Az utolsó kopogtatás (szentimentális történet): Rudolf Nuss novellája

Deutsche Version auf der zweiten Seite.
A német eredeti a második oldalon.

Az utolsó kopogás

(szentimentális történet)

[o]

A város zsúfolt és sötét; mintha csak az astraxani archívum teteje lenne megvilágítva. A kilométeres mélységű archívum végtelen folyosóin – amelyet mindenki csak emlékezetnek hív – egy állatpreparátor (nevezzük őt Lamettnek) egy dodóreplikát tömi ki. Éveken át, taxonról taxonra falta be, elágazásról elágazásra, kívülről tanult meg minden génfát, három madárfajtát fedezett fel, most pedig halott madarak seggét varrja össze. Lamett nem emlékszik már rá pontosan, hogyan is kötött ki az archívumban/archívumnál, de még mindig képes lelkesedni a kitömött tetemekért, a rend tollas pillanataiért. Könnyű mosollyal szemléli a dodót, amelyet tökéletes formában egy jól megvilágított vitrinben helyez el. Az archiválás szüntelen, tiszteletreméltó feladat

Ahelyett, hogy a kantinba menne, Lamett a félszintetizált levendulacsokrok és az archív-kertjének madárpreparátumai közé telepszik le, és a speciálisan kitömött Blossom_5-típusú, nyugtató-mangóját simogatja.

Senki sem hitte volna, milyen egyszerű volt a megoldás: a mangóreplikák áttörést jelentettek a gyümölcsiparnak, és veszteséget a gyógyszeriparnak. A formájuk és a felületüknek minősége tökéletesen megnyugtató hatással voltak mindenre, de mindenekelőtt különösen a szorongásra.  Üzletek sarjadtak a termőföldből, amelyek különböző színű és méretű mangókat adtak el, személyre szabottan is, aranyos, állatokról és más teremtményekről szóló rajzokkal, ám minden esetben ugyanazzal a címkével és szlogennel [pet away the stress]. A mangó simogatása olyan, mint a lélek nyugvópontja.

Lamett a dodóját figyeli. Szívesen lenne ő maga is tollas, kövér, esetlen, egy felsőbbrendű lény által kitömött és kiállított. Egyszerűbb lenne az élet.

[o]

Évszázadok elteltével, valahol és valamikor felébred Basilé, a kriosztázis egyedüli túlélőjeként az egyik utolsó Salve_Regina-egységben, amelyeket röviddel a Föld totális megfertőzése előtt küldtek a kozmoszba, azzal a reménnyel, hogy az űrhajók megmenthetik az emberiség génkészletét. Küldetésük célja a Nexus felkutatása, amely a kozmosz minden élőlényének abszolút köteléke, hogy aztán betáplálhassa a génszegmenseket, halhatatlanná téve ezzel az emberiséget, mert az információk csakis ott képesek örökké eltárolódni – enyészet és halál nélkül.

A személyzet maradéka egy meghibásodás miatt feloldódott a kriofülkében; rózsaszínű hab fut ki kabinjaik barázdáiból, majd ellebeg a hálórészlegen keresztül; Basilé nem ismerte a legénység többi tagját, de reméli, hogy legalább az álmaik szépek voltak.

Basilé magányosan tapogatózik a gömbölyű hajó folyosóin keresztül. A fiókokban koncentrált babpüré-konzervet és műmézet talál. Csak innivalót nem talál. Még mindig merevül habosan eszi meg mindkettőt, és az üvegkupolán keresztül a kozmosz végtelen messzeségét bámulja.

[o]

Amikor Lamett a mangósimogatás közben egy durva részt érint meg, eszébe jut, hogy már régen volt az étkezőben. Vagy egyáltalán a kertjein kívül. Eldönti, hogy kimegy.

[o]

Lamett már hetekkel ezelőtt eltévedt az archívumban; szinte nem is emlékszik rá, pontosan miért is tömte ki ezeket a madarakat, amelyek ezrével bámulják a levendulák közül. Félénk pillantással megy keresztül a kertek végtelen messzeségén, míg végül egy katedrálisszerű épülethez ér el, amelyen keresztülhatolt és amit benőtt a növényzet.

Az épületben könyvespolcok és poros számítógép-terminálok állnak. Egy tolószékes nő közeledik Lamettethez, és Anipole-ként mutatkozik be. Szemfedőt visel, amely a bal szemét takarja el. Lamett rendkívül öregnek látja.

Anipole mesél Lamettnek a munkájáról az archívumban, mesél az Augustín Barrios Mangóré nevű paraguayi zeneszerzőről, aki impozáns bajszával együtt Dél-Amerika első nagy gitárlegendái közé tartozott, egy virtuózról, aki mítosszá vált.

Izgatottan mutat egy fényképet róla:  – Látod, hogy Barrios úr milyen nemesen néz ki?

Mesél Lamettnek kedvenc darabjáról is, az utolsó Barrios-darabról.

[o]

“1944 egy viharos éjszakáján, mennydörgés és csapkodó ágak hangjai között, Augustín Barrios Mangoré kopogtatást hallott az ajtaján. Félbeszakította a játékot, letette a gitárját és feszülten hallgatózott – nemsokára újra hallotta a kopogtatást. Hosszú időközönként, de határozottan verte valaki az ajtót. A kopogás végighangzott Barrios birtokán és a föld mélyéig hatolt – asztrális kiterjedésű hang volt ez. Barrios a maga számára is megfoghatatlan okokból, ijedten ragadt bele karosszékébe, de még percekig kopogtattak Aztán a kopogás olyan hirtelen halt el, mint ahogy elkezdődött, és a távolban ismételten a zivatart lehetett hallani. Másnap holtan találtak egy idős, hajléktalan asszonyt a birtok előtt.

Azt mondta magának, hogy megragadná az öregasszony kopogását, dalba foglalná, hogy abban mindenki számára hallhatóvá tegye. Később megírta az El Ultimo Tremolo (Az utolsó földrengés) című darabját. Ez lett az utolsó szerzeménye, nem sokkal később ő is meghalt. Azóta visszhangzik az öregasszony kopogtatása minden gitáron, amelyen az El Ultimo Tremolo hangjegyeit játsszák.”

[o]

A legénység rózsaszín maradékai nyomot hagynak Basilé pizsamáján és az űrhajó lámpáinak óvatos vibrálásai bántják a szemeit.

Sok idő telt el, még úgy is, hogy Basilé minden időérzékét elveszti. Legtöbbször csukott szemmel halad végig a helyiségeken. A fürdőkabinból olykor-olykor kiszivárgó vízcseppek, valamint a babpüré éppen elegendőek a túléléshez, Basilé mégis borzasztóan szomjas.  A fedélzet minden polcát végigkutatja, talál néhány technikai készüléket és egy csomagot tele mangókkal, amik a formájukkal megmagyarázhatatlan okokból megnyugtatják

Talál még egy lezárt dobozt is, amelyen a következő áll:

[Az emb. génszekvencia 2500 variánsa].

Basilé felnyitja a dobozt és ampullák tucatjait látja, amelyek halványkék folyadékokkal vannak tele. Kivesz egyet és megrázza.  Kis gondolkodás után felnyitja, majd megissza az ampulla tartalmát. Nem telik sok időbe és megissza a teljes génkészletet.

[o]

Lamett Anipole mellett ül a földön és figyel; Anipole azokról a fényképekről mesél, amelyeket a könyvespolcokon talált.

– Már nem tudtam, mit kutassak – felmutat a katedrális mennyezetére, ahol a kijárat található. – Így hát az itt talált képeket vizsgáltam meg, hátha megtalálom a legapróbb részleteket.  Lamett a katedrális beborított falaira pillant. Mindenhová régi fényképek vannak felragasztva, amelyek becsukott szemű embereket ábrázolnak. – Volt majdnem egy egész gyűjteményem olyan fotókból, amelyek halott embereket ábrázolnak. Csodaszép képek, főleg a 19. században készítettek ilyeneket a családok az elhunyt szeretteikről.

Lamett megcirógatja a mangóját és egy nőt ábrázoló fényképet nézeget – a nő a kezeiben a halott gyermekét tartja. Ott a sarokban rengeteg gyerek van felaggatva. Felismerheted, hogy ezeken a fényképeken az élő anyák gyermekük holttestével pózolnak. Képzeld el, hogy a gyereked, akit még meg se foghattál, egyszer csak meghal, és az utolsó lehetőség arra, hogy megőrizd az emlékét – mielőtt a holtteste elrohad – egy ilyen fénykép.

–  Mióta vagy idelenn? – kérdezi Lamett végül. – Van egyáltalán… kapcsolatod a külvilággal?

Anipole Lamett vállára teszi a kezét és azt mondja: – Nem tudod, mi történt? Nem tudod, miért gubbasztuk itt? – Lamett megrázza a fejét.

– Tényleg fogalmad sincs? Lamett, odakinn elpusztul a világ, a vizek tele vannak vassal, a fák elrozsdásodnak, az égből pedig hullik a fém. De persze, fogalmad sincs. Nézz magadra, Lamett…. teljesen elvesztél ezekben a madarakban – nem látod, mennyire értelmetlen itt minden? Egyáltalán, minek csinálod ezt? Mindig ez a szaros mangó! Anipole kitépi Lamett kezei közül a Blossom_5-öt, elhajítja a háta mögé, mire az az egyik terminálhoz csapódik.

Lamett röviden rápillant Anipole-ra, valahol hátul stukkó hullik a plafonról alá.

Lamett feláll és kimegy, Anipol megbámulja és odaordít valamit, de Lamett ezt már nem hallja.

[o]

A Salve_Regina_egység kísértetiesen, végtelen távolságokat megtéve forog. Egy kettős rendszer gravitációja tartja meg; egy Ibolyakék Óriás és egy teljesen fekete golyóbis, ami legalább akkora, mint egy csillag, és mindkettő a saját tömegközéppontja körül kering.

Basilé a hajó üvegkupoláján keresztül nézi, ahogy a fekete gömb elfedi az Ibolyakék Óriást. És az ibolyakék sugaraktól bekeretezett feketében azt, a nexust is észreveszi. Az univerzum nem úgy lett kibontva a kiindulópontjából, mint egy darab papír, hanem sokkal összetettebb módon. Így látja Basilé a feketében, megszabadítva észlelése membránjaitól, minden élet összekapcsolódását, egy agglutinációból, vérrögképződményekből és kifolyásokból összeálló mechanikus gépezetet.

Minden testnek állandó tökéletlenségét, amint az magát remegve, vaktában, folytonosan megszakítja, Basilé szívdobogást hall, egyre hangosabban és hangosabban, amíg a leghangosabb dobbanás után tökéletes csend áll be.

[o]

A hajó megközelíti a gömböt és hamarosan már nem is lehet látni.

[o]

Miután visszatér kertjeibe, Lamett kis műanyaglábakat ragaszt fel az ágakra. Azon kapja magát, hogy elképzeli, amint a preparátumokat egyetlen monumentális röggé dolgozza egybe, egy golyóvá, ami tollakból és ezernyi szemből áll össze és csőrökből, amelyek a lehető legtávolabbi szegletekből érkeznek, mindezt egy csontos műlábra erősítve.

De Lamett szép rendesen teszi fel a lábacskákat az ágakra, aztán a rombuszt, aztán a maradékot. Madárról madárra, a térben és időben állandóan, ahogyan ennek lennie kell.

[o]

Astraxantól távol egy halász utazik a tengeren.

A hajóján az áll, hogy „Roncstelep-mágnes”.

Behajtja emelőjét és a halak a vízből

mint a nyílvesszők, úgy lepik el csattogva

a rozsdás, kerek fedélzetet.

© Petrus Akkordeon

Sorozatunk előző részeit megtekintheti itt (Carla Hegerl verse) itt (Valentin Moritz regényrészlete), itt (Mischa Mangel versei), itt (Miku Sophie Kühmel novellája), itt (Martin Piekar verse) itt (Jannis Poptrandov verse), itt (Saskia Trebing novellája) és itt (Alke Stachler verse).

Rudolf NUSS (*1994, Berlin), vagy egyszerűen csak Rudi, családja az oroszországi Balakowóból, az ország legnagyobb és legszebb atomerőműve mellől származik. Kedvenc színe a pasztell. A potsdami egyetem germanisztika és filozófia szakos hallgatója, aki minden reggel azzal a szörnyű félelemmel ébred, hogy vitaindítót kell fogalmaznia. 2016-ban a 24. Open Mike-on a taz folyóirat közönségdíját nyerte el.

KOCSIS József (*1992, Szombathely) a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-német szakos tanári mesterképzésének másodéves hallgatója.

NYÉKI Gábor (*1991, Berettyóújfalu) az ELTE magyar-német szakos tanári mesterképzésének végzős hallgatója.

Hozzászólás

Hozzászólás