Florin Poenaru: Tea vagy kávé?

A PSD bakot lőtt a sürgősségi kormányrendeletek általi módosításokkal. Kétség sem férhet hozzá, hogy a cél Dragnea (és mások) megmentése volt – ez eléggé nyilvánvaló. De ez semmilyen formában nem oldja meg a börtönök túlzsúfoltságának problémáját, sőt, egyértelmű a rendelkezések osztályjellege, mivel nem a legszegényebbek, hanem a közalkalmazottak megsegítése a cél. Egy olyan intézkedés ez, amely még a párt társadalmi bázisát is antagonizálja, azokat, akik a PSD gazdasági programja miatt szavaztak a pártra. Számukra a politikusokkal szemben gyakorolt kegyelem amúgy is igazságtalanságot jelent, főként ebben a kontextusban, amikor mindez célzottan, arrogánsan és fű alatt történik. Erről másként vélekedni és érvelni a valósággal és a logikával való opcionális viszonyt jelentene.

Hogy miért ilyen sietősen, miért ebben a formában és miért rögtön a választási győzelem után, amely erős mandátumot jelntett a PSD-nek – ezek másodlagos, és valószínűleg irreleváns kérdések. Dragnea kétségbeesett, ez könnyen kikövetkeztethető, de ugyanilyen könnyű észrevenni az önkormányzati, de a központi politizálásba átemelt politika művelésének reflexeit is. Emellett újra csak tisztán látszik a pártkáderek hiánya, pontosabban felkészültségük és politikai hatékonyságuk hiánya. Iordache? Please. A kampány során még Dragnea is tehetséges politikusnak tűnt, de csak mert Alina Gorghiuval kellett megmérkőznie. A választások után már inkább tucatpolitikusnak tűnik. Amikor csak azért kerülsz egy párt élére, mert a többi vezető vagy börtönben ül, vagy épp oda tart, nos, nem lehetnek túl nagy elvárásaid. A Trump beiktatásán való részvétel után rögtön jött a következő baklövés a kormányrendeletekkel, majd egy még nagyobb hiba, hogy azt nyilatkozta, hogy nem is ismeri a rendeletek tartalmát. Mindez alig három hét alatt. A PSD-tagok reakciója pedig szimptomatikus: sehol egy különvélemény, sehol egy árnyaltabb megközelítés, semmi szembeszegülés. Sőt, a párt egyik szenátorának (akinek, egyelőre tisztázatlan indokok alapján, balos hajlamokat tulajdonítanak) még azt a mutatványt is sikerült végrehajtania, hogy támogassa a rendeleteket, miközben kidolgozásukért a pártba “beszivárgott” titkosszolgálatot hibáztatta.

Másfelől a teljesen jóhiszemű emberek teljes joggal mentek ki az utcára. Ha nem tetszik, amit a kormány csinál, felháborodsz, és tüntetsz. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ezek a tüntetések nem csak a kormány bizonyos tervei ellen szóltak, hanem evidens módon az állam bizonyos (akár elnyomó hatalommal rendelkező) intézményei, továbbá egyben Iohannis elnök melletti állásfoglalások is voltak. Olyan tüntetések, amelyek a korrupció elleni harc folytatását sürgették, de ily módon el is vonatkoztattak a korrupcióellenes kampány inherens problémáitól, annak nyilvánvalóan politikai természetétől és főként visszaéléseitől. Tiltakozol a kormány visszaélései ellen, de szemet hunysz a korrupcióellenes harc visszaélései felett. Figyelemmel követed, hogy mit művel a kormány, de nincs semmi mondanivalód arról, mi történt mindenki szeme láttára a SRI-nél Coldea tábornokkal, a korrupcióellenes harc egyik oszlopával? Éppen ez a szelektív figyelem volt az, ami kirajzolta a tüntetések részrehajló voltát.

A felháborodás normális, a tiltakozás természetes. Csakhogy megint lehetetlen helyzetben vagyunk. Az PSD-ellenes tüntetések létrehoztak – hányadjára? – egy átfogó koalíciót, amelyben jószándékú, jóérzésű emberek keverednek mindenféle opportunistával. Tapalaga és Neamțu a tüntetők között – ez egy rossz vicc. Ennél is szörnyűségesebb egyes ellenzéki, főleg PNL-s politikus tüntetésekhez való hozzákapcsolódása. A PSD mindig is “branülként” élesztette újra a jobboldalt, amikor annak nagy szüksége volt erre. Most is ez történik. Ugyanakkor a rendeletek és az erre adott reakciók újra eltemetik azt a néhány helyi vonatkozású, baloldali elképzelést és projektet, amelyek még egyáltalán léteztek. Az első áldozatok éppen a PSD soraiból kerültek ki, az a maroknyi baloldali érzelmű ember, akik, hallgatásuk miatt is, hiteltelenné váltak.

Bármennyire fontos is, a sürgősségi kormányrendelet csak ürügy. Ezt a filmet már sokszor láttuk az elmúlt években. Egy olyan tömeg mozgósítása, utcára vonulása, amely számára a PSD az abszolút rosszat jelenti, a “vörös pestist”. Az utóbbi öt év mindegyikében tüntettek a PSD ellen: 2012-ben (nyáron), 2013-ban (a Verespatak-ügy), 2014-ben (Iohannis megválasztása), 2015-ben (a Colectiv-ügy), és most 2017-ben, miután a PSD simán megnyerte a parlamenti választásokat.  Horațiu Pepine helyesen látja, hogy végül is egy olyan helyzetről van szó, amelyben a PSD ellenfelei nem békéltek meg a választások eredményeivel, de kellő erejük sem volt, hogy ezeket az eredményeket a maguk idején befolyásolják. A PSD nem csak azért nyert, mert saját szavazói megszavazták, hanem azért is, mert az ellenzék nem kapott elegendő voksot. A kormány tegnapi akciói nem csak a PSD mint párt ellen váltottak ki heves reakciókat (önmagukat baloldalinak képzelő, vagy komoly politikai elemzőként pózoló egyének a párt feloszlatását kérik), hanem, mint várható volt, a PSD-szavazók ellen is. És valójában ez az állandó veszély: a PSD-vel és tetteivel szembeni felháborodás mögött állandóan ott kísért a szavazóik elleni gyűlölet. Costi Rogozanu részletekbe menően is jól elmagyarázta, hogy a “nagyvárosi Románia” és a “teleormani Románia” felszínes ellentételezése mögött osztályok közötti szakadékok és osztályérdekek hosszú sora található, és, főleg, a kisebb vagy nagyobb, lokálisabb vagy globálisabb tőkeprofit érdekében elkövetett törvényes visszaélések figyelmen kívül hagyott története. A korrupcióellenes harc nem látta – és nem is láthatta – ezeket a visszaéléseket, mint ahogyan azt sem láthatta, hogy az átmenet időszakának következményei egyesek, a többség számára, drámaiak voltak.

Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy a konfliktus a korrupt PSD és a nép, vagy legalábbis a “jó” nép között feszül, a “rosszak” ugyanis a PSD szavazói. A sürgősségi rendelet keltette felháborodás és az utcai megmozdulások pedig elmélyítik ezt a benyomást. De a szembenállás valójában más, sokkal súlyosabb természetű. Teljesen egyértelmű politikai helyzetben vagyunk, amelyben a PSD igenis politikailag képviseli a népesség egy részének törekvéseit és érdekeit. A PSD ellenfelei pedig nem tudtak saját érdekeiknek politikai kifejezést adni, vagy ha igen, az most már irreleváns a parlamenti játszmákban, sőt, nem tűnik úgy, hogy igazán akarnák ezt. Érdekeiket közvetlenül, a választások közvetítését megkerülve szeretnék az állammal szemben kifejezni. “A DNA-ra szavazok” – ez először egyszerű publicisztikai fordulatnak tűnt, de valójában pontosan kifejezi azt az elvárást, hogy bizonyos állami intézmények a népakarat hordozói legyenek, ámde nem a szavazás által, hanem a választási rendszeren kívül helyezkedve. Ilyen körülmények között a lakossági támogatás gyakorlatilag az utcáról közvetlenül az intézményekbe hatol, ezért a tiltakozók nem csak a PSD ellen tüntetnek, hanem implicit módon bizonyos állami intézmények mellett is kiállnak. Szinte precedens nélküli helyzet ez, amelyben egy kormány bírálói nem saját politikusaikat szeretnék pozícióba jutattni, hanem azt szeretnék, hogy ezek bukjanak el annak érdekében, hogy ne akadályozzák más intézmények tevékenységét.

Ebben a kontextusban a technokrata Cioloș-kormány, illetve Cioloș arra irányuló vágya, hogy a választásokon való részvétel nélkül is miniszterelnök maradjon, mind beszédes elemek ugyan, de nem a legfontosabbak. Az állam elnyomó intézményeinek autonomizálása – erről korábban már írtam –, valamint ezen intézmények bármiféle, nem csak politikai, de nyilvános kontrollról való leválasztása fontosabb tünetek. Gyakorlatilag bizonyos állami intézmények láthatatlan szálakkal összefűzött rendszere alakult ki (és ezek a szálak sokszor a legalitás határát súrolják, ha nem éppen illegálisak), és ez a rendszer nem csak a politikai kontroll, de bármilyen független perspektíva kényszere alól is mentesül. A szánalmas mód, ahogyan a Coldea-problémát “megoldották”, vagy az eljárás, ahogyan a Kövesi asszony plágiumügyét vizsgálták, illetve eldöntötték, csak néhány vonatkozó példa. Újabban úgy tűnik, hogy a nemzeti költségvetés is kivonható a politika érvényességi köréből, és kontroll nélküli zónába helyezhető, különös tekintettel a titkosszolgálatok költségvetésére.

Járulékos kárként maga a demokrácia esik áldozatul, a szó legliberálisabb-polgáribb értelmében. Annál bizarrabb azok hallgatása, akik a demokrácia védelmére építették karrierjüket. Jónéhány éve a hatalmi ágak szétválasztásának elvét gyakorlatilag felfüggesztették (a törvényhozást kizsigerelték, a bírói hatalom feletti kontroll nem létezik). Sőt, a szemünk előtt megy végbe a végrehajtó hatalom kettészakadása (vagyis a kormány és az elnök közötti szakadás elmélyülése). Az állami intézmények jelenleg két tengely mentén szerveződnek: egyfelől ott van az államelnöki hivatal és a hatalmi intézmények, másfelől a kormány és a neki alárendelt intézmények. Nem véletlen, hogy Iohannis elnök a rendeletek megszavazása után rögtön a Legfelsőbb Bíróságra sietett, hogy közös megoldást keressen érvénytelenítésükre. Ez tulajdonképpen a honi politikai harc fő ellentmondása, amely maga alá rendeli, és végeredményben irrelevánssá teszi az összes többit. Ez az, ami a saját örvényébe vonzza az utcai megmozdulásokat is, amelyek ily módon elkerülhetetlenül az elnöki tengely támogatását képviselik.

A rendeletek ellen igenis tiltakozni kell, csak ezzel nem oldunk meg semmit, ami a fő problémát illeti. A helyzet kilátástalannak tűnik.  Egyfelől ott van a PSD, amely a provinciális eredetű (kis- és középurbánus) politikát képviseli, helyi cinkossági viszonyok, klánok, családok, egymásbafonódások jellemzik, egy rendkívül hierarchikus, feltétel nélküli lojalitásra épülő rendszer, amely nem tolerál semmiféle elhajlást vagy ellenvéleményt, tagjaival szemben adakozó, ellenfeleivel szemben azonban hajthatatlan, konzervatív és rasszista. Szó sincs a legszegényebbek (akik éppen a kisvárosok reflektorfény nélküli tereiben vannak gettósítva és kirekesztve), de még a legprekáriusabb proletariátus politikai képviseletéről sem, a párt valójában a provincia kispolgárságát és fehérgalléros hivatalnokait képviseli. A PSD itt egy minimálisan funkcionáló szociális védőhálóként működik, amely az alulfejlettség egy rendkívül patriarchális újraelosztási rendszerét működteti.

A szembenálló póluson ott vannak az autonomizált állami erőszervezetek, ezeket karrierbürökraták vezetik – olyan havi fizetéssel, amely a legfelső 5 százalékba emeli őket –, akik fel vannak mentve bármiféle nyilvános kontroll alól, és akiknek semmiféle bizalmuk sincs a demokrácia formális intézményeiben, éppen azért, mert ezek mechanizmusai révén a tömegek korrupt politikusokat segíthetnek hatalomra.

Traian Ungureanu (TRU) egyik aktuális javaslata kínál ugyan kiutat, de ez rosszabb, mint a jelenlegi helyzet, noha nagyon is valószerű. Ungureanu abból a helyes felismerésből indul ki, hogy a korrupcióellenes harc nem győzhet, és nem lehet sem működőképes, sem népszerű, ha nem jár együtt a demokratizálódással és a népesség életszínvonalának emelkedésével. Egy nincstelen és alulfejlett társadalomban, mint a mienk is, folytatja Ungureanu, a jogérvényesülés nem működtethető népszavazással, és azt kockáztatja, hogy egy jó elképzelés marad, amelyet egy maroknyi, saját társadalmi kontextusától leszakadt funkcionárius rosszul alkalmaz.

Mielőtt ünnepelni kezdenénk Ungureanu látványos balra tolódását (látványos, ha figyelembe vesszük keményvonalas konzervativizmusát, valamint egyedülálló gesztusait, melyekkel a Băsescu-rezsim minden iszonyatát védelmezte), a szöveg utolsó bekezdése megadja a helyes olvasat kulcsát. Trump győzelme az amerikai választásokon és a Brexit sikere új világ kezdetét jelentik: a törvényközpontúság illúziójától és az elit által a társadalomra kényszerített modernizációtól megszabadult világét. Ezzel szemben Ungureanu, Trumppal együtt, azt mondja, hogy a modernizációt alulról fölfelé kell végrehajtani, a tömegek jólétének biztosításával kell elkezdeni, így azok meggyőződhetnek a rendszer életképességében, és tisztelni fogják azt.  Egy másik szövegében Ungureanu egyenesen azt írta, hogy a modernizációnak a kommunista modernizáció koordinátáit kellene követnie, de annak ideológiája nélkül: legyen extenzív és expanzív, a legrövidebb idő alatt növelje a legtöbbek számára magasabbra az életszínvonalat.

Ez itt Trump elnök ígéretprogramjának esszenciája. „Make Romania great again!” — vagy legalább olyanná, amilyen a kommunisták idején volt. Ígéretes kezdet egy olyan politikai program számára, mely arra hivatott, hogy konzervatív módon mobilizálja a PSD társadalmi bázisát. Hogy ezt a PSD teszi majd meg, vagy kitalálnak egy új pártot, az más lapra tartozik. Amit fontos észrevennünk abban, amit TRU ír, az az igazságszolgáltatás és a demokrácia közötti kapcsolat. Paradox módon (vagy nem, ha figyelembe vesszük jellemzőit) a korrupcióellenes harc végeredményben a demokrácia beszűküléséhez, valamint a népakarat relevanciájának további eróziójához vezetett. A gazdaságilag és társadalmilag már magukra hagyott embereket másodjára is, politikai és szimbolikus értelemben is kisemmizték.

A Hidegháború idején, a Szovjetúnió és Kína közötti konfliktus csúcspontján az egyik hallgató a következő kérdést tette fel a Jereváni Rádióban: mi a helyes eljárás, ha orosz, vagy ha kínai teát iszunk? Nem ránk tarozik a nagyhatalmak harca, szólt a válasz, a legjobb tehát, ha kávét iszunk.

Hasonló a helyzet a jelenlegi romániai eseményekkel is. Nem ránk tartozik a nagyhatalmak harca: egyik oldalon a PSD, parlamenti többségben, a másik oldalon Iohannis elnök, a titkosszolgálatok, a DNA, a Legfelsőbb Bíróság. Igyunk inkább egy kávét. Csakhogy Traian Ungureanu americanót ajánl nekünk, a konfliktus feloldását Trump féle konzervatív keynesiánus populizmussal, ami az adott kontextusban nem is olyan elképzelhetetlen. Akkor mi legyen, tea vagy kávé? Egyelőre legyen egy tea az utcán, aztán majd meglátjuk.

Forrás: Florin Poenaru: Ceai sau cafea? Critic Atac, 2017.

Hozzászólás

Hozzászólás