A bizalom kigyakorlása

Az idén tizenötödik évfordulóját ünneplő TESZT-en (Temesvári Eurorégiós Színházi Fesztivál) hangsúlyosan olyan témák kerültek szóba, amelyek a közösségi cselekvést vagy éppen cselekvésképtelenséget járják körül: nézzük ezt akár nemzeti közösségként (Magyar – kritikám róla itt), társadalomként (A te országod), családként (Liszt a vénákban) vagy gyerekek csoportjaként (Királyok vagyunk, nem emberek). Most mégis arról szeretnék írni két előadás, Az állam és a Kvintett kapcsán, hogy milyen volt a közösség megképződését, illetve ennek kudarcát belülről átélni.

Mindkét előadás hálás beszédtémája volt az idei fesztiválnak, mindenkit személyesen érintett, mindenkinek volt valamilyen elképzelése róla: Az államot három nyelven, három csoportban lehetett megnézni és egymással összehasonlítani, a Kvintettet pedig angolul, román-magyar szinkrontolmácsolással kétszer. Jó-e az ilyen érintettség, vagy inkább irritáló és frusztráló? Milyen nyereséggel és veszteséggel jár az, ha kockázatot kell vállalni és be kell vonódni az előadásba? A sötétben ülő, „klasszikus” nézői magatartás lényege pont az lenne, hogy bemegyek, hátradőlök és kukkolok; itt pont ezt, a kukkolás örömét veszik el tőlem, a nézőtér alakul át színházzá.

Az állam úgy kezdődik, hogy beterelnek minket az elsötétített stúdióterembe, ahol körbeülünk egy asztalt. Az asztalt fény világítja meg, a fény egy dobozra esik. A kör nem teljes, mert több szék van bent, mint néző; nem tud mindenki egymással kommunikálni, kisebb csoportok vitatják meg az első pár percben, hogy miért nem történik semmi az elsötétített, dobozos teremben. Végül valaki feláll, kinyitja a dobozt, kivesz belőle egy borítékolt levelet. Kinyilatkoztatást kapunk: az előadás öt perc múlva fog kezdődni; majd fegyelmezetten, sorban, többen jönnek ki és olvassák el a dobozban található többi levelet is. Közben azt is látom, hogy felülről, a technikai vezérlő ablakából néznek, megfigyelnek minket. Valószínűleg nem szándékos, nem is biztos, hogy ez az előadás része, sokkal inkább minden előadás hozzávalója, de ebben a tanácstalanságban és alkalmiságban a megfigyelés érzése számomra felerősödik és jelentést kap: azt érzem, hogy kísérletben veszek részt.

A feladatom ebben a helyzetben szerintem az, hogy túlemelkedjek azon a fikción, hogy lesz egy előadás, amelyet számomra eljátszanak; tudatosítsam, hogy a dobozban levő levél kinyitásával már részt is veszek benne, esetleg tevékenyen éljem meg. A teremben ülők többségén úgy látom, mintha kényszerként kezelték volna az egész szituációt; bár önként jöttek az előadásra, mégsem rendelkeznek elegendő tudással arról, hogy mi történik (kivéve aki már látta); azt ott, helyben kell megkonstruálni a kinyilatkoztatott információk alapján.

6922697035_00823b3024_oHa mégis bevonódok az előadásba, vajon milyen szabályrendszer alapján történik mindez? Lehet a bizalmat olyan alapnak tekinteni, ami kölcsönösen szavatol ilyenkor a néző és a színész biztonságáért? Ugyanakkor a bizalom tényként való elkönyvelése nem szolgáltathat csupán ürügyet arra, hogy rendező és színész kiszámítható tartalmat generáljon a nézőnek, és a váratlan, a meglepetés, a kockázat vállalása kiszoruljon a színházból?A két előadás alapján afelé hajlok, hogy amennyiben a bizalmat nem adottnak veszik, hanem annak megteremtését tematizálják, az sokkal inkább képes előmozdítani az újat és a váratlant, teret adni bármilyen nyitottságnak és radikálisan új tapasztalatnak, mint a nézők hatalmi helyzetből történő piszkálgatása és sokkolása.

A (román nyelvű) államban, amelyen részt vettem, eddig eléggé ellentmondásos, hogy mi is történik: piszkálgatás, vagy valamiféle bizalom kiépítése. A felolvasott levelekből két csapásirány rajzolódik ki, az első egyfajta aktivizmusra, (kultúr)politikai vitára sarkallná a nézőket azáltal, hogy az előadás megkezdésének lehetetlenségéről szóló megállapításokat tesz (kevés a résztvevő, nincs pénz, később kezdődik), míg a másodikban Plamen Goranov bolgár aktivista történetével ismerkedünk meg, aki 2013-ban a kormány politikája elleni tiltakozásképpen felgyújtotta magát. Az első szálon a saját környezetemben fellelhető problémára keres nyelvet az előadás (az információ hiányát a fekete térrel és benne magunkkal kapcsolatban); a másodikban pedig egy hasonló helyzetet játszat el olyasvalakivel, aki nincs ott, aki csak szövegként létezik már, de ismét megelevenedhet ebben a másik szituációban.

A kényelmetlenségérzet és a passzivitás elsikkasztja a levelek kétszólamúságát;volt, aki húsz perc után is arra várt, hogy mikor kezdődik el az „igazi” előadás, mások pedig aktívan és elszigetelten dolgoztak azon (egy néző megpróbálta felrázni a közönséget a passzivitásból, majd felgyújtotta a már elolvasott leveleket tartalmazó kukát és rádobta a pólóját), hogyan tudnánk kijönni abból a kész helyzetből, amelyben mind benne voltunk, de amelynek jó páran nem szerettünk volna a játékszabályai szerint játszani.
Én teljesen passzív maradtam, mivel zavart a megfigyelés ténye; hogy az, aki fentről figyelt és létrehozta az előadás játékszabályait, aki garantálhatott volna a levelekből kibontakozó cselekvés sikeréért, nem vállalt velünk közösséget, nem volt velünk egy térben. A bizalmat a közönség többi tagjával kellett volna kialakítanom, de ezt nem tettem meg; erőmből csak annyira futotta, hogy a borítékok elfogyása utánra tartogatott levelemet aktívabb társam ténykedésére reagálva felolvassam, miután az asztalról megpróbáltam felkapni a rögzített dobozt: az előadás elmarad, mivel a résztvevők összege nem elégséges hozzá („cvorumul este insuficient”).

Akár passzívan, akár aktívan, szinte mind a játék szabályainak megsemmisítésével voltunk elfoglalva, nem pedig a szabályok értelmezésével. Az előadás terében egy állam diffúz törvényeivel szembesültünk, és minden egyéni, akár a létező szabályokból való kitörési igyekezetet új törvényként felfogva alapvető bizalmatlansággal viselkedtünk egymással szemben.
Számomra ennek a bizalmatlanságnak, sikertelenségnek legfőbb gátja a megfigyelés-érzet volt. A nézők egy része a színpadon hangot is adott abbéli meggyőződésének, hogy beépített színészt gyanítanak, míg én az események ellenőrizhetetlen folyása helyett ilyenkor kötelezően lejátszandó forgatókönyvet: a levelesládából érkező provokációk hatására összeáll valamiféle tessék-lássék komité és automatikusan, mindenféle tét nélkül eldöntenek valamit.
Paradox módon Plamen története, mint váratlan és kiszámíthatatlan esemény annak ellenére játszotta le magát, hogy az eseménysor a felolvasásban teljes mértékben elsikkadt, nem volt hangsúlyos, alig volt hallható. De míg az ő áldozata köré Bulgáriában utólag közösség épült ki, addig Az államon a felháborodott néző elkeseredett gesztusa ezt nem tudta kiváltani.

A Kvintettben viszont pont a közösségépítés valósult meg a legkönnyebben: Marco Chenevier táncos rögtön az előadás elején tudtunkra adja a játékszabályokat. Szinte észrevétlenül teremti meg az összefüggést az előadás témája, a támogatások mértékében romló olasz kultúrpolitika és a nézők bevonása közti kapcsolatot: pénzhiány miatt társulatukból csak ő tudott eljönni Temesvárra, ezért a nézők segítségét kéri, hogy színpadra állhasson az előadás.
A továbbiakban Marco fény- és hangtechnikusokat, valamint táncosokat verbuvál a közönségből, közöttük engem is, majd az ő betanítása alapján vele együtt öten adjuk elő a Kvintettet. Itt merül fel egy további különbség a két előadás között: noha Marco ugyanolyan résztvevő, mint mi, az előadást nem együtt találjuk ki, hanem megvan az ő fejében, mi betanulunk, és ő, mint egy karmester, dirigálja. Ez a szigor persze cseppet sem túlzó, néha borul is, előfordul, hogy kisebb távolságra kell ugrania, táncolni, oda, ahova épp beállítom a fényt. Mégis, ez az irányítottság szabadabbnak tűnik Az állam gyakorlatához képest, ahol látszólag azt tesz a közönség, amit akar, de szerintem inkább csapda- és kényszerhelyzet, ahol van irányítás csak épp nem látható.

3490938452_9f635f6777_oA Kvintett, azaz a játszókkal való együttgondolkodás és együttműködés tapasztalata igazi felszabadító erővel bírt számomra: egy dolgot kellett csinálnom, figyelnem, összehangolnom a fényeket egy másik jelentkezővel, aki szintén a fényeken dolgozott, Marcoval, akivel megpróbáltuk a keretek alapján koherensen összerakni az előadást; a közönség szurkolt, hogy mindez sikerüljön; mi pedig a két irányból megelőlegezett bizalmat szerettük volna meghálálni.  A Kvintett intenzív bizalmak, egymásra hangolódások tere volt, az egymásrafigyelés pedig olyan közösségi élményt tudott teremteni, amely hihetetlen érzéssel ajándékozott meg. Chenevier szimpátiát keltve vázolja fel helyzetét, megmutatja sérülékenységét, és teljesen a nézők jóindulatára bízza magát (észrevétlenül átruházva a nézőtérre felelősséget és a döntés lehetőségét). Az állammal ellentétben nem mi érezzük kiszolgáltatva magunkat egy teljesen ismeretlen játék szabályainak, hanem az egyetlen színész mutat rá az előadás működési mechanizmusára, ami végülis ugyanaz, mint Az államé: ha nem kapcsolódsz be, semmi nem fog történni.

Egy gondolatot azonban mégsem tudok elhessegetni, főleg úgy, hogy a Kvintetten Az állam után vettem részt (a fesztiválnak nagyon szép íve volt, az előadások folyamatosan továbbgondolták és újraértelmezték egymást); így Az állam által feldobott labdát nem tudtam nem figyelembe venni. Ki lehet-e építeni egy közösséget bármiféle irányítás nélkül? A Kvintettben Marco Chenevier úgy tudta koordinálni a közösséget, hogy előbb az bizalmat szavazott neki, mert a táncos felfedte sérülékenységét, a közönség kezébe helyezte a döntést az előadás sorsáról.

A Kvintett felvállalja az előadásban benne levő kimondott-kimondatlan irányítások struktúráját, a fényeket, a hangot, magát az előadás létrejöttét megelőző kulturális-pénzügyi helyzetet. Az állam látszatszabadsága ezzel szemben hatalmas igényt táplál bennem az irányítás nélküli közösség létrehozására, ugyanakkor, mint előadás, eltakarja a struktúrákat. A személyes kényelmetlenségérzetem ott kezdődik, amikor a mi-vagyunk-az-előadás-hangulatban észreveszem a figyelő tekintetet, a tőlem függetlenül működő elemeket (fények, hangok, stb), így arra jutok, hogy az előadás nem tud végig következetes maradni abban, hogy feltárja és kezünkbe adja létrehozásának eszközeit. Mindez egy hagyományos előadás esetében, ahol a rendezés berendezi a színteret, majd kivonul belőle, nem jelentene problémát. Az államban viszont jelzést kapok arra nézve, hogy ki tudnánk építeni egy közösséget.  Ezért nagyítódik fel minden olyan következetlenség, amely ennek az üzenetnek ellentmond, amely ezt megakadályozza.

Ugyanakkor mindkét előadás felvállalja saját kudarcának lehetőségét. A közönség tagjai, mi, kapunk két lehetőséget arra, hogy kapcsolatba kerüljünk egymással. Mi döntjük el, hogy élni szeretnénk-e velük. A két előadás környezete természetesen nem ugyanaz, és ami egyik néző számára serkentené a kockázat bevállalását (megfigyelés, irányítás, koreográfia megléte vagy nemléte), az a másik számára gátolja. Mégis ezeken túl elméletben ott van a lehetőség, hogy bizalmi kapcsolatot építsek ki és így megélhessem azt, hogy működik a közösség. A bizalom pedig túllépi az összes korlátot és határt, megkerülhetővé téve a színház mint intézmény alkotta gátakat. Az államban például egy ilyen bizalom megléte esetén az ötödik perc után el lehetett volna hagyni a termet, a Kvintettben levelet lehetett volna írni a kultúráért felelős olasz minisztériumnak; a bizalom kiépítésére alapozott előadás az, amely elősegíti bármilyen institucionális korláton és gáton való átbillenést. Az államban és a Kvintettben ez potenciaként, lehetőségként végig ott lebegett. Egyszer sikerült vele élnem, másszor meg nem.

Hozzászólás

Hozzászólás