A kacsintó bohócos övcsat

Kolozsvár és nyár van, könyveket árulok a Matyi-ház előtt. Tíz perce magállt a standnál három roma tinédzser. Kreolok, ahogy valaki mondta, büdös cigányok, ahogy az apám. Mindenki, akit közömbösnek ismerek, dühös, amikor elmesélem. Lehet, rosszul mondtam el.

A közönyre következő düh, még ha az agresszió hiábavalóságának pontos felismerésével társul is, félő, nem számolja fel a közönyt. Kitágítja inkább, mintha megszűnne érzés lenni, energialöketté válik és a közöny eszközévé degradálódik: dühös közöny, félős közöny.

Hárman elterelik a figyelmem, egy negyedik belopódzott mögém, észre se vettem. Enyhén mozgássérült lehet, a végén úgy szalad a többiek után a sík macskaköveken, mint egy zerge hegyre fel. Egy egylejest hagyott a pénztárcámban, az okmányokat, meg az aprót. Három napi fizetésemet fújták meg néhány igazán kimerítő perc alatt. Kimerítő volt, egyrészt a megfeszített figyelem miatt, amit a szakszerűen végzett elterelésre irányítottam. Másrészt az ostoba gondolatok miatt, amikkel elegyedett, hogy elszaladnak egy magyar könyvvel. Harmadrészt a remegés miatt, ami utána következik, amikor kimondom az első embernek, akit felhívok: kiraboltak.

Lopás és a rablás közt nem teszek különbséget.

A zsigereimnek fekszik ez az áldozatszerep, amibe belefolyt némi megmutatom én ezeknek. Azt az egylejest odaadom az első kéregetőnek, aki szembejön, de csak ha roma. Pozitív, de faji megkülönböztetés lesz. Micsoda bosszú. Kavarognak a gondolatok, ostobák és szépelgők.

Vajon mire költik?

Könnyebb lett volna fogni a pénztárcám és szaladni, de meghagyták az irataimat. Miért? Miért nem vittek mindent? Nem számít a személyazonosságom, az egyetemi igazolványom, a könyvklubbos- meg a bankkártyám? Miért nem vitték a táskámat? Az még könnyebb lett volna. Miért nem vittek engem a széken, a ráakasztott táskával, benne a pénztárcával és a nyavalyás könyvvel a kezemben? Repülhettem volna. Miért nem vittetek standostól, Kolozsvárostól, bolygóstól, Naprendszerestől?

Nem vagyok már dühös, csak ez a perspektíva, ami leginkább megnyugtat, végtelenül jelentéktelenné is tesz, így marad az ingázás a végletek közt. Szemtől-szembe a hatalmas kacsintó bohóccal, ami az egyik elterelő srác nadrágszíján díszelgett. Haver, nem vagy semmi, gondoltam, de én azért ilyet nem hordanék, mert milyen nő az, aki ekkora jelzőtábla által útbaigazítva nem tartja magát megvezetettnek.

Tehát amíg megloptak, tisztán emlékszem, az övcsat szimbolikáján, annak hatásmechanizmusán és antropológiai jelentőségén gondolkodtam. Funkciója kettős: a nadrág tartása (pragmatikus funkció) és a tekintet ágyékra irányítása (szimbolikus, antropológiai funkció). Az már csak bónusz, hogy azokat is csoportosítottam, akiknek felkeltette figyelmét az övcsat (szkeptikusokra, akiknek túl evidens az utalás és azokra, akik nem tulajdonítanak neki jelentést, hanem megelégszenek azzal, hogy ismerik a jelentőségét). Míg gondolataimat egyetlen probléma kibontására összpontosítottam, folyamatosan éreztem a félelmet félelemként, a testem okosan reagált rá, míg ugyanaz a test lefuttatott egy gyors bölcsészanalízist. (Minden sztereotípia igaz. Nem az a baj, hogy nem igazak, hanem hogy kurta úton jutnak az igazságig.) Láttam a srácok arcán az összetéveszthetetlen kifejezést, azzal az enyhén balra húzott szájjal, lehajtott fejjel, amiből fel kell nézni, hogy előre láss. Közös érdekünkben állt tartani a szemkontaktust. Valami történt, történik vagy történni fog a tudtomon kívül, a részvételemmel.

Később összeállt a kép. Volt egy mindnégyüknél jóval fiatalabb srác, aki köveket és néha virágokat árult. A stand körüli mikroszociális közösség építő tagjává vált egy időre, mindig köszönt, ha olyankor jött, segített kiteríteni az abroszom, amire a könyvek kerültek. Amikor először jött, kapott tőlem pénzt. Később szendviccsel, magam sütötte palacsintával, üdítővel kínáltam meg.

Mire felismertem, hogy kolléga, jóvátehetetlen lett az első alamizsna.

Nem vagyunk különlegesek, Te köveket árulsz, én könyveket. Pontosabban, ha Te voltál a csapat beépített felderítője, én meg az, aki a balek szerepéből épül, talán mégis különlegesek vagyunk.

A nevedet elfelejtettem. Ebben semmiféle megkülönböztetés nincs. A rossz névmemóriám kellék.

Ők nem mutatkoztak be, pedig igazából jó volt, igazából élveztem, talán ezért remegek még.

Tolvaj kis pöcsök, vagányak vagytok és bátrak. Húzzatok le minden nagyokost, akit csak tudtok, dühöngjenek, ordítsanak, mutassátok magatokat és minket, a sok lehúzhatót.

Édesapám, tudom, hogy az együttérzésed kifejezése végett büdös cigányoztál, meg, mert te is ezt tanultad, de figyu, én nem így gondolom. Ha gyűlölködni támad kedvem, vádaskodni és gyanakodni, közben persze főként magamat sajnálni, akkor egyenként gyűlölöm az embereket. Abban van esélye a gyűlöletnek. Különben az is csak gyűlöletes közöny.

Hozzászólás

Hozzászólás