Ez a ti bűnötök!

covers_3485741945 áprilisában, a Bergen-Belsen koncentrációs tábor felszabadítása után Németország-szerte kifüggesztették az ott tapasztalt atrocitásokról szóló tudósításokat, képekkel együtt. A plakátok fejlécén nagyrészt ez állt: „Ez a szörnyűség: a ti bűnötök!” A német népnek így a kollektív trauma után szembe kellet néznie a kollektív bűnösség vádjával is, amely egyaránt érkezett saját lelkiismerete, a háború győztesei és az egész világ felől. 1945 őszén, intellektuális (és nem csak) száműzetéséből visszatérve, Karl Jaspers újra elfoglalta professzori állását a heidelbergi egyetemen, ahonnan 1937-ben a náci vezetőség eltávolította. Első kurzusában épp ezt a közös traumát szerette volna feldolgoz(tat)ni, a bűnösség és a megtisztulás kérdésén keresztül. Előadássorozatát nem sokkal ezután könyv formájában is megjelentette. 70 év után először olvashatjuk ezt magyar fordításban, Hannah Arendt hasonló témájú, de jóval keserűbb hangvételű tanulmányával kiegészítve.

Az az intellektuális légkör, amibe Jaspers sok év rejtőzködés és elszigeteltség után bekerül, meglehetősen feszült. A hallgatók joggal tartanak attól, hogy az elkövetkezőkben ugyanazt fogják hallani, mint az előző években, csak éppen az ellenkező előjellel. Jaspers számára azonban egzisztenciális tétje van az igazság keresésének, s épp ezért határozott elképzelése van a tudomány helyéről és funkciójáról. Teret kell engedni végre a beszélgetésnek, mondja, melyet eddig ellehetetlenített a düh, s az oktatás is eleget kell tegyen valódi szerepének: a megismeréshez csakis a kritikán keresztül juthatunk el. Ennek tudatában érdekes az, hogy az előadások után Jaspers leszegett fejjel, a szemkontaktust kerülve távozott, s hallgatói értetlenül álltak az előtt, hogy a tényleges beszélgetés, amire olyan nagy szükség lett volna, elmaradt.

Nem véletlen, hogy ezt az előadássorozatot tartják Jaspers egyik politikai főművének, azonban nem lehet elhanyagolni mindazt, ami etikai benne. Ebben a kontextusban érthető meg ugyanis az, amiben Jaspers a németséget, a saját németségét látta. Egy közösséghez tartozni számára létszükséglet, németnek lenni azonban etikai döntés. A közösség így nem gondolható el a felelősség, a kötelesség fogalmai nélkül, valamint azok nélkül a különbözőségek nélkül, melyek „az egzisztenciális mélységeket” feltárni képes kommunikációt lehetővé teszik. És ugyanezek a fogalmak azok, amelyeken keresztül a bűnösség kérdése megközelíthető, majd közösségi kontextusba helyezhető. Nem mentegetőzés ez, és nem is igazán ítélet: Jaspers kurzusa a bűn kérdésének helyes feldolgozásához adja meg a szükséges fogalmi támpontokat.

Jaspers alapos vizsgálatnak veti alá a bűn fogalmát, s így egy megkülönböztetési séma is megszületik, melynek igazi szerepe azonban a közös eredet feltárása. Jaspers kategóriái alapján el kell különítenünk a bűncselekményt, amely nyomán objektív bizonyítékokkal igazolható az elkövető bűnössége, s így el is lehet ítélni őt; a politikai bűnt, melynek részesei a bűnt elkövető állam polgárai is, akik fenntartják a rendszert; a morális bűnt, mely a konkrét tettért vagy tettekért vállalt felelősséggel függ össze (ebben az esetben az ítélet leghamarabb a lelkiismeret felől érkezik); és a metafizikai bűnt, amely ott jelenik meg, ahol kudarcot vall az egész emberiségre kiterjedő felelősség, a szolidaritás. Ezt a sémát Jaspers következetesen alkalmazza a bűn következményeinek vizsgálatára, és ugyanez a négyes felosztás érvényesül a megtisztulás módjában, folyamatában is.

Couple-peers-over-berlin--012

Bettmann/Corbis

A legfontosabb talán az egészben a kollektív bűnösség kérdése. A belseni szörnyűségeket ábrázoló plakátok ugyanis egy olyan (kollektív) vádat visszhangoznak, amelyek egy egész népre ruházzák rá a bűnösség több szintjét: ti, németek, politikai bűnt követtetek el az által, hogy eltűrtétek a bűnös rendszert; morális bűnt, mert támogattátok ugyanezt a rendszert; és metafizikai bűnt, mert feladtátok a szolidaritás lehetőségét azzal, hogy tétlenül álltatok az események előtt. Jaspers arra figyelmeztet azonban (és nagy kár lenne nem elgondolkodni ennek aktuálpolitikai jelentőségén), hogy a bűnössé nyilvánítás politikai célokra való felhasználása maga is bűn. Értelmetlen ugyanígy egy egész népet bűncselekménnyel vádolni (ebben az esetben az objektivitás a kritérium, ami ugye nem valósul meg), és hasonlóképpen morálisan, hiszen nem létezik egyetlen „nevezetes népkarakter”, amely bármely adott nép minden egyes tagjára alkalmazható lenne.

„Az olyan minősítések, – írja Jaspers – minthogy a németek, az oroszok, az angolok, sohasem felelnek meg a „nem” fogalmának, amelyek alá az egyes emberek besorolhatók, inkább olyan „típus” fogalmak, amelyeknek ők többé-kevésbé megfelelnek. (…) Az pedig, hogy a tipológiai felfogás révén eltalálunk valamit, nem szabad, hogy ahhoz a téves vélekedéshez vezessen, mely szerint minden egyes individuumot megragadtunk abban az esetben, ha ezt az általános jellegzetességet vonatkoztatjuk rá. Olyan gondolkodásforma ez, amely a népek és embercsoportok egymás közötti gyűlöletének eszközéül szolgált évszázadokon keresztül.” (42. o) A bűnösséget tehát nem szabad a tipológiákon keresztül megközelíteni: „Valamely nép kategorikus megítélése mindig igazságtalan; hamis szubsztancialitást tételez fel – következménye pedig az egyén megalázása.” (43. o)

Nyilvánvaló, hogy esetünkben nem érdemes „szerzői szándékról” beszélni (bár azt Jaspers egyes kritikusai megteszik), a mű értékéhez viszont hozzátartozik az, hogy Jaspers idejében kevesen tettek kísérletet a trauma ilyen jellegű, nyilvános feldolgozására. Nekünk is sokkal inkább a célra kellene összpontosítanunk, az egész vizsgálat ugyanis a megtisztulás kérdéséhez vezet el, aminek Jaspersnél elég nagy tétje van: egyrészt a sérelem apokaliptikus mérete, a tény, hogy mindenki egyben áldozat is volt, nem jelent felmentést a megtisztulás szükségessége alól. Másrészt, és ennek egzisztenciális és politikai jelentősége is van: a megtisztulás a politikai szabadság feltétele.

Hannah Arendt a szervezett bűnösség fogalma felől közelíti meg ugyanezt a kérdést 1945-ben, a Jewish Frontier folyóiratban, eredetileg a „Német bűnösség” címmel megjelent tanulmányában. Olyan gondolatokat előlegez meg itt, melyek később a Totalitarizmus gyökereiben és az Eichmann peréről szóló írásában nyerik el végső, teljes formájukat. Bűnös az, Arendt szerint, aki fogaskerékké válik a totalitárius gépezetben, s így a parancs végrehajtása által feladja a gondolkodás szükségességét.  Bűnös továbbá az, akinek állampolgár státusza felülírja a felelősséget, s így értetlenül áll a számonkérés előtt. A bűnt a szégyen követi: nem azt szégyellem, mondja Arendt, hogy német vagyok. Azt szégyellem, hogy ember vagyok, mert a történtek után a nemzetközi szolidaritásból mindössze ennyi, ez a közös szégyenérzet maradt.

Mindkét filozófus mélyen, személyesen érintett abban, ami a 30-as – 40-es évek Németországában történt. A könyvhöz azonban hozzátartozik az a tágabb kontextus is, amit a szerkesztő-fordítók segítenek feltárni, és az is, ahogyan ma a bűnről, a kollektív bűnösségről gondolkodunk. Érdemes megkeresni vele a szemkontaktust.

Karl Jaspers: A bűnösség kérdése. Hannah Arendt: Szervezett bűnösség és egyetemes felelősség. Fordította: Csejtei Dezső, Juhász Anikó, Noran Libro, Budapest, 2015.

Hozzászólás

Hozzászólás