Fredy Perlman: Tíz tétel az Egokraták elterjedéséről

 

I.

Az Egokrata – Mao, Sztálin, Hitler, Kim Ir Szen – nem a véletlen műve, vagy valamilyen rendellenesség következménye, vagy az irracionalitás elszabadulása: ő a fennálló társadalmi rend viszonyainak megszemélyesítője.

II.

Az Egokrata kezdetben ugyanolyan egyén, mint bárki más: néma és tehetetlen a közösség és kommunikáció nélküli társadalomban, ahol ő is a spektákulum áldozata, mely „a létező rend önmagáról szóló, végeérhetetlen beszéde, öntömjénező monológja, a hatalom önarcképe, egy olyan korban, amikor e hatalom totális uralma a létezés minden feltételére kiterjed.”[1] (Debord) Megundorodva a spektákulumtól, vágyódik „a felszabadított ember iránt, egy olyan lény iránt, mely egyszerre társas és Gemeinwesen” (Camatte), vagyis társadalmi. Amennyiben e vágyódását kifejezné a gyakorlatban is: a munkahelyén, az utcán, bárhol, ahol a spektákulum megfosztja emberi mivoltától, lázadó lenne belőle.

III.

Az Egokrata azonban a gyakorlatban nem fejezi ki közösség és kommunikáció iránti vágyát: Gondolattá alakítja át. E Gondolattal felfegyverkezve még minidig néma és tehetetlen, de már nem olyan, mint bárki más: Tudatra ébredt, birtokában van az Eszmének. Hogy különbözőségét megerősítse és megbizonyosodjék arról, hogy nem áltatja magát, arra van szüksége, hogy mások is különbözőként lássák – akik visszaigazolják, valóban az Eszme birtokában van.

IV.

Az Egokrata a „közösséget” és „kommunikációt” nem a számára kéznél levő spektákulum-elemek leépítése révén találja meg, hanem úgy, hogy körülveszi magát hasonló gondolkodású egyénekkel, más Egókkal, akik visszatükrözik egymásnak az Arany-Gondolatot és megerősítik egymást abban, hogy ők mind hiteles birtokosai. Hogy ők a Kiválasztottak. Ezen a ponton, ahhoz, hogy a Gondolat továbbra is „aranynak” számítson, mindörökre változatlannak, ugyanannak kell maradnia: makulátlannak és meg-nem-alkuvónak. A kritika és az átgondolás az árulás szinonimái. „Ezért csakis a valósággal polemizáló módon létezhet. Mindent megcáfol. Csupán akkor maradhat életben, ha megkövesedik, és ha fokozatosan totalitáriussá válik.” (Camatte) Következésképpen ahhoz, hogy az egyén folytatólagosan tükrözze és megerősítse a Gondolatot, abba kell hagynia a gondolkodást.

V.

Így az eredeti cél, a „felszabadított ember”, gyakorlatilag eltűnik, amint alárendelődik az Egokrata tudatának, ezzel ugyanis „a tudat önmagát teszi céllá és egy olyan szervezetben tárgyiasul, mely e célt fogja megtestesíteni”. (Camatte) Az egymást kölcsönösen csodálók csoportja kialakít magának egy munkatervet és egy találkozóhelyet: intézményesül. Abban a szervezetben, mely egy bolsevik vagy egy náci sejt formáját ölti magára, vagy amely szocialista olvasóklubként vagy anarchista érdekvédő csoportként működik – attól függ, milyenek a helyi körülmények és az egyéni preferenciák –, „kedvező terep nyílik a jórészt teljes intellektuális tevékenységüket néhány örök igazság szajkózására korlátozó, középszerű propagandisták és az ideológia védelmezői előtt, hogy informális uralmat gyakoroljanak a teljes szervezet felett. A döntéshozatali egységet övező ideologikus tisztelet is a »szabadság szakemberei« ellenőrizetlen szervezeti fennhatóságának kedvezett magán a szervezeten belül”[2] (írta Debord az anarchista szervezetekről). Miközben a szabadság szakembereinek szervezete ideológiailag elveti az uralkodó spektákulumot, belső gyakorlatában újratermeli annak viszonyait.

VI.

A Gondolatot megtestesítő szervezet tehát szembefordul a világgal, hiszen „e tudat feladata, hogy saját fogalmai szerint képezze le a valóságot.” (Camatte) A csoport militáns lesz. Arra vállalkozik, hogy a szervezet belső viszonyait kiterjessze a társadalom egészére; e viszonyok egyik változatát pedig a következőképpen foglalhatnánk össze: „A pártban senkinek nem szabad lemaradni, amikor a vezetőség parancsot ad az előrenyomulásra; senki nem fordulhat jobbra, amikor a parancs balra szól.”[3] (egy forradalmi vezető, akit M. Velli idéz) Ez esetben a Gondolat konkrét tartalma annyira irreleváns a gyakorlatra nézve, akárcsak a keresztény paradicsom földrajza, hiszen a cél már a bunkósbot elvére szűkült: a testület represszív gyakorlatainak igazolását szolgálja és a zsarolás eszköze lett. (Példák: „a szocialista ideológia mindennemű lekicsinylése, mindennemű mellőzése egyszersmind a burzsoá ideológia erősbítését jelenti.”[4] – Lenint idézi M. Velli. „Amikor a »libertariánusok« rágalmazó módon támadnak másokat, kérdőre vonom komolyságukat és a társadalom forradalmi átalakulása iránti elköteleződésüket”. – egy „anarchista” a The Fifth Estate-nek[5] címzett leveléből.)

VII.

A militáns szervezet a térités és a manipuláció eszközével terjeszkedik. A térítés a korai bolsevizmus és a misszionárius anarchizmus kitüntetett eszköze: a militáns explicit feladata, hogy öntudatra ébressze a munkásosztályt (Lenin), hogy „elképzeléseinkkel megérintsük a dolgozó embereket” (egy „anarchista” a The Red Menace-ben, Toronto[6]). A militáns implicit feladata és tevékenységének gyakorlati eredménye az, hogy ne a munkások gondolataira, hanem azok tevékenységére legyen hatással. A térítés akkor számít sikeresnek, ha a munkások, függetlenül attól, hogy milyen gondolataik vannak, járulékot fizetnek a szervezetnek és engedelmeskednek a szervezet mozgosító felszólításainak (sztrájkok, tüntetések stb.). Az Egokrata implicit célkitűzése az, hogy megalapozza saját (és szervezete) hegemóniáját egy minél nagyobb számú tömeg felett, és hogy követőinek vezetője lehessen. Ez az implicit cél cinikus módon nyilvánvalóvá válik, amikor a militáns náci vagy sztálinista (vagy a kettő keveréke, mint például a U.S. Labor Party). A megtérés utat enged a manipulációnak, a szemenszedett hazudozásnak. E modell szerint a követők toborzása az explicit cél, és az Eszme többé nem egy rögzített, tökéletes és megváltoztathatalan alakzat. Az Eszme az explicit cél puszta eszközévé válik, bármi, amivel a legtöbb követőt lehet toborozni, jó ötletnek számít. Így az Eszme a potenciális követők félelmeire és gyülöletére alapozó, cinikusan felépített kolázzsá válik. Fő ígérete az, hogy elpusztítja a bűnbakokat: az „ellenforradalmárokat”, „anarchistákat”, „CIA ügynököket”, „zsidókat” stb. A különbség manipulátor és misszionárius között pusztán elméleti, a gyakorlatban egyidejűleg versengenek ugyanabban a társadalmi mezőnyben és kölcsönveszik egymás technikáit.

VIII.

Az Eszme közvetítése, a térítés vagy a manipuláció érdekében az Egokratának eszközökre, médiumra van szüksége és pontosan ilyen médiumokat biztosít pazar bőséggel neki a spektákulum társadalma. Egyik magyarázata annak, hogy igénybe vegyük a médiát, a következő: „A média jelenleg az urolkodó osztályok monopoleszköze, melyet ezek a maguk hasznára fordítanak. Struktúrája azonban »alapvetően egalitárius« marad és a forradalmi cselekvésen múlik, hogy kihozza belőle a benne rejlő lehetőséget, melyet eltorzított a kapitalisták rendje. Egyszóval, hogy felszabadítsa azt…”[7] (egy Baudrillard által parafrazált álláspont) A spektákulum kezdeti elutasítását, a közösség és kommunikáció iránti vágyódást felváltotta a pontosan azon eszközök feletti hatalomgyakorlás vágya, melyek felszámolnak mindenféle közösséget és kommunikációt. A habozást vagy a kritika hirtelen kirobbanását szevezeti zsaroláson keresztül rekesztik ki: „A leninisták nyerni fognak, hacsak mi magunk nem vállaljuk a győzelemre törő küzdelem felelősségét…” (The Red Menace. Egy sztálinista azt mondaná, hogy „A trockisták nyerni fognak…” stb.) Ettől a ponttól kezdve szabad a gazda, minden eszköz megfelel, ha a cél felé vezet. És ami igazán abszurd, hogy még a reklámok és hirdetések, melyek éppen a tőke tevékenységét és nyelvét képezik, hiteles forradalmi eszközökké válnak: „Nagy figyelmet fordítunk a forgalmazásra és a promócióra… Reklámtevékenységünk széleskörű és költséges. Magába fogalalja a széleskörű forgalmazást, a reklámlevelezést, katalógusokat, kirakatokat országszerte stb. Mindez óriási mennyiségű pénzbe és energiába kerül, amit az eladott könyvek bevételéből fedezünk.” (Egy „anarchista üzletember” a The Fifth Estate-nek címzett levelében) Vajon ez az anarchista üzletember pusztán egy nevetséges, képtelenségig eltúlzott eset, vagy szervesen hozzátartozik a szervezett militantizmus ortodox tradíciójához? „A nagybankok alkotják azt az »államapparátust«, amelyre a szocializmus megvalósítása céljából szükségünk van és amelyet készen veszünk át a kapitalistáktól.  A mi feladatunk itt csak az, hogy lenyessük azt, ami ezt a kitűnő gépezetet kapitalista módra elcsúfítja, hogy még nagyobbá, még demokratikusabbá, még átfogóbbá tegyük.”[8] (Lenint idézi M. Velli)

IX.

Az Egokrata számára a média pusztán eszköz; a cél a hegemónia, a hatalom és a titkosszolgálatok rendőri hatalma. „Mi, láthatatlan pilóták a népek viharában, mi vezetjük majd a Forradalmat, nem nyíltan hordozva a hatalmat, de valamennyi szövetségesünk kollektív diktatúrája révén. Olyan diktatúrával, ahol nincs vállap, nincsenek címek, nincs hivatalos jog, s csak annál hatalmasabb, hogy nem cipeli a hatalom semmilyen jelvényét.”[9] (Bakunyint idézi Debord) A mindenki kollektív diktatúrája gyorsan átalakul az egyedüli Egokrata uralmává, mivel ha „a bürokrácia mindenben csoportként dönt, tulajdon osztályuk kohéziója csakis azzal biztosítható, ha terrorisztikus hatalmuk egyetlen személyben összpontosul.”[10] (Debord) Az Egokrata vállalkozásának sikerével, a „hivatalos jog” nélküli diktatúra intézményesülésével a kommunikáció nem csak társadalmi szinten fog hiányozni, a rendőrség minden lokális törekvést likvidál. Ez a szituáció nem a szervezet kezdeti „tiszta céljai” „torzulásának” eredménye, ezt már eleve prefigurálják a győzelem elérésére használt „alapvetően egalitárius” eszközök. „A tömegmédiára az jellemző, hogy anti-mediátor, hogy tárgytalan és hogy amit előállít, az maga a non-kommunikáció… A tévé már azáltal, hogy jelen van az otthonokban, társadalmi kontrollként működik. Ezt a kontrollt úgy kell elképzelni, mintha a rendszer periszkópjaként működne, mely mindenki magánéletét kémleli, hiszen a tévé már most többre képes ennél: garantálja, hogy az emberek többé ne szóljanak egymáshoz, és hogy végérvényesen elszigetelődjenek a válaszok nélküli állításokkal szemben.”[11] (Baudrillard)

X.

Az Egokrata pályája felszínes. A kapitalista média termékei és kommunikációja már eleve néma és tehetetlen nézőkké redukálja az embereket, passzív áldozatokká, akiket a fennálló rend folyamatosan alárendel „öntömjénező monológjának”. Az anti-totalitárius forradalom nem újabb médiumot igényel, hanem az összes média likvidálását, „teljes jelenlegi funkcionális és technikai struktúrája likvidálását, vagyis operációs rendjének felszámolását, mely mindenhol társadalmi formájának leképezése. Végül nyilvánvalóan maga a médium fogalma tűnik el és el is kell tűnnie: a szóváltás, mely kölcsönös és szimbólikus csere, tagadja a médium, a közvetítő fogalmát és funkcióját… A kölcsönösség a médium destrukcióján keresztül következik be.”[12] (Baudrillard)

(1977)

Irodalom:

Jean Baudrillard: Pour une critique de l’economie politique du signe (Párizs, Gallimard, 1972)

Jacques Camatte: The Wandering of Humanity (Detroit, Black & Red, 1975)

Guy Debord: Society of the Spectacle (Detroit, Black & Red, 1970)

Michael Velli: Manual for Revolutionary Leaders (Detroit, Black & Red, 1972)


 

[1] Guy Debord: A spektákulum társadalma. 24. rész. 4. o. Budapest, Balassi Kiadó, 2006

[2] Guy Debord: A spektákulum társadalma. 93. rész. 21. o. Budapest, Balassi Kiadó, 2006

[3] Michael Velli: Manual for Revolutionary Leaders.  254. o. Detroit, Black & Red, 1972

[4] Michael Velli: Manual for Revolutionary Leaders.  255. o. Detroit, Black & Red, 1972

[5] A The Fifth Estate nevű liberális/baloldali folyóiratot 1965-ben alapították Detroitban (Michigan) a mindössze tizenhét éves Harvey Ovshinsky kezdeményezésére. A lap a hatvanas években a vitenámi háború ellen felszólaló első publikációk egyike. Ez időben, illetve a hetvenes években Vietnámban, Kambodzsában és Kubában is terjesztették. 1975-től a lap erőteljes anti-autoritárius fordulatot vett és amíg a 80-as és 90-es években dominált az anarcho-primitivizmus irányzata, a kétezres évek óta elhatárolódott a civilizáció-ellenes hangoktól és folytatta a különböző anarchista és kommunista, illetve más anti-autoritárius mozgalmakról szóló tudósítói, kritikai szerepét. Fredy Perlman a hetvenes években csatlakozott a lap munkatársaihoz. (A fordító jegyzete)

[6] The Red Menace (A Vörös Veszedelem) 1976–1980 között publikált libertariánus szocialista lap, amit a Torontói Libertariánus Iskola publikált.

[7] Jean Baudrillard: Pour une critique de l’economie politique du signe. 205-206. o. Párizs, Gallimard, 1972

[8] Michael Velli: Manual for Revolutionary Leaders.  177. o. Detroit, Black & Red, 1972 / Lenin Művei 26. kötet. 1917 szeptember – 1918 február. 92. o. Szikra, Budapest, 1952

[9] Guy Debord: A spektákulum társadalma. 91. rész. 20. o. Budapest, Balassi Kiadó, 2006

[10] Guy Debord: A spektákulum társadalma. 107. rész. 25. o. Budapest, Balassi Kiadó, 2006

[11] Jean Baudrillard: Pour une critique de l’economie politique du signe. 208. o. Párizs, Gallimard, 1972

[12] Jean Baudrillard: Pour une critique de l’economie politique du signe. 218. o. Párizs, Gallimard, 1972

Hozzászólás

Hozzászólás