Homok az őrlőfogak közt (részletek)

Az ország törvényei szerint csak, akkor lehet valakit eltemetni, ha előtte egy olyan, aki ismerte, lehetőleg hozzátartozója, látta, s bizonyította, hogy az van a koporsóban, akit nem szeretne ott látni, ez a törvény, ezt mondta el a halottmosó-öltöztető, akinek anyját egy medve tépte széjjel, tehát valakinek a családból meg kellett nézze a halottat, senki nem akarta látni, elég kín volt a halálát végignézni, mégis mind átmentek a tolóajtón, a folyósóra, s ahogy belépett az első, talán István, megtorpant, meg a második is, szerre mind, hogy a legutolsó leizzadt a szekundumnyi várakozásban, mi várhat rá túl, először a lábát látták meg, az az ócska cipő volt rajta olyan szögben nyilt szét, ami előfordulhat az életben, vagyis természetes lehet, de Onán soha nem tartotta így, egy spárgával volt összekötve, de nem, azért, mert valaki is félt volna, mitikus alakként, aki tagadja a pusztulást, a semmit, a mozdulatlanságot, egyszerre csak felállna, járkálni kezdene, vagy netán egyenesen repülni, úgy megfutamodik a folyósón, a temető várószobáján, s a végében álló lépcsőn dobbantva, együtt száll a falevelekkel, az utcai szeméttel s a madarakkal, nem, csak egy óvatos igyekezet volt ez, tűnjön úgy, mintha még volna ereje tartani lábait, s igyekezett arra, nehogy nevetséges rongybábúként forduljon le gyalázatosan a koszos földre a test, melyen a nadrág érintésre hideg volt, alatta kőkemény volt a hús, az arc még nem látszott innen, a has felpuffadt éjszaka a halál gázteremelő metódusai folyamán, olyan volt 1gy ez a roncs, ez a szent roncs, mint egy szélesen elterülő domb, mely elriasztja szikkadt lankáival azt, aki hozzámenne, vagy olyan, mint egy napégette, esőmosta özönvízidei galambcsontváz, mely egy ereszben étke férgeknek, más madaraknak és szeleknek, egy olyan, mellyel senkinek nincs dolga, mindenki irtózik tőle, ám valójában van néhány lény, akik számára pillanatnyilag s még egy ideig mindennél fontosabb, valaki odaszaladt és levette a kezet és az arcot eltakaró szakadozott, zöld anyagot, valami hulladékot a műtőből, a családtagok elfordultak volna, nem tudtak, megindultak az arc felé, melyet a száj fölött megvágott a borbély, az orr egyenesen emelkedett ki belőle, mint az élet utolsó piramisa, a homlokon lévő apró macskacsecs, kilapult, ráragadt a bőrre, a szemek csukva voltak, még Gábriel fogta le őket, de nem ez volt a legszörnyűbb, hanem, hogy a bőre lila volt, szabályosan lila, mintha megverték volna, vagy egy pogány papnővel való találkozásban átok szállt volna rá, véraláfutásos, egyenletesen sötétlila, a nyaka, a kézfejei, melyeken az ujjak boglyába hányt szalmaszálakként gabalyodtak egymásra, ahogy imádságot imitáló alakzatba akarták erőszakolni, a bal mutatóujj a másodiik ujjpercnél elgörbült, a köröm egy kicsit nagy volt rajta, elemelkedett a többi ujjtól, fogta a kezét a családja, sírt mellette, Gábriel a feje mellett állt, ölelgette, megcsókolta a homlokot, jéghideg volt, textúrája bőrszerűtlen, szappanszagú, kezét az arcra tette, melyet félig eltakartak a koporsó fodrai, az arcra, mely a mindenséget jelentette neki, aki olyan szép volt egyszer, mikor ebédnél fejét a falicsempének hajtva szemét félig behunyta, csöppnyire hunyorított, mint mikor kijön az ember a reggeli fénybe, alig láthatóan elmosolyodott, fekete hajának alacsony hullámai keretbe foglalták megemelkedő-ereszkedő homlokát, mert éppen olyasmire gondolt, amire nem szabad rákérdezni, hiszen az csakis a sajátja, most azt kérdezgette tőle a fiú, mit tett veled a halál apám, de az arc, csak meredt a plafon felé, ha úgy is nézett ki anyagában, tudna válaszolni, nem volt  már jó semmire, mikor már nem bírták ezt, egy perc múlva, annál biztosan nem telt el több, kimentek a folyósón a szabadba, megálltak a lépcsőn, fele rámpa volt, odajött hozzájuk valaki, nő vagy férfi már nem tudja senki, megkérdezte, lefödjék-e a temetésen a koporsót, persze, aztán melléjük parkolt egy fehér furgon, kitaszították a koporsót, betaszították, elindult az autó, a család sírva elindult egy taxi felé, aztán elhaladtak mellette, gyalog mentek hazáig, pedig messze laktak, mi a jó kurva életért siessenek, otthon csak ülnek, mindenki egyedül, nem szólnak egymáshoz, ha találkoznak is csak nézik egymást vagy azt se, így legalább van egy kis mozgás, né, jönnek-mennek az autók, az emberek, mindenki vezeti az életét.

szabi

(…)

A szürkületben kimentek a temetőbe még egyszer megnézni a koszorúkat, hogy néz ki a hant, a kereszt, egyet beszélgetni már, a kurva életbe, mind csak hallgat az ember, mentek a kavicsos sétányon, István letépett egy falevelet egy csemetéről, szájába vette, Gábriel is, a lány is, az anya cigarettára gyújtott, a keze remegett, szemei egy vadállat idegességével forogtak, kerestek valamit, találtak egy biztos helyet, egy szent helyet, ahol nem szabad, nem szabad tudni másra gondolni, mint fontos dolgokra, arra, ami a felszín alatt van, főleg arra, nyáron ugye itt virágok lesznek, azt hazudják, minden szép, ez az élet kertje, hisz látod, virágbaborulás, de az nem számít, alatta háború folyik, a lélek küzdelmei, a felejtés, a gyógyulás párharca, a purgáló idő tevékenységei, de anyagiasabb harcok is, a test és a föld között, a napok múlva, belülről induló oszlása a tetemnek, a koporsó beszakadása a többmázsányi sárteher alatt, mikor a koszorúk is félméterrel lennébb költöznek egy reggelen, a férgek és bogarak bejutása a fodros enteriőrbe, a hasfal kiszakadása a termelődő gázok erejétől, ekkor elönt, átáztat mindent a halál fizikai szennye, a bőr sötétedése, kihasadozása, elmállása, a szájprém pépszerű elmocskolódása, a haj csomókban elválik a koponyától, ezért kell a föld alá temetni a halottakat, hogy ne lássuk, bár úgyis mindenki tudja, mi történik ott, hiszen mindenki látott gyerekként férfiakat, akik húsvéttájt patakba, kútba fulladt kisbárányt húztak ki, az is kifolyt a kampók marásából, s kiállhatatlanul büdös volt, betöltötte ez utcát, a rétet, áthatolt a becsukott ablakokon, befészkelte magát az orr miliméteres szőrszálai közé, s ezt tudta most az anya is, könyörtelenül eszébe jut mindenkinek ilyentájt, nem lehet elűzni e képeket, csak tagadni a lázálmokban, riadtan irtózni tőlük, az anyának sem volt mit tennie, megölelte a fiúkat, a lányt, ők megálltak, nézelődtek, ki-kivették kabátjuk zsebéből a  kezüket, két ujjukkal kihúztak egy szalagot, mit ír rajta, hasonló volt a szaga a levegőnek, mint karácsonykor szokott lenni, csak ebben volt virág, sár, a pár nappal ezelőtti perzsé, a kínai üzlet kőolajszaga, különös alkímia így együtt, rátalál a halál szagára, üldögélnek, sírnak, meg-megkérdezik, most mi lesz, egyedül érzik magukat, azt mondják, nincsenek, együtt erősek, gyengének érzik magukat, fáj a fejük, a lány magával hozta a fényképezőgépet, beállítja, felteszik a kereszt vízszintes ágára, olyan, mint egy férfiváll, egy férfié, aki ül, olyan magas, olyan széles, persze nem az, eléje állnak, egymás mellett, aztán, egymás vállára téve kezüket, megölelve egymást, érzik, ezt a képet nem is maguknak csinálják, annak a pillanatnyilag kilátástalan-lehetetlen utókornak, mint az Onán keresztelőjén készült kép, melyen senkit nem ismernek, mára a baba is halott, egyszer innen is mindenki az lesz, kezd hideg lenni, hogy legyen fiuk, hogy vezessük az életünket?

tucsok

fotó: Gondos Mária-Magdolna

(…)

Mire történetünkben idáig értünk Onán felesége már annyira megöregedett, hogy szinte keresztülsütött rajta a fényesebb csillagok fénye, s az töltötte ki napjait, hogy megpróbálta bepótolni az életében elhalasztott dolgokat, így szüntelenül paradicsomot evett, be-bement a sötét szobába napsütéskor vagy egyszerűen csak beszélt, lényegtelen, mellékes dolgokról, annyit és olyan fáradhatatlanul, hogy azok, akik körülötte voltak, azt mondták egymásnak, annyi energia van még ebben az öregasszonyban, hogy soha nem fog meghalni, s arra is gondoltak, ebben a családban, egyetlen nő sem fog meghalni soha, hiszen el kell temessék a férfiakat, csak ők halhatnak meg, s utána együtt, a nők különös társadalmát felépítve tovább élnek, s ezt igazolta az is, hogy lánya özvegyen is fiatal volt még és gyönyörű, akár saját  lányai, ám a férfiak, mintha valami felgyorsult öregedés betegei lennének, egyre ráncosabbak és halkabbak lettek, érzékenyek a melegre, de az árnyékban fáztak, mintha ki akarnák kergetni őket ebből a világból, sehol nem találták helyüket, ritkás koronájú fák alá húzódtak be, tejet ittak, kihullott fogaiktól csupasz ínyükkel kenyeret őröltek, kevés bortól megrészegedtek, a halottakról kezdtek el beszélni, arról a rémisztő, ám boldog találkozásról, melyet az éjjelenként hazajáró szellemek jelentenek, s ilyenkor sírtak, vállaik felett érezték az elmúlás tenyerét, fülükbe szuszogását, s mikor indulni akartak előbb egymásra  támaszkodtak, befeküdtek ágyaikba, letolták nadrágjukat, ingüket legyűrték hátukról, de cipőjüket már nem tudták lehúzni, igy elaludtak korán, még világos volt kint, s másnap későn keltek, hideg vízben mosakodtak, kását ettek, hagymát, kenyérbelet, lassan, hogy a nők meg sem várták őket, elmentek intézni a dolgaikat, a piacra, a postára vagy a polgármesterhez, hogy felvegyék leveleiket és kifizessék az adót földjeikre, melyek közül a legfontosabb a két sírhely volt, két kétszemélyes sírhely mint két kétszemélyes puha ágy, egyik Onánnak és feleségének, másik Virágnak és feleségének, egy-egy halottnak és egy-egy élőnek, majd mikor elintézték a dolgaikat s hazaértek, még mindig a konyhaasztalnál találták a férfiakat, ették a kihült kását és a hagymát, melynek szaga betöltötte az egész házat, s azzal egy nap Virág asszonya egyik lányával bement a piacra, megálltak a szélén, ahol cigányok gombákat és gyógynövényeket árulnak, a nő azt mondta, addig maradnak itt, amíg jön legalább egy sarlatán, ha varázsló jönne még jobb volna, de ha egyik sem jön, megveszik a megfelelő porokat, cseppeket és füveket, hogy rendbehozzák férfiaikat, mert nem akar ezután senkit sem elveszíteni, hogy nem bírná túlélni azt, így álltak ott, mint két oszlopszent, mozdulatlanul, egyenesen, volt aki pénzt dobott eléjük, két ilyen szép nő s koldulásra szorulnak szegények, mondta, de ahogy közeledett  az este és lenge ruháik kezdtek kevésnek bizonyulni, a pincékből portyára induló patkányokkal, és abszurd anomáliákat teljesitő padláslakó erdei baglyokkal együtt, megjelentek az első öreg cigányok is, hosszú ujjaikon rézgyűrűkkel, megsárgult bajuszú, tépett ruhájó, csontos aggastyánok voltak, ezerévesnek tűntek, tehát a két nő megbízott bennük, mondván, akármit mondhatnak, koruk igazolja őket, mondják azt, ezentúl etessetek szart férfiaitokkal, és mi megfőzzük  azt nekik, hogy észre sem veszik, mit esznek, ha elvisz minket a gyomrunk, akkor is, megmentjük őket magunknak, ekkor, elhatározásuk csúcsán, odalépett hozzájuk a legcsúnyább és legöregebb cigány, mert érezte az elveszettségből kivezető első mozdulat, az elszánás erősségét, s megkérdezte, este mikor teljesen sötét lesz, hová menjen, megtanítani a férfiakat arra, miként maradjanak fiatalok, s éjszaka meg is jelent, az ablakon kopogtatott, ahogy ágaskodott úgy festett, mint az az öreg, aki Onánt kísérte gyermekkorában egy virradat előtt keresztül a mezőn balesetet szenvedett apját megnézni a kórházban, hogy ott találkozva, a fiú olyan ellenszenvet váltson ki belőle, mely továbbfejlődése a férfiban, fia kitagadásában tetőződött be, szóval olyan volt, mint egy öreg, akiről soha nem esett említés, senki nem tudott már róla, ám a vér belső memóriájának köszönhetően, mindenki felismert a cigányban egy azonosíthatatlan ismerős alakot, de ő kiküldte a nőket a szobából, mert a dolgok, amikről beszélt ezután, csak férfiak fülének elviselhetők, a szülés leírásánál kezdte, azzal, hogy a gyermek ugyanolyan lila, mint a halott ember, ugyanolyan nyirkos és állagtalan a bőre, hogy mások mossák meg, mint egy holtat, aztán a csecsszopó izgalmáról beszélt, ahogy hozzáér anyja melléhez, hogy úgy érzi, anyja életét szivja át gyomrába, s ettől nagyon megijed, beszélt önkielégitésekről, első nőkről és első férfiakról, akik ugyanúgy tudnak szeretni, mint a nők, csak igazi kifinomult művésznek kell lenni, hogy élvezni tudjuk, áttért az öregkort megnyitó izzadt délutánra, melyben a fiatalság kábítószerének utolsó cseppjei a hát pórusain eltávoznak a testből, a meleg megszárítja az agyvelőt, kiszikkasztja a szájat és a heréket, hogy meg-megbotlik a nyelv és fölöslegessé válnak a golyók, remegő kezekről, csoszogó lábakról, szerelemről, mely változatlan hővel, ismét felgyúl még az elmeszesedett szívekben, mesélt soha nem ismert könyörtelen őszinteségről a család iránt, mely hatására a férj hazaküldi az anyjához a feleségét, s egyáltalán nem találja bántónak, s elbeszélése azzal a stádiummal ért véget, melyben a férfiak, érzékenyek lesznek a melegre és hidegre, kivánni kezdik a tejet és csak rizskását esznek melléje, esetleg hagymát, gyorsabban kezd nőni a körmük és a szakálluk, de lelassul a járásuk meg az agyuk, ezért mind többet alusznak és nem beszélnek, csak a lehető legkevesebbet, s ez ellen igazából nincs mit tenni, ilyennek talált ki minket az, aki embert formált a sárból, mert nem akart isteneket látni a földön, azt mondta elégedjenek meg szentekkel, példaképekkel, hősökkel, a többit megkapják itt mellettem, minek elhamarkodni a dolgokat, de azért békéljen meg mindenki magával, úgy tovább húzhatja ezen a földön, s ezzel felállt, menni készült, beterítette magát százéves bundájával, rávette tarisznyáját, s kalappal fedte be fejét, majd kiment a kapun, megfutamodott egy kicsit, hogy csörömpöltek csontjai és a pornográf amulettek táskájában, belefutott a sötétbe, s utána láthatatlanul ment tovább, s mesélte, nagy eső fog kerekedni, mindenki majd azt hiszi, zivatar csak, de ahogy órák hosszat hullik, észreveszik az emberek, valami készül, egyesek megszomjaznak tőle, másokból a vizelés kényszerét vagy sirást vált ki, a szüntelen verdesés alatt lehullanak a fák lombjai, megrepedeznek a cserepek a háztetőkön, s a csatornák nem lesznek képesek elnyelni a vizet, hogy keresztülhullámozva peremükön eláztassa a falakat, ahogy az úton lévők ruhája is foszlányokba szakadozik le, hogy meztelenné váljon a védtelen ember, de lassan a védett is, ahogy elpusztulnak a házak, ahogy a téglák, egyre kevésbé birják az ellenállást és tűztelen robbanással eltűnjenek, lassan minden menedék eltűnik a földről, s a földalatti katakombák feltelnek a mézzel, melyet a zsíros sár kezd kiizadni magából, megfulladnak az állatok aztán, de előtte a medve összebarátkozik a nyúllal, a tigris a szamárral, a madarak lezuhannak, a növények elmerülnek törzsük súlyától a meglágyult bolygóba, mintha valami visszahúzná őket pihenőjükre, de az emberek nem halnak éhen, észreveszik, az égből nem is eső, hanem tej hullik, cukrozott édes tej, ez tölti meg a patakokat, ez folyik végig mindenen, mert nem tudja beszívni a talaj, mert az mézet sajtol ki testéből, tehát az emberek élhetnek tovább, de bőrük nem bírja a szüntelen kényeztető tisztulásfolyamatot, kisebesedik, tályogok keletkeznek, tovább marja őket a sok cukor, eltűnnek szépen a testek, el minden, néptelen lesz a föld, olyan, mintha soha nem is lakták volna, egyedül a sárban heverő szívek fognak árulkodni, ezek a pihenést nem ismerő elmarhatatlanul erős izmok, úszkálnak majd a viz tetején, megrothad bennük a vér, melynek nem szabadna megrothadni, nyüvek kelnek ki e rothadásból, bogarak lesznek belőlük, csigák, halak, s így, a világvégéből megszületik egy új világ, mely csupán a friss folytatása lesz egy elnehezült réginek.

freza

(…)

Mint minden reggel, de most úgy, ahogy csak ilyenkor lehet, kávét ittak az összegyűlt emberek, az anya, a lánya, az ő gyermekei, a megfeketedett bőrű XXX, akit az anya napokig fog drótkefével mosni, nehogy temetőbeli megjelentével, a halálba küldjön néhány ártatlan, ijedős vénasszonyt, meg Pascal, az ablakban ott állt Gábriel is, mindenki megjött, hívatlanul, a természet és a lélek titkos üzeneteitől megindulva, ösztönösen, tisztán tudva az utat, az útra kelés okát, s azt, nem is várják majd őket az ajtóban, ők fognak először köszönni, fogadják illedelemmel és örömmel, de csendesen, mint azok köszönését, akiknek érkeztükben biztosak vagyunk, s örülni neki már nem igazán tudunk és valójában nincs is amiért, s ez így is lett, elsőnek XXX jött meg, a mitológiai bivalyember, akit átalakulása ellenére mindenki megismert s nem ijedt meg tőle, hiszen valójában ugyanaz maradt, aki volt, követte őt Pascal, akinek érkezte könnyeket hívott a család arcára, azok elkapták tekintetüket, később is csak lopva néztek rá, szomorú, beesett arca, közepén a nagy jellemek nagy orrával, szeme sarkában a soha el nem tűnő viaszkönnycseppel, tűrhetetlen melankóliát árasztott, melytől elfordul még az anya is, mert önkéntelenül védekezik a test összeomlása ellen, viszont a gyermekek nem féltek, odamentek hozzá, mint egy sérült madarat vagy bogarat nézegették, benéztek karjai alá, meghúzták haját, kicsavarták ujjait, majd mikor látták, mindre csak ugyanaz a békés-bánatos hosszú tekintet a válasz, mintha nem lenne jó semmire ez a szerzet, vagy halott volna, otthagyták, mint azt, aki semmire sem jó, s utána is csak úgy nézték, úgy, ahogy a nők s a férfiak Gábrielre, aki büdös volt, lábán sebek voltak, nagy, gennyező sebek, hogy látszott a csontja, állandóan a fal mellett állt, s akárhogy is kapkodott, hogy leizzadt bele, hangosan szuszogott, s káromkodott, pedig azt hitte magában beszél, mindegyre lepisilte nadrágját, a vécékagyló előtt állva, szóval, most mind a konyhában voltak, aki odafért, a viaszosvászonnal letakart asztalnál ült, mások a kályhának, a kagylónak tették feneküket, könnyitve lábaikon, vagy a földre kuporodtak, felhúzva térdüket s rákönyökölve, nézték egymást, habár egyformák voltak, ugyanazok, mint az utolsó találkozáskor, mondanivalójuk egymáshoz nem volt, magányukban egyenként eltűntek a szavaik, megosztandó történeteik, érdeklődésük a másik iránt, s világosan látták ezt, ebben a családban, Onán halála óta, mindenki könnyen vallotta be a dolgait magának, ezért nem beszéltek értelmetlen, közömbös dolgokról, csak azért, ne kelljen elviselniük a csöndet, mert tudták, az sem rossz, tudták, a csend ellenére nagyon szeretik egymást, végtelenül, elveszve egymásban, életeken átnyúlóan is, de ennek kifejezése, nem a beszéd, nem a hang, hiszen, az a bizonyítás eszköze, a szeretetet pedig, nem kell, és nem is lehet bizonyítani, s órákig ültek így együtt, vártak, arra, hogy elindulhassanak a kórházba meglátogatni Istvánt, vagy, melyben inkább hittek, egy telefonhívásra, mellyel közli egy szent közlések formáiról mit sem tudó ápolónő, az éjszaka meghalt a férfi, s akkor indulhatnak ruhát venni, koporsót, stb., pontosan tudják már a metodikát, tudják az elmúlás szertartásait, melyeket estig elő is készítenek, lefizetik az illetékeket, megnézik a holttestet, látnak mellette egy kedves nőt, akit még soha nem láttak, aki úgy fest ott álltában, mintha szeretett volna valamit a halottól utolsó napjaiban, de nem kaphatta meg, az idő előreszaladásában, végességében, s talán az örökös lekésésekben, elmennek a paphoz, bediktálják, felvette az utolsó kenetet, kapnak róla egy igazolást, melyet betesznek majd egy borítékba, kiteljesítendő egy férfi iratainak gyűjteményét, s este megint ugyanitt fognak ülni, a konyhában, az asztalon csirkehús lesz, kenyér, mustár, senki nem fog enni belőle, ilyenkor nagyon jól bírja a test étel nélkül, jobban, mint vele, lehet vissza is hányná a táplálékot, aki eszik, hiszen a meghalás törvényei nem azonosak az életével, az élet anomáliái jutnak érvényre a halál idején, a hiányból él az ember, a bánatból maga lesz a szomorúság, s hogy meghalni lenne jó, mindenki ezerszer érzi, s mondja, megismételve ezerévek gyászolóinak érzéseit, örökségét, befekszenek majd éjszaka ágyaikba, hogy ne aludjanak, egyedül virrasszanak azért a férfiért, akit valójában alig láttak, csak a lélek, milliónyi anyagok, találkozások, szavak feletti, mindennél szorosabb kapcsolatot teremtő közlései révén ismerték, s ugyanannyi, levegőben áramló, láthatatlan mikrorezgés továbbította, szeretettel gondoltak egymásra mindig, s most virrasztanak érte, vagyis képtelenek aludni, mert ezek a kapcsolatok a halállal nem szűnnek meg, nem ismerik távolságát, hiszen függetlenek a testtől, a profán anyagoktól, szövetektől, ahogy a víznek sem szüksége a patakmeder, víz marad, és jól megvan a levegőben is láthatatlanul, mindent körbeölelőn, érintések nélkül, majd reggel felkelnek, mind kimennek a konyhába, állnak egymással szemben, egyesek észreveszik, tegnapi ruhájukat nem vetették le az este, összegyűrődött, beleizzadtak, olyan szaguk lett, mint az ágyneműnek, nem nyugodt, kellemes szag, hiszen nem a maga helyén van, az ágy szaga, kimegy majd az utcára, megbomlik a rend ezzel is, véget ér a rend, elindítva egy leépülést, s az szomorúság, mindent elárasztó szomorúság, gyász, melytől nem lehet szabadulni, s talán nem is akar senki, pincebogarakként jönnek ki repedezett falú szobáikból a családtagok, a szobákból, melyek nemsokára összefognak omlani, s nem marad semmi a helyükön, üresség veszi át azt is, megjön Gábriel, sántít, neki-neki esik a falnak, összemocskolja vállaival, lehelete a világon mindennél büdösebb, kirothadt fogai helyén áramlik ki az élet rothadása, szemei összeragadtak a sárga csipától, gyulladt szemei fájnak, vakon mereszti fejét, belerúg egy szék lábába, káromkodik, megugorja magát, egyensúlyát veszti, leesik a földre, dühös szégyenében sírva fakad, toporzékolva üti öklével a földet, így szólal meg, ezek a szavai, csak rázza a düh, hogy mindig, mindig ebben a kibaszott életben csak veszteni tudott, soha nem építettek neki diadalívet virágokból, a családja előtt kell szégyellje magát, hogy sehol, sehol ezen a földön, nem lehet otthon, nincs családja, mert ő csak élni akart mindig, hogy azt hitte, az élet, független mindentől, legfőképp a haláltól, ezt hitte, de csak mert nem tehetett mást, ezt élte öröktől fogva, elfelejti a halottait, a kurva életbe, de miért is ne, hát élet volt az övé is, egy elbaszott, ócska élet, de élt, aggastyán már, az istenért, s gondolatai is megszakadtak a mentségkeresésben, csak annyit nyögött ki, basszon meg az isten, mindnyájatokat, azzal leengedte fejét, arccal a csempére, zihálva lélegzett, a család, pedig csak nézte, csendben, mozdulatlanul, mereven, úgy, ahogy azt az embert, akin nem tudunk, s talán nincs is értelme segíteni, s érezte ezt bőrén Gábriel, olyan volt, mintha egy különös, perverz kór lepte volna el testét, egy undorító, nyálas féreg emésztette volna fel.

Hozzászólás

Hozzászólás