A megértés kísérlete

uldozott1Janne Teller Hvis der var krig i Norden (Ha háború lenne Skandináviában) című szövege 2001-ben íródott, a magyar viszonyokhoz adaptált fordítása Ha háború lenne nálunk címen 2012-ben jelent meg. A fiktív esszé a menekültekkel szembeni elutasító közhangulatra adott válasz. Első publikálásának felülete is releváns, hiszen az, hogy egy pedagógusoknak szóló dán újságban közölték először a társadalmi jelentőségű kérdéshez való viszonyulás nyitott gesztusa, hiszen a téma életkortól függetlenül érintetté tesz. Az irodalmi művel szemben gyakran felmerülő elvárás, hogy apolitikus legyen, hangsúlyosan nyilvánulhat meg olyankor, amikor fiatalokat (is) megcélzó műről van szó. Az Utószóban Teller reflektál is a szöveget ért kritikára miszerint politikai kérdéssel foglalkozik: „…sokszor ért az a vád – írja –, hogy művemnek napi politikai tartalma van. Először is: sosem értettem, miért lenne baj politikai véleményt nyilvánítani egy átpolitizált világban. Ám ami ennél is fontosabb: valami végzetesen elromlott, ha már egymás megértésének puszta kísérlete is – az igyekezet, hogy beleképzeljük magunk a másik helyzetébe – politikai színezetet kap. Nem léptünk át ezzel máris egy kényes határt – az emberiség határát?”

A fiktív esszéként hivatkozott írás jelentésrétegeit a szöveg struktúrája, nyelvi szerkezete, vizuális világa (Helle Vibeke Jensen illusztrációi) és a tartalma közötti viszonyban próbálom meg rekonstruálni. A szöveg fiktív események, szimbolikus jelentések és politikai konstrukciók mentén szerveződik, miközben a narráció az olvasót komfortzónájából kimozdító te személyében folyik.

uldozott

haza?

A történet abból a feltevésből indul, hogy Magyarország és Ausztria között háború robban ki. A fiktív, de reális diktatórikus rendszerben nincsen helye demokratáknak, a háború jeligéje pedig –  „Tengerpartot Magyarországnak!” –, a mindenkori háború irracionalitását hozza: emberek életének megsemmisítése, feldúlása egy tét nélküli hatalmi harc során. A szöveg töredezett kijelentés-kérdéssel indít, ami az olvasót behívja az egyes szám második személyű elbeszélésbe. A felvetett kérdésre majd csak a szöveg végén kapunk választ/vagy helyette egy újabb kérdést. Az otthonkeresés útját a kijelentés-kérdés és a válasz-kérdés keretezi: „Ha háború lenne Magyarországon. Hová mennél?” (…) „Haza?” Az otthon helye nem csak térben változik, hanem jelentése is  kimozdul és szóródik, hasonlóan ahhoz, ahogyan Zudor János versében olvashatjuk: „Nekem sok hazám van, / otthon vagyok mindenütt / (ezért keresnem kell / az igazi otthonom). (…) Tűrhető a halmazállapotom. / vekkerre ébredek. Fél hat. / IRÁNY HAZA. A HÍD ALÁ.” (Irány haza)[1]. A haza egy irány, vagy inkább szétágazódás-metafora.

uldozott

ő+én=te

Nem csak az otthon helye és jelentése változik folyamatosan, hanem maga a résztvevő én identitása is: egyes szám második személyű elbeszélőként szólal meg – ő (E/3), aki tárgyilagos hangon elmondja az eseményeket én (E/1) leszek a te-ben (E/2). Az E/2-es elbeszélés végig megmarad az esszében és úgy tartja fenn a feszültséget, hogy az olvasás során szándékomtól függetlenül helyez magamon kívül. A narrátori hang gravitációja nem jár következmény nélkül, mert az én és az idegen között olyan kapcsolatot teremt, ami nem ellentétes, hanem pozitívan függő. Ennek a nyelvi kohéziónak, szintézisnek a feszültsége láthatatlanul támasztja alá a szövegben körvonalazott otthonlevő – menekült/jövevény felforgatott ellentétét.

A szereplő-elbeszélő te a történet során arra kényszerül, hogy elhagyja otthonát: a háborúban megszűntek az alapvető létszükségleteket biztosító körülmények: most élet és halál között várakozik. A várakozás is szimbolikus átmenet, egy olyan nem-idő, amiben a haza jelentése is elkezd átfogalmazódni. Erre a folyamatra maga az elbeszélő többször is reflektál, például úgy, hogy felidézi mit is jelentett számára az otthon: „Pedig csak három éve volt. Erre szeretnéd emlékeztetni magad. Hogy az életed nem mindig abból a harcból állt, hogy bebizonyítsd: tetőtől talpig magyar vagy. Hogy Magyarország nem mindig jelentett egyet a hideggel, a rettegéssel, a bizalmatlansággal és a gyűlölettel.”

Teller szövege arra a helyzetre is válasz, hogy a háború realitása az újabb generációkhoz tartozó fiatal európaiak számára ismeretlen, az pedig, hogy youtube-on, az otthon kényelméből képernyőn követhetőek a nem is olyan messze folyó szörnyűségek, még érzéktelenebbé tesz, ugyanakkor el is távolítja azt, amit ésszel csak nagy nehezen foghatunk fel: „Az ahonnan, és az, ahogyan ők érkeznek, jócskán túl van a mi komfortzónánkon: háborús helyszínekről menekülnek, mi pedig már többnyire elfelejtettük, hogy mit jelent az, ha háború van, ha ellehetetlenül a mindennapi élet, ha az élet meneküléssé változik, ha már nem jelent semmit az állampolgárság, az identitás, az úgynevezett közös értékek, ahol a törvényen kívüliség válik kényszerű életmóddá, ahol az életben maradásról, az élni akarásról van szó. Akik elmenekülnek a háború színhelyeiről, azért teszik, mert élni akarnak.”[2]

Azzal, hogy most nálunk (Magyarországon, Svédországban, Romániában és folytathatnánk a behelyettesítést) robban ki háború a menekülteket/idegeneket befogadó házigazda-szerep is felcserélődik. Az olvasó az E/2-es elbeszélésben azonosulva a szereplővel előbb üldözötté, majd menekültté, végül jövevénnyé válik. Ez az, amit Teller a másik helyzetének megértésére tett kísérletnek nevez: képzeljük magunkat bele a másik perspektívájába, lássuk onnan a világot.

uldozott

az öt prím szám, csak eggyel és önmagával osztható

Teller történetét olvasva nem tekinthetünk el az aktuális európai menekülthelyzettől, amely számos félelmet, aggályt vált ki, sokszor szándékosan gerjesztett, szélsőségesen megnyilvánuló gyűlölet forrása, ami az empátia utolsó szikráit is kioltja. Különböző kultúrák találkozásakor mindig idegen találkozik az idegennel – csak a szerepek változnak, hogy a kettő közül ki van otthon. A szöveg az egyiptomiak menekültekhez való viszonyulását kulturális sztereotípiákra építi, amik ellehetetlenítik a menekülőkhöz való személyes odafordulást: az európaiak „nem tudnak semmit a szomszédnak kijáró tiszteletről”, „a vendégszeretetről”, „a nők erkölcsének védelméről”, nem bírják a meleget, „szabadgondolkodók” stb. Az általánosítás, sztereotipizálás, tárgyiasítás láthatatlanná teszi a menekülők személyes sorsát, elfedi a valóságot, amiből érkeznek, és érzéktelenné tesz a szenvedéssel szemben.

Teller a komfortzónán kívülit tárgyilagosan írja le: a lakóházakat szétbombázták, orvlövészek figyelik az utcákat, látszólag ok nélkül tűnnek el nyomtalanul családtagok, és barátok, nincsen élelem és víz, csak a hideg, és a bizonytalanság. A rettegés érzését a fiktív esszé elsősorban nem nyelvileg teremti meg, ugyanis maga a szöveg távolságtartó, hogy a te-nek (neked) legyen benne helye(d). Hogy az olvasó kitölthesse a sorokat saját tudásával a hidegről, az éhségről, a félelemről. A krízisállapot viszonylagos átélése a szenvedés minket közvetlenül is érintő tapasztalatával, a nyomorultakkal való együttérzéssel, a média közvetítésével, és olyan irodalommal lehetséges, ami közelebb hozza a válság képeit és a szegénység kiszolgáltatottságát.

A hazáját elhagyó, menekülő szereplőre és családjára először számként hivatkoznak, ők egy újabb öt, akinek nincs már hely. Nem sorsokként, egyénekként jelennek meg a szereplők, hanem a befogadó ország számára arctalan tömegként, problémaként. A számok pedig sorosok: az öt prím szám, csak eggyel és önmagával osztható.

uldozott

senkiföldje

Ahogyan sikerül belépni az új állam területére, a háborúmentes Egyiptomba, a menekülők egy ideiglenes sátortáborban kapnak helyet: ez a hely, ahol a külső tekintet az én személyességét tárgyiasítja, ahol a politikai státusznélküliség rátelepszik az identitásra, ahol felfüggessztődnek az állampolgári jogok. A háborúban, majd a menekülttáborban bekövetkező megfosztást, azt hogy „harmadrangú emberként kezelik” az elbeszélő saját életének erőszakos bitorlásaként fogalmazza meg: „Valaki ellopta az életedet, és másikra cserélte. Egy másik életre, ami se itt nincs, se ott”.

A menekülttábor tehát úgy senkiföldje, hogy aki ott tartózkodik az jogi értelemben megszűnik létezni – dehumanizálódik –, s ez az állapot, ahogyan Agamben írja, az ideiglenes befogadással, honosítással szüntethető meg – a nemzetállam logikája felől: „Az, hogy a nemzetállam politikai rendjén belül nincs autonóm tér olyasvalaki számára, mint a puszta ember önmagában, evidensen látszik már abból, hogy a menekült-állapotot még a legjobb esetekben is mindig ideiglenesnek tekintik, s ezt vagy honosítani (naturalize), vagy visszahonosítani (repatriate) kell. A puszta ember önmagában mint permanens helyzet elképzelhetetlen a nemzetállami jog számára.”[3] Teller fiktív esszéjében látható, ahogyan a befogadó hatalom alaposan letapogatja, megfigyeli és elrendezi az érkezőt. A jövevény kérdése a részleges befogadás identitásválságát összegzi, az otthonossághoz képest visszafordíthatatlan elidegenedettséget: „Mégis idegen vagy. Mégis minden nap arra gondolsz, mikor mehetsz haza. Haza, hová?”

naplo2

útlevél és napló

A biztonságot kereső elbeszélő legfontosabb tárgyai a menekülés során elsősorban a határátlépéshez szükséges papírok, hivatalos dokumentumok, amelyek igazolják kilétét, mintha ezek nélkül nem is létezhetne még saját hazája számára sem (eleve hazája sem lehetne), és nem válhatna valakivé az új hazában. „A befolyt összeg épphogy csak elég az utazásra és valamennyi családtag hamis papírjaira. A régi párttagkönyveket volt a legnehezebb beszerezni.” – sorolja a menekülés legfontosabb gyakorlati lépéseit a szereplő, hiszen jövevényként majd igazolnia kell, hogy üldözött, hogy valóban rászorul a befogadásra. Paradox módon a hamisított párttagkönyvek, a politikai aktivitást igazoló okiratok kényszerítik, és lehetővé is teszik az új államban való letelepedést: ami halálos ítélet az egyik államban, az menedéklevél egy másikban.

Az önigazoló papírokon kívül a menekülő fiú a naplóját viszi magával, hogy az abban leírtak emlékeztessék rá, honnan indult, ki ő, kiket hagyott hátra. A napló a történetben tehát elsősorban az én megőrzésére tett kísérletként van jelen, de a menekülés során folyamatosan formálódó identitásnak csak a múltbeli lenyomatát képes megőrizni: „Ez emlékeztet majd a háború előtti életedre: amikor a magyarok még lehettek sokfélék, és vallhattak különböző nézeteket.”

A Ha háború lenne nálunk az általunk is használt útlevelet idéző színben és formában jelent meg, és így tárgyi valójában is tapinthatóvá teszi a menekülés realitása: itt vannak a szükséges papírok a valóság egy elképzelt alternatívájába való belépéshez. Az útlevél alakú könyv illusztrációja rétegzi az egyszerűségre törekvő szöveget: a vizualitás nyelvén fogalmazódik meg az is – a napló lépcsőszerű ábrázolásával –, hogy a tárgy, ami elsősorban a korábbi élet emlékét rögzíti, a jelentől, a megfigyeltség érzésétől, a háború félelmeitől, az idegenség tapasztalatától sem választható el.

naplo1A szöveg tárgyilagos leírását személyességgel az E/2-es elbeszélővel való azonosulás töltheti meg, illetve az illusztrációk, amik nem egyszerűen a szöveg kísérői, hanem tovább mélyítik a megírt tartalmat. Az útlevél-könyvben a legerősebb két vizuális elem: a napló és a lapmérethez képest apró alak, aki egy rászegezett fegyver célkeresztjében áll. A menekülő figura permanens kitettségét jelzi, hogy egyszer sem jelenik meg a hátára szegezett célkereszt, vagy megmutatott fegyver nélkül. A menekülés során a fegyverből, fegyveres alakból és a célkeresztből kirajzolódó háló kerítéssé épül, fenyegetően húzódik a mindig háttal álló üldözött mögött. A menekülő alak ábrázolásmódjának harmadik formája a figurát egy kérdőjellel a feje fölött mutatja. A kérdőjel egyrészt az önazonosság elbizonytalanodására utal (az egyén létfeltételei megszűntek, saját életét valaki ellopta tőle stb.); másrészt arra, hogy a menekülő a külső tekintet számára ismeretlen, idegen; harmadrészt a kérdőjel azt is érzékelteti, hogy akár én, vagy te is lehetnénk az arc nélküli, célkeresztben álló.

Janne Teller, Ha háború lenne nálunk…, Scolar Kiadó, 2012.


[1] Zudor János, A rusnya valcer, Új Forrás Könyvek, Tata – Posticum, Nagyvárad, 2012.

[2] Borbély András, Menekültek a komfortzónán túlról, ÚjNautiliusz. http://ujnautilus.info/menekultek-a-komfortzonan-tulrol

[3] Giorgio Agamben, Mi, menekültek, A szem. http://aszem.info/2015/12/giorgo-agamben-mi-menekultek

Hozzászólás

Hozzászólás