Semmi nem hasonlít, de ugyanaz

wnschhd-garaczilszl_1

Garaczi László lemur-sorozatának legújabb része egy meglehetősen erős kontextualizációval indít: a kötetnek címet adó híd még ma is ott áll Budapesten, a Városligetben. Ami azonban a kötet tartópillérrévé duzzasztja, egyszersmind szimbólummá is lépteti elő ezt az építményt, az az a fajta de- és rekontextualizáció, a megőrződés, újraértelmezés és –felfedezés mechanizmusainak metszéspontjain keresendő, amelyek puszta jellé redukálhatnak (?), sűríthetnek egy valamikor használati tárgyat.[1]

Ehhez hasonló mechanizmusok működtetik Garaczi tűpontos, csattogó tőmondatait is, amelyekből egy olyasfajta prózanyelv látszik kirajzolódni, amely úgy helyezi hétköznapi használatán kívül a nyelvet, hogy már-már programszerűen őrzi meg, sorolja fel, de ugyanakkor folytonosan újra is rendezi annak tartóoszlopait. Tipikus szavak, félmondatok sorjáznak sokszor atipikus környezetben, minduntalan újrateremtve saját kontextusukat ebben az „egzisztenciális téttel írott költői prózában”.[2]  A kihívás mindig ugyanaz: „Újraérteni a szavak és mozdulatok belső súlyát, rendjét.” (75)

A Wünsch híd összesen kilenc nagy fejezetből áll össze, amelyek mindegyike pontosan hét további alfejezetre tagolódik. Ezen kívül a szövegrészek túlnyomó többsége kisebb, hat-nyolc soros egységre van tördelve, ahol felsorolásokban és sokszor grotekszbe áthajló egymás mellé rendelésekben bomlanak ki az apró darabokra tördelt lemur ének történetei, történetfoszlányai. Garaczi kötete tehát nem „rendes” regény, nincs sem hagyományos értelemben vett lineáris történetmesélés, sem egy olyasfajta koherencia – vagy ahogy a szerző prózapoétikájának tárgyalása során sokszor szóba kerülő Esti mondta, „csiríz” –, amely egyértelműen a hagyományos történetmesélés aktusát engedné feltételezni.

Egyfajta feszültséggel vagy feszítőerővel kell számolnunk tehát már az első olvasás során, hiszen a fent tárgyalt, meglehetősen kötött formába öntött, sokszor asszociatívan egymáshoz kapcsolódó, egymásba ékelődő prózafutamok mégsem akarnak előre vinni bennünket. Az lehet az érzésünk, hogy – a bizonyos idő elteltével felfedezhető – tematikus blokkok, történetek rétegei, különböző fókuszai térnek vissza számos változatban. Jelzésértékű lehet ebből a szempontból, hogy a hídon kívül egy másik – szintén az idő toposzához kapcsolható – visszatérő elem egy halott, (feltételezhetően) hajléktalan ember ujjáról leesett gyűrű lesz.

Az elbeszélői hang ennek megfelelően rendkívül rétegzett, változatos. A prózafutamokban tett megjegyzések, attitűdök miértje és hogyanja folytonosan kihívás elé állítja az olvasót. Mintha Garaczi ugyanazt a történetet mesélné el újra és újra, a ki- és bezoomolások közti szünetekben – tehát a kötött szerkezet által lehetővé tett szakadásokban, résekben – azonban mindig egy leheletnyivel arrébb tolná a fókuszt. Nem hiába olyan enigmatikus a fülszöveg megfogalmazása, mely szerint Garaczi László regényének árnyéka a hiányt rajzolja ki, illetve leírásai az érzékeinkre hatnak.

A kötet eleji csecsemőhang még a színekkel és formákkal ismerkedik, később pedig – ugyanabban az élethelyzetben, de fordított pozícióban – megismétli az ujjával azt a fenyegetőmozdulatot, amit akkor látott, amikor egy könyvet akart levenni a polcról. Pár oldallal később mindez már automatizmussá válik: „Fekszem, jó vagyok, nincs itt senki, nem látják. Jó voltam fölöslegesen.” (32), illetve „Olyasmiket teszek, amit nem akarok. Amit akarok, az meg nem megy. Pedig már akkor is eltakarom ásításkor a szám, ha nincs ott senki.” (34) Az elbeszélői hang tehát kétségkívül heteronóm, az ellesett mozdulattöredékek, viszonyulásmódok automatikussá válásával a világba való betagozódás, folytonos hely- és jelentéskeresés azonban állandó.

Ezzel együtt pedig nem akar szűnni a kiszolgáltatottság érzésének, érzékeltetésének egy olyasfajta permanenciája sem, ami végső soron nem csupán az elmúláshoz, a valamikor megkérdőjelezhetetlenül bekövetkező halandósághoz viszonyít mindenfajta változást, hanem minduntalan olyan mechanizmusokhoz is, amelyek újra és újra megbontják az én – emlékezetének, hitének, kapcsolatainak bemutatásával érzékeltetett, stb . – feltételezett integritását. Így többnyire a nemlét előtti idő monológjai is a halálról, a hiányról szólnak.

Ezen a ponton van szükségünk elengedhetetlenül a Wünsch hídra, ami nem csupán hagyományos híd-toposzként válik fontossá, hanem a maga tárgyi valóságában, viszonylagos permanenciájában reprezentálja azt a fajta biztonságérzetet, időtállást, amely még a funkcióvesztéssel együtt (vagy éppen az által) is kapaszkodót jelenthet. Nem elhanyagolható ebből a szempontból az sem, hogy a híd a kötet egészén végigvonuló szerelmi szál bemutatásának egy kritikus pontján furakodik be az elbeszélésbe. Az első séta Lizával feszült, unalmas, az elbeszélő máshol akar lenni, ahol fontos események történnek. Ekkor haladnak el a híd mellet, amely csupán néhány méternyi földön ível át. „Céltalan kerülő az ég felé, emléke a nincsnek.” (55) A narrátori hang továbbra is csapongó, laza asszociációs kapcsolódások által szerveződik. Itt jelenik meg újra a gyűrű motívuma is egy visszaemlékezésben, mesebeli, varázserejű tárgyként, amely mindent rendbe hozhat, ha az ember elforgatja az ujján. A kötet címével azonos fejezet végén Liza először látogatja meg a narrátort a lakásán. Az ajtóban áll, idegesen szorítja táskája fülét, a tekintet az ujján levő ezüstgyűrűn áll meg.

A fejezet végpontja pedig visszarepít minket a kötet elejére, a csavargó (ön)gyilkosságához, az ujjáról lehúzott gyűrűhöz, amit Szabó Gábor a kötet ősjelentének nevez. „Metaforikusan jelzett módon válik a csavargó sorsának részesévé és örökösévé a beszélő azzal, hogy a halott ujjáról lecsúszó gyűrűt hazaviszi, elrejti, s ezzel mintegy felvállalja a halál folytonossá tételét, a nemlét (a nemlétről való tudás) egzisztenciális hordozását.”[3] Ez a tudás pedig sokkal inkább textuálisan nyilvánul meg, tehát a szöveg struktúrájának, felépítésének tudása ez, nem pedig az elbeszélő rezignált belenyugvását hozza magával.

A mantraszerű ismétlések ritmusa csak idáig vezet(het): ” […] mert minden meggyőződés csak sebtében elmotyogott, a kimondás pillanatában elértéktelenedett, ideiglenes vélekedés, ruháról lepattanó gomb, szájból kihulló fog […]”. (78) És még innen is van tovább, hiszen a meggyőződés hiánya nem letargiát, légüres teret hoz magával, hanem a szöveg ritmizálása, lüktetése mindig továbblendít, folyamatos és megállíthatatlan építve rombolással, rombolva építéssel.

Itt kell szembesülnünk tehát a paradoxonok non plus ultrájával, az életről való tudás alfájával és omegájával: a történetmesélés integritását tulajdonképpen a halál, az elmúlás képzete biztosítja. Mindez pedig úgy történik, hogy ami halott, az egyszerre a legabsztraktabb és legvalóságosabb is. A halált hordozó tárgyi emlékezet konkrétsága, számos alakban történő felbukkanása feszül a meghatározó gyerekkori (?) emléknek, a halott identitásáról való nem-tudásnak, akárkiségnek. Az ősjelenet, illetve az azt továbbvivő tárgyi emlékezet viszont nem marad, nem maradhat „tiszta”, érintetlen, hiszen folyamatosan rétegek rakódnak rá az elbeszélés során, csupán úgy tud megőrződni, hogy újra és újra átlényegül. „Semmi nem hasonlít, de ugyanaz.” (51)

A kötet borítóján az analóg órák számlapjai 12.20-at mutatnak, ahol a nagy mutató a négyesen van, hiszen ez a negyedik lemur kötet, gondolhatnánk. Beszédes ebből a szempontból viszont a kötetet záró utolsó alfejezet címe, a Megváltozott forgásirány, ahol a Styx folyón átkelő lélek ősrégi toposza terelné vissza a megszokott mederbe az időről, elmúlásról való diskurzus gyakorlatát. Az utazás viszont nem csupán a léleké, hanem felzabálja a szem által érzékelhető környezetet is, a távolodás lebontja a föld anyagát, issza a köd a partot. Az evezők azonban gyűrűket képeznek a vízen, a kötet utolsó mondata pedig visszavisz önmagába, de itt jelenik meg először egyfajta kollektív megnyilatkozás, érzékelés lehetősége is: „Holnap is itt leszünk, kezdjük elölről.” (150)

Garaczi László, Wünsch híd – (egy lemur vallomásai), Magvető Könyvkiadó, 2015.


[1] Az 1896-ban épült, Wünsch Róbert által tervezett híd Magyarország első vasbeton hídja, amely alatt a Milleniumi Földalatti Vasút húzodott. Ezt a vonalat 1973-ban felszámolták, de a híd technikatörténeti jelentősége miatt még ma is áll.

[2] http://nullahategy.hu/193933-2/

[3] Szabó Gábor: Hogy kell átmenni a hídon? ONLINE: http://www.muut.hu/?p=16394

Hozzászólás

Hozzászólás