Takis Fotopoulos: Egy új rendszerellenes mozgalom felé

Az alábbi cikk részlet a szerző hosszabb tanulmányából, mely A hagyományos rendszerellenes mozgalmak vége és az újfajta rendszerellenes mozgalom szükségessége (The End of Traditional Antisystemic Movements and the Need for A New Type of Antisystemic Movement Today) címmel jelent meg. A tanulmány az anarchista, a kommunista, a zöld és a feminista mozgalmak történetén keresztül viszgálja a kapitalista rendszer változásait, majd felvázolja egy újfajta rendszerellenes, anti-kapitalista mozgalom, az inkluzív demokrácia mozgalmának körvonalait.

Ahogy a korábbi fejezetekben próbáltam megmutatni, ma a „hagyományos” rendszerellenes mozgalmak végével nézünk szembe: a probléma már nem a hatalom egyik vagy másik formájával, hanem magával a hatalommal szembeni ellenállás, mely a heteronómia[1] alapját képezi. Más szóval, amire ma szükség van, az egy újfajta rendszerellenes mozgalom, mely magával a heteronómiával akar szembeszegülni, nem pusztán csak a heteronómia különféle formáival, ahogy a „hagyományos” rendszerellenes mozgalmak.

Világos jele egy ilyen mozgalom szükségességének a tény, hogy ma nem pusztán a hagyományos rendszerellenes mozgalmak végével szembesülünk, hanem a marxista osztály-koncepción alapuló hagyományos osztálytagozódás végével is. Mindamellett a tény, hogy a hagyományos rendszerellenes mozgalmak véget értek, ahogy a hagyományos osztálypolitika is, nem jelenti azt, hogy a „rendszer” mint olyan vagy az osztálytagozódás már nem létezik. Hanem azt jelenti, hogy új „osztálytagozódással” állunk szemben, ezért van szükség új típusú rendszerellenes mozgalmakra.

A marxista értelemben vett gazdasági osztályok fokozatos megszüntetése egyszerűen a hagyományos osztálytagozódás halálát és egy új, „holisztikus” osztálytagozódás létrejöttét jelenti. Olyan osztálytagozódásét, mely magában a társadalmi-gazdasági rendszer struktúrájában lokalizálódik, nem pusztán annak egyes aspektusaiban, például csak a gazdasági kapcsolatokban, vagy csak a társadalmi-nemi viszonyokban, az identitáspolitikákban, az értékekben stb. Más szóval, ma a domináns és az alárendelt társadalmi csoportok közti társadalmi tagozódás a politikai szférában (professzionális politikusok versus az összes többi állampolgár), a gazdasági szférában (cégtulajdonosok, igazgatók, menedzserek versus munkások, adminisztrátorok stb.) és a tágabb értelemben vett szociális szférában (férfiak versus nők, feketék versus fehérek, etnikai többségek versus kisebbségek stb.) az intézményi struktúrákon alapszik, melyek újratermelik az egyenlőtlen hatalomelosztást és az ennek megfelelő kultúrát és az ideológiákat.

A mai társadalomban a piacgazdaság és a képviseleti demokrácia a legfőbb struktúrák, melyek intézményesítik az egyenlőtlen hatalomelosztást, habár azok az egyéb struktúrák, melyek a nemek, rasszok, etnikumok stb. közti egyenlőtlen hatalomelosztást intézményesítik, nem egyszerűsíthetőek le erre a két fő struktúrára.  Így ezeknek a struktúráknak a lecserélése olyan intézményekre, melyek biztosítják a politikai, gazdasági és társadalmi hatalom egyenlő elosztását egy inkluzív demokrácia keretein belül, a szükséges (de nem elégséges) feltételét képezi egy új kultúra megalkotásának, mely kiküszöböli az egyenlőtlen hatalomelosztást minden emberi lény között, nemtől, rassztól, etnikumtól függetlenül.

Noha többé nincs értelme monolitikus osztálytagozódásról beszélni, ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy amikor az alárendelt társadalmi csoportok kifejlesztenek egy közös tudatosságot azokról az értékekről és intézményekről, melyek újratermelik a hatalom elosztásának egyenlőtlen struktúráit, összefogjanak – nem elsősorban az uralkodó szociális csoportok, hanem az őket védelmező hierarchikus intézményes keret ellen. A hatalom különböző formáiból való kizárásuk – egy olyan kizárás, melynek alapja az egyenlőtlen hatalomelosztás, mely a mai intézményeket és az ezekkel összefüggő értékeket jellemzi – az az egyesítő elem, mely összehozhatja az alárendelt csoportok tagjait egy olyan felszabadító projekt körül, mint az inkluzív demokrácia. Ugyanakkor azok a megkülönböztető elemek, melyek elkülönítik a különböző alárendelt csoportok tagjait, nem csak egy, a rendszer irányába tanúsított viselkedésformát jelentenek, de ezek a különbségek képezik alárendelésük alapját is, azaz a saját alárendelt helyzetük alapja a politikai, gazdasági és szociális hatalom egyenlőtlen elosztása általában.

Ezért világos, hogy egy új paradigmára van szükségünk, mely elismeri a társadalmi csoportok eltérő identitásait, melyek különböző szub-totalitásokat[2] alkotnak (nők, etnikai kisebbségek stb.), ugyanakkor felismeri egy átfogó társadalmi-gazdasági rendszer létezését, mely a társadalom egészén belül biztosítja a hatalom koncentrációját a különféle elitek és társadalmi csoportok kezében. Ilyen paradigma az inkluzív demokrácia (a továbbiakban: ID), mely mindenféle hatalom egyenlő elosztásának komplex elképzelésével válaszol a szociális kapcsolatok sokféleségére (társadalmi nem, rassz, etnikum stb.), s mely elismeri az emberek különböző igényeit és tapasztalatait.

Valójában a mai emancipatórikus politika fő problémája, hogy mindazok a társadalmi csoportok, melyek egy potenciális felszabadító szubjektum bázisát képeznék, miként egyesülhetnének egy közös világnézet által, egy közös paradigmában, mely a jelenlegi többdimenziós válság végső okait a jelenlegi struktúrában látja, mely biztosítja a hatalom koncentrációját minden szinten, az értékek rendszerében is. Ebben a problematikában adott a szélesebb perspektíva az ID projektjének, egy új mozgalomnak azzal a céllal, hogy egy inkluzív demokráciának meg kell szólítania a társadalom minden részlegét, eltekintve persze az uralkodó társadalmi csoportoktól, az uralkodó elittől és az uralkodó osztálytól.

Az inkluzív demokrácia koncepciójának és a mai „osztálytagozódások” elemzésének széleskörűsége jelzi, hogy az inkluzív demokrácia által tervezett rendszerellenes mozgalom radikálisan különbözik a hagyományos rendszerellenes mozgalmaktól, és egy újfajta rendszerellenes mozgalmat javasol. Így az inkluzív demokrácia által tervezett mozgalom alapvetően különbözik a régi reformista mozgalmaktól is, mint amilyen a szociáldemokrata mozgalom, vagy az olyan forradalmi mozgalmak, mint a kommunista vagy az anarchista mozgalom, tiszteletben tartva ezek üldözött céljait és az eszközöket, melyeket e célok elérésére használtak.

Noha mind az inkluzív demokrácia, a kommunista és az anarchista mozgalmak esetén is a célok rendszerellenesek, van egy alapvető különbség az inkluzív demokrácia mozgalma és a kommunista, illetve anarchista mozgalmak céljai között. Az inkluzív demokrácia víziója radikálisan eltér a társadalom és a demokrácia kommunista víziójától,[3] ahogyan az anarchistától is.[4] Röviden, a kommunista elképzelések (marxisták vagy anarchista-kommunisták) egy szűkösség utáni társadalmat (post-scarcity society) előfeltételeznek, ezért elutasítják a gazdasági demokrácia gondolatát. Az anarcho-szindikalista változatok sokkal inkább a munkástanácsokra alapoznak, mintsem az állampolgárok gyülekezéseire, a döntéshozás kollektív egységére egy jóval szélesebb körű cél érdekében, ahogy az ID esetén történik.

Ugyanakkor az ID által javasolt eszközök is különbözőek, ami jelzi, hogy mély különbség van a kétfajta mozgalom között. Az ID mozgalom változatos eszközöket használ céljai elérése érdekében, de nem él a parlamenti választásokon való részvétel lehetőségével, mely a reformista és egyes kommunista mozgalmaknak is a fő eszköze. Továbbá, míg az ID projekt csak defenzív erőszakot alkalmaz abban az esetben, ha az uralkodó osztály állami erőszakkal akarja megakadályozni a társadalom radikális átalakítását, a kommunista és anarchista mozgalmak a társadalom forradalmi átalakítását tanítják.

Végül, az ID mozgalom elutasítja mind a kommunista, mind az anarchista mozgalom forradalmi stratégiáját, mivel – ahogy máshol kifejtettem[5] ­– a forradalmi stratégia fő problémája, akár felülről nézzük (ahogyan a marxisták), akár alulról (ahogy az anarchisták), a tudatosság egyenetlen fejlődése a népesség között.[6] Más szóval az a tény, hogy egy forradalom, mely szakítást feltételez a múlttal mind a szubjektív tudatosság, mind az intézmények szintjén, adott környezetben játszódik le, ahol a népességből csak egy kisebbség szakít ténylegesen a domináns társadalmi paradigmával. Így egy felülről kezdeményezett forradalomnak jó esélye van arra, hogy elérje első célját, vagyis eltörölje az állami hatalmat és megalapítsa a sajátját. De éppen azért, mert egy felülről kezdeményezett forradalomról van szó – ennek hierarchikus struktúrájával és hasonlókkal együtt –, csak formális értelemben van esélye megváltoztatni a domináns társadalmi paradigmát, vagyis csak a hivatalos ideológia szintjén. Másfelől, habár az alulról jövő forradalom helyes megközelítése az emberek új szociális paradigmára való demokratikus áttérítésének, el kell szenvednie a tényt, hogy a tudatosság egyenlőtlen fejlődése a népesség körében még a legelső cél elérését, az állami hatalom eltörlését is megakadályozza. És még ha ez sikerül is, a forradalmi változás nagyon gyors és meredek jellege garantálja, hogy a tudatosság egyenetlen szintjei a forradalom után a döntő pontokon újra színre lépnek és jellemzővé válnak.

Az ID projekt szerint a jövő társadalma demokratikus intézményeinek megalapításához, melyek radikálisan el fognak térni az eddigi demokráciákéitól, nem kell a forradalom eljövetelére várni. Az ID stratégiájának kulcseleme, hogy az inkluzív demokrácia politikai és gazdasági intézményeinek megalapítása akkor kezdődik, amikor egy jelentős számú ember egy adott területen megformálja az „akcióban/cselekvésben lévő demokrácia” bázisát. Ez olyan intézmények cselekvő felépítésén keresztül történik, melyeket egy tömeges politikai mozgalom a tudatosság magas szintjével tud megvalósítani. Ennélfogva az ID stratégiája magába foglalja az alternatív politikai és gazdasági intézmények fokozatos felépítését az által, hogy a szisztematikus változás iránt elkötelezett politikai mozgalom révén helyi szinten leszámol a hatalommal. Ez lehetővé teszi az állampolgároknak, s különösen a hátrányos helyzetű állampolgároknak, hogy megkezdjék a saját sürgető szükségleteikkel való megismerkedést, s gondoskodik a bevonódás ösztönzéséről, a részvétel és együttműködés tapasztalatáról, miközben megalkotja az új demokrácia első elemeit.

Egy rendszerellenes mozgalom felépítéséért vívott harcnak, melyet egy valódi (inkluzív) demokrácia inspirál, ahhoz, hogy sikeres legyen, ugyanolyan sürgősen, mint kötelezően nemzetközivé kell válnia. Az antiglobalista mozgalomnak megvan a képessége, hogy ilyen mozgalommá váljon, ha elkezdi helyi szinten felépíteni az alapokat azzal a céllal, hogy létrehozzon egy új demokratikus, helyi inkluzív demokráciákra épülő globalizációt, melyek a gazdaságot, az alkotmányt és a természetet újra integrálják a társadalomba egy a hatalom minden formájának egyenlő elosztására törekvő intézményes keretben. Ha nem ragadja meg az alkalmat, végső soron elsorvad, vagy rosszabb esetben konformizálódik. Utóbbi esetben a transznacionális elit folytatni fogja a neoliberális globalizáció menedzsmentjét, mely marginalizája a világ lakosságának többségét és súlyosbítja az ökológiai helyzetet, mivel az antiglobalista „mozgalom” pusztán a lojális ellenzék szerepét fogja eljátszani, mely pusztán csak a hatalom koncentrációjának némileg alacsonyabb fokáért és pusztán csak egy valamivel kisebb ökológiai krízisért fog harcolni!

A szerző további szövegei magyarul:

[1] heteronómia = idegen törvényeknek való alávetettség; ellentéte az autonómia (a fordító megjegyzése)

[2] totalitás = teljesség, szub-totalitás (sub-totality) = alárendelt teljesség (a fordító megjegyzése)

[3] L. See Takis Fotopoulos, Towards An Inclusive Democracy, pp.196-198.

[4] L. Takis Fotopoulos, Social Ecology, Eco-Communitarism and Inclusive Democracy. In Democracy & Nature, vol. 5, no. 3 (November 1999) pp. 561-576.

[5] L. Takis Fotopoulos, ‘Mass Media, Culture and Democracy’. In Democracy & Nature, vol. 5, no. 1 (March 1999) pp. 33-64.

[6] Ezzel a fordulattal a szerző talán arra utal, hogy a rendszer törvényszerűségeire és az alternatívákra vonatkozó összefüggő elképzelésekkel ezeknél a mozgalmaknál általában csak egy szűkebb avantgárd csoport rendelkezik, míg a tömegek inkább a korábbi állapothoz és tudásformákhoz ragaszkodnak, még ha spontán módon föllázadnak is. Vagyis hogy radikális változásra, tényleges forradalomra (mely a rendszer objektív rendjét /pl. a képviseleti demokráciát/ és a személyek szubjektív észleléseit /pl. egocentrizmus, antropocentrizmus stb./ is megváltoztatja) csak a legtudatosabbak szánják el magukat, a többség inkább csak a létező rend reformjának követeléséig jut el (A fordító megjegyzése).

Hozzászólás

Hozzászólás