„Vele vagy ellene? Azt gondolom, a nyugati kereszténység egyik meghatározó kérdése ez”

Beszélgetés Bánki Évával, a Fordított idő szerzőjével

12348641_825549674234247_1866009596_nA Fordított idő nagyon sok értelmezési lehetőséget kínál. Az egyik legszembetűnőbb talán a cselekményt mindvégig meghatározó muzulmán–keresztény-ellentét.

– Azt azért nem állítanám, hogy ez a cselekményt mindvégig meghatározná. Ahogy azt sem, hogy a regénybeli muzulmánok, a Pireneusokon áttörő sereg a „keresztényekkel” állnának szemben. A VIII. századi Észak-Európát még törzsi vallások határozzák meg. Van olyan északi regényszereplő, aki azt hiszi, tulajdonképp véget is ért a kereszténység. Hogy ez is már eltűnőben van, mint a római vallás.

A sokkal szigorúbb szerkezetű történelmi regényben, a detektívregényekre emlékeztető Aranyhímzésben pogányok és keresztények állnak szemben. De ebben a regényben ez nem tűnik kibékíthetetlen ellentétnek.

–  Engem tényleg mélyen foglalkoztat a hit, emlékezet és felelősség viszonya. Az Aranyhímzésben a hősök a saját múltjuk részeként tekintenek vissza a pogányságra. És a saját életük a bizonyság arra, hogy lehetséges valamiféle kiegyezés vagy átmenet. A Fordított időben viszont más a helyzet: a regény krónikás-főhőse félig gyávaságból, félig kíváncsiságból muzulmán hitre tér. De ő ebben nem találja meg a nyugalmát: a muzulmán vallásban nem ismer önmagára. És Cádizban is végig idegen marad.

Az „ellenség” hite volna a muzulmán vallás?

–  Én ezt egyáltalán nem gondolom. Ám a magyar elbeszélő hagyomány, ami Zrínyi óta a mohamedánban látja az idegent, a „másikat”, tényleg átörökített ilyen sémákat. Gondoljunk csak mindannyiunk közös olvasmányára, az Egri csillagokra, vagy annyi Jókai- és Mikszáth-regényre. Én inkább azt vallom, hogy a muzulmán és a nem-muzulmán világ annyira másképp tekint az egyén szerepére és felelősségére a történelemben, hogy emiatt nehéz valamilyen közös történetben gondolkodni. A Fordított időben ezzel épp egy krónikás szembesült. És ez nemcsak a középkor óta van így, hanem ez így volt talán már a kora középkorban is. Én nem a szokások különbözőségében látom az okát annak, hogy nem kimondottan vallásos emberek is tiltakoztak a muzulmán térítés ellen. Az iszlám természetesen későbbi, mint a kereszténység. De nem a mohamedán vallás jött létre a nyugati kereszténység ellenében, hanem a nyugati kereszténység volt az, aminek az identitását meghatározta a mohamedánokkal való harc. A Karolingok például a Frankföldre benyomuló mohamedánoknak köszönhették a felemelkedésüket. Szerintem nem téved nagyon, aki a nyugati kereszténységet az iszlámra adott válaszreakciónak tekinti. Vele vagy ellene? Azt gondolom, a nyugati kereszténység egyik meghatározó kérdése ez.

Ezzel szemben sokan amolyan elmaradott kistestvérként tekintenek a mohamedánokra, akik a sötét középkor századai után lemaradtak…

–  Kár, hogy mindig nagytestvérekben és kistestvérekben gondolkodunk. Ez szerintem téves szemlélet, amit mintha az ószövetségi Hágár-történet is megerősítene. Izmael, az arabok őse Ábrahám törvénytelen fia, akit anyjával, Hágárral együtt elzavarnak. Izmael tehát a kisemmizett fiú, aki „kezet emel mindenkire, de őrá is mindenki”, aki sértettségéből fakadóan frusztrált, és Izsákkal ellentétben képtelen kibontakozni. Elfogadva ezt a narratívát, a mohamedán hitet és kultúrát könnyű amolyan devianciának tekinteni, ami után még egyszerűbb a mohamedánoktól számon kérni: hol van a ti felvilágosodásotok, hol van a ti reneszánszotok? Ezek a rokonság-metaforák sokszor félrevezetnek. Ha egy madár másként gondolkodik, mint egy pávián, az nem azt jelenti, hogy ő egy csökevényes majom. Hanem, hogy egy madár.

A középkorban eleven kulturális párbeszéd zajlott a mohamedán és a keresztény kultúrák között. Keresztény filozófusok nagyon sokat tanultak a mohamedánoktól. Létezik olyan elmélet is, amely még a trubadúrszerelmet is a muszlimoktól eredezteti.

– Igen, tényleg van ilyen elmélet. A középkori mohamedán magaskultúra, a térképészet, a filozófia, a mérnöki tudományok nagyon fejlettek voltak. Az én regényem ráadásul abban a korban játszódik, mikor Nyugat-Európa a mohamedán és bizánci civilizáció félperifériájaként tengődik. De nem jó, ha a hasonlóságok megtévesztenek minket! Ha léteznek szembetűnő hasonlóságok két jelenség között, az nem jelenti, hogy a kettő egy tőről fakad, csak aztán a másik „visszafejlődött” azóta. Szerintem a szerelmi költészet is ilyen. Amennyire tudom, a mohamedán szerelmes verseket rabszolgalányokhoz írták, éppen ezért elképzelhetetlen olyan szentlélekszerű tünemény, mint Dante Paradicsomot bebarangoló és közben teológia-leckéket adó Beatricéja.12358406_825549547567593_1925434897_n

A regényed egyik legizgalmasabb epizódjában a mórok egy madárszerű időgépet építenek, ezzel próbálják meg kikémlelni a jövőt. Mennyiben támaszkodik ez a középkori muzulmán felfedezésekre?

–  Nem támaszkodik ez semennyire. Minden kultúra szeretné kikémlelni a jövőt: az idő irreverzibilis, de mi úgy élünk, mintha nem az lenne. Meglehet, a múlthoz vagy a jövőhöz való viszonyunk mindig mágikus. De a középkor nemcsak az időket gondolta átjárhatónak és átalakíthatónak, hanem a fajokat is. Az élő és élettelen világot sem érezték szigorúan elválaszthatónak, ezért nagyon is elképzelhetőnek tartottak eleven hadigépeket, beszélő állatokat vagy különféle keveréklényeket, épp ez az, ami a fantasyt és a középkori gondolkodást alapvetően rokonítja. És úgy látom, ez a középkori arab gondolkodástól sem volt annyira idegen.

Regényszereplőid mintha rendre kételkednének ilyen lények létezésében. Legkivált a női főszereplő, Riolda, aki mintha a röpködő lények és szellemek között egy kicsit a józanságot testesítené meg.

– Az én szereplőim sok mindenben kételkednek. És talán a töprengésre való hajlam kapcsolja össze a különböző hátterű szereplőket. A regény folytatása részben a kora középkori Velencében játszódik. De az én arab és északi hőseim szerint egy vízbe szúrt karókra épült, tengerben lebegő, világhatalmi álmokat dédelgető város még a szárnyas lovaknál vagy a beszélő griffeknél is nagyobb képtelenség, olyan abszurdum, aminél még a mórokat megállító Martell Károly meséje se lehet fantasztikusabb. Mivel tényleg gondolkodó és józan emberek, sokáig nem is hiszik el. És tulajdonképpen akkor sem hiszik, mikor a saját szemükkel látják.

A regényben sok csodás lény, például a madárgép mégis kétségbevonhatatlan valóságként jelenik meg.

–  Mert a Fordított időben nincs olyan szereplő, akinek az érzékelésében tökéletesen megbízhatnánk, és nincs olyan narrátor sem, aki értelmezné számunkra, hogy mit miért gondolnak a hősök. Hogy kinek van igaza, a mór tudósnak, Hákimnak vagy a normann Illighaennek. Azért is választottam ezt a szabad függő beszéden alapuló narrációt, hogy ne kelljen a kettő közül választani, csak a két nézőpontot egymásba tükröztetni. Mi mást tehettem volna? Én sem tudom, hogy mi az igazság.

12358444_825549467567601_1857312311_n

Hozzászólás

Hozzászólás