Anatomia metamorphosis

Az alakváltások felismerésébe való beletanulás, a jelen megértési kísérlete a múlt tanulságai felől, összefüggések keresése, emlékállítás a szökevényeknek. Így közelíthetnénk meg Szabó Róbert Csaba regényét az üzenete felől (a múltbeli történetek fontossága, az ezekből levonható tanulságok mint a jelenben való tájékozódás támpontjai, a hatalommal szembeni gyanakvás állandó fenntartásának szükségessége) – és itt lehet erőteljes üzenetről beszélni még akkor is, ha esetleg nem szeretünk „üzenetről” beszélni a művészet kapcsán, még akkor is, ha sikerült elegánsan elkerülni a didaktikusságot, az egyértelmű moralizálást.

Ezt a szálat néhány pillanatig lebegve hagyva, zoomoljunk be mégis másabb irányból: a rendszerváltás kifejezésre rímelő alakváltás felől, mely a mű világában végbemenő szinte minden folyamatot és cselekedetet, (kényszer?)választást leíró elvként működik. Alakváltás elsősorban a politikai rendszerek szintjén jellemző, hiszen a XX. századi romániai történelem bemutatott változásai voltaképpen csak a felszínt, a látszatot érintik, a hatalmi struktúra ciklikusan újrateremti önmagát. Ezt a hatalmi megújulást a regény ’89-es kerettörténetének egyik főszereplője, Xavér a lepke-metaforával írja le: minden politikai változás valójában csak az előző rendszer által lerakott peték kikelése és hatalomra jutása. Ilyen ciklusokat szemléltet az első olvasásra zavarosan egymásba szövődő többszörös keretezés – a három fő sík három „különböző” politikai szituáció kontextusában zajlik: a Gheorghe Gheorghiu Dej irányította sztálini típusú szocializmus idején, a Ceaușescu-rezsim legelső éveiben, illetve az 1989-es forradalom körüli napokban. A történetszövés bonyolultsága a síkváltásokon túl abból is adódik, hogy az események többszörös közvetítettségben jutnak el hozzánk: a ’89-es keret egyes szám első személyű orvos elbeszélője egy vonatutazás során a Xavér nevű gyanús alaktól hallja Alex Perjovschi volt szekus ügynök történetét, majd Bukarestbe érkezése után a Xavér lakásán talált dossziék feljegyzéseit átrendezve egészíti ki a Perjovschi-esetet a Sólyom Ferenc vezette, a székelyföldi Ozsdola körüli erdőkben bujkáló és szervezkedő szökevények történetével. Az orvos által végzett rekonstruálási folyamat, Xavér kéziratainak rendezése és az ezek iránt érzett felelősség mintha a szerző saját kutatómunkájának beleíródása is lenne a regénybe, de egy ilyen gagen túl többszörös funkciója is van ennek a keretnek, nem posztmodern mise en abyme önmagáért való alkalmazása. Egyrészt a ’89-es paranoid légkört teremti meg, a bizonytalanság és a mitizálódás, az önbecsapó remény atmoszféráját („azt beszélik”, „az a hír járja”, „Győzni fog a forradalom, hallani mindenfelől.”); másrészt a múltbeli események közötti összefüggések megteremtését könnyíti, harmadrészt pedig a rendszerváltás pillanatait olyan távlatként mutatja meg, amelyben már lecsapódhattak az ’50-es és ’60-as évek eseményei azok tanulságaival együtt. A múlt felől nézve a forradalmárok optimizmusa a tömeg hiszékenységével lesz egyenértékű az orvos szemében, aki Xavértól nem pusztán a történeteket örökölte, hanem a szkepticizmust, a gyanakvást is: Iliescuék csupán az előző lepkék petéi, a régi kommunista elit képviselői, tehát lényegük változatlan.

„Fogy körülöttünk az idő, amely segítségünkre lenne megérteni, miért történhetett meg mindez, amit a következőkben elmesélek. Nem, nem én mesélem, Xavér meséli, én nem tartozom semmivel senkinek, és nem tudom, mivel kellene kezdenem, ezért Xavérra bízom, mert ő szüntelenül beszélt…”

Az alakváltás a hatalmat képviselők egyes esetében is végbemegy, a regényben legelőször „az óriásról”, Titi Mureșanról hangzik ez el: „Veszélyes ember, mondta róla halálos ágyán Duca elvtárs. Ő egy igazi alakváltó. Tegnap fasiszta, ma kommunista.” A regény sajátságos fricskája, hogy a legvalószerűtlenebb metamorfózist kellene a leginkább szó szerint érteni: Dej varanggyá változását. „Akkor még nem is tudta, hogy micsoda lavinát indított útjára, hogy az emberek az átváltozást jelképesen fogták fel, és az addig akadozva működő besúgói hálózat egyszeriben prosperálni kezdett, mert az a hír terjedt el, hogy Dej elvtárs azt üzente, meg kell változni, és akkor minden lehetséges.”

15292656_1251501351574046_903033212_o

A rendszer, a hatalmi struktúra elemeinek a működése is az alakváltozás logikáját interiorizálja, s ez egyaránt érvényes azokra, akik a struktúrán belül, illetve azokra, akik a struktúrán kívül kerülnek vagy rekednek – ezt szemlélteti Rajnai György/Alex Perjovschi és Sólyom Ferenc „összecsapása”. Rajnai/Perjovschi magyar származású, tizenéves korában árvaházba kerül, onnan hamarosan Duca elvtárs veszi magához, és ruházza fel új identitással. Élete során magyarságának tagadása és románságába való beilleszkedése a meghatározó, majd élete végén kétségbeesetten megkísérli a kilépést. Sólyomék bandájának legádázabb üldözője, mégis nem az archetipikus gonosz, gyermekkori hányatottsága és utolsó napjainak nyomorúsága valamelyest humanizálják. Másik oldalon a valós személyről mintázott Sólyom Ferenc sem mitikus hős; a munkaszolgálatból megszökő fiatal menekülése során egyre több mindent éget fel maga mögött, egyre inkább radikalizálódik, olyannyira, hogy a rendszer ellen szintén lázadó legjobb barátja, Szarvas Dénes is távolodni kényszerül tőle. Sólyom a hatalom ellen küzdve szinte észrevétlenül ugyanabba a logikába sodródik, melyet a hatalom maga is követ. Ez pedig még nyilvánvalóbbá válik akkor, amikor kiderül, hogy Dej rendelte el mintegy kísérletképpen, hogy megadassék Sólyoméknak a szökés lehetősége – azaz a lázadás, a szembeszállás sem teljesen szabad döntés következménye, hanem megrendezett, csak abban a mértékben lehetséges, amennyire a rendszer megengedi (amennyire az ellenségkép fabrikálásához szükséges, hogy a szökevényeket és betyárokat terroristáknak kiáltsák ki). Vagyis a struktúra magához idomítja a vele szembeszállót is, az önmagát vele szemben meghatározót egészen beleírja a saját logikájába. Mennyiben virtuális az egyén választási, ellenállási lehetősége, mennyiben kényszer az alakváltás, az alkalmazkodás? Hogyan lehetséges a hatalmi logikán kívülre kerülni?

„Nem gondolta volna, hogy ezek ilyesmire is képesek, hogy kiverjék az emberből a kérdezés alakzatait.”

A regény az alakváltás anatómiáját végzi el (lásd az orvosi szakterminusokkal kifejezett fejezetcímek: abdomen, thorax, caput), különböző módjainak keresztmetszetét mutatja meg például Ilona árulásától a hatalom látszólagos átalakulásáig, azaz a legkonkrétabb esetektől a legelvontabbakig, miközben azokat az éles helyzeteket boncolgatja, amelyekben a különböző felek a túlélést teszik meg tétnek. Hogy a regény címe Alakváltók, mondjuk Alakváltás helyett, inkább az emberi gesztusokra, a döntéshelyzetekre, egyéni és közösségi sorsokra, tragédiákra irányítja a figyelmet, mintsem hogy teljesen absztrahálná a hatalom működését. A téma „emberi” megközelítésének jelei az olyan félmondatok is, melyek minimalista hasonlatokkal élve sejtetnek megrendítő tapasztalatokat: „hiányzott a szakálla, mintha az életével együtt azt is elvették volna tőle”, „egy ideig ő is úgy hevert, mintha valamelyik darabja lenne a háznak”. És mégsem utal a regény mindent az egyéni felelősség hatókörén kívülre, ebben a megfelelő mértékben alkalmazott irónia segít: „arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy más lehetőség nincs, csakis az alkohol. Az eszébe sem jutott volna, hogy bizonyos múltbeli terhektől szabadulni másképp is lehet, például újabb bűnökkel tetézni, amíg az örök elfedés, hárítás a végső nem lesz, amin túl remélhetőleg az égvilágon semmi, de semmi számon kérő aktus nem fog végbemenni.”

Több és másabb is tehát e mű, mint egy korszakot megörökítő dokumentum vagy mint azok a jól fölismerhető sémák, zsánerek (kalandregény, betyártörténet), amelyekre épít. Újabb fontos regény a romániai diktatúra alatti életről: makro- és mikrotörténelmi távlatokban, társadalom és egyéni sorsok viszonylatában kísérli meg egy adott hatalmi struktúra fennállási és megújulási képességének az értelmezését.

Szabó Róbert Csaba: Alakváltók, Budapest, Jelenkor, 2016.

Hozzászólás

Hozzászólás