Borbély András versei

KÁIN

Ékkel írt táblák a községi éjszakában,
hajnalban madarak, hallgatag kövek,
kopp-kopp, bekékül a Ká kőtáblák gyomrába,
vesszen Jerikó, érjenek körbe
nyolcezer éves csigalépcsők,
kosok vére, karók, kévék és karmák,
nyolcezer éves csigalépcsők fallá,
galambvérrel apolgatott sínek,
lassú pók magánya, falrepedés, köh, köh,
rövidgatyás menekültek vonaton Afrikából.

Hajnalban vonatok, kocsik és kövek,
éled a fal, mint a kenyértészta,
krí csú csúő vicci csue,
láncot csörgetnek csőrükben madarak.
És ismerem a neved, kőtáblák betűit, nagy Ká,
s hogy miféle korona zárta körül fejed,
szorította agyad,
gyermekkorod krúgató vadlúdjait is látom,
s az évszakok körkörös múlását.
Látom a szikkadt ösvényt, bocskorod kötését,
levágott kezekkel árkolt szülőfölded,
hol szolgahad kunyerál a fülledt éjszakában.
Kosok vérét, dinnyék, ananászok, hagymák
rostját meg füstjét, és látom az áldást,
de fél lábam s karom kilóg most alóla,
s a nagy fekete repedést a köves pusztaságban,
az elkerített Édenkert lemeszelt falait.

Ültem ott én is egy délután egymagam,
kettő és fél három között, mangore-fák alatt,
szalamandrák szökdelltek a napból,
s már-már megszerettem a földet,
s életemet, ezt a hamis bálványt.
Krúgattam majdnem, mint a vadludak, krú, krú,
s épp hogy szárnyam alá nem dugtam, krú, a fejem,
túl erős nap, láttam koronádat.
És én sem tudok már élni itt, csak viszem.
Dolgozom és vágyom titokban a vérre,
vágyom látni, hogy többé már nem él,
csak fekszik csendben, végleg mozdulatlan.
Nem kiált halála az égre, kő a feje mellett.
Megszeretted akkor megölt testvéredet.
Megértettem, Ká, ez a béke, tudom,
én is efféle békére vágytam.
Nézni boldogan, hogy nem mozdul a teste,
alvad a vér, s végre magad vagy,
nincs már mire vágynod.

Vun kruó csüe vicce csú,
tiéd az egész kiszikkadt térség,
a tűz és a kő, s egy csontváz egész geológiája,
csillagok, repkény, szerelem, víz nélkül…

És a nyolcezer valahányadik éjszaka és nappal
nélküli éjszaka vagy nappal,
és hajnalban az ékkel írt táblák…

Agyamban megnőtt a te árnyékod, nagy Ká,
hisz jártam ennél a kútnál én magam is,
ismerem kemény, magányos szívedet,
tiéd a sivatag minden köve, Káin.

A szerző felvétele

Pál Emese felvétele

JEGYZETEK A PICASSO-MÚZEUMBAN

(Malaga, 2015)

Tárd föl, valld be
maszkod mögött a sivárt, az üreset,
majd temesd arcod a növényzet illatába.
Sírj, könyörögj, temess,
és hagyd el a várost.

Járj az elűzött Eros titkos ösvényein,
ki hajléktalanul guberálgat.
A városban most Parodos az úr, a legnagyobb,
trópusok ura, ki törvénykezik
az elasztikus hegyvonulatok fölött.

Luego la historia crece,
como en el teatro,
como en la vida.

De az idő az érzékeidben lakik,
érintésben, szagban és a vágyban,
hangot ne hallj,
a csillag alakú kecskefej a szentség,
a törött hüvelykujj görbéje ugyanúgy.

S meztelen lett ugyan e hagyomány,
de milyen lenne a világ
emberi szem nem látta arca?
Szürke és démoni:
tükör és hal kétségbeesett szürkéje,
rovar szürke szeme,
szürke bagolykarom,
Jacqueline arca, meg a faj szürkesége.
Planto-geomorfikus erotikába rejtett
faji absztrakció.

Luego la historia crece,
como en el teatro,
como en la vida.

Minden formából kinéz a szem,
két könyörgő, vádló vagy vágyteli szempár.
Bizony, nyugodtabbak lennénk,
ha nem lennének szemek,
a kutya szeme, a hal szeme,
gyerekek szeme például,
ha nem ékelné közbe látás a testet
és a morajló sokaságot.

A halba zárt ember és a tenger,
az emberbe falazott kutya,
éjszaka a szürke macskanyávogás,
sakálmadár tövisből, aranyból font szárnya,
Marrakes pora, Kairó rózsája:
szavakban, szívben egynek se lenne mása.

(Persze, mert te mindenhol otthon vagy.
Persze, mert te nem is vagy talán.
Anya szült, de a gyarmatokon halsz meg,
boldogan, szabadon, vakon.)

A szerző felvétele

Pál Emese felvétele

Hozzászólás

Hozzászólás