Giorgio Agamben: A hatalom és a dicsőség

Ez a vizsgálódás[1] azokra az okokra és módozatokra vonatkozik, melyeken keresztül a nyugati társadalmakban a hatalom gazdasági formát öltött. Azaz az emberek és dolgok kormányzására. Szóval, beszélnünk kell a hatalomról általában, ahogy a hatalom egy sajátos formájáról is, a hatalom modern formájáról, a kormányzatról. Ehhez természetesen folytatnom kell Michel Foucault a kormányzat genealógiájára vonatkozó kutatásait.

Bizonyára tudjátok, hogy a 70-es évek közepétől kezdődően Michel Foucault elkezdett dolgozni valamin, amit le gouvernement des hommes-nak (az emberek kormányzásának) nevezett. Én nemcsak folytatni fogom kutatásait, hanem megpróbálom elmozdítani és elhelyezni őket egy másik kontextusban. Foucault azt írta egyszer, hogy történeti kutatásai csupán a jelen iránti elméleti érdeklődésének árnyékát képezik. Én tökéletesen osztom ezt a szempontját és számomra szintén a jelenre vonatkozó kérdéseimnek árnyékai csak azok a történeti vizsgálódások, melyeket el kell végeznem. Az én esetemben ez az árnyék hosszabb lesz. A keresztény teológia kezdeteihez nyúlik vissza.

Arra próbálok rámutatni, hogy a keresztény teológiából, a korai keresztény teológiából két paradigma származik: a politikai teológia, mely az egy istenben, a szuverén hatalom transzcendenciájában gyökerezik, és – ez itt az újdonság – a gazdasági teológia, mely az oikonomia fogalmára épül, úgy az emberi, mint a szent élet immanens, domesztikus rendként felfogott gazdaságára. Az első paradigma jogi vagy jogi-politikai jellegű és ez készíti elő a modern szuverenitás elméletét, a második gazdálkodással kapcsolatos és a modern biopolitikához vezet, egészen a gazdaság és a gazdálkodás a társadalmi élet minden aspektusa felett gyakorolt mai uralmáig.

Politikai és gazdasági teológia

Vizsgálódásom kiindulópontja az a különös felfedezés, hogy a görög oikonomia, a gazdaság fogalma lényeges szerepet töltött be azoknak a teológusoknak stratégiájában, akik a keresztény időszámítás második századában kidolgozták a szentháromság doktrínáját.

Tudjátok, hogy a görög oikonomia fogalma az oikos, a ház adminisztrálását jelenti, ezért írhatja Arisztotelész, hogy a gazdaság ugyanolyan módon különbözik a politikától, mint az oikos, a ház különbözik a polisztól, a várostól. Merthogy az arisztoteliánus hagyományban éles különbség van gazdaság és politika között. Görög nézőpontból tehát, a politikát nem lehet a gazdaságra redukálni.

Arisztotelész szerint a gazdaság egy nem-episztemikus paradigma[2], valami, ami nem tudomány, nem episztémé, hanem praxis, mely olyan döntéseket és intézkedéseket feltételez, melyeket csakis egy adott helyzet, egy adott probléma viszonylatában lehet megérteni. Tehát a görög terminus legjobb fordítása a menedzsment. Egyébként ez a fordítás megtalálható abban a mérvadó görög-angol szótárban, melyet Henry Liddel adott ki[3] – ő volt Alice apja, e gyöngéden szeretett és Lewis Carroll által megörökített[4] kislányé. Igen. A legmérvadóbb szótár Alice apjától származik.

Miért volt hát szüksége a keresztény teológusoknak erre a terminusra, a gazdaságra? Egyszerű. Amikor elkezdték kidolgozni a szentháromság doktrínáját, helyt kellett álljanak azzal a tisztességes emberekből álló, egyházon belüli, erős ellenzéki csoporttal szemben, akiket monarchianistáknak[5] hívtak; ők voltak az egyszemélyű kormányzat (government of one) partizánjai, akik úgy gondolták és valószínűleg igazuk volt, hogy a háromszemélyű isten bevezetése egyszerűen a politeizmushoz való visszatérést jelentené.

A teológusok az oikonomia, a gazdaság fogalmán keresztül próbálták összehangolni istent, az egységet a szentháromsággal. Érvelésük nagy vonalakban, leegyszerűsítve a következő: isten, ha szubsztanciájáról és létéről van szó, tökéletesen egységes. Ami azonban ökonómiáját, az ő gazdaságát illeti, vagyis azt, ahogyan a szent házat és életet menedzseli, ahogyan ezekkel gazdálkodik – e téren hármas az ő személye.

Miként a ház ura – így szólt az érvelés – megoszthatja a házvezetést a fiúval vagy más személyekkel anélkül, hogy elveszítené hatalmának egységét, ugyanúgy bízhatja isten a világ irányítását (menedzselését) és az ember üdvözülését az ő fiára, a krisztusra. Leveleiben, a megváltás kapcsán, Szent Pál az üdvözülés titokzatosságának gazdaságáról beszél. Olyan teológusok, mint Iréneusz, Hippolütosz vagy Tertullianus megfordítják ezt a kifejezést, ez egy nagyon fontos stratégiai mozzanat, melyben a szentháromság kapcsán, a gazdaság titokzatosságáról beszélnek. Tehát nem isten léte titokzatos, hanem a gazdasága, az ő cselekedetei és tevékenysége. Ennek értelmében megkülönböztettek két logoit, két diskurzust: az ontológiai diskurzust, mely isten létével foglalkozott és a gazdasági diskurzust, mely isten cselekvésére vonatkozott, arra, ahogyan ő irányítja (menedzseli) a világ kormányzását és az üdvözülés titkait.

Amint látjátok, a szentháromságot eredetileg nem metafizikai doktrínaként vezették be, azzá csak később, a nagy egyházi zsinat után[6] vált, hanem gazdaságként, menedzseri eszközként kezdték alkalmazni. A hipotézis, melyet javasolni akarok az, hogy a gazdaság e titokzatossága a modern kormányzatiság rejtett ontológiai paradigmájaként működik. Szóval a teológiát fogom felhasználni ahhoz, hogy jobban megértsem a kormányzat kérdését. Nem a teológiához való visszatérést javasolom, egyáltalán nem, ezt mindössze használni akarom a kormányzatiság megértéséhez.

Itt nem terhelhetlek benneteket e dokrtrína részletes rekonstrukciójával, amelyet nekem el kellett ugyan végeznem, és amely az egyházatyákat évszázadokon keresztül foglalkoztatta – csak azzal próbálkozom, hogy néhány pontban összefoglaljam kutatásaim fő következtetéseit.

Először is: milyen jellegű cselekvés, milyen jellegű praxis az oikonomia, a gazdaság? Milyen egy kormányzati intézkedés belső szerkezete? Az isteni igazgatás (menedzsment) belső szerkezete? És miért lehetséges olyasmi, hogy az ember kormányzása? Engedjétek meg, hogy megvizsgáljam ezeket a kérdéseket és javasolni fogok öt szempontot, melyek valamelyest áttekintik, összefoglalják kutatásom eredményeit.

Az isteni anarchia paradoxona

Az első szempontot az isteni anarchia paradoxának nevezhetnénk. Amint az imént láttuk, az isteni gazdaság doktrínáját azért dolgozták ki, hogy megmentsék a monoteizmust, csakhogy ez az isteni természetbe való megosztottság bevezetésével ért véget, elválasztva a létet a cselekvéstől, az ontológiát a gazdaságtól. Úgy értem, isten cselekvésének, isten gazdaságának, az atyák szerint, alapja nem létében van, és ebben az értelemben, azt mondták, szó szerint anarchikus titok (misztérium) – a görögben az arché kezdetet, alapot jelent. Isten ökonómiájának (gazdaságának) tehát nincs alapja, nincs kezdete, teljesen független isten lényétől.

Ebben a megközelítésben tökéletesen világossá válik, miért próbáljuk megérteni az arianizmus[7] körüli vita értelmét, mely oly mélységesen megosztotta az egyházat a tizenötödik és a tizenhatodik századok között. Miért volt oly kegyetlen és hosszan tartó ez a harc? Azt hiszem megváltoztatta azt a profán paradigmát, amely mellet a császár is állást foglalt.

Mi volt hát e vita tétje? Nem megyek bele a teológiai részletekbe, a vita legfontosabb pontja a fiú, a krisztus anarchikus, tehát az arché nélküli, alap nélküli, kezdet nélküli jellege volt. Arius, még eretnekké nyilvánítása előtt azt állította, hogy a fiú krisztus, aki a logosz, isten igéje és cselekedete az atyában gyökerezik, nem anarchikus, mint az atya, hanem kezdete és alapja az atyában van. A uralkodó doktrína, mely akkor vált ortodoxiává, határozottan kijelentette, hogy a fiú krisztus anarchos, azaz kezdet és alap nélküli, akárcsak az atya. Tehát a krisztus teljes mértékben független isteni alak, nincs kezdete és alapja az atyában.

Krisztus anarchikusságának tézise a modernitás talán legominózusabb keresztény öröksége. Miért? Mert azt feltételezi, hogy a nyelvnek és a cselekvésnek – az isteni nyelvnek és az isteni cselekvésnek – nincs alapja a létben, és ilyen értelemben anarchikusak. Ez azt jelenti, hogy az a klasszikus görög ontológia, miszerint lét és logosz, lét és nyelv között, illetve lét és gyakorlat, praxis között lényegi kapcsolat áll fenn, örökre összeomlott. Attól a pillanattól kezdve minden arra vonatkozó kísérlet, hogy a nyelvet a létre alapozzák, kudarcra volt ítélve.

Amint tudjátok, Arisztotelész szerint isten hozta mozgásba a világot, az eget, de ezeket nem azért mozgatta, mert ő így akarta, hanem mert léte egybeesett tetteivel. A keresztény egyházatyák ezt a szemléletet teljesen megfordították. Isten tetteinek semmi köze nincs isten létéhez. Ezzel az örökséggel szembe kell néznünk, különben a politika és az etika rendkívül problematikussá válik, amennyiben a cselekvésnek nincs alapja a létben. Egyébként pontosan emiatt, mert ilyen értelemben anarchikus úgy a lét, mint a cselekvés, szóval pontosan ebben a megközelítésben válik lehetségessé, mi több, szükségessé olyasmi, mint a kormányzat – a kormányzat szó a görög kübernétészből származik, mely a hajó kormányosát, a hajó irányítását jelenti. Az emberi cselekvés alap nélküli és anarchikus paradigmája teszi tehát lehetővé, hogy a cselekvés kormányozható legyen. Ha lét és cselekvés azonosak volnának, nem kormányozhatnánk a cselekvést.

Következésképpen ez azt jelenti, hogy az oikonomia, vagyis áttételesen a kormányzás lényegileg anarchikus, illetve azt, hogy kormányzat és anarchia között létezik egy rejtett rokonság. Azért beszélhetünk kormányzatról, mivel az ezt alkotó elemek anarchikusak, alap nélküliek. Amikor Pasolini filmjében, a Salòban az egyik főszereplő azt mondja, hogy az igazi anarchia a hatalom anarchiája, vagy amikor Walter Benjamin azt írja, hogy nincs anarchikusabb rend a burzsoáziánál, állításaikat nagyon komolyan kell venni. Tehát rokonsági viszony van kormányzat és anarchia között. Ez volt az első szempont, ahol a kormányzati intézkedés szerkezetét próbálom elemezni.

A kormányzat kettős szerkezete

A második szempont a királyság és a kormányzat, vagyis a kormányzat kettős szerkezete. Ez tehát azon szempontok egyike, melyek meghatározták a nyugati kultúrát, az isteni gazdaság doktrínája és a gondviselés elméletének stratégiai kereszteződése, amely tulajdonképpen a világ isteni kormányzásának elve.

E két különböző eredetű paradigma összevonását – a gondviselés a görög-sztoikus filozófiából származik stb. – valójában Alexandriai Kelemen[8] valósította meg a második század végén. Azóta szinte megszakítás nélkül, a 17. század végéig hihetetlen mennyiségű filozófiai és teológiai irodalom születését idézte elő. Talán a gondviselés tárgya az, melyről a filozófusok és teológusok a legtöbbet írtak. A gondviselés, amint azt valószínűleg tudjátok, azt jelenti, hogy isten állandóan a világ kormányzásával van elfoglalva. És ha ezt egy pillanatra is abbahagyná, a világ összedőlne.

Ez a gondviselés teológiai megközelítése. De hogyan működik a gondviselés, a világ isteni kormányzása? Szóval kezdettől fogva ez egy nagyon, nagyon fontos szempont, láthatjuk, hogy a gondviselést kettős vagy bipoláris mechanizmusként fogták fel. Ez a nézet változatlan. Az elmélet kialakulása óta ezzel a kettős szerkezettel van dolgunk. Isten a világot nem közvetlenül kormányozza a legapróbb állaton, rovaron vagy verében keresztül, ahogyan az evangélium mondja, hanem egyetemes alapelvek szerint. Ezért a teológusok különbséget tesznek általános gondviselés, mely az egyetemes törvényeket, az egyetemes és transzcendens törvényeket alapozza meg az első okokkal együtt és ezt nevezik ordinationak, elrendelő rendnek. Valamint egy különleges gondviselés között, mely az angyalokra vagy az immanens és másodlagos okokra van bízva, ezt pedig executionak, végrehajtásnak hívják. Eszerint az isteni kormányzat gépezete egy általános törvényből és a végrehajtásból áll.

Függetlenül attól, hogy a teológusok hogyan képzelik el a két pólus közti viszonyt, a bipoláris szerkezetnek minden esetben jelen kell lennie. Ha teljesen különválasztanánk őket, a kormányzás nem volna lehetséges. Egyfelől a teljhatalmú szuverén maradna, mely gyakorlatilag impotens, másfelől pedig a kormányzat partikuláris beavatkozásainak kaotikus zűrzavara. A kormányzás csak akkor lehetséges, ha e két aspektust egy bipoláris gépezet keretében koordinálják. Tehát a kormányzást e két elem koordinációjaként határozom meg. Általános törvény és végrehajtás, általános gondviselés és partikuláris gondviselés.

Úgy is mondhatnánk, a politikai filozófia tradíciójában ezt a kettős szerkezetet azzal a régi sémával fejezik ki, hogy a király uralkodik, de nem kormányoz. Ez egy régi szólás, mely a 16. századra vezethető vissza. A modern demokrácia meghatározásánál figyelembe kell vegyük a felosztást törvényhozó vagy szuverén hatalom – mely mindenkor egyetemes törvényeken és elveken keresztül működik –, valamint a végrehajtó hatalom – mely részletesen kivitelezi az általános elvet – között. Nagyon különösnek tartom, hogy e szóhasználattal, ordinatio és executio, elrendelő rend és végrehajtás, először a teológiában és nem a politikai elméletben találkozunk. Sok-sok évszázaddal azelőtt, hogy a politikai elmélet ezt kifejtette volna. Látni fogjátok, hogy vizsgálódásaim egyik felfedezése az, hogy a közügyi adminisztráció nyelvezete szorosan összefügg a teológiai vagy vallásos nyelvezettel. Ez esetben ez tökéletesen világos: ordinatio és executio.

Azt mondanám, hogy a nyugati politikatörténet pontosan e két hatalmi pólus többféle módón változó kifejeződéseinek és persze konfliktusainak története. Uralkodás és kormányzás. Szuverenitás és gazdaság. Az atya és a fiú. Jog és rend. Vagy ezt úgy is mondhatnánk, hogy jog és rendőrség.

Azonban ennek a bipoláris sajátosságnak ott kell lennie és végig meg is marad. Manapság az elsőbbség a kormányzati intézkedést, azaz a végrehajtást illeti, ez világos, ugyanakkor a parlamentáris és a törvényhozó hatalom válsága is mindenhol egyértelmű. Olyan, mintha nem volna, a törvényalkotó hatalom Európában és az Egyesült Államokban már nem létezik – abszolút primátusa van a kormányzásnak. De mégis, ez esetben is, mindkét pólus jelen van: hogy az egyik pólus felülkerekedhessen a másikon, mint mostanában a kormányzás és a végrehajtó hatalom – mindkettőnek jelen kell lennie, különben nincs kormányzat, különben valamilyen más hatalmi formával lenne dolgunk.

A járulékos károk paradigmája

A harmadik szempontot a járulékos károk (collateral damage) paradigmájának nevezem. A gondviselés doktrínája történetében talán a legszembetűnőbb apória a gonosz kérdése, mely évszázadokon át foglalkoztatta a teológusokat. Ha a világot isten kormányozza és ha szükségszerű az ő ökonómiája, lévén az a legtökéletesebb, hogyan magyarázható meg a gonosz minden egyes megnyilvánulásában? A természeti katasztrófák, a morális bűncselekmények stb. Nos, ez a kérdés évszázadokon át komolyan foglalkoztatta a filozófusokat és a teológusokat. Az a próbálkozás, mely erre az apóriára keresett megoldást, annak a paradigmának a kidolgozásához vezetett, ami a kormányzat kortárs elméletének talán legfontosabb teológiai öröksége. Az érvelés a következő volt: Isten gondviselése olyan általános törvényeket fektet le, melyek mindig jók. A gonosz e törvényekből következő járulékos károk formájában lép fel. Ez a képlet tulajdonképpen teljes mértékben irodalmi: a gondviselés, mint a világ isteni kormányzásának járulékos következménye, mellékhatása. Vagyis a gonosz pusztán a jó kormányzás mellékhatása. Például a testek mozgásának és a föld fölmelegedésének általános törvényeiből következik, hogy esik az eső, ami nagyon jó, viszont mellékhatásként ott is eshet, ahol nem kellene esnie. Szóval, ez pusztán valamely jó dolog mellékhatásaként fordul elő.

Aphrodisziaszi Alexandrosz[9], aki egy késői arisztoteliánus kommentátor volt, krisztus után a második század körül, négy pontban fejtette ki ezt az elméletet, mely a mi célkitűzésünk szempontjából különösen releváns: Isten, a theos, nem törődhet a részletekkel, ezért a világ isteni kormányzásának minden egyes tette egy elemi és általános cél felé irányul, viszont ugyanúgy ahogyan a ház ura megosztja az ételt a családban és ennek mellékhatásaként a ház körül élő kis állatokat is ellátja táplálékkal – a kukacokat, a madarakat –, ugyanúgy az isteni gondviselés minden egyes általános tettéből mellékhatások következnek, melyek lehetnek pozitívak is. Vagy ott van a liberális paradigma, miszerint főképp negatívak lehetnek. Alexandrosz amellett érvel – ez egy nagyon fontos szempont –, hogy a járulékos következmények nem véletlenszerűek (akcidentálisak), hanem éppen ezek jellemzik, határozzák meg a kormányzati intézkedések szerkezetét. Nem általános vagy partikuláris, nem intencionális vagy kauzális, nem előre látható vagy beláthatatlan, nem uralkodás vagy kormányzás: a járulékos következmény az isetni kormányzás működésének, a gondviselés megvalósulásának módozata. Következésképpen a kormányzati gépezet, mely térben kizárólag két különböző szinten mozog, általános és partikuláris, csakis ilyen módon, csakis mellékhatásként válhat operatívvá, működőképessé.

Amikor manapság a katonai stratégiák a katonai bevatkozásokkal járó, kiszámított következményeket, melyek városok pusztulását vagy emberáldozatok sorát eredményezhetik, járulékos károknak vagy franciául bavure-nak nevezik, akaratlanul is ezt a nagyon régi teológiai paradigmát alkalmazzák. Viszont, ha hipotézisünk helyes, a járulékos következmény ebben az esetben sem valamilyen másodlagos vagy kauzális dolog, hanem magát a kormányzati intézkedés lényegét képezi. Hiszen maga az intézkedés járulékos következményekre irányul. Az amerikai katonaság tulajdonképpen ezt mondja: megöltünk ezer embert, de ez csupán járulékos következménye volt egy valójában jó intézkedésnek. Ezt a magyarázatot nekünk meg kell fordítani: így van, csakhogy éppen a járulékos következmény képezi a kormányzati intézkedés kivitelezésének módját.

A hatalmi hálózat és a látszatszabadság

Tehát ez még egy szempont. A negyedik szempont az, amire Michel Foucault már felhívta a figyelmünket. A világ kormányzását meghatározó tulajdonság, hogy a gondviselés nem lehet egyszerűen erő vagy erőszak műve, mely eltörli és aláveti a kormányzottak szabad akaratát. Az isteni kormányzás legfőbb sajátossága, hogy a teremtmény természetén keresztül működik, és ily módon – amint a 17. századi francia teológus, Bossuet, fogalmaz – isten úgy alakítja a világot, mintha nem lenne benne, mintha távol maradna tőle. Ez rendkívül intelligens. Isten azáltal kormányozza a teremtményeket, hogy úgy tesz, mintha azok magukat szabadon kormányoznák. Egy idézet szerint, mely pusztán e régi teológiai nézetnek a szélsőséges megfogalmazása, isten úgy enged bennünket létezni, mintha magunk urai lennénk. Isten megengedi, hogy az ember legyen ember, egy test legyen test, a gondolat legyen gondolat, ami szükséges az szükséges legyen és, hogy ami szabad, az legyen szabad. Nos, ez az elképesztően szofisztikált fikció, a hatalomnak ez a szubtilis ökonómiája, miszerint isten ahhoz, hogy abszolút módon kormányozzon, úgy kell tegyen, mintha a teremtmények magukat kormányoznák, olyan szerzőkre volt hatással, mint például Rousseau[10]. Rousseau-ra ugyanakkor nagy hatást tett a gondoskodás másik francia teoretikusa, Malebrache is, aki kidolgozta a volonté general, az általános akarat elméletét. Ezen az úton, főképp Rousseau-on keresztül vált ez a gondolat a kortárs demokrácia-elméletek teológiai paradigmájává, mely szerint a kormányzottak magukat kormányozzák.

A kormányzat vikáriusi jellege

Az ötödik és utolsó szempont a kormányzati hatalom vikáriusi jellegére vonatkozik. A kormányzati hatalom lényegében vikáriusi (helyettesítő) hatalom. Mit jelent ez? Abban az eszkatológikus messiási királyságban, melyről Pál a korintusiakhoz írt első levelében beszél, a krisztus hatalma az atyától származik, és ezért, miután legyőzött minden világi hatalmat, a királyságot az atyának adja át. Pál azt mondja[11]: a fiú addig fog uralkodni, amíg teljesen lerombolja a világi hatalmat, majd a hatalmat visszaadja az atyának. Krisztus messiási hatalma tehát, olyan vikáriusi hatalomnak tűnik, mellyel ő az atya nevében él.

Láttuk viszont, hogy a trinitárius ökonómiában mindegyik isteni személy, főképp a fiú anarchikus, nincs kezdete az atyában. Az atya és a fiú közötti szentháromságközi (intra-trinitarian relation) viszony ilyen értelemben tekinthető a kormányzati hatalom vikáriusi teológiai paradigmájának. A trinitárius ökonómia annak az anarchikus hatalomnak a kifejezése, mely az isteni személyek között és rajtuk keresztül mozog – a vikáriusi paradigma szerint. A hatalmat semmi esetre sem lehet egyetlen személyre ruházni. A hatalomnak itt hármas alakzata van: felváltva, körben mozog.

Ezért van az, hogy a nyugati politikatörténetben a legfelsőbb szuverén hatalom vikáriusiként jelenik meg. Valószínű, ismeritek a nyugati politikatörténetnek azt a mozzanatát, mely a pápa és a császár közötti küzdelemről szól. Mindkét hatalom, a császár és a pápa egyaránt, magának követelte a vicarius christi, vicarius dei címet, azaz krisztus vagy isten helytartójának titulusát. Úgyhogy a császár azt mondta: én vagyok isten vikáriusa, mire a pápa azt felelte: nem, én vagyok isten vikáriusa.

Továbbá, ugyancsak ezért van az, hogy a nyugati közjogban a hatalom forrását végső soron lehetetlen meghatározni, hiszen a hatalom folyamatos körkörös mozogásban van – ez egy nagyon fontos szempont – konstituáló és konstituált hatalom között: szuverenitás és végrehajtás, jogszabályok és rendőrség között. Végül lehetetlen meghatározni vagy azonosítani, hogy ténylegesen kié a felelősség. Éppen amiért a hatalomnak alapvetően vikáriusi szerkezete van. Tehát soha nem látható, hogy végső soron kinél van. Mindig dialektikusan mozog két pólus között. Ez különösen érvényes – hogy megértsük a politikaelmélet korpuszának e nagyon fontos sajátosságát – a konstituáló és konstituált hatalom közötti különbség esetében. Ezek is körkörös mozgásban vannak. Úgy tűnhet, hogy a konstituált hatalom a konstituáló hatalomra épül, de ha közelebbről megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy e két hatalom folyamatos dialektikus mozgásban van. Mivel a kormányzati hatalom lényegében vikáriusi hatalom.

Legitimációs válság és a hatalomelmélet új iránya

Ez volna az az öt sajátosság, mellyel megpróbálom meghatározni a kormányzati intézkedést. Gondoltam, könnyebben megértitek, ha a kormányzás genealógiájának tanulmányozását teológiai kontextusba helyezem, mivel ebben a kormányzati hatalom különleges bipolaritása tökéletesen alá van támasztva. Vizsgálódásom egyik fontosabb eredménye, hogy a nyugati politikatörténet két szétválasztott, mégis elválaszthatatlan paradigma kereszteződéseinek és metszéspontjainak története. Uralom és kormányzat, királyság és kormányzat, az atya és a fiú, szuverenitás és gazdaság, jog és rend, legitimitás és legalitás.

Most már jobban értjük, hogy a nyugati közjog alapvető problémáját miért a szuverenitás elvére való visszavezetés jelenti: hogyan építjük a rendet a jogra, a gazdaság működését jogi mintákra. A legalitást a legitimitásra. A politikai elmélet nagyon fontos kérdései ezek.

Ebből a nézőpontból a modern demokrácia egy kétségbeesett próbálkozásnak tűnik, mely a gépezet két anarchikus pólusának egy stabil szerkezetbe való összefogására irányul. De pontosan emiatt oly törékeny a demokrácia. Állandóan oszcillál a kormányzat hiánya és többlete között, állandóan keresi a szentlélekéhez hasonló elvet, egy olyan karizmatikus princípiumot, mely képes arra, hogy összetartsa a keresztény teológiából örökölt anarchikus hatalmakat. A modern politikai filozófia gondolkodói, néhány kivételével, nem tudták megragadni a kormányzati gépezet mindkét pólusát. Rousseau-val kezdődően a modern politikai elmélet a szuverenitást kezdi központi kategóriának tartani, és a kormányzást a végrehajtás hatalmára redukálja.  Ennek eredményeként a politikai filozófiának – és ez főképp a demokrata tradícióra vonatkozik – nem sikerül megértenie a kormányzat igazi természetét és inkább olyan egyetemes problémákra összpontosít, mint a jog, az állam vagy a szuverenitás. Vizsgálódásom azt mutatta ki, hogy nem a szuverenitás vagy a jog a valódi probléma – a politika rejtett magja – hanem, ellenkezőleg, a kormányzás az. Nem a király, inkább a miniszter, nem isten, inkább az angyalok, nem a jog, inkább a rendőrség vagy a kivételes állapot. Még pontosabban: az a kormányzati gépezet, mely viszonyok bonyolult rendszerén keresztül működik és mely e két pólust összeköti.

Raphael Sanzio: San Sistói Madonna (részlet)

Raphael Sanzio: San Sistói Madonna (részlet)

[1] Agamben a Centre for the Study of Developing Societies újdelhii állami kutatóközpontnak felkérésére a B.N. Ganguli emlékérére szervezett tizenegyedik nemzetközi előadássorozat keretén belül Torinóban tartotta előadását 2007. január 11-én. (A fordító megjegyzése)

[2] A tudás, a bölcsesség területén kívüli, azaz nem tudományos (szemléleti, észleleti) tudás, ismeret (Arisztotelész, Politika, 1255b. 20-25.). (A fordító megjegyzése)

[3] Henry George Liddell, Robert Scott, Henry Stuart Jones, Roderick McKenzie: A Greek-English Lexicon. Oxford University Press, Oxford, 1843 (A fordító megjegyzése)

[4] Charles Lutwidge Dodgson (1832–1898) matematikus Lewis Carroll írói álnéven publikálta 1865-ben Alice Csodaországban regényét. (A fordító megjegyzése)

[5] A monarchianista tanok, szemben a trinitáriusokéval, mely az isten, fiú és szentlélek egylényegűségét hírdették, azt vallották, hogy isten egyetlen, tökéletes, tehát oszthatatlan személy. Két irányzata volt: a modalista és az adoptista. Az első zsinatok alatt folytatott vitákban végül alulmaradt és a szentháromság tana győzött. (A fordító megjegyzése)

[6] Valószínű, hogy az első nikaiai zsinatra (i.sz. 325) gondol, azonban a szentháromság, a fiú egylényegűségéről/hasonlóságáról szóló kérdésekben hozott döntésekhez hozzátartozik az első konstantinápolyi zsinat (381 május–július) is. (A fordító megjegyzése)

[7] Arius (i.sz. 250–336) volt az, aki a fiú hasonló lényegűségét (homoiuszion) hangoztatta azokkal a tanokkal szemben, melyek isten és fiú egylényegűségéről (homouszion) szóltak. (A fordító megjegyzése)

[8] Alexandriai Kelemen (i.sz. kb. 150 – kb. 215) az egyik legműveltebb egyházatya, aki egyformán jártas volt a hellén, héber és egyiptomi teológiai, filozófiai hagyományokban. Origenész és Jeruzsálemi Alexandrosz mestere volt. (A fordító megjegyzése)

[9] Aphrodisziaszi Alexandrosz (i.sz. kb. 200) a peripatetikus iskola vezetője. Bár önálló munkái is voltak (A hitről, A lélekről) az utókor elsősorban kommentárjainak köszönhetően „az exegéta” jelzővel tisztelte meg. A későbbi Averroest/Ibn Rushdot tisztelték még meg ezzel a címmel, őt viszont a latinosabb „a kommentátor” jelzővel illeték. (A fordító megjegyzése)

[10] Jean-Jacques Rousseau (1712–1778) négy alapvető munkája, mely a politikai filozófia számára nagyon fontos: Értekezés az egyenlőtlenségről (1754), Értekezés a politikai ökonómiáról (1755), Emil, avagy a nevelésről (1762), A társadalmi szerződés (1762). (A fordító megjegyzése)

[11] 1Kor.15:28. „Mikor pedig minden alá lesz neki vetve, akkor maga a Fiú is aláveti magát annak, aki neki mindent alávetett, hogy legyen az Isten minden mindenekben.” Biblia. ford. Kecskeméthy István. 1461. o. Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009. (A fordító megjegyzése)

Hozzászólás

Hozzászólás