Zűr a kritikában

746060favagy amikor célt téveszt a társadalmi ellenszegülés

Slavoj Žižek frissen magyarra fordított könyve, a „Zűr a Paradicsomban: a történelem végétől a kapitalizmus végéig” számomra egy nehezen megkerülhető paradoxont jelent. Egyrészt roppant jó, hogy fordításra került, másrészt pedig meg tudom érteni, hogy miért épp ez került fordításra, ugyanis mind szerkezetében, mind tartalmában Žižek egyik befogadhatóbb, emészthetőbb kötete.

Nem az első magyar Žižek mű, amely megjelenik, ugyanis a Typotex kiadó gondozásában 2011-ben a „Törékeny abszolútum: avagy miért érdemes harcolni a keresztény örökségért?” című könyv már kiadása került, illetve számtalan cikkét fordították magyarra különböző platformokon. A két említett kötet között azonban lényeges különbségek vannak. Míg a „Zűr a Paradicsomban” egy sokkal gyakorlatiasabb kapitalizmuskritika, addig a „A törékeny abszolútum” egy jóval filozofikusabb-történetibb áttekintését adja a modernitás kialakulásának a kereszténység és annak kritikája szemszögéből. Van némi átfedés a két mű között, de a mostani fordítás pusztán jellege miatt is fontosabb bevezetésként, mint a másik kötet. A kulcsszó pedig a bevezetés, mert pontosan gyakorlatias, és ebből kifolyólag jóval egyszerűbb, könnyebben követhető jellegéből adódóan tökéletesen megfelel annak, aki nem csak Žižek munkássága iránt érdeklődne, de a (poszt)modern (itt enyhébben) filozófiai kapitalizmuskritika iránt is.

Szerkezetileg a könyv négy nagy részre oszlik, amelyeket Žižek a humor és az orvoslás közé feszít ki, ugyanis a fejezetek a diagnózis, kardiagnózis, a prognózis és az epignózis, amelyeket egy francia vicc egy-egy sorával állít párhuzamba a drága francia vendéglőben a nyelvet nem beszélő újgazdagról. A választás nem véletlen, ugyanis Žižek alapvető meglátása az, hogy a kapitalizmus legtöbb mai kritikusa vagy egyáltalán nem következetes kritikájában (tehát nem megy eléggé mélyre és messzire abban), vagy pedig teljes mértékben félreérti a kapitalizmus, és különösen a modern kapitalizmus lényegét. Az említett fejezeteken kívül van egy bevezető és appendix további keretként szolgáló információkkal.

Tartalmilag a mű rendkívül tág spektrumon mozog, ahogy az Žižektől már megszokott, ám valamivel mégiscsak kevésbé csapongó, mint a jóval filozofikusabb fejtegetései. Itt minden a kapitalizmus története, jellemzői, még inkább modern formája és annak kritikája körül forog. Már az elején azzal indít, hogy a kapitalizmuskritika egyik legnagyobb rákfenéje a válságának a relativizálása, még a kritikus hangok részéről is. Amikor még a kritikusai is azt mondják, hogy hát kérem, minden rendszernek vannak válságai, ez sem rosszabb, mint a többi, érthető meg – mondja Žižek – hogy mennyire mélyreható is ennek a posztideologikusnak beállított korszaknak az ideológiai szövete. Még inkább, amikor (továbbra is) olyan közhelyekkel próbálják legitimálni a rendszert, mint „kockázat nélkül nincs eredmény”, még akkor is, ha ez az absztrakt gazdasági térben alig-alig mutat rá arra, hogy valójában mit is jelent a profit érdekében emberi életeket, egész közösségeket, osztályokat, tömegeket feláldozni, elnyomni, kizsákmányolni, tönkretenni. Mindezt úgy, hogy az a bizonyos kockázati eredmény mindig csakis relatív értelemben és nagyon keveseknek igazán előnyös. Azt is beszédesen leplezi le, hogy ez a fajta gazdasági gondolkodás a modernitásban – valójában korábban is, de a könyv a modernitással foglalkozik – miként épp a kultúrán és az irodalmon keresztül vált ideológiai fegyverré a neoliberális gazdasági rendszer kezében. Példája John Galt, aki Ayn Rand „Atlasz vállat von” című regényének főszereplője. A mind a liberális, mind a konzervatív oldal bizonyos szegmensei által mélységesen ajnározott regény Rand filozófiájának, az „objektivizmusnak” vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy a „randi objektivizmusnak” a letéteményese. Az objektivizmus tana szerint az élet célja a racionális önérdek követése, és a laissez-faire kapitalizmus az egyedüli etikus társadalmi rendszer, amelyben az állam csak a bíróságban, rendőrségben és a katonaságban testesül meg. Žižek módszeresen építi le lépésről lépésre ezt, és mutatja meg/ki, hogy ez nem több, mint egoista számító önérdek, semmi köze nincs etikához, sem társadalmi egyenlőséghez, aminek mi sem szebb példája, hogy maga Rand is egész életében a társadalmi segély ellen beszélt, majd öregen kardoskodott, hogy az kijár neki.

Žižek egy fokkal továbbviszi az elemzést és visszatérve Nietzsche „Adalék a morál genealógiájához” című írásához bemutatja, hogy a hosszadalmas biopolitikai államprojekt hogy teljesedett ki a hitel által. Amikor a hitel és a hitelező-adós viszony vált az emberi társadalmak ideológiai alapjává (a csereviszony polgár és állam között például), ott ért be az a kör, amit a Gilles Deleuze és Félix Guattari páros Urstaatként (ősállamként) a következőképpen írt le: „…az utasításé, a cselekvésé és az ítéleté, a törvények minden együgyűsége és önkényessége, a beavatások fájdalmai, az elfojtás és oktatás teljes perverz apparátusa, az égő-vörös kínzóeszközök fémrúdjai és minden könyörtelen eljárás egyetlen értelme és célja: embert tenyészteni, megjelölni a húsát, képessé és engedelmessé tenni a szövetségre, megformálni az adós-hitelező viszonyban a személyiségét.[1]

A mű másik fontos sarokpontja az, hogy a modern technológiát egyoldalúan csakis felszabadítónak látni felettébb veszélyes. A technológiai optimizmus pontosan annyira veszélyes, mint minden más optimizmus. Éppen azt írja le, hogy a felhő-technológiák (cloud technology) sokkal inkább elszigetelnek, mintsem összehoznak. Azt az információt, amit a felhasználó szolgáltat, már nem ő kezeli direkt, hanem harmadik szervek adják-veszik, intézik, akár kiadják reklámcéllal és így tovább. Ugyanakkor a túlzott cinizmust is kritikával illeti, mint csupán egy másik ideológiai szélsőség.[2] A túlzásba vitt cinizmus hasonló eredményt ér el, mint a túlazonosítás: a cinikus ilyen esetben pontosan azt legitimálja, amit egyébként kritizálna, pontosan úgy, hogy a túlazonosítás módszere által annyira komolyan veszünk valamit, hogy végül önmaga paródiájába fordul át. Pont ebbe a körforgásba íródik bele az, amit a „törvény obszcén alapzatának” nevez. Az áru és az anti-áru csábításán keresztül, a szabadság és a veszély kettősségének felvállalásán át válik az önpusztítás egy nyerő alternatívává. A rendszer mindig annak a megszegését várja el a polgártól titkon, aminek megszegését nyílt kommunikációban tiltja, így helyezi a személyt egy paradox helyzetbe, amelyben semmi sem elég jó, vagy jó egyáltalán, mindig zaklatható valamiért, mindig elővehető és félreállítható.

A továbbiakban párhuzamot von a fundamentalizmus és az antiszemitizmus között, ami felettébb érdekes. Mint már többször kifejtette a mai fundamentalistának nevezett terrorszervezetek valójában nem azok, ugyanis az igazi fundamentalista számára, aki megtalálta az Igazságot, semmi szükség arra, hogy másoknak bizonyítsa ezt. Mint kifejti paradox módon a mai iszlám fundamentalizmusból, vagy legalábbis abból, amit ma ezzel a címkével illetünk, épp egy felsőbbrendűségi rasszizmus hiányzik, amely lekezelően csak elzárkózna a nyugattól. Ehelyett egy frusztrált erőszakkitörés van, amely teljes mértékben internalizálta a nyugati mércét önmagára nézve – „barbarizmus”, „vallásos elmaradottság” stb. Ők maguk tekintik saját magukat alsóbbrendűnek a nyugati mérce szerint és ebből származik tomboló erőszakuk. A párhuzama szerint az antirasszizmus próbája az antirasszizmus elleni harc, ugyanis a cionista szemében minden cionizmust és/vagy Izraelt érintő kritika antiszemitizmus, noha ez távolról sincs így[3], ugyanakkor ugyanez a helyzet áll fenn az „iszlamofóbiával” is. Az iszlám „fundamentalista” szerint minden az iszlámot érintő kritika iszlamofóbia, holott ez távolról sincs így.[4] Mindez a kiválasztottság ideológiájának az eredménye, amely egyenesen vezet fundamentalizmushoz és fanatizmushoz: a nemzeti, vallási, bármilyen kivételesség érzése mindig előjogokat és többletjogokat követel magának, és a tömeges szintű megvalósulásánál csak az veszélyesebb, amikor ez az ideológia állami szintre emelkedik (N-ik Birodalom, „térség védőbástyája”, „szent föld” és lehet még sorolni). Szintén problémásnak látja azonban a társadalmi tiltakozások jelenlegi cinikus taktikáit, de nem azért, mert legitimálni akarná a rendszereket, amelyek ellen ezek tiltakoznak – mint némely kritikusa állítja – hanem, mert következetlennek és hasztalannak látja a módszereiket. Egyiptomot hozza fel példának, ahol a Mubarakot megdöntő és demokráciát követelő tömegek legitimálták és szavazták meg a demokráciát teljes mértékben felszámoló rendszer kialakulását. Ugyanis, mint mondja, a legtöbb társadalmi mozgalom csakis a közös ellenségkép fennmaradásáig létezik. Amint ez megszűnik, azonnal előjönnek a mozgalmakon belül kisebb ellentétek, érdekek, amelyek elmosódnak a nagy ellenség elleni küzdelemben és darabokra tépik a mozgalmat. Ez a különbség Žižek szerint a reformkorszak és a valós forradalom között: a reformkorszak csak lokális és kismértékű változást akar, míg a forradalom megérti, hogy igazi és lényeges változás csakis globális és totális rendszerváltással lehetséges.

Mint mondtam az elején, ez Žižek emészthetőbb művei közé tartozik, ám nem azért, mert tartalmilag túl sok probléma lenne vele, hanem azért, mert ez nyilvánvalóan egy „kezdőknek” írott „kézikönyv a kapitalizmuskritikához”, vagy útmutató akár, és így helyenként, ha nem is mindenhol,  még ha nagy kapcsolatokat is lát meg jelenségek között, ezek olyan kapcsolatok, amelyeket már meglátott többszörösen, korábbi műveiben. Itt különösen a hasonló tematikájú „Welcome to the Desert of the Real” és a „Repeating Lenin” című könyveire kell gondolni. Az első egy marxista-lacaniánus elemzése a 9/11 terrorcselekménynek és utóhatásainak, a második pedig egy olyan kapitalizmuskritika, amelyik megpróbál a lenini gyakorlatiasság egyfajta újraértelmezéséből kiindulni. Számomra a műben a legfontosabb szál, hogy megpróbálja folyamatosan megértetni, többször vissza-visszatérve, hogy a modern kapitalizmus egy roppant komplex folyamat, más-más országokra másképpen hat, és akármennyire is ellenkezik némely vulgármarxista, minden zsenialitása ellenére pusztán Marx elemzése, és a klasszikus marxista szakirodalom, 2016-ban már távolról sem elég a kapitalizmuskritikához. Mint mondja, a modern kapitalizmusban a termelés már nem csak gazdasági és nem csak kulturális, hanem biopolitikai, maga a társadalmi lét termelése, legyártása folyik: a rendszer nem pusztán javakat termel, hanem kommunikációt, életformákat, társadalmi viszonyokat, tudatformákat, ahogy Deleuze és Guattari fogalmazott a fentebb idézett részletben: embereket tenyészt, a tenyésztés szó legszorosabb értelmében.[5] Pontosan ezért van az, hogy mindössze pusztán álom a kapitalizmus megdöntéséről beszélni: a kiberkapitalizmus beköszöntével, a „valóság” adattá és információvá való absztrahálódásával, a „mátrix” és a technológiai szingularitás közeledtével, a kapitalizmus már régen nem egy olyan pusztán fizikai rendszer, amelyet egyszerűen csak „meg lehet dönteni” gazdasági, politikai vagy bármilyen más szempontból. Sokkal másabb stratégiák kellenek a legyőzéséhez, és ez nem fog menni, ha gondolkodásunk megragad a XIX. században, illetve a XX. század legelején. A kiberkor, a mesterséges intelligencia, az egyre inkább fejlődő gépi gondolkodás, a biotechnológia korában, amely innovációkat a kapitalizmus mind egytől-egyig bekebelez és a saját malmára hajt, egyszerűen gépromboló ludditának lenni olyan szintű felelőtlenség, amit komoly ember nem engedhet meg magának. Már csakis ezért a modern kapitalizmus-képért érdemes volt magyarra fordítani ezt a művet.

13989661_1508312995860748_1536054170_n

Ivácson András Áron

Mindannak ellenére, hogy nem Žižek legjobb könyve ez, bevezetőnek kiváló. Aki esetleg jártas már munkásságában, akár más könyvei, akár előadásai, cikkei révén, egy sor dolgot már ismerősnek fog érzékelni. Egyszerűen túl sok mindent ismétel meg a korábbi munkáiból. Nem az önplágium nevetséges vádjáról van itt szó, hanem arról, hogy kevés újat mond azok számára, akik ismerik a munkásságát. Ugyanakkor nem fogok beleesni abba hibába sem, amibe beleesik legtöbb kritikusa. Nem fogom bohócozni a humor és a kritika párhuzamáért: Freud óta tudjuk, de valójában már Szókratész óta, hogy a kritika és a humor mennyire kéz a kézben jár. Továbbá azt is tudni kell, amit ő maga is mond, hogy az ilyen címkék, mint a „kapitalizmuskritika bohóca”, vagy a „kultúrkritika Elvis-e”, nem többek, mint delegitimáló kísérletek, amelyeket nem ő maga talált ki magára, hanem – felettébb ironikus módon – úgy a kapitalista, mint a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali kritikusai is felemlegetnek. Ezek a címkék mindössze arra szolgálnak, hogy kicsinyítsék a mondandójának lényeget, mert mint minden releváns mondanivaló, minden lehetséges oldal számára kényelmetlen egy vagy több eleme. Akár tetszik, akár nem Žižek valódi képromboló, a szó legszorosabb értelmében.

Az pedig mindenképp beszédes, hogy általában a legtöbb kritikát minden oldalról az ilyen bevezető jellegű könyveire kapja. Azonban kár elfelejteni, ha egyáltalán tudnak kritikusai róla, hogy Žižek számottevő, roppant komoly filozófiai munkával és háttérrel rendelkezik. Fő művének maga is a „Less than Nothing: Hegel and the shadow of dialectical materialism”[6] („A semminél is kevesebb: Hegel és a dialektikus materializmus árnyéka”) című több, mint ezer oldalas, Hegel filozófiáján és a dialektikus materializmuson keresztüli történelemértelmezését tartja. Bármelyik kritikus oldaltól szívesen várnám ennek a magnum opusnak a komoly kritikáját a bohócozás helyett.[7]

A köny nyelvezete is egyszerűbb, a logikai ívek is rövidebbek, mint a komoly filozófiai műveiben, és a terminológia is le van egyszerűsítve, ami egyben a kötetet fordító Recih Vilmos érdeme is. Emellett humorizál, filmvilágból hoz példákat – különösen beszédes a vámpír/burzsoázia vs. zombi/munkásosztály analógiája –, rengeteg anekdotával él és persze képrombol, ami nem csak jó, hanem mérhetetlenül szükséges is minden oldalon, nem csak az ellenségén. Az először saját portánkon végzett önkritika ugyebár fontos jellemzője kéne legyen a baloldalnak.

Most, ebben a lagymatag, posztideologikusnak beállított korban sokkalta inkább szükséges legalább egy ilyen kaliberű képromboló, mint bármikor korábban. Amint maga is fogalmaz a könyv 182. oldalán: „A mai fundamentalizmusra is alkalmazható az, amit Max Horkheimer még az 1930-as években mondott a fasizmusról és a kapitalizmusról (akik nem akarnak kritikusan beszélni a kapitalizmusról, azok a fasizmussal kapcsolatban is maradjanak csendben): azok, akik nem akarnak (kritikusan) beszélni a liberális demokráciáról és nemes elveiről, a vallási fundamentalizmussal kapcsolatban is maradjanak csendben.

Slavoj Žižek, Zűr a paradicsomban – A történelem végétől a kapitalizmus végéig. Ford.: Reich Vilmos. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016.


[1] Gilles Deleuz, Félix Guattari: Anti-Oedipus, Penguin, London, pp. 180, saját fordítás.

[2] Ld. egy másik megközelítését erről itt: http://www.autodidactproject.org/other/cynzizek.html

[3] Emlékezzünk arra, amikor 2010-ben Izrael megtiltotta Noam Chomsky-nak az országhatár átlépését, amikor egy előadást kellett volna tartania a Bir Zeit egyetem meghívására. Chomsky-t enyhén szólva is nehéz antiszemitizmussal vádolni: http://www.haaretz.com/israel-news/noam-chomsky-denied-entry-into-israel-and-west-bank-1.290701

[4] Erről magam is írtam egy cikket tavaly: http://ivacson.transindex.ro/?cikk=1177

[5] Ezen gondolatnak, minden radikalizmusa ellenére, lásd kimerítő elemzését olyanok munkásságában, mint Michel Foucault, Giorgio Agamben, Peter Sloterdijk, Gilles Deleuze és Félix Guattari, Alain Badiou, Louis Althusser, valamint maga Žižek. Távolról sem egy összeesküvés elméletről van szó, hanem ezerszeresen lekutatott és megérvelt társadalmi folyamatról.

[6] Verso, London, 2012

[7] Jómagam adok pár komoly, szakmai, nem minősítgető példát recenziókra egy ekkora terjedelmű mű esetében is. Egyet a The Guardian hasábjairól: https://www.theguardian.com/books/2012/jun/27/less-than-nothing-slavoj-zizek-review, egy másikat a Marx and Philosophy weboldalon: http://marxandphilosophy.org.uk/reviewofbooks/reviews/2012/574, végül pedig Robert Pippin recenziója a Meditations: Journal of the Marxist Literary Group oldaláról: http://www.mediationsjournal.org/articles/back-to-hegel

Hozzászólás

Hozzászólás