Melegnek lenni nem magánügy

nadasdy-cimterv-okNádasdy Ádám nyelvész, költő, műfordító, esszéista, egyetemi tanár. Nem véletlen tehát, hogy A vastagbőrű mimóza- írások melegekről, melegségről című könyvét, amely 1995 és 2014 között született írásokból áll, olyan mélyen szövik át nyelvészeti, nyelvhasználati, fordításelméleti kérdések és irodalomi utalások egyaránt. Nádasdy 2014-ben az ÉS tárcaírója volt, ahol havi rendszerességgel jelentek meg szövegei. A könyv második része ezeket gyűjti össze, míg az első felében korábban készült esszét, filmkritikát, nekrológot, interjút, útibeszámolót és  Melegfesziválra készült nyitóbeszédet olvashatunk.

A homoszexualitás kérdése, hétköznapi tapasztalata, a köré fonodó felreértések halmaza, humor és optimizmus – ezek mentén kapcsolódik össze Nádasdy sajátos perspektívájából írt huszonhét szerethető, mindennapi történet a meleg férfiakról és világukról.

Érezhetően ez a könyv tanítani akarja olvasóit. Nem kioktat, csak szelíden magyaráz és irányt mutat annak érdekében, hogy végre ledőljön minden tabu a melegek és a melegség körül. Nádasdy tisztában van vele, hogy a melegség elfogadása egy hosszú, emancipációs folyamat eredménye lesz, de elérhető célként tűzi ki. Ehhez azonban az kell, hogy írások és beszélgetések, pontosabban párbeszédek szülessenek. Arra van szükség, hogy a “meleg de rendes ember” jellegű megnyilatkozásokban a de szócska inkább és–re cserélődjék a közbeszédben. Nem azzal van baj, ha valaki számára ismeretlen a meleg kultúra, a homoszexualitás, a másság. A baj az, amikor ez így is marad, hiszen az ismeretlen valóban félelmet és szorongást keltő hatással bír, ami hajlamossá tehet az ignorancia vastag falai közé való bezárkózásra. A megoldás tehát az idegenség szférájából, a megismerhető/megismert szférájába való átköltöztetésben áll. A könyv kitűnően végzi feladatát e tekintetben. Több alkalommal méltatlankodva néztem magam elé, amikor ilyen mondatokat olvastam: “Az tehát, hogy valaki homoszexuális ösztönbeállítódású, nem erkölcsi kérdés, mert nem ő választotta” vagy “Attól azonban nem kell félni, hogy a homoszexualitás – mint valami ragadós példa – elterjed.”  Hát persze, hogy nem!!! – gondoltam magamban. Nádasdynak viszont teljesen igaza van abban, hogy ez még sokak számára egyáltalán nem nyilvánvaló, nem lerágott csont és nem evidencia. A beszélgetést innen, az alapoktól kell kezdeni.

A Férfiszoba című írásból kiderül, hogy a legnagyobb csapda, melybe toleráns és nem toleráns emberek egyaránt beleeshetnek, annak hite, hogy a melegség magánügy. Nem az! A magánügy, hogy ki/mikor/hol/mit csinál a nemi szervével. Nagy hiba lenne azt gondolni, hogy egy meleg pár kapcsolata csupán ennyiből állna, noha a hivatalos “homoszexuális” elnevezés valóban félrevezető és rossz helyre teszi a hangsúlyt. Innen is látszik, milyen sokat jelent az, hogy mit hogyan nevezünk el, és milyen a nyelvhasználatunk. A Mire is vagyunk büszkék? esszében éppen a Gay Pride magyar fordításának sutaságáról esik szó. A magyar “Meleg Büszkeség Napja” nem adja át az angol pride/proud of it kifejezés esszenciáját, ami sokkal jobban hangsúlyozza azt, hogy nem a melegségre büszke valaki, hanem inkább annak vállalására. Látható, hogy akár ez a csekély eltérés is micsoda óriási félreértéshez vezet, melynek nyomán aztán többen vélik teljesen jogosnak kérdésüket: hát minek kell arra büszkének lenni?

 A visszaemlékezések, történetek sorrendje nem követ semmiféle kronológiát. Időben és térben utazgatunk világok, kultúrák és méginkább nézetek között: míg egyik pillanatban a rendszerváltás előtti pesti bölcsészkaron vagyunk Allen Ginsberg előadásának estéjén, pár oldallal később már egy angliai városban találjuk magunkat két meleg férfi esküvőjén. Láthatóvá válnak számunkra is azok a hihetetlen széles szakadékok Magyarország és a tőle nyugatra fekvő területek között, amit az író utazásai során megtapasztalt. Például, míg 1997-ben Berlinben a szivárványos zászló kiakasztása konkrét vállalást jelentett, addig a budapestiek vidám dísznek vagy környezetvédő jelképnek nézték volna. Ezek a nagy lépések korok és terek között, párhuzamok és átjárhatóságok, nyilván mind annak is köszönhetők, hogy amikor Nádasdy leírja a történeteket, már ő maga sem fiatal, így jobban tud reflektálni mindarra, amit átélt. Ha magunkban mégis kísérletet tennénk arra, hogy valamelyest sorrendbe állítsuk a történeteket, látványos fejlődések sorozatát láthatnánk a történelmünkben. Olyan pillanatok összességét, melyek által a világ egyes részei élhetőbb és boldogabb hellyé alakultak az LMBT közösség számára (például törvényes melegházasság, évi melegfelvonulás). Jó érzés ezekről olvasni, mégis hasznos lehet szem előtt tartani, hogy még mindig rengeteg a tennivaló, és bőven van hová fejlődni. Ugyanakkor kirajzolódna az író saját életét érintő fejlődési ív is. Olyan ember írja ezt a könyvet, aki mindenkit arra bíztat, hogy vállalja fel másságát, habár egykor ő maga is szégyellt bemenni barátaival egy meleg tematikájú kiállításra, kellemetlenül érezte magát, amikor az újságosnál meleg férfiaknak szóló magazint szeretett volna vásárolni és megkérdőjelezte, hogy vajon Istennek van-e szüksége rá akkor is, ha ő meleg.

Mélyen személyes történetek ezek tehát, valami azonban mégis e fölé helyezi és az általánosság irányába mozdítja el a szálakat. A Melegnek lenni elsősorban titok írás zárómondatai a következők: “Melegnek lenni: baj. El lehet fogadni, meg lehet szokni, lehet szépen levezényelni, mert egy életünk van, és szex nélkül sivár volna, és nem tudnánk szeretni. De akkor is baj, amit nem kért az ember.” Mi más is lehetne, hiszen miatta oly sokan a titok és titkolózás súlyos terhét kénytelenek viselni nap mint nap, akár óvodás vagy kisiskolás kortól. Nádasdy nem mások nevében beszél, de néhány ilyen általánosan, mindenkire érvényes megjegyzést belecsempész a szövegeibe. Jogosan, hiszen ő ezt a világot ismeri, és be tudja mérni azokat a határokat, melyek elválasztják őt mások történeteitől.

 Nem csupán emiatt írom azt, hogy túllépnek a személyesség síkján ezek a szövegek. Több esetben csak egyetlen betű jelzi annak a városnak a nevét, ahol éppen játszódik a történet – ezzel hangsúlyozva az események univerzalitását. A nagymarkú Jozsó című szöveg így kezdődik: “Sándor, a negyvenes közgazdász állást vállalt egy vidéki városban (nevezzük Z.-nek).” Ez a legszemléletesebb példája annak, hogy tulajdonképpen ezek a történetek meleg férfiakról és a melegségről BÁRHOL megtörténhetnek. A vidéki városban elő Jozsó története, aki kigyúrt, izmos családapa és biztonságiőr létére női fehérneműt hord a táskájában, hogy néha viselje azt, teljesen hasonló az amerikai Caitlyn Jenner történetéhez. Caitlyn 2015-ig Bruce Jenner néven élte hétköznapjait, mint családapa, sportoló, celeb, aki ráadásul még olimpiai bajnok is. Ehhez képest mindenkit meglepett, hogy a férfias Bruce ennyi év után hirtelen nővé operáltatta magát és azt is elárulta, hogy éveken keresztül hordott férfi ruhái alatt melltartót, hogy jobban érezze magát. Jozsó és Bruce, Hollywood és vidéki kisváros. Azt hiszem, érthető.

Ezek az írások mind pozitív, optimista töltetűek, melyek azt hivatottak kiemelni, hogy valójában mennyire hasonló a heteroszexuális és a homoszexuális párok mindennapi élete. Emberi történetekről van szó, melyek éppenséggel melegségről, melegekről és arról az életről szólnak, amit ők szélsőségek között csapongva kénytelenek élni, hiszen a mások előtt viselt vastag rinocéroszbőrt csak egymás között vethetik le igazán. Itt az ideje, hogy a nem heteroszexuális kapcsolatok természetessége is nyilvánvalóvá váljon mindenki számára. Igazán nem lehet ok panaszra és fanyalgásra, hiszen a legjobb úton haladunk efelé. Szépen lassan szivárog be mindennapjainkba az eddig elfojtott szubkultúra: onnan kezdve, hogy Amerika egyik leghíresebb sorozatának főszereplője egy meleg pár, akik örökbefogadott ázsiai kislányt nevelnek a legnagyobb szeretetben, azon keresztül, hogy Bécs utcáinak jelzőlámpáin egymás kezét fogó két női/két férfi alak és közöttük egy szív jele vált pirosról zöldre, egészen odáig, hogy Budapesten a Magvető Kiadó által megjelenhetett Nádasdy Ádám történeteinek gyűjteménye.

Nádasdy Ádám: A vastagbőrű mimóza – írások melegekről, melegségről. Magvető Kiadó, Budapest, 2015.

Hozzászólás

Hozzászólás