Valentin Moritz: Infiernillo (részlet)

Deutsche Version auf der zweiten Seite.
A német eredeti a második oldalon.

Még jó, hogy aggódtam. Nem csoda, egy szánalmas kis lyukon kívül semmi más nem volt a hegyen. Meleg, áporodott szag áradt belőle, félénken szivárgott a kunyhók közé, majd egy nyers gerenda alá hajlott, mint egy Scheuermann-kóros beteg. Sorban aláírattak velünk egy papírfecnit. Belépés csak saját felelősségre. Gondoltam, kösz, ez aztán nagyszerű ötlet. Maltén, Leonie-n és rajtam kívül még egy tucat más turista is velünk volt. Mind bátor kalandoroknak érezhettük magunkat a szakadék szélén. A fényképezők és a szánkból hiányzó kokalevelek miatt azonban hamar kitűntünk a bányászok közül.

A bánya bejárata alatt terült el Cerro Rico kietlen, kráterekkel teli hegyoldala. A lejtők szelíden futottak a város felé, folyamatos, nyüzsgő mozgásban, a minerok vörös sisakjai hatására. Fél órát vártunk mire végre megérkezett a guíank. Kapkodva kezdett el beszélni, szemeit meresztgetve, akár egy őrült.

„Escúcheme, señor turista! Listen, please!”, kiáltotta és ide-oda hadonászott, „I’m your guide today, you call me Bolívar, alright?“

Szemeit forgatta és beszédbe kezdett többek között a bánya történetéről, meg minden másról is – sztorik, amiket napjában háromszor-négyszer is letol, gondoltam.

„Okay, gringito, now please have a look over there, donde se ve la sangre de miles de llamas en la pared.“

Bolívar egy kis kőépületre mutatott a bánya bejárata mellett. Az egész oromzat fekete volt az állatok vérétől.

„Los mineros kill many lamas there“, mondta, „for good luck!“, és mi, turisták egy emberként felmorajlottunk, majd a szokásos reflex – de nem voltunk elég gyorsak, hogy fényképezni tudjunk, Bolívar már menni akart.

„Okay, vámonos, señor turista“, kiáltotta, „go, go, go!” Sebesen haladt előre, mi pedig követtük.

Az Illimani havas csúcsa mögött egy pillanatra még láthattam a nap csillogását. Aztán sötét lett.

Malte és Leonie előttem mentek. Sárga gumicsizmáik világítottak a fejlámpám fényében. Magam mögül a többi turista duruzsolását hallottam, ami idővel csendesedett, végül pedig heves zihálásba váltott. Pár méter után elágazáshoz értünk. A középső járaton mentünk tovább, síneken botorkáltunk keresztül és be kellett húznunk a fejünket.

Elkezdtem izzadni. Minél beljebb hatoltunk a hegy közepe felé, annál forróbb és ritkább lett a levegő. Bolívar tempója egyre gyorsult aztán hirtelen valami hangosan dübörgött és egy lökés érte az előttem lévőket, „Ya vienen!“, hallottam Bolívart. „Step aside, gringo – step aside!“

A fal mentén lévő kis mélyedésekbe húzódtunk. Utána érkeztek. Három zilált, maszatos arcot láttam a táncoló fénycsóvában, tizennégy-tizenöt éves fiúkat. Futva húztak-vontak el köztünk egy kődarabokkal megrakott csillét. Ebbe mindannyian beledobtunk valamit az „ajándékaink” közül, ahogy azt Bolívar a lelkünkre kötötte: kokacserje leveleket tasakban, cigarettát, refrescost, ceibót.

A fiúk a járat végéről lebontott köveket hozták, magyarázta Bolívar. Egy szakasz körülbelül három kilométer hosszú, nyolcvan méteres szintkülönbséggel. Műszakonként húsz-harmincszor fordulnak. Semmiképp nem állhattunk az útjukba.

Továbbmentünk és befordultunk egy sínek nélküli aknába, ahol lemásztunk a törmelékeken a mélybe. Egy hosszú szakasz után, amit négykézláb tettünk meg jutottunk végre a Tío-hoz. Szörnyen rondán ült ott, és várt ránk az óriási farkával. Tágra nyitott szája feketével volt kifestve, kezeit követelődzően maga elé nyújtva tartotta, lábszáraira ugyanolyan sárga csizmákat húztak, mint amilyet mi viseltünk. A felszarvazott marha fejét és ölét mindenütt kokalevelek, cigarettacsikkek és csillogó díszek borították.

Leereszkedtünk a sziklába vájt padokra Tío jobb és bal oldalára.

Tío egy fajta ördög, egy alvilági isten, mesélte Bolívar. A bányászok minden műszak előtt meglátogatják, hogy csillapítsák haragját és szerencséért imádkozzanak. Több tucat Tío-figura van a hegyben, mondta Bolívar, majd rágyújtott egy cigarettára. Malte felé sandítottam, aki fintorogva ült, lábait lóbálva. Leonie, velem szemben, elmerengve figyelt. Bolívar még egy utolsót szívott a cigijéből majd Tío szájába tömte a még füstölgő csikket.

„El Tío nos mata, el Tío nos salva“, dünnyögte. Ezután egy maroknyi kokalevelet szórt a figurára, ivott egy kortyot egy sörösdobozból, a maradékot pedig a vastag vörös farokra öntötte. Komolyan nézett ránk.

„Be obedient, my friend. And he save you.“

Ő mindig is jól kijött Tíóval, magyarázta Bolívar, különben már nem lenne itt. Tizenhárom évesen jött a bányába. Húsz évvel ezelőtt kezdett el turistákat vezetni, az elsők között. A pénzből a lányait fogja egyetemre küldeni.

„Well, gracias a Usted, señor turista! Thank you!“, mondta, a combjára csapott és felállt.

„Let’s go.”

Kicsivel később már egymás után másztunk lefelé egy hosszú létrán.

„Welcome to ‚El Infiernillo‘, mister“, adta hírül Bolívar, majd suttogva tette hozzá: „Duerme el demonio – be quiet, so he won’t wake up, alright?“

Egyesek idegesen nevetgéltek. Malte mellettem állt. „Öregem, ez nagyon adja. Őrület!”, hallottam halkan suttogni.

Én gondolataimba mélyedtem. Meghatott, ahogy Bolívar köszönetet mondott nekünk. Ezáltal a lelkiismeretem is tisztább lett. Mi több a munkások is, akik mellett most már rendszeresen haladtunk el, akik a köveket hatalmas bőrkosarakban cipelték a hátukon, akik sarokban guggolva dinamitrudakat raktak össze, akik megállás nélkül törmeléket lapátoltak a hordókba, akik méteres gödrökben keresték az ásványokat alattunk, alig tizenhárom évesen – látszólag egyikőjüket sem idegesítette jelenlétünk. Köszöntek, kaptak tőlünk egy kis „ajándékot”, amit aztán felmutatott hüvelykujjal és kokafekete fogukat kivillantva megköszöntek.

Tehetetlennek éreztem magam. Óriási gombóc volt a torkomban. A többiek is szótlanok maradtak. Csak Bolívar beszélt fáradhatatlanul, minden állomáshelyen elmagyarázta, hogy ott éppen milyen feladatokat kell elvégezni.

Különös. Még életemben nem voltam ilyen magas helyen és egyidejűleg mégis ilyen mélyen a föld alatt. Elgondolkozva – vagy az oxigénhiány miatt elfáradva – lemaradtam a csoporttól. Ezalatt ők felmásztak egy létrán. Amikor én is a létra első fokáért nyúltam, elsötétedett a világ a szemem előtt. Innom kell valamit, gondoltam, elővettem az vizes üvegemet a hátizsákból és ittam. Fújd ki magad, gondoltam, egy kicsit ki kell fújd magad.

Elöntött a veríték.

Igazán lefeküdhetnék egy pillanatra, morfondíroztam, azzal nincs semmi baj. Nagyon csábító volt.

Nem, gyerünk, mondtam magamnak és a létra után nyúltam. A darabka kis racionalitás, ami még megmaradt bennem, diadalmaskodott. Felnéztem. Nem volt ott senki. Rövid időre kikapcsoltam a lámpám, hogy kiderítsem, látom-e még a többiek fényét.

Persze, hogy ebben a hülye, fény nélküli, szimbolikus momentumban hagyott el az utolsó erőm is, vagyis az önuralmam vagy nem tudom mi, és tehetetlenül estem a földre, akár egy zuhanó lift.

Teljes zavarodottság. Megőrültem. Ordítani kezdtem, újra kitapogattam a lámpám, ami vadul villódzott, zúgó füllel másztam felfelé a létrán, fémes csiklandozást éreztem a szájpadlásom. Egyre csak Leoniet szólongattam és Malte nevét is kiabáltam. Nehezemre esik mindezt utólagosan bevallani. A kontrollvesztés élményét. A nevetséges gondolatokat.

Amikor fújtatva felértem, másodpercekig nem kaptam levegőt. Öklendeztem. Hánytam egy kicsit, aztán visszatartottam. Újra megpróbáltam kiabálni. Egy szó sem jött ki a számon.

Elágazott az út. Tovább vonszoltam magam, semmit nem ismertem fel. Meghalnék. És utána? Magam elé képzeltem Leoniet. A holttestem mentésekor rám vetné magát, keserű, gyönyörű könnyeket hullatna. És Malte egyik lábáról a másikra állna – végülis mindig is bátyként tekintett rám. Igen, így történne. Megtalálnák a búcsúlevelemet, Sartre tévedett! ezt karcolnám éles kővel a haldokló mellkasba, megtisztulva a halál színe előtt…

Nemsokára összeestem. A kezemet végigsimítottam a nyirkos sziklán, a rajtamaradt piszkot az arcomra kentem. Most egy minero kéne lennem, mondtam magamban. Éreznem kellene a bányát. Megtörni a hatalmát… Egy idő után biztos belefutnék egy Tíóba. Mindent neki adnék. A pénzem is. De a hitelkártyát nem, mit is kezdene vele – a Banco de Crédito automatánál állna, várakozás közben pedig kifelé huzigálná az alsónadrágot a fenekéből?

Hangosan felnevettem az elképzelésen – és azonnal össze is rándultam a förtelmes zaj hallatán. Megijedtem a saját vinnyogásomtól, amit valami messzinek, magamon kívülinek éreztem, egészen addig, amíg észre nem vettem, hogy sírok.

Nem. Egyszerűen elaludnék itt.

És erre jönne egy csille. Fények és munkások száguldanak mellettem. Egyikőjük azonban észrevesz, felém fordul és sajnálkozva, fejét rázva kérdezi, hogy mégis mit csinálok itt, kecsuául szitkozódik maga előtt. Leül mellém, dohányzik. Nem tudom, mit mondjak, talán „lo siento, lo siento“.

Hamarosan jön a következő csille.

Megmentenek.

Kint fekszem a lámavéres házikó árnyékában. Víz, levegő, pihenek. A megmentőim már továbbmentek. A többieknek meg bölcsen mesélném: Ami nekem túlélésért folytatott küzdelem, az az itt dolgozó derék fiúk számára a puszta, kegyetlen rögvalóság. És hallgatóim bólogatnának, és megértenék, hogy miről beszélek, gondoltam, és végigsimítottam a kezem a sziklafalon.

Egyszerre pisilnem kellett.

Feltápászkodtam, letöröltem a taknyot az arcomról és pár lépéssel arrébb csoszogtam egy bemélyedéshez.

Majd miután újra bekötöttem a bányásznadrágom zsinórját, vettem csak észre a nyilat a falon.

Amit többi nyíl követett.

Annyira nevetséges volt.

Pár perc múlva ismét hallottam Bolívar hangját, láttam a lámpafényeket, majd a napfényt is.

„Minden oké?”, fordult felém Leonie, amikor mellé álltam a szabadban.

Megpróbáltam mosolyogni.

„Végre kint vagyunk”, válaszoltam.

Ő is mosolygott.

„Rendesen összemocskoltad magad”, mondta és végighúzta a mutatóujját az arcomon. Én csak vállat vontam és elkaptam a tekintetem.

Végignéztük, ahogy Bolívar pár száz métert lejjebb mászik a hegyoldalon, a dinamitot a salaklerakóhely tövébe teszi, majd újra visszajön hozzánk. Malte odalépett hozzánk ás megpaskolta a hátam.

„Na? Jó, hogy magunkkal hoztunk, mi?”

„Aha, szuper. Kicsit azért be voltam szarva.”

„Jaj, ne csináld már!”, mondta Leonie, „hát mi is!”

Pár másodperccel később robbant a töltet, ijedtünkben röviden felsikoltottunk. Aztán mindenki tapsolni kezdett.

Másnap reggelre Cerro Rico csúcsai ködbe borultak, én pedig anélkül, hogy a többiektől elköszöntem volna, felültem a La Paz felé tartó buszra.

© Petrus Akkordeon

Sorozatunk előző részét, a Sachen mit Wœrtern szerkesztőivel folytatott beszélgetést, valamint Carla Hegerl versét megtekintheti itt.

Valentin MORITZ 1987-ben született Südbadenben. Húsz évvel később kezdte berlini tanulmányait: germanisztika, hispanisztika és irodalom szakon. Publikált irodalmi folyóiratokban és magazinokban, mint pl. a Krautgarten-ben, az 500Gramm-ban valamint az 54stories.de-n. 2015-ben megnyerte a Prenzlauer Berg irodalmi díjat. Ugyanebben az évben részt vett a berlini Literarisches Colloquium prózaíró műhelyén, valamint megjelent egy rövid novellás kötete Grottenherrmann címmel a Literatur Quickie kiadónál.

GERE Viktória 1994-ben született Budapesten. A berlini Humboldt-Egyetemen tanult kultúratudományt, jelenleg mesterképzését folytatja művészettörténet szakon.

Hozzászólás

Hozzászólás