Hoffman Ernő

Az alábbi  kísérleti szöveg Csáth Géza Első fejezet címen számon tartott regénytöredékének folytatása, befejezése, rövidre zárása. Az előzmény itt olvasható.

MAJOR HENRIK KARIKATÚRÁJA

MAJOR HENRIK KARIKATÚRÁJA

Az apja mintha mindent tudott volna már jó előre, hogy milyen a város, hogy mit fog érezni. Most hirtelen szorongás, ijedtség fogta el, ugyanaz az egyedüllét tört rá, amit egész nap érzett, a gyomra egészen összehúzódott, remegett, kiugrott az ágyból, és megint az ablakhoz lépett. Az apja ezt is tudta, hogy félni fog, idegen lesz, de erre is volt tanácsa, csak a célra figyelj, jó lesz majd az én koromban megbecsült orvosként várni, hogy tisztelettől övezve érjen véget minden, mondta. A végét kicsit mintha csak befele mormolta volna, de a fia különösen figyelt rá. A cél, a cél, a cél, gondolta most magában, és megint belenézett a szomszéd lakások fényébe. A függöny mintázatán más-más irányból világították meg az arcának egy-egy szegletét. A homlokán hidegen csillogott a veríték, az arca mintha feldagadt volna, fehéres nyakára puha zsírköteg lógott egészen az állától, a haja körben rövid volt, de ráomlottak a fenti hosszú, zsíros tincsek.

Nem bírta így sokáig, sértette a mostanáig lehunyt szemét a fény, visszabújt a paplan alá, és szép lassan elaludt.

Másnap még szabad volt, térképet szerzett, és elindult a városba. A körúton sétálgatott, minden kis utcából emberek szivárogtak ki. Jól esett volna, ha megbámulják. Ahogy haladt, felpillantott egy-két épületre, megdicsérte a homlokzatot magában, és ráeszmélt, hogy nem nagyon ért az építészethez. Ettől fogva a szembejövő embereket figyelte, hozzájuk jobban értett: hátgerincsérv, talán zöldhályog, tüdőbaj. Egy fiatal részeg fiú mellett haladt el, a kirakatnak dőlve lelógó fejjel egyensúlyozott, valami köztes, hányás utáni sűrű nyál folyt végig a mellén egészen a derekáig. Ernőnek az apja parancsa jutott eszébe, egyébként meg megállapította, hogy se tüdőbaj, se hályog, egyszóval egészséges a fiú.

A térkép ellenére az alapos embermustra közepette eltévedt, teljesen kiismerhetetlennek érezte ezt a teret, ahol mostantól mozognia kell. A homlokzatokat egészen ugyanolyanoknak érezte, mindegyik valamilyen fodrozódó vonallal van díszítve, a színük alig néhány árnyalatban tér el egymástól. Ezek is olyanok, mint az emberek, csak első ránézésre nem tudja a bajaikat megállapítani. Teljesen összezavarodott, nem tudott egy biztos pontot kinevezni, amihez viszonyíthatná a helyzetét, az itt lakók nyüzsögtek, a házak egyformák voltak. A tévelygés ellenére folytatta a körülötte lévők megfigyelését, osztályozását, ez megnyugtatta, így mintha uralhatta, kiismerhette volna őket, egyfajta isteni szemként újrarendezte a tájat, minden ponthoz egy fogyatékosságot rendelt. Hamar rájött, hogy így még kiismerhetetlenebb lesz a város, ugyanis tudomása volt olyan népbetegségektől, amikről sajnos nem lehet utcát, sarkot, vagy teret elnevezni, mert akkor mindegyiket ugyanúgy hívnák. Öncsaló játéka közben egy földalatti lejáróhoz jutott, ahonnan nagy tömeg hömpölygött kifele. Bejutott, úgy érezte, mintha valamilyen konzervbe zárták volna, mindenki izzadt, egymáshoz tapadtak a testek, csak egy-egy nedves ruhadarab választotta el őket, egymás bőrére lihegtek. Próbálta meghatározni, hogy körülbelül hány baktériummal találkozik a teste, és ebből hányan tapadhatnak meg. Végül arra jutott, hogy a mindent ellepő baktériumok ellenére mégis ő lenne a legfinomabb és leginkább egészséges falat, ha tényleg valamilyen konzervben lennének összezsúfolva. Megnyugtatta, hogy tejfehér bőre szép sima, egyáltalán nem száraz, alig találni rajta olyan helyet, ahol több van, mint a szükséges szőke piheszőrök. Az izomzata nem túlzottan feszes, ráadásul tökéletes mennyiségű puha tejzsír fedi. Büszke volt, hogy konzervének talán legízletesebbike lehet. Egy pillanatig el is mosolyodott azon, hogy milyen egészséges és életrevaló az ő teste.

A nap végén fáradtan ugyan, de erejének tudatába tért haza, idegensége valamilyen különös erővé szublimálódott, fölötte érezte magát mindannak, amit látott, a botba kapaszkodó öregeknek, a féllábú, mankóval evickélő rokkantaknak, a tüdőbajos, nagyothalló, nemi beteg testeknek. Azért van most itt, hogy ezt érezhesse, és hogy ezt az érzést a végsőkig felnagyítsa és kiterjessze. A cél, a cél, a cél.

Hoffman Ernő a következő időszakban nem járt nőkhöz, vigyázott az egészségére, tanult, gyakorolt. A szobájában az asztalra egy üveglapot vásárolt három hónapos megtakarítás után, aztán néhány alapvető orvosi eszközt, és elkezdte a kisebb-nagyobb állatokat felboncolni, amiket saját maga ejtett el. Felboncolta őket meggyógyította az aktuálisan kitalált betegségüket, alaposan helyreállított mindent, majd precízen összevarrta. Azért kellett ez, hogy a keze jól működjön, mindig mondta a bonctan professzor el-elmosolyodva, hogy az orvosé bizony fizikai munka. Egy idő után már nem pusztította előre el az állatokat, úgy végezte a műtéteit, a belső szervek feltárását, hogy az alany később újra teljes életet élhessen. Egészen a következő műtétig.

Némiképp egyhangúan teltek a napok, de egyforma patkányt sem egyszerű találni, nemhogy két egyforma patkányszívet, ezért mindig új dolgokkal találkozott. Egy alkalommal egy házi egérnek a gyomrában talált egy jó ideje belefúródott, szépen berendezkedett üvegszilánkot. Sikeresen eltávolította, mindent összevarrt, az egér pedig két nap múlva boldogan fickándozott a kis dobozában. Ernő hatalmas lépésnek tartotta, megnyugodott, úgy érezte, uralni tudja az egér testét, és csak idő kérdése, hogy az embereket is bármiből kigyógyítsa. Saját egészsége ez idő tájt is hibátlan volt, úgy gondolta, hogy mire legelőször komolyabb betegsége lesz, addigra már mindent tudni fog, és könnyedén megoldja.

Forrás: http://itdi-hirek.blogspot.ro

Forrás: http://itdi-hirek.blogspot.ro

Már majdnem egy éve Kremnitzky úréknál lakott, amikor látogatóba jött hozzájuk Kremnitzkyné unokahúga, akit a látogatás ideje alatt akartak a városban cselédként elhelyezni egy jómódú családnál. Ernő Kremnitzkyék irányába hideg elutasítással viselkedett, csupán kölcsönös érdekkapcsolatként fogta fel, nem volt illetlen a főbérlőkkel, de nem talált közös témát velük. Igaz, ugyanannyira vetette meg őket, mint minden más nyomorult embert, aki képtelen volt operációkat végezni.

Az újonnan érkezett lánnyal, Irénnel némiképpen más volt a helyzet. Ugyan iskolázatlan, szerény lány volt, de Ernőben különös vonzalmat keltett. Az egyenesre fésült csillogó, illatozó barna haj, az arányos, erős arc, a kerek, feszes mellek és a hideg padlótól kékes, de hibátlan lábfejek teljesen összezavarták az orvoshallgatót.

Irén a reggelinél kedvesen álmos szemeit lesütötte, csak ritkán pillantott Ernő irányába, visszafogottsága és szégyenlőssége különös kacérságot kölcsönzött mozdulatainak. A fiút erős vágy gyötörte, hogy kapcsolatba lépjen a lánnyal. Elsősorban testileg akart közeledni, hiszen már két hete laktak ugyanabban a házban, és még alig szóltak egymáshoz.

Ernő egyik nap éjféltájban, miután elpakolta könyveit, átlopózott a legkisebb szobába, ahol Irén aludt. Az ablakon beszűrődő szomszédos fények homályában befeküdt az ágyba, magába szívta az alvó illatát, majd csókolgatni kezdte. Irén, mikor felébredt, kétségbeesett, de látva hogy Ernő az, csendesen a hátára fordult, erősen összeszorította szemhéjait, és nem ellenkezett. A fiúnak soha nem tapasztalt gyönyörben, örömben volt része, lecsupaszította kövérkés, puhatag testét, és hozzásimult a lány hidegrázós bőréhez. Magához szorította, birtokolta a lány csodálatos vonalait, a remegő, hátán heverő test mintha hasonlóan birtokába vette volna Ernő vágyait.

Másnap az ifjú bérlő korán ébredt, zavarodott volt, nem tudta elhelyezni az éjszakai tapasztalatokat és azt a megfékezhetetlen érzést, amit a lány iránt most is érzett. Másnap a laboratóriumban szórakozott volt, de mégis különösen jól teljesített, a bonctan professzor nem győzte dicsérni, viccesen megjegyezte, hogy Ernő olyan felkészült már most, hogy alkatrészeiből is élő embert tudna összerakni. Az elismerés és a kielégültség mámorában baktatott hazafele, a rakparton nagy csődületet pillantott meg, kiabálás, kétségbeesett kapkodás, rohangálás zaja hallatszott. Arrafelé nézett, egy teljesen ernyedt testet emeltek ki a folyóból, a bámészkodók körülállták az eseményeket, csak a kihalászott felpuffadt arcát láthatta egy percig. A tömeg beszélgetéséből arra következtetett, hogy a hídról vetette magát a vízbe, egy arra járó azonnal reagált, de mire kihúzta, már késő volt.

Ernőn elhatalmasodott egy halálfélelemre hasonlító rettegés, rohanni kezdett. Jó pár perc céltalan futás után megállt egy kis kocsma előtt. Betért. A negyedik pohárkánál egy pillanatig még átfutott az agyán, hogy egészen idáig makulátlan lehetett minden belső szerve, látta maga előtt a halvány rózsaszín szivacsos máját. Újra rendelt.

Szürkület környékén vetődött haza, teljesen megtörten, hányáscsíkok folytak végig az ingjén, ajkain mintha felemésztette volna a vékony hártyát a gyomorból feltörő savas folyadék. Belépett a lakásba, Kremlitzkyék nem voltak otthon. Irén szobájába lépett, a lányt nemrég fektethették az ágyába, az arca ugyanolyan puffadt volt, mint a rakparton, még a ruháját sem vetették le. Kremlitzkyék talán csak a temetés előkészítése miatt léptek ki egy percre. Ernő elfordította a kulcsot a zárban és egy székkel kitámasztotta a bejárati ajtó kilincsét. Irénhez lépett, a kékült arcot vizsgálgatta. Egy ollóval végigvágta a lány pulóverét a nyakától a derekáig. Végighúzta az ujját a bordákon, a tüdőnél megállt, nagy ívben kidagadt ott a bőr. A lány teste teljesen hideg volt. Eszébe jutott, amit az egérrel csinált, és eszébe jutott, amit éppen ma mondott a bonctan professzor. Fülét az előtte nyújtózó mellére szorította. Elviselhetetlen csend volt. Ismét az egérre és a professzorra gondolt, zokogni kezdett, kiabált. Először az ágyat ütötte, majd a lány mellkasára csapott, végül összerogyott.

Hamarosan szemeit még egyszer a lány felé irányította, majd felállt, és a saját szobájába lépett. Az üveglappal fedett asztalon éppen egy béka volt szépen kifeszítve, apró tűkkel rögzítve, előző este csak felnyitotta a hasüregét, de nem folytatta tovább. Az asztal mellett álló székre rogyott. Felemelte a gondosan félrerakott szikét. Ritmikusan pumpáló ütőeréhez emelte, a sok gyakorlás érződött a pontos eszközkezelésén. Először a felső réteg bőrt vágta át, majd az vöröseskék eret hasította fel. Keze hamarosan lehanyatlott, feje előredőlt, szeme még mindig a megfeszített békára szegeződött.

Talán az jutott az eszébe, amit egyszer az anyjától hallott: úgy tartják, ha egy házban éjjel béka jelenik meg, ott hamarosan meghal valaki.

Hozzászólás

Hozzászólás