Állam- és posztszocializmus – posztkonferenciális összefoglaló II.

A közbeszédben gyakran találkozhatunk olyan megnevezésekkel, mint „a szocializmus” vagy „a kommunizmus idején”, amelyekkel a múlt század államszocialista rendszereit szoktuk/szokták illetni. Ezek a gyakori esetek arra világítanak rá, hogy ez a korszak sokak számára egy meghatározó, közös tapasztalat, amely jobbára feldolgozatlan, és sokféle előítélet kapcsolódik hozzá. Erre a kihívásra próbált válaszolni a Kolozsváron, 2016. decemberében megszervezett, Az állam- és a posztszocializmus kritikája címet viselő szakkolégiumközi műhelykonferencia, amelynek célja az állam- és posztszocializmussal kapcsolatos jelenségeknek interdiszciplináris, eltérő perspektívákból való megközelítése.

A szemaforban megjelenő, háromrészes posztkonferenciális összefoglalóban ennek az eseménynek egyfajta lenyomatát igyekszünk nyújtani. Azonban a fenti megfigyelésekből kiindulva nem tudósítást írtunk, hanem egy tájékoztató jellegű gyűjteményt, amelyben egyrészt a konferencia előadóit kérdeztük a korszakhoz kapcsolódó fogalmakról, jelenségekről és kutatási területükről, másfelől kíváncsiak voltunk az esemény személyes lecsapódásaira – így összefoglalónk mindhárom részét résztvevői megfigyelések követik. A záró rész mini-bibliográfiája a konferencián elhangzott előadásokhoz nyújt háttéranyagot. Következzen hát a posztkonferenciális gyűjteményünk második része, amelyben  az emancipáció és az államszocializmus összefüggéseire kérdeztünk rá.

Tóth Gödri Iringó: Propaganda és/vagy művészet a Dolgozó Nő havilap címlapján

(Hogyan kapcsolódik a kutatási területed a konferencia tematikájával?)

Kutatásom egy olyan női magazin, pontosabban havilap címlapjaira koncentrál, amely ez egyik legfontosabb magyar nyelvű folyóirat volt az államszocialista Romániában. A kezdeti pár ezres példányszáma a ’80-as évek végére 110.000 nyomtatott példánnyá nőtt, amiből 90.000 az előfizetőknek jutott. Egy olyan korszakban, amikor a sajtó volt a propaganda egyik legfontosabb eszköze, egy ilyen folyóirat, ami kis túlzással szinte minden magyar nőhöz eljutott, természetesen nem tudott a propaganda „bűvkörén” kívül maradni. A Dolgozó nő 1945 és 1989 között került kiadásra, az egész rendszert végigkövette, tartalmában és képi megjelenésében is visszatükrözte annak fontosabb változásait, kiemelkedő eseményeit. A folyóirat, s vele együtt az általam kutatott, vizsgált címlapok az államszocialista rendszer valamilyen lenyomatai.  Függetlenül attól, hogy egy lapszám mennyire született az államszocializmus szellemében, hogy éppen próbált a cenzúra vasfoga között átcsusszanni vagy egy behódoló a rendszert dicsőítő vezércikkel indult, minden részlete árulkodik valamiről, egy kor lenyomata.

(Milyen, a nőkkel kapcsolatos reprezentációs sajátosságokat fedeztél fel a Dolgozó Nő címlapjait vizsgálva?)

Erre a kérdésre elég nehéz válaszolni, mivel a kutatásom eddigi összegzésének tekinthető, körülbelül negyven oldalas dolgozat sem elég arra, hogy a Dolgozó nő ilyen jellegű vonatkozásait tárgyaljam. Amit mindenképp kiemelnék, hogy, ahogyan a rendszer által „népszerűsített” nőideálról beszélve is megkülönböztethetünk korszakonként változó, árnyaltabbá váló nőtípusokat, úgy a folyóirat „címlaplányai” is változnak. A ’40-es évek vége és az ’50-es évek eleje a militáns nőalakot népszerűsíti, a minden fronton helytálló nőt, aki egyszerre katona, anya és feleség vagy éppen bányász, traktorista és közben boldogan nevelgeti gyermekeit. Az ’50-es évek második felétől kissé árnyaltabbá válik a kép, a könnyűipar munkásai, szövőnők, cukrászok, mérnökök is helyet kapnak a címlapokon, majd lassacskán az értelmiségi munkák (vagy talán helyesebb, ha azt mondjuk, hogy a termeléssel nem szorosan kapcsolódó szakmák) is megjelennek: tanárnő, gépíró kisasszony, orvos. A ’60-as évek második felétől bővül ki teljesen a szakmák és a szerepek skálája, akkor már a nő mint sportoló (tornász, sízőnő, műkorcsolyázónő) és a nő mint művész (színésznő, festőnő, keramikusnő) is feltűnik. A háziasszony és anyaszerep mellett a kiránduló vagy a divattal foglalkozó nő is megjelenik, de csak elvétve, a 3-4. lapszámon. A szakmák változnak a különböző korszakokban, de az anya-szerep állandó, épp ezért nagyon sok címlapon a nők gyerekekkel jelennek meg vagy akár csak gyerekek tűnnek fel. A központban mindig a fiatal nő áll, aki tettre kész, előtte a jövő, építheti a szocializmus, idős nő vagy nagymama egy címlapon sem látható a több mint 400-ból. Természetesen a címlapok összhangban állnak a folyóirat szöveges tartalmával, a két elem együtt „dolgozó” az ideális nő képének kialakításán az olvasóban.

Ugron Nóra: Szégyen és (poszt)szocializmus Sofi Oksanen Tisztogatás c. regényében

(Hogyan kapcsolódik a kutatási területed a konferencia tematikájával?)

A konferencián egy kortárs finn író, Sofi Oksanen Tisztogatás (2008/2010) című regénye kapcsán tartottam szemináriumot. Oksanen életműve szorosan kapcsolódik az államszocializmus témájához, mivel a félig finn, félig észt író három regénye is Észtország 20. századi történelmével foglalkozik. Ezek a regények egy tervezett tetralógia részei, amelyben Oksanen női karakterek nézőpontjai által igyekszik a múlt század Észtországáról beszélni mikrotörténelmi szempontból. A Tisztogatás ennek a tetralógiának a második darabja. Szó van benne a második világháborúról, államszocializmusról és a postszocialista kilencvenes évekről is. A szemináriumon nem csupán a műről, hanem a regény témája és beszédmódja kapcsán beszélgettünk univerzális, rendszerszintű problémákról, konkrétan például a szexuális erőszakhoz, az áldozat- és elkövető viszonyához, illetve az erőszakos rendszerbe implikálódó egyénhez kapcsolódó szégyenről.

(Miben látod Sofi Oksanen aktualitását kelet-európai kortárs olvasói nézőpontból?)

Az előző kérdésre adott válaszomból már következik is: Oksanen Észtország történelme kapcsán hasonló helyzetekről és problémákról beszél, mint amelyek a kelet-európai országokat is érintik. Ezen kívül, a női nézőpontból adódóan például a nők elleni erőszak és a nőket érintő elnyomásról is szó van, mind a szocialista diktatúrákhoz, mind a (posztszocialista) kapitalizmushoz kötődően. A szexuális erőszak és a szégyen tematikái univerzális kérdések, de tulajdonképpen a szovjet blokkhoz és államszocializmushoz kapcsolódó specifikus történelmi tér és idő sem valami elzárt jelenség, ami csak észtországi, finnországi vagy kelet-európai nézőpontból lenne releváns. Érdekes például, hogy Oksanen legtöbb regényének van egyfajta transznacionális kontextusa: a Tisztogatásban a második világháború és az államszocialista diktatúrával kapcsolatban megjelenik az észtországi nacionalizmus és az államszocializmus idején a nacionalizmushoz köthető ellenállásnak a Holokausztban való részvétele. Továbbá az észt ’90-es évek kapcsán a regény utal Észtország és az észt szempontból nyugatinak tűnő Finnország kapcsolatára az észt nemzeti és kulturális identitás kialakulásában, illetve szó van a ’90-es évektől az államszocializmus maradványaira rányomuló, a hiperkapitalizmusban fellendülő sex trafficking és a nyugati kapitalista fogyasztói társadalom viszonyáról, vagy amire már utaltam, a szexuális erőszak is rendszereken és történelmi korokon átívelő problémaként jelenik meg.

A konferencia egyik szemináriumának a témája a feminizmus és államszocializmus kapcsolata volt. Az Oksanen által írt herstoryk is ide kapcsolódnak. Egy újabb, néhány hónapja magyarul is megjelent regénye, a Norma (2015/2016) kapcsán Oksanent a nők mai helyzetéről és a szovjet megszállás viszonyáról kérdezték egy interjúban. Idézném a válaszát: „A szovjet rendszerben a felszínen egyenlőség volt, és elméletben eltörölték a genderek közti különbségeket, miközben persze mindenki tudta, hogy valójában nincs egyenlőség. Viszont tényleg több nő töltött be olyan pozíciókat a munkaerőpiacon, amelyekből nyugaton jellemzőbb volt a férfiuralom, például sok volt a mérnöknő vagy a női középvezető. Ugyanakkor a kommunizmus miatt a világnak ezen a részén sosem jött el a feminizmus harmadik hulláma, sem mindaz, ami a hatvanas években történt a nyugaton. Nem zajlott párbeszéd a genderkérdésről vagy a nők helyzetéről, hiszen egyértelműnek tartották, hogy a szocialista nőkkel minden rendben van. Ez pedig kihat a mai helyzetre is. És mivel a Szovjetunió annyira támogatta az egyenlőséget, ez a szó már egyáltalán nem hangzik jól. Ezt a szót már megfertőzték; talán újat kellene kitalálni helyette, hogy ne legyen annyira szovjetes hangzása.” (teljes szöveg itt)

Végül pedig, amit Oksanen – és ebben az esetben a Tisztogatás egyik fontos tulajdonságának tartok, az az, ahogy a fordulatos és folyamatos drámai feszültséget tartalmazó cselekmény, a szubjektív hangú elbeszélés, az érzékletes, erősen testi és képi ábrázolásmód, a személyes, mikrotörténelmi nézőpontok és történetek révén sikerül a társadalmainkhoz kapcsolódó univerzális kérdésekről beszélnie árnyalt, komplex, sokféle kontextusban és kontextusból érthető módon.

Bíró Noémi: Államszocializmus és feminizmus

(Hogyan kapcsolódik a kutatási területed a konferencia tematikájával?)

Az államszocializmus és a posztszocializmus feminista nézőpontból való vizsgálata mára egy népszerű és produktív kutatási területté vált Kelet-Európában. Mindezt megalapozza egy, a neoliberalizmus kritikájából származó érdeklődés államszocializmus és feminizmus kapcsolata iránt, illetve a marxista feminizmushoz való visszafordulás. Az elmúlt kb. tíz évben a kutatások középpontjába a szocialista államok hivatalos nőszervezetei kerültek, összefüggésben a női ellenállás, illetve az állam- és posztszocialista biopolitikák kérdésével, nemcsak történeti, hanem filozófiai szempontból is, bár ezen kutatások eredményei vitathatóak és vitatottak is, ahogy ez Nanette Funk szövegéből, és a szöveg vegyes fogadtatásából is kiderül. Ebből a kontextusból engem leginkább a hatalom, az ellenállás és a cselekvőképesség (agency) összefüggésének kérdése foglalkoztat, vagyis az, hogy hogyan jutottak cselekvőképességhez a nők akár egyéni, akár intézményes kontextusban az államszocialista rendszerek alatt.

(Szerinted mi az összefüggés az államszocializmus és a feminizmus között?)

Nanette Funk cikke amelyet szemináriumi szövegnek választottam, olyan „revizionista” feminista szerzőkkel száll vitába, akik szerint az államszocializmus nőkre vonatkozó politikája „barátságos”, a nők számára kedvező volt, illetve azokkal, akik szerint a szocialista nőszervezetek nem a párt akaratának végrehajtói voltak, hanem az ellenállás terei, vagyis rendelkeztek cselekvőképességgel. Funk ezekhez az álláspontokhoz képest egy valamivel árnyaltabb képet próbál festeni arról, hogy milyen hatással voltak az államszocializmus (bio)politikái a nőkre, és hogy mennyiben tekinthető feministának az erre adott válasz. Szerinte a nőszervezetek működésében megfigyelhető ellenállás nem egyetlen, abszolút formában történt. Inkább beszélhetünk egyéni ellenállásról egy „engedelmes” intézményes keretben, vagy passzív ellenállásról. Gyakran az államszocialista politika elleni tiltakozás éppen az állam akarata végrehajtásának sikertelenségében nyilvánult meg.

Mindebből szerintem arra következtethetünk, és számomra ez a feminizmus és államszocializmus egyik legfontosabb összefüggése, hogy a női cselekvőképesség egyéni, ezt pedig az államszocialista politikák se nem támogatták, se nem akadályozták egyértelműen. Sem az államszocializmus politikái nem voltak feltétlen nőpártiak, sem a nőszervezetek feltétlenül feministák, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne találnánk példát női ellenállásra államszocialista kontextusban. Még ha egy-egy nőszervezet nem is tett többet a párt akaratának végrehajtásánál, tagjai, az intézményes kereten kívül, rendelkezhettek valamennyi cselekvőképességgel. A Lengyel Nőliga egyes tagjai például, ellenállásképpen, nőknek biztosítottak politikai oktatást. Tagjai aktivizmusa ellenére azonban maga a szervezet, legalábbis szándékait tekintve, nem nevezhető ellenállónak.

Bagi Zsolt: Hogyan tűnt el az emancipációs diskurzus a magyar irodalomelméletből a 70-es években?

(Hogyan kapcsolódik a kutatási területed a konferencia tematikájával?)

Egyrészről egy könyvön dolgozom jelenleg, ami a kulturális emancipáció mai lehetőségeivel foglalkozik, másrészről mindig is foglalkoztam elkötelezett irodalomelmélettel. Ebből következően elkezdett érdekelni a magyar irodalomelmélet ’70-es évekbeli fordulata, amely egyrészt megteremtette a mai korszerű irodalomértésünket – amelynek mindenestül elkötelezettje vagyok –, másrészt azonban feleslegesnek, károsnak végül pedig nevetségesnek tekintette az irodalomelmélet emancipatorikus diskurzusát – amelynek szintén elkötelezettje vagyok. Már egyetemista koromban feltűnt az a disszonancia, amely a magyar irodalomelmélet és az angolszász között volt a nyolcvanas években: az angolszász cultural studies ekkoriban éppen ellentétesen, egy emancipatorikus irodalomfelfogás felé mozdult el, miközben ugyanazokra a szerzőkre hivatkozott, mint a mienk. A konferencián azt az elméleti kontextust vizsgáltam, amelybe a francia posztstrukturalizmus Magyarországon érkezett, és ami azt kellett, hogy okozza, hogy elvesszen annak emancipatorikus elköteleződése.

(Miben látod Lukács György aktualitását, és hogyan határoznád meg az emancipatorikus irodalomelmélet fogalmát?)

Lukács György kicsit sem aktuális. Egy pártértelmiségi volt, konzervatív ízléssel és konzervatív világnézettel. Nem volt forradalmár, illetve amikor meg az volt, abból se jött ki semmi jó. Nagy humanista volt és a humanizmus ma nem aktuális. Kései korszakában feleslegesen hosszú könyveket írt, amelyek nagy része – azt hiszem részben azért, mert nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy mindenki számára érthető legyen és mindenki számára kultúrát közvetítsen – merő szócséplés.

Másrészt viszont Platón sem aktuális. Utálta a demokráciát és esszencialista volt. Kant kicsit sem aktuális, még annyira se, mint a ’80-as években volt, amikor néhány esszéjét a magyar értelmiség politikai fegyverként használta. Kopernikuszi fordulatát éppen most fordítja vissza néhány fiatal filozófus. Ha aktuálissá tehetők, az jelenkori gondolkodók munkájának köszönhető. Lukács egészen egyszerűen egy nagy filozófus. Amikor élő kapcsolatban áll a nyugati kultúrával, akkor rendkívüli minőségérzékről is tanúbizonyságot tesz, nem igaz, hogy ne ismerné a korszerű művészetet, nagyon is tudja, kivel kell vitatkozni. Később egyre inkább elszakad az élő művészettől és irodalomtól, és klasszicizmusa szinte dogmatizmussá változik. De aki ma Lukácsot olvas, az esztétikai műveltség olyan kanonikus formájával találkozik, amelyet azt hiszem, sehonnan máshonnan nem lehet megszerezni. A modernitás nagy esztétikai diskurzusa Lukácsban kap összegzést.

Emancipáción én két dolgot értek: egyenlősítést és képessé tételt. Emancipatorikus egy társadalmi folyamat akkor, ha kiterjeszti az egyenlőség terepét és képessé teszi a társadalmi alanyokat a társadalmi cselekvésre. Mindkettő lényeges: a puszta egyenlőség nem elég, egyenlőség nélkül a képessé tétel pedig csak a társadalmi dezintegrációt erősíti, végső soron felszámolja a társadalom tagjai közötti politikai közösséget. A kérdés az, hogy milyen emancipációs szerepe lehet az irodalomnak. A modernitásban azt tételezték fel, hogy az irodalom – a kultúra más mozzanataival együttműködésben – képes lehet közvetlenül emancipálni széles tömegeket, gyakorlatilag a teljes társadalmat. Ez ma nem tűnik lehetségesnek, és inkább úgy tűnik, soha nem is volt lehetséges. De képessé tenni sokféleképpen lehetséges, és nem csak politikai egyenlőség létezik. Az emancipatorikus irodalomelmélet feladata az én olvasatomban annak kutatása, hogy milyen sajátos lehetőségei vannak az irodalomnak, olyanok, amelyek csak rá jellemzőek, nem pedig a politikai felszabadulásra. A politikai, gazdasági, stb. emancipáció az esztétikaival rendszerszerűen függ össze, nem pedig pontról pontra. Néha a gazdaságilag legkevésbé sem emancipált kulturális termékek (mint például tömegáruk) is lehetnek felszabadítóak és fordítva: a kommercializálódástól leginkább megóvott magaskulturális termékek is lehetnek tökéletesen hasztalanok emancipációs szempontból. Nincs közvetlen kapcsolat e két rendszer között, de ez nem jelenti, hogy nincs semmilyen kapcsolat.

K. Horváth Zsolt: Társadalmi tervezés és emancipatorikus közpolitika: a magyar közoktatás rekonfigurációja 1945 és 1950 között

(Hogyan kapcsolódik a kutatási területed a konferencia tematikájához?)

A konferencia témája jól illeszkedik kutatási témámhoz. Jóllehet egyre inkább a két háború közötti, a magyar baloldali gondolkodáshoz, művészi és politikai cselekvéshez kapcsolódó problémák érdekelnek, nem hagyható figyelmen kívül az, hogy az 1919 után megfogalmazódó gondolatok és törekvések, valamit megvalósuló gyakorlatok mennyiben kapcsolódnak az 1945 utáni rövid időszakhoz, illetve az 1948 utáni államszocialista hatalom gyakorlásához. A baloldal (szociáldemokrata, baloldali és népi kommunista, korschista, szindikalista) szempontjából hol a szakadás és miben áll a folytonosság? Ugyanígy kérdés, hogy a közbeszédben az 1990-es rendszerváltás formálta leegyszerűsítő, retroaktív államszocializmus-kép mennyire befolyásolja a rendszer történeti megítélését? Másképpen fogalmazva, ha egy komplex rendszert a biztos, már-már szükségszerű vég felől közelítünk meg (holott a történeti szükségszerűség eléggé avítt módszertani szempontból), akkor mennyire torzul el a látásunk? Nyilván a Római Birodalom története sem írható le pusztán a bukás perspektívájából, így érdemes volna a szovjet rendszert saját korának nézőpontjából is szemügyre venni, valamint a társadalomtörténeti perspektíva bevezetésével arra is rákérdezni, hogy kik voltak a baloldaliak, és mit akartak? A baloldali pártok korántsem voltak homogén tömbök, így illő volna az osztályhelyzetből kiindulva megértenünk a cselekvőket motiváló sokféle értéket és stratégiát. A workshopon a magyar oktatás 1945 és 1949 közötti módfelett progresszív reformját igyekeztem bemutatni, mellyel egyebek mellett az volt a célom, hogy láthatóvá váljon: a háború utáni újrakezdés sokkal összetettebb volt, s számos pozitív elemet foglalt magában. A Mérei Ferenc, Faragó László, Kiss Árpád és mások vezette baloldali nevelésügyi reform – minden hibájával együtt – az évszázad legátfogóbb, a társadalmi egyenlőtlenségeket korrigálni vágyó szakpolitikai intézkedése volt (pláne, ha összevetjük a posztszocialista oktatásügy anakronisztikus törekvéseivel). Az oktatásügy konkrét példáján, ill. egyes emberek munkásságának biografikus megközelítésén át két olyan dimenziót is meg szerettem volna vizsgálni, mint az emlék és a terv. E kettő bevezetése a történeti elemzésbe ugyanis lehetővé teszi azt, hogy rákérdezzünk arra is, ami a múltban befejezetlen maradt.

(Milyen lehetőségeket látsz a demokratikus oktatásformák alkalmazására?)

A mai Magyarországon az oktatás demokratizálására minimális esély van. Ez persze nem új jelenség, s ennek megvannak a történeti okai, vagyis nem tudható be csakis az utóbbi néhány év kártékony és retrográd szemléletének. Magyarország, más kelet-európai országokhoz hasonlóan csak nagyon kevés demokratikus hagyománnyal rendelkezik, mely a napi gyakorlatban azt jelenti, hogy fel sem merül, hogy a vita, a megbeszélés, a kollektív munka és döntéshozatal része lehetne az oktatásnak. Márpedig, ha a nevelés világát és színhelyét az iskolát egy kis társadalomnak képzeljük el, ahol a gyermek a szocializáció, vagyis a társadalmi emberré válás folyamatában fokozatosan elsajátítja a körülötte lévő világ szabályait, úgy egyszerű volna belátni a demokratikus nevelés fontosságát. A workshopon levetítettünk egy részletet a Mérei Ferenc szakértői háttérmunkájával készített Módszerek (1968, rendezte Vas Judit) című pedagógiai dokumentumfilmből. A film három, az óvodában, kísérleti jelleggel alkalmazott vezetési modell mutat be: a vakfegyelemre épülő, a laissez-faire és a demokratikus nevelési modellt. Az ilyen vetítések alkalmával akaratlanul is megfigyeli az ember a közönség reakcióit, s minden esetben a vakfegyelemre épülő modell bemutatásakor ismert magára a résztvevők többsége. A film 1968-ban készült, s egy, az 1930-as években, Kurt Lewin által elvégzett kísérletet vette kiindulási alapnak. Az, hogy 2016-ban ki-ki ilyen egyértelműen felismerte saját egykori iskolai légkörét a lewini vakfegyelemre épülő modellben, nem sok jót sejtet annak tekintetében, hogy milyen esélyei vannak mifelénk a demokratikus nevelésnek.

Résztvevői megfigyelés:

(Emelj ki egy összefüggést, amely számodra fontosnak tűnt a konferencián felmerülő problémakörök közül – amellyel kapcsolatban ötleteid merültek fel, vagy olyanokat, amelyek összekapcsoltak előadásokat vagy beszélgetéseket.)

P. Simon Attila:

Nehéz volna kiemelni egyetlen olyan összefüggést, ami egységbe foghatta volna az elhangzott előadásokat, a közös munkát és a közös gondolkodás során megfogalmazott következtetéseket, hiszen az előadók és a résztvevők is számos különböző tudományterület képviselői voltak. Amit mégis kiemelnék, az egyszerre tartalmi és formai, vagyis az itt-és-mostban létrejövő közösség működését meghatározó dolog. Azokról a határátlépésekről van szó, amelyek megbontották a konferencia megszokottnak tekinthető menetét: a csoportmunkák, melyek során hallgatók és tanárok közösen, egy néhány fős csoport egyenlő tagjaiként dolgoztak szövegértelmezésen, fotómontázson; vagy amelynek során az utcákon barangolva szemügyre vehettük és befogadhattuk Kolozsvár szocreál és szocmodern építészetét. Talán túlzónak tűnhet, magamban mégis az elmélet és a gyakorlat ritka találkozásaként tartom számon ezt a három napot.

Barazsuly Viktória Adrienn:

Nem konkrétan a konferencia témájához kapcsolódó vagy a felmerült gondolatokat tövábbszövő elképzeléseket emelném ki, hanem az egésznek a metodológiáját. Nagyon hasznosnak találtam a különböző szemináriumokat, műhelyfoglalkozásokat, mert ekkor láttam a leginkább a konferencia interdiszciplináris jellegét megvalósulni, betekintést nyerhettem olyan gondolkodásmódokba, szemléletekbe, amelyeket nem feltétlenül szoktam alkalmazni. Ezek a szemináriumok szabadították fel leginkább a gondolatokat, a kiscsoportos eredmények bemutatása gyakran beszélgetésbe, egymás kiegészítésébe csapott át. Ha viszont ki kéne emelnem egy olyan szakmai hozadékot, tapasztalatot, amit biztosan tovább fogok vinni, és a konferenciának köszönhetem, hogy egyáltalán elkezdtem foglalkozni vele, az a szocmodern épületek, Kolozsvár külvárosi negyedeinek megismerése, végigjárása. Eddig is érdekelt ez a fajta épített örökség, de a konferencia nélkül még sokáig csak távoli célként lebegett volna előttem. Látva azt, hogy mások is lelkesek lettek a történeteket hallgatva vagy másként néztek azokra az épületekre, amelyek előtt akár nap mint nap elhaladnak, újabb löketet adott számomra.

forrás: Központi Egyetemi Könyvtár, Kolozsvár – Időszaki kiadványok gyűjtemény

Mini-bibliográfia:

Tóth Gödri Iringó:

Sütő–Egeressy Zsuzsa: Nőkép egy kommunista nőlapban. in Korunk – Női szerepek. 2007/03.

Tóth Eszter Zsófia: Kádár leányai – Nők a szocialista időszakban. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2010.

Olteanu, Cristina: Femeile în România comunistă. Studii de istorie socială. Politeia, Bucureşti, 2003.

Ugron Nóra:

Prezi bemutató, háttéranyagokkal: https://prezi.com/czgyhul62xpr/szegyen-es-posztszocializmus-sofi-oksanen-tisztogatas-c-r/?utm_campaign=share&utm_medium=copy

Bíró Noémi:

Nanette, Funk: „A very tangled knot. Official state socialist women’s organizations, women’s agency, and feminism in Eastern European state socialism”. in European Journal of Women’s Studies, 2014, Vol. 21(4) 344–360.

Bagi Zsolt:

Primér:

Szerdahelyi István (szerk.): A strukturalizmus-vita. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1977.

Lukács György: Az esztétikum sajátossága. Fordította Eörsi István, több kiadás.

Szekundér:

Bezeczky Gábor: „A strukturalizmus Magyarországon”. 2000, 2006/4.

K. Horváth Zsolt:

Bibó István: A magyar demokrácia válsága. in Válogatott tanulmányok, 1945–1949, Huszár Tibor (vál.), Budapest, Magvető, 1986, II. kötet.

Bibó István: Korunk diagnózisa. Mannheim Károly új könyvéhez. Társadalomtudomány, 1943/ 4–5. sz.

Felkai Gábor: Mannheim Károly. Budapest, Új Mandátum, 1999.

Mannheim Károly: A szociológia jelenkori feladatai. Budapest, 1945.

Mannheim Károly: Diagnosis of our Time. London, 1943.

Mannheim Károly: Freedom, Power and Democratic Planning. London, 1951.

Meja, Volker: Crisis and Planning in the Work of Karl Mannheim (PhD, Brandeis University, 1984), Ann Arbor, University Microfilms International, 1985.

Mérei Ferenc: A gyermek világnézete. Gyermeklélektani tanulmányban. Budapest, Anonymus, 1945.

Mérei Ferenc: Az együttes élmény. Társadalomlélektani kísérlet gyerekeken. Budapest, Officina, 1947.

Mérei Ferenc: Demokrácia az iskolában. Neveléselmélet és iskolakutatás, 4. évf. (1985) 3. sz., 7-90.

Piaget, Jean: Az én-központú és társadalom-központú gondolkodás viszonya. in Szociológiai tanulmányok, Budapest, Osiris, 2005, 330-344.

White, R. és Lippitt, R.: A vezető viselkedése és a tagság reakciója háromféle „társadalmi klímában”. in Csoportlélektan, Pataki F. (szerk.), Budapest, Gondolat, 1969, 315-345.

Hozzászólás

Hozzászólás