közvetítő szerepét helyezi előtérbe. Egy olyan olvasatot próbáltam meg érvényesíteni, amely a regény konkrét szöveghelyeinek elemzése mellet nem hagyja figyelmen kívül, kritikailag viszonyul a recepcióban több helyen visszatérő realizmus-koncepciókhoz, valamint az innen eredeztethető reprezentációs logikához.

Tar Sándor realizmusáról beszélve, véleményem szerint, nem tehető egyenlőségjel szociográfia és irodalom közé, nincs totalizálva egy konkrét idő- és térbeli koordinátákkal kijelölt, jelentés-szerű referenciális olvasat. Nem szorítható háttérbe a regény poétikai és esztétikai dimenziója sem, hiszen Tar nem hírmondó és nem közvetítő, aki egy egységesnek tételezett, episztemikus erőszak által megalkotott és reprezentált társadalmi réteg helyett szólal meg. Szereplőit nem viktimiziálja, A mi utcánk heterotopikus tere nem szorul rá, hogy egy felsőbb, külső hatalom legitimálja, elismerje létjogosultságát.   A „puszta van” rettenete az egyedüli valóság, amit Tar prózatechnikája közvetít, szereplői mégsem jelennek meg áldozatként.

Az alkalmazott prózatechnika a szabadfüggő beszéd használata, illetve a novellafüzér adottságainak kiaknázása által elbizonytalanítja az utca tér- és időbeli viszonyait. Nem az ok-okozatiság a történetmesélés fő szervezőelve, Tar megbontja az idő linearitását, szereplőinek nem csupán arcot ad, de visszaadja nekik az értelemadás méltóságát is. A lakók mindig csak egymás viszonylatában, egymással interakcióban léteznek és nyilvánulnak meg. Visszatérnek, tükröződnek egymás történeteiben, teljes értékű tagjai annak a mikrotársadalomnak, kompakt világnak, amelyet az utca tere jelöl. A címben jelzett mi nem egy arctalan massza, amelybe eksztatikusan beolvad az egyén, ahol nem látszanak az identitás kontúrjai. Sokkal inkább egy olyan vonatkoztatási csoport, amely az én és a mi viszonyának Badiou által meghatározott azon kategóriájához tartozik, ahol a politikai mozzanat mindvégig paradigmatikus marad.

A nyomor, a kisemmizettség és a távlatnélküliség fojtogató valósága, jellegzetesen posztkommunista, kelet-európai realitása háttérként asszisztál egy másfajta valóság megnyilvánulásához. Tar Sándor szereplőit azonban nem lehet másságuk elismerése révén asszimilálni, közösségként nem azonosíthatóak be egyfajta ideologikusan alkalmazott, sematizáló viszonyfogalommal. A nyelv nála nem a reprezentáció eszköze, így valóság és fikció egyértelmű szétválasztását, bináris oppozícióként való elgondolását sem engedi meg Tar prózatechnikája, egyik oldalára sem lehet egyértelműen elhelyezni A mi utcánk realitását. Teljes értékű idegenségként: életek, tér és idő szétválaszthatatlan egységeként prezentálódik az utca mikrokozmosza. Egy olyan heterotopikus térként jelenik meg, amely sem az egyértelmű fikcionalizálást – tehát a mindennapi problémák realitásának banalizálását –, sem a szociografikus olvasatot – vagyis egy sematikus, áldozat-Szubjektum tételezését – nem implikálja.


 

 

[1] Deczki Sarolta, Térképről lemaradt tákjak = D.S., Az érzékiség dicsérete, Bp., Kalligram, 2013., 24.

[2] Radics Viktória, Tar munkássága. avagy a „ kimondhatatlan” szociológiája, http://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=tar-munkassaga_1358 (2015.06.14.)

[3] Deczki Sarolta, Térképről lemaradt tákjak = D.S., Az érzékiség dicsérete, Bp., Kalligram, 2013., 23.

[4] Deczki, Térképről lemaradt tájak…, i.m., 25.

[5] Radics, i.m., http://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=tar-munkassaga_1358 (2015.06.14.)

[6] Rancière, Jacques, Esztétika és politika. Az érzékelhető felosztása, Bp., Műcsarnok kiadó, 2009., 31.

[7] Radics, i.m., http://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=tar-munkassaga_1358 (2015.06.14.)

[8] Ez az észrevétel Bánki Éva egy, A mi utcánkról tartott előadásából származik, amiért ezúton is köszönetet mondok.

[9] Tar Sándor, i.m., 60.

[10] Kemény István, A vegetálás szépsége, Alföld, 1996/5., http://epa.oszk.hu/00000/00002/00005/kemeny.html

[11] Badiou, Alain, Szent Pál. Az egyetemesség apostola, Bp., Typotext kiadó, 14.

[12] Uo., 74.

[13] Uo., 75.

[14] Uo., 75-76.

[15] U.o., 103.

[16] Tar, i.m., 75.

[17] Szilágyi Márton, Túl a reményen, Ex Symposion, 57./2006., http://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=tul-a-remenyen_1357

 

Az előző részek itt, és itt érhetőek el.

Hozzászólás

Hozzászólás