Csodára várva

covers_364473Egy ország, egy panelház, több történet több moldvaival, de hány angyal? És vajon hány angyal kell ahhoz, hogy tovább lépjen egy olyan nemzet, amely túl(át?)élte a kommunista diktatúrát? A bákói panelház lakóinak problémái nem egetrengető problémák. Legalábbis a felszínen. Hús-vér emberek, akik a mindennapi életben próbálnak meg érvényesülni. Közben pedig várják a csodát.

Petru Cimpoeşu regényében személyes történetek elmondására vállalkozik. A bákói nyolcemeletes panelház lakói a decemberi forradalom után nyolc évvel még mindig nem tudnak továbblépni. Megrekedtek valahol a nyelvben tükröződő hazugságok és a hirtelen jött állítólagos szabadság között. A regény minden egyes szereplőjének története akár egy önálló regény témája is lehetne, a gyermeki játéktól a szerelemig, a naivitástól a csalásig, a szkepszistől a politikai ideológiákig szinte minden téma és a hozzá járuló karakterek is feltűnnek. Mindannyian megpróbálják túlélni a hétköznapokat, a korszak nehézségeit, az őket ért és általuk elkövetett csalásokat és megaláztatásokat egyaránt, a média manipulatív stratégiái között azonban ezt nem egy cselekvő én tettre képes ösztönével, hanem a csoda várásával viszik véghez.

Hogy mi lehet csoda egy, a kommunista diktatúra mentalitásával átitatott, és azt levetkőzni nem tudó társadalom számára azt a szerző a harmadik fejezetben definiálja is: „Ha csak a románokat nézzük, az a jellegzetességük, abban mutatkoznak eredetinek, hogy nem kívánnak nagyszabású csodákat[…] A román ember beérné szerényebb csodákkal is, amelyek nem ennyire bonyolultak, és inkább személyes jellegűek: például, hogy nyerjen egymilliárd lejt a Bingón.” Ez persze nem merül ki a bingóőrületben, azonban úgy általában véve a különböző helyzetekben való cselekvőképtelenségük hasonlítható a lottónyereségre való áhítozáshoz: ugyanannyi az esély a nyerésre, mint a megoldásra. Ez kisszerű, emberhez méltatlan – gondolhatnánk. De itt nem egyszerűen az egyén küszködik, hanem az egyén mint a társadalom egy tagja, viselkedése és mentalitása ugyanis a társadalmi elvárásokból és helyzetekből következik, azokból vezethető le. Így fontosabbá válik azt vizsgálni, hogy milyen az a társadalom, amely ilyen kisszerű, úgymond „szerény” és „személyes jellegű” csodára való várakozást eredményezett a tagok számára.

Ezen a ponton pedig a szerző nem szépít, nem idealizál és még csak nem is kritizál. Legalábbis nem a szereplőit. Pusztán perspektívaváltásokkal lefesti az érem mindkét oldalát: az egyén helyzetét a társadalom tükrében. A szereplők személyes élete így nem tud teljesen elkülönülni a társadalmi rendszer ideológiáitól, mentalitásukat teljesen átitatta a politikai hatalomnak való kiszolgáltatottság. Tetteik ezáltal, ha nem is igazolódnak (teljesen vagy minden esetben), legalább újraértelmeződnek. Épp ezért, a szerző folyamatos betoldásokkal, anekdotákkal, a román társadalmat és társadalmi helyzetet pellengérre állító megnyilatkozásokkal tűzdeli a történet amúgy többnyire kronologikus, több szálon futó vonalát. Hiszen, hogyan is lehetne boldogulni egy olyan országban, amelyet Isten azzal a csapással mért, hogy „idióta vezetőket” adott neki, és segítségül épp Ion Stoicát küldte le valamint a köznyelvben „játék”-ként illetve „szisztéma”-ként is ismert Caritas Önsegélyező Rendszert, a piramisjátékot, amelyről a legtöbb – kommunista diktatúrát átélő – román állampolgár regényt írhatna. Persze, van itt még szó meghamisított újsághírről, pártok bukásáról és alakulásáról, de még egy csaló jógaoktatóról is. Hogy mi az, úgy igazán, ami a román embert nyolc évvel a forradalom után még mindig a kommunizmushoz láncolja, arra a regény egyik részletéből következtethetünk: „Nehéz megingatni a nép hitét mindazokban a hazugságokban, amit a média nap mint nap legyűr a torkán, mert a nép egész egyszerűen nem hajlandó megváltoztatni a mentalitását.” Az egyik legmegmosolyogtatóbb példa erre, amikor Gleofina asszony a Deşteptarea egyik számának tesztjéből próbálta meg megtudni, hogy férje mennyire hűséges (mindezt abból, hogy melyik oldalán fekszik, vagy melyik lábára húzza fel először a nadrágot) és mivel a teszt nem szolgált megnyugtató eredménnyel, képes volt a hűtlenséget kész tényként kezelni. Ettől mindössze egyetlen szereplő, Toma úr ódzkodik, aki látszólagos tisztánlátásával elítéli mindazokat, akik a hírekre hivatkozva (és a hírektől manipulálva) teljes bizonyossággal tesznek kijelentéseket. Azonban Toma úr ellenérveit gondolkodás nélkül a BBC-re, azaz a média egy másik képviselőjére alapozza, és tulajdonképpen kétfelé osztja az embereket: akik hallgatják a BBC-t, vagyis az intelligensek, és akik nem hallgatják, vagyis akik intellektuális szempontból jelentéktelenek. A manipuláció elleni hadjárata azonban épp azért lehet nevetség tárgya, mert ő is ugyanazzal a magatartással, kritikai gondolkodás nélkül hisz az információforrás hitelességében, mindezt úgy, hogy gyakran adaptál olyan eszméket, amelyeket valójában nem is ért.

A szereplők jellemének kibontakozása, akárcsak Toma úr esetében, több jelenet és különböző helyzetek által kiváltott reakciók révén megy végbe. Ezek a fordulatok sokszor váratlanságuk vagy épp banalitásuk miatt valamiképpen a lezáratlanság érzetét keltik, és bár megoldódik egy-egy probléma, az azt kiváltó szereplői motiváció nem állja meg a helyét, kicsit olyan, mintha felesleges köröket futnának: mindig visszatérnek az alaphelyzethez úgy, hogy közben semmi sem változik. Lenuța Ciobanu várandós, Ion és Vasile urak új pártot alapítanak, Elefterie úr és felesége nyernek a lottón…vagyis nem, Lenuța nem várandós, az új párt nem jön össze, és a lottón sem nyer senki. A szerző mindezt a szatíra, a szánalom és a gúny együttes hangján formálja meg, úgy, hogy a silány hétköznapok sorába, amelyeket amúgy a Caritas, a lottó és a Kámaszútra iránti érdeklődés tölt ki, meglepő módon egy-egy intellektuális beszélgetést (idézetet) emel – az Eminescu-versekről szóló diskurzustól Kierkegaard filozófiájáig.

És akkor érjünk el végre a címszereplőhöz, Simionhoz, a „panelszenthez”. Ki ő? Egy suszter a földszintről, aki sohasem használta a liftet. Addig a napig, amíg be nem zárkózott oda – hogy angyalokkal társalogjon. Már a regény kezdetétől feltűnően sokszor kerül említésre a lift elakadása és a lakók „közlekedési szokásai”, de csak később, a lépcsőházfelelős Ion úr vizsgálódásai során derül ki, hogy tulajdonképpen mi is történt. Jó panelszenthez méltón, Simion nem beszél sem sokat – sem feleslegesen, bölcs tanácsokat osztogat és megérzi, hogy a körülötte levők mit gondolnak. Legalábbis szereplőink így gondolják, így mi sem cáfolhatunk rá, hiszen „Minél erősebben várják a csodát a tömegek, annál inkább nő a valószínűsége, hogy be is következzen.” Nem sokára azok a problémák, amelyekkel Simionhoz fordultak, megoldódni látszanak, majd a negyedik, egyben utolsó fejezet, amely a Simion példabeszédei alcímet viseli, magába foglalja azokat a történeteket, amelyekben csodát véltek felfedezni. És egyre inkább érezzük azt a mágikus realista látásmódot, amely tulajdonképpen már a regény kezdetekor is megjelent, a fejezetcímek időzavarában, vagy épp a múlt és jelen egybejátszásában. A csodák pedig egyre csak gyarapodnak, Jézus romániai látogatásáig és elnöknek való esetleges megválasztásáig. Így válik Simionból a nép szemében szent, azt azonban a teljes szöveg kérdésessé teszi, hogy a „szent” mit is jelent tulajdonképpen. Részben eltér a vallásos képzettől, részben közelít hozzá, egyszerre teszi kisszerűvé azáltal, hogy pusztán kreálmányként, az emberek képzelgéseinek kitett különcként tekint rá és egyszerre emeli meg az értékét a belé vetett őszinte és tiszta hit által.

A regény mindössze néhány napot ölel magába, mégis, teljes és független élettörténetek és motivációk rendszere tűnik fel benne, a kommunizmus utáni, átmenetinek nevezett történelmi korszak szatírájának kontextusában. Az élettörténetek szűkebben a panelház révén kapcsolódnak össze, közös problémájuk a felszínen a lift elakadása, tágabban pedig a megye, vagy akár az egész ország és az abban uralkodó társadalmi berendeződés jelenti a közös pontot. Mindezek csak a felszínen ennyire egyszerűek, a regénybeli szereplőket az elszemélytelenedés, a folyamatos manipuláció, a hazugság és hazuggá válás, a csalás és a csalóvá válás fenyegeti. Aki ki tud lépni, az csupán a szent és a gyermek, ők azonban a kilépés pillanatától követhetetlenné válnak, mintegy teljesen elkülönülve a maguk mögött hagyottaktól, akik visszatérnek régi rutinjaikba.

Petru Cimpoeşu: Simion a panelszent. Fordította: Szőcs Imre, Budapest, Kalligram, 2015.

Hozzászólás

Hozzászólás