Költők, vámpírok és a nép – Bánki Éva és Borbély András beszélgetése

Borbély András: Tehát adott egy kemény állami támogatással létrehozott íróakadémia. És adott egy ezzel szembehelyezkedő, pénz nélküli mentorhálózat. Úgy tűnik, mindenki elkötelezett lett hirtelen azért, hogy írókat és költőket neveljen. Valami változóban van, úgy tűnik. Eltekintve most az egyes táborok programjaitól, milyen strukturális, társadalmi vagy politikai okai lehetnek ezeknek a kezdeményezéseknek?

Bánki Éva: A magyar irodalomnak nincsenek igazi stratégiai céljai, nincs megfelelő intézményrendszere, ez pedig a politikának különösen kiszolgáltatottá teszi. Hagyományos stratégiai céloknak a nyugati irodalmakhoz való felzárkózást és a messzi múltba visszanyúló közösségi identitás felmutatását tartom. Ezek elavult célok, ráadásul maradéktalanul megvalósultak. (Miért elavultak? Semmilyen irodalom nem lesz attól jobb, ha bárkihez vagy bármihez “felzárkózik”. Az “ezeréves identitás” egy fontos irodalmi eszme, de történelmi tényekkel nem támasztható alá. Magyarország többször is megszűnt és újrakezdődött.)

A magyar irodalmi élet / intézményrendszer a kétféle felfogás vitájára épül. De miért is? Ki nem unja?

Felmerült azóta, hogy a magyar irodalom – amely a XVIII. sz. óta a legarisztokratikusabb – “mutassa meg” a szegényeket. De a szegények nem csimpánzok. Nem több leereszkedő író kéne, hanem több munkás, aki ír. Olyanok, mint Tar Sándor.

Mivel a magyar irodalom csak úgy “van” – régi stratégiák között őrlődve, és épkézláb, új stratégiák nélkül – a hatalom kiszolgáltatottja lett. Mindezt úgy, hogy olvasói többségét elvesztette. Másrészt hallatlanul újszerű dolgok kezdődtek a XXI. században – és erre a politika mintha előbb reagált volna, mint az irodalmi élet. Már annyian írnak (és annyian jól írnak), hogy az író-olvasó szembeállítás értelmét veszti.

Hogy is volt Egyiptomban? Volt több ezer hieroglifa, és csak a kiválasztottak, az “írnokok” tudtak írni. A görögök idejében jött a hangjelölő írás, azt a pár jelet már nem volt nagy kunszt mindenkinek megtanulni, a kultúra hihetetlenül felpörgött, és teljesen másféle lett, mint Egyiptomban. Hát most valami ilyesmi történik, és a hagyományos irodalmi intézmények erre nem tudtak időben reagálni

A mentorprogram is – ha jól tudom – nem egy írószövetség fejéből pattant ki.

A politika korábban felismerte, ha mindenki megtanítható (és meg is akar tanulni) írni, akkor eljött a pillanat, hogy ezekből kineveljen egy “ellen-irodalmat”, egy hozzá mindenben lojális értelmiséget.

Én is kérdeznék: maga szerint mért nem jött létre ez a mentorhálózat korábban?

Borbély András: Abból indulnék ki, hogy a jelenlegi hatalom egyik, az ő szempontjából igencsak hatékony stratégiája, hogy szisztematikusan felbontja az 1989 után kialakult konszenzusokat, intézményi modelleket, gyakorlatokat, átírja a társadalom szabályrendszerét, a nyilvánosságot, a közoktatást, vagyis megszegi ezt az egész, nagyon-nagyon törékeny demokratikus konszenzust. Ezt a kezdeményezést nevezik – szerintem tévesen – a „polkorrektség” elutasításaként is.

Ugyanakkor a most a hatalom által megszegett konszenzusok, szabályrendszerek és gyakorlatok sajnos valóban nem voltak jók, nem állt mögöttük valódi társadalmi párbeszéd és támogatottság, sem konzekvens demokratikus politika és pedagógia. Épp ezért könnyen tűnhet úgy, hogy a hatalomnak mégiscsak igaza van, ők csak jót akarnak, hiszen az eddigi is rossz volt.

Konkrétan az íróakadémia programjában számomra az a zavarbaejtő, hogy egy tényleges létező problémára reagál, legalábbis retorikai szinten: a magyar irodalom és általában a humán művelődés elitizmusára és dezintegrálódására, elszigetelődésére. Tehát egy ténylegesen létező, sokunk által érzékelt, és különböző okokból kialakult problémahalmazra reagál, bár szerintem megint csak tévesen és leegyszerűsítően. Hiszen a játékosság, a humor, a szórakoztatás, az államkapitalista intézményi logika és propaganda, a fogyasztható irodalom sematikus esztétikai projektje,  amit javasol, nyilvánvalóan nem fogja megoldani azt a legitimációs válságot, amibe a művészet strukturális okokból kerül bele a mi félperifériás kapitalizmusainkban. De mivel van tőkéje és hatalmi támogatottsága, ez a program sokkal nagyobb viszhangot vált ki, mint a valóban radikális és összetett, de elszigeteltségben maradó elképzelések, már pusztán akár a sértettség és a kiszolgáltatottságból következő felháborodás miatt is.

Hogy egy ilyen önkéntes és demokratikus (ugyanakkor megint csak nagyon törékeny) mentorprogram a hatalom kezdeményezésére adott reakcióként és nem önálló kezdeményezésként született meg, annak talán pontosan az az oka, hogy a magyar irodalomnak eddig sem volt stabil intézményrendszere, társadalmi felhatalmazása. Vagyis nem létezett koherens, szociálisan és pedagógiailag integrált, dialogikus irodalmi mező, mely autonóm módon megfogalmazhatott volna egy kollektív művészeti programot.

Mindenki abban a hitben élt, hogy a demokráciához idő kell, meg kell tanulni és – hogy van is időnk. Most világosan kiderült, hogy nincs idő, nincs haladék, az idő itt van: most vagy soha. Nagyon nehéz ez, mivel egyszerre két ellenféllel kell megküzdeni ebben a konkrét ügyben is: a régi betegségeinkkel, melyekkel belenyugvóan megtanultunk együtt élni, és a csodás gyógyszereket felkínáló, végtelenül magabiztos szélhámosokkal, akik most csodadoktorként mutatkoznak be.

A mentorporgramnak elég gyorsan túl kellene jutnia születési traumáján: azon, hogy egy intézmény ellen jött létre. Jó lenne, ha pedagógiai és társadalmi programot, programokat is tudna nyújtani, és meg tudná találni azokat a létező intézményeket, például a közoktatást, szakkollégiumi hálózatokat, önszerveződő műhelyeket, amelyekkel szövetkezve hosszú távon fenn tud maradni, stabilizálódni tud. Egyébként lehet, hogy jelképes politikai gesztus marad.

Mert a konzekvens pedagógiai munka hihetetlen sok türelmet, energiát, elköteleződést követel, biztonságos keretek és jó motivációs bázis nélkül nehezen tud működni. Még az íróakadémián is, ahol nagyon sok pénz van, megtörténik – ahogy hallom – , hogy elmaradnak az órák, vagy kimerülnek a puszta narcisztikus önmutogatásban, az építő jellegű kritikáról meg mintha nem is hallottak volna.

És még valami: az elmúlt 20-30 évben a magyar irodalom megtanult szubjektumban, magányos és izolált személyekben, személytörténetben, továbbá alanyban és állítmányban gondolkodni. Ez tök jó. De ez már nem elég. Ezt a tudást megtartva meg kellene tanulnunk társadalomban, sokaságban, tömegben, társadalmi terekben gondolkodni és cselekedni. És nem azokban a nosztalgikus és kényelmes kollektív vagy individualisztikus eszmékben, amelyeket a hatalom és a piac kínál. Új társadalmi eszméket, kollektív cselekvési stratégiákat kell kidolgozni.

Erre persze az irodalom önmagában nem képes, s nem is egyedül az ő feladata. De valakinek el kell kezdenie. Szerintem a művészet az a terület, amely túlmegy az énen, nem pusztán privát ügy, de nem is konkretizálódik egy közösségi eszmében. Talán azt lehet mondani, hogy az eljövendő közösségért vagy népért van.

A kérdésem is ehhez kapcsolódna: azon kívül, hogy az irodalomnak intézményekre van szüksége ahhoz, hogy nem váljon rendre a hatalom kiszolgáltatottjává, mire lenne még szüksége ahhoz, hogy elszigeteltsége és elitizmusa meghaladhatóvá váljon? Van az írásnak emancipatórikus hatalma? Tulajdonképpen miért lenne jó egy munkásnak, ha író is lehetne? Segítene ez rajta?

Margaret M. De Lange fotója

Bánki Éva:  Tök mindegy, hogy “jó-e”, ha egy munkás ír, ahogy tök mindegy, hogy nekem erről mi a véleményem. Azzal a helyzettel kell megbarátkozni, hogy egyre többen akarnak és tudnak írni – és ez legkevésbé sem függ az én társadalomképemtől, morális előfeltevéseimtől. Ma a legkülönfélébb íróiskolákban hatalmas pénzeket húznak le a középosztályról, hogy írni tanítsák őket (micsoda biznisz, te jó ég) – de persze íróiskola nélkül is meg lehet tanulni írni. És az internet nyilvánvalóan bátorít erre.

Szerintem a Száz év magányban bemutatott olvasási stratégia nem valami macondói egzotikum, hanem maga a jövő. A Buendíák (köztük okos, érzékeny emberek) semmi mást nem olvasnak, csak ezoterikus irodalmat és a családjuk krónikáját – amit ők maguk írnak. Nem “klasszikusok” történeteiben ismerik fel magukat, hanem ők maguk hozzák létre a tükröt, amiben a sorsukat szemlélik. Szerintem ez egyre jellemzőbb. Az “írástudás” egyre kevésbé társadalmi kiváltság.

Szerintem Kelet-Európában háromféle intézmény van: működik / nem működik / nem működik, de úgy tesz, mintha mégis… A harmadik a leggyakoribb, és én úgy látom, az irodalmi élet intézményei, ahogy például a vidéki gyermekpszichiátriai ellátás is ilyen. Az ember hajlamos azt mondani, hát ha ilyen, romboljuk le. De ha kijelentjük, hogy “nincs” vagy “nem kell”, akkor azt a kevés létező, komoly gyerekpszichiátert, rendelőt is lapátra tesszük. Ami mégiscsak van. És utat nyitunk a nihilnek, a cinizmusnak, a “vesszenek a gyerekek”-hangulatnak. Ezért én nem vagyok romboláspárti. Egy rosszul működő, nem eléggé legitim intézményrendszer is képviselhet komoly értékeket.

De mennyivel jobban képviselhetné, ha maga is teljes mértékig hinne ezekben! Ma minden “komoly ember” a társadalmi esélyegyenlőségről szónokol. Tizenvalahány éve hatalmas pénzeket szórtak el a Hiller-féle Édes anyanyelvünk-pályázatra. Ha jól emlékszem, sok ismeretlent nem sikerült felfedezni. Ilyen blamázs a valódi feudalizmusban nem fordulhatott volna elő. A magyar akadémia irodalmi pályázatát a reformkorban még egy teljesen ismeretlen figura nyerte el, egy nagyszalontai senki, Arany János.

Ma egy lufit, egy hamburgert a társadalmi szolidaritás jelszavával lehet eladni. Hát még egy írószervezetet! Mindenhol divat a társadalom legelesettebjeiről szónokolni. A szépírás körülbelül olyan veszélyes szakma, mint a bányászat vagy a tűzszerészet. Rengetegen lecsúsznak, alkoholisták lesznek, elmagányosodnak, elveszítik a lábuk alól a talajt. És nincs nyugdíj, lakás, család, isten, semmi. Melyikünknek nincs totálisan lezüllött íróbarátja? Az én egyik mesterem, hajdani munkatársam (egy volt professzor, underground irodalmi nagyság, számos fiatal költő / író inspirálója) ma hajléktalan. Ha még él egyáltalán. És nincs intézmény, ahova be lehetne költöztetni, akitől segítséget lehetne kérni – amit lehetne szidni, hogy korrupt, nehézkes, ésatöbbi, ésatöbbi… Mert soha nem merült fel, hogy a saját környezetünkben (akár az irodalmi világban) megjelenő szenvedést észrevegyük, hogy úgy papolunk társadalmi védőhálóról, hogy ezt eszünkbe sem jut a környezetünkben élő szenvedőkre (öreg, nincstelen, alkoholista írókra akár) kiterjeszteni. És például az ő érdekeiért, emberibb haldoklásukért síkra szállni.

Ha a mentorprogram – amit én is a társadalmi nyitottság jelének tartok – kiegészülne egy “évente látogass meg egy haldokló, alkoholista írót” vagy “évente egyszer hallgass meg egy más véleményt valló embert”, az társadalmilag nagyon fontos lenne. De szeretném leszögezni, hogy ebben semmi ÚJ nincs. Az irodalmi szervezetek évek óta hivatkoznak a tehetséggondozásra, a szolidaritásra, a nyitottságra. Most annyi történt, hogy ebből valami megvalósul.

Ezek nem új problémákra adott új válaszok, mert ezeknek így kellett volna mennie már húsz-huszonöt éve is.

Minden körülmények között elvárható, hogy a posta kivigye a feladott leveleket (ez a dolga), de ettől még nem kerülhető meg a kérdés, mi lesz a postával, ha többé senki nem ír levelet, mert ezentúl telepátiával kommunikálnak az emberek. A mai magyar politika hihetetlen arroganciája szerintem nem abból származik, hogy más postát és postásokat akar, hanem hogy nem lesz szükség többé postára. Hogy az irodalmi élet teljesen súlytalan lesz. A két világháború között még presztízskérdés volt, hogy a politikusoknak legyenek kedvenc kortárs íróik. Ma már az ilyesmi nem “menő”. Épp ezért kéne a magyar irodalomnak nem közhelyesen, hanem újszerűen átgondolni a civilséghez és a társadalomhoz való viszonyát.

És ezzel visszakanyarodtunk a “stratégiai célokhoz”.

Én két egyetemen is tanítok kreatív írást. Az oda járó, amúgy egyáltalán nem tehetségtelen hallgatók egy része soha nem olvas szépirodalmat, vagy olyasmit, amit én annak nevezek. Valami nem úgy van, ahogy hinni szeretnénk.

Borbély András: Engem mindez egy kicsit a „kommunikáló közösségek” elméletére is emlékeztet, mely szerint az erős, akár fizikai küzdelmet és értékteremtést a puha, kommunikatív identitások, a cselekvést az imaginatív munka, a gazdasági, politikai és társadalmi küzdelmet pedig a vélemények és képek harca váltja fel. Ez egy szép utópia és én szeretem is az utópiákat, de konkrétan ebben az utópiában nem tudok megszorítások nélkül hinni. Hiszen igaz, hogy mondjuk egy menekültnek könnyen lehet smart phone-ja, amivel kommunikál és irodalmi értékű posztokat küld a hálózatra, de attól még nincs hazája és nincs amit megegyen.

Sokan élnek úgy, hogy van egy laptopjuk, de ezen kívül nincs semmijük, mindent bérelnek, teljes egészében függnek egy olyan rendszertől, amelynek működési elveibe esélyük sincs beavatkozni, bár persze elmesélhetik az álmaikat.

A hálózat felszabadítja a képzeletet, létrehoz hálózati törzseket, meg klánokat és egy új típusú irodalmat, ha tetszik. Ez igaz. Ugyanakkor arra is „inspirál”, hogy a saját és a mások életének is csak puszta nézői, olvasói legyünk, ne pedig alanyai. Hogy leváljunk a testünkről, a társadalmi, a fizikai, a temészeti környezetünkről és csak szavakban és a képekben létezzünk. Úgy érzem, hogy ez egy technológiai (és egyben új vallási) utópia, mely abban bízik, hogy a kommunikációs és imaginációs médiumok kiterjesztése és tökéletesítése felszabadítja az embereket. Nem vitatom, hogy pillanatnyilag valóban ennek a technológiai utópiának a megvalósítása zajlik. De hát nem csak szavakkal és képekkel él az ember.

Szerintem a puszta kommunikatív és mediális behálózottság a száműzetés, a rabszolgaság és a kisemmizettség egy radikálisan új formája is egyben.

Sokan és sokszor írunk csak azért, mert egész egyszerűen nincs semmi más, amit tehetnénk, mert mindent elveszítettünk, kivéve ezt a képzeletünket meghosszabbító/helyettesítő digitális felhőt, ahová kihelyezhetjük önmagunkat. Nem pedig azért, mert kizárólag és csakis írni akarunk. Épp ezért lehet érthető, hogy az a sokféle írás és kép, ami megjelenik, már nem irodalom, hanem egyfajta antropológiai menedék, amely – valóban – lehetőséget ad azoknak, akik társadalmi felhatalmazást szereznek rá, hogy ezekből válogatva, őket nyesegetve, korrektúrázva, cenzúrázva és írni tanítva valamifajta irodalmi bizniszt, irodalmi hatalmat hozzanak létre, halmozzanak fel.

Szerintem éppen ezért fontos a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is írnak az emberek, hogy az írás által szabaddá válnak-e, vagy épp ellenkezőleg, az írás a nyomorúságunk jele és elkendőzése is lehet.

Amikor egyszer több mint száz regénykéziratot el kellett olvasnom egy pályázat elbírálójaként és ki kellett választanom közülük a „tehetségeseket”, egyszerre megundorodtam az egésztől. A Bodrog-parti vámpírtörténetek és az új hun eposzok kapcsán nem azt éreztem, hogy mindez nem jó irodalom, bár ezt az érzést várták tőlem el azok, akik erre felkértek. Hanem azt, hogy jó irodalmat írni és elbírálni hatalom és privilégium kérdése. A szövegek képzeleti gazdagsága hatására az én képzeletemben megjelent a falu, ahol a bodrogparti vámpírtörténet fiatal középiskolás szerzője él, egyfajta száműzetésben, és ahhoz, hogy innen megszabaduljon, meg kell felelnie az én meglehetősen esetleges irodalmi elvárásaimnak. Dehát ez abszurdum, gondoltam. Ráadásul az ilyen kiszolgáltatottság a „hatalmasoknak” számtalan, akár személyes visszaélésre adhat és ad is alkalmat.

S végül is persze, tökmindegy, hogy jó volt-e az a vámpírtörténet vagy nem. A két falu valóságos: az értelmiségi falu, amelyben én éltem és a bodrogparti falu, ahol a vámpírtörténet szerzője élt. Innen nézve olyasmi, hogy irodalom, nincs is. Ha valaha mentor lennék egy akármilyen íróakadémián, lehet, csak ezt az egy mantrát tanítanám: nincs irodalom, nincs irodalom, nincs irodalom.

Hátha ebből jobban megértenénk, hogy miért van és hogy mi az.  

Margaret M. De Lange fotója

Bánki Éva: Az emberek költő-, író-életrajzokat tanulnak az iskolákban (sok helyen ez helyettesíti az irodalomoktatást), tudós- vagy képzőművész-életrajzokat nem nagyon. Eötvös Lórándénál jobban ismerik Arany János életét. Sokan már csak ezért is karrier-lehetőségként tekintenek az irodalomra. Én ezt sem tartom botrányosnak. Látható, hogy sokkal több író-irodalmár kerül a hatalom közelébe (akár profi politikusként, akár publicistaként), mint atomfizikus. Hát ez van. A mai hatalom – amelynek szerintem nincsenek semmilyen esztétikai preferenciái – amolyan jövendő megmondóemberként vagy éppenséggel tökös székely gyerekként tekint a szerinte használható irodalmárokra. Író, de jó fej.

Az írással sokszor együtt járó exhibicionizmus, az ún. “kitárulkozás” hallatlan vágya, vagy a regényírás megkövetelte strukturált gondolkodás (ennek minimuma nélkül nyilván nem lehet regényt írni) hajlamos a politika szélére sodorni az irodalmárok többségét. Könnyen az ilyen-olyan elitek szócsövének, csicskásának szerepében találja magát. Vagy könnyebben, mint egy balettáncos vagy egy sejtbiológus.

Ez (ha érthető is), nem jó. Különféle önfelmentő magyarázataik vannak, egyik szánalmasabb, mint a másik. Nekem “együtt kell haladnom” ezzel vagy azzal a társasággal, ezzel vagy azzal az elitcsoporttal, mert ők “haladóbbak” vagy “magyarabbak” a többi embernél. Sőt azt is mondhatom, hogy én magam vagyok az “elit”. Egyik elképzelés undorítóbb, mint a másik.

Nyilvánvaló, hogy az író megbízója maga a nép. A Bodrog-part a vámpírokkal, tanítónőkkel, romákkal, öreg parasztokkal, drogozó gyerekekkel. Ez a nép most gyorsabban, meghökkentőbb módon változik, mint az irodalmi élet.

A rendszerváltáskor egy valamiben volt talán közmegegyezés: a nép hallgat (na, jó, néha olvas), az irodalom pedig “kifejezi”, arcot és hangot ad neki, vagyis “megszólaltatja”. El kéne gondolkodni (ezt a rendszerváltás idején elmulasztották), hogy mit is jelent a “megszólaltatás”. Beszélünk helyettük, csak megmutatjuk őket – vagy beszélgetést kezdünk vele, arra vesszük rá, hogy beszéljen.

Hozzászólás

Hozzászólás