Újragondolt „impakt”: figyelemgazdaság és olvasótlan olvasói köztársaság

Az időkészlet korlátozott, így érvelésem tömörített, s ezért látszólag dogmatikus lesz. Hét érvet fogok felvázolni amellett, hogy miért kellene elhatárolódni a tudományos eredmény mértékegységeként használt „impaktfaktortól”[1], de attól is, hogy reflexszerűen visszautasítsuk mint a tudományos munka botrányos, nyomasztó és megalázó ellenőrzését.[2] Alapvető hipotéziseim, hogy (érthetően) mindannyian hatást szeretnénk kelteni; hogy az „impakt” jelenlegi meghatározása éppen azt rejti el, amit állítólag felfed (s így elutasítandó), de ami még fontosabb, hogy az impakt koncepciója a kutatás hogyanjának és miértjének egy elavult képzetén alapszik. Nyersebben fogalmazva: ragaszkodunk ahhoz a hagyományos elképzeléshez, hogy a cikkeket és a könyveket azért írjuk, hogy (a lehető legtöbben) elolvassák, azonban el kellene fogadni, hogy ezek leginkább magáért a megírásért készülnek – függetlenül attól, hogy ki olvassa vagy nem olvassa ezeket.

1. Ez a gazdaság, nagyokos!

„Az impakt napjaink szlogenje, és a kormány impakt alatt elsősorban gazdasági hatást ért.” – írta nemrég Martha Nussbaum ünnepelt esszéjében.[3] Az elmúlt húsz évben Harvardtól Londonig, Sanghajtól Párizsig több szabályzat született a kutatómunka kimenetének minél pontosabb (és minél komplikáltabb) ellenőrzésére. Korunk ellentmondásos berögződése az elvárás, hogy valaki a lehető legtöbb tudományos munkát termelje, de úgy, hogy ugyanakkor az összes kiemelkedő legyen. Ezt támasztja alá az Egyesült Államok akadémiai dzsungelében dívó publish or perish (publikálj vagy pusztulj) elv, a francia periodikák három merev „kiválósági” kategóriája, valamint a kutatói h-index egzakt matematikája.

Napjaink szlogenje, az impakt két kategorikus imperatívuszra fordítható le: írj (amennyit csak tudsz) és olvasódj (annyi befolyásos olvasó által, ahányat csak el tudsz érni). Ezeket az imperatívuszokat a hagyományos gazdaság legalább három szinten szabályozza túl. Először is, amint Martha Nussbaum írja, a tudományos termés felméréseinek nagy része kormányügynökségektől származik, amelyek a kutatást a technológiai innováció kutatás és fejlődés modelljére egyszerűsítik: az egyetemek mintegy melegházai az új ötleteknek, amelyeket a munkaajánló és profithozó befektetők majd birtokukba vesznek, s így üzemanyagként táplálják (vagy berobbantják) a gazdasági növekedést. Ez a makroökonómiai elvárás működőképes ugyan bizonyos kutatási területeken (nanotechnológia, napenergia stb.), az akadémiai érdeklődés más területeit viszont fogva tartja egy olyan modellben, amely a létüket veszélyezteti és kérdőjelezi meg. Innen származik Nussbaum kijelentésének sikere: a humántudományok nem profitorientáltak.

Egy másik, mélyebb szinten az impakt a gazdasági érvelés keretébe ágyazódik, olyannyira, hogy felvetődik az elszámolhatóság kérdése. Legyen az nanotechnológia vagy 18. századi francia irodalom, a kutatás pénzbe kerül (ha nem is laborok, puccos berendezések, de fizetések tekintetében). Az egyetemek kénytelenek mérni a ráfordításokat (épületek kifizetése, könyvtárak, fűtés, takarítás, személyzet stb.), tehát nem teljesen ésszerűtlen, hogy mérni próbálják a kimenő teljesítményt is (elnyert fokozatok, szabadalmak, publikált cikkek és könyvek stb.). Az elszámolhatóság szintjén az impakt próbálja mérni a tudományos intézmények által előállított tényleges teljesítményt. Ez a kapitalizmus „kognitív” szintje, ahol az egyetemek a gyárak által az ipari kapitalizmusban betöltött szerepet vették át.[4]

A harmadik, alapvetőbb szinten az impakt-szlogen jelöli, hogy a gazdasági termelőképesség logikája teljes mértékig kolonializálja az elménket. A társadalmi lények nem önértékük által léteznek, hanem az általuk termelt dolgokkal arányosan (egy ontológiai imperatívuszon belül, amely szerint a termelésnek végtelenül növekednie kell). Pontosabban: a termelés értékét a piaci értéken keresztül nyeri el. Így aztán a kutató teljesítményének felmérése abban fog állni, hogy számszerűsítik hozzájárulását gazdasági növekedésünkhöz. Egyes civilizációk a félreeső templomokban megbúvó, önálló bölcsességüktől átitatott „mesterek” puszta létét értékelték, ezzel szemben a miénk nem is annyira a megosztásra fókuszál, hanem arra, hogy hasznot húzzon a felhalmozott kognitív tőkéből. Tudomány és bölcsesség önmagában véve nem cél, még csak nem is kulcsai egy jobb (egyéni vagy közösségi) létnek, csupán eszközei a gazdasági növekedés maximalizálásának.

A tudományos teljesítményre vonatkozó produktivista elvárások ezen három, egymást átszövő rétegének neve az impakt. Úgy kellene tekinteni rá, mint a nyugati civilizáció hosszú távú ökonomizációs trendjének szerves részére, amely a 18. század elején indult be. Politikusok és egyetemi ügyintézők könnyen mondják meg a tutit azoknak, akik ellenkeznek az új szabályzatokkal: Ez a gazdaság, nagyokos! Mégis, mindannyiunk számára fontos lenne lemérni a gazdasági logikában inherens nagyokosság ezen formáját.

CÚMUL: Pneumatic

2. Ez a gazdasági nagyokosság!

Az impakt számtalan abszurditásának jelentése a lehető legidőszerűbb, hiszen a kiválóság termelésének reklámozására hivatott mechanizmusok éppen hogy gyakran ennek elfojtására törekednek. Az első amerikai figyelmeztetésektől néhány évvel lemaradva a francia akadémikusok az utóbbi időben egyre inspiráltabban mutattak rá az ilyen mechanizmusok kontraproduktív jellegére. Mivel különböző kormányhivatalok, független ügynökségek és újonnan autonómmá vált egyetemek számtalan új procedúrát vezettek be a tanár-kutatók közös és egyéni felmérésére, az egyetemi közösség több tagja meztelen abszurditást kiáltott az impakt új ruhájának láttán.

Hogy csak egy példát említsünk a sok közül, Grégoire Chamayou vázolta a változatos viselkedési szabályokat, amelyeket az impakt maximalizálására törekvő tudóstól elvárnak: ne végezz kutatást, írj tanulmányt; a könyvedet darabold öt cikkre; hivatkozz a barátaidra, cserében ők is rád hivatkoznak; változz akadémiai csicskává; csökkentsd minimálisra a nem produktív idődet (órákra készülés, dolgozatok javítása).[5] Christophe Genolini és munkatársai beleásták magukat azokba a matematikai képletekbe, amelyeket a francia minisztérium arra talált ki, hogy az egyetemek finanszírozását az egyéni kutatók teljesítményéhez igazítsa, és felfedték, hogy (a humántudományok terén) a státus publikálóról nem publikálóra váltása egy kutatócsoportnak 15.032 eurójába került.[6] Egy ilyen státusváltás azonban lehet egyszerűen annak a következménye, hogy a „leértékelt” kutató elég ostoba volt az elmúlt években (keményen) dolgozni egy fontos szöveg tudományos kiadásán – ezt a fajta tevékenységet nem pontozzák az impakt mérésére szolgáló válogatott kritériumok.

Túl egyszerű lenne az értékelőket arra emlékeztetni, hogy az ördög a részletekben lakozik. Igen, a számszerűsítés és osztályozás folyamatain javítani kell, mivelhogy, tetszik vagy nem, vannak és lesznek. Reménykedhetünk, hogy civilizációnk visszafogja a produktivista őrület fanatikus helyeslését, amely jelenleg egy gazdasági szakadékba vezetett (ennek legjobb mottója a „publikálj ÉS pusztulj” lehetne). Mindeközben a puszta tagadás helyett kénytelenek vagyunk azzal szembesülni, hogy a gazdaság tartós vallásunk lett, és hogy a kutatói tevékenységünk impakttá konvertálása valamelyest mindenképp meg fog történni, s ésszerű érdekünk, hogy e konvertáláson javítsunk, mert azzal fenyeget, hogy ostoba módon épp azt a gazdaságot fogja kiirtani, amelyet fellendíteni hivatott.[7]

Ugyanakkor a felmérési folyamatok pontszerű, marginális és fokozatos javulása nem lesz elégséges. Hátrébb kell lépnünk a problémától, hogy beazonosítsuk az impakt imperatívuszát egy tágabb, civilizációs kontextusban. S eközben nekünk, tudósoknak kell szembesülnünk a saját ellentmondásainkkal és ambivalenciáinkkal.

3. Aggyá’ nekem impaktot!

Ismerjük be: mindannyian vágyunk az impaktra. Ki az az akadémiai közösségben – nyilván néhány tucat mélységesen irigyelt sztáron kívül –, akit ne frusztrálna csodálatos munkája szélesebb körű ismertségének hiánya? Nem azért írunk-e mindannyian cikkeket, hogy olvassák, csodálják, és a lehető legtöbben idézzék? Nem épp ez a munkánk célja: publikálni, azaz hogy a lehető legfigyelmesebb és szélesebb publikum körében forogni közszájon?

Az elsődleges és legfontosabb probléma tehát nem az ostoba gazdasági elemzőkben keresendő, akik rosszul számolják ki az impaktunkat, hanem annak a húzóerőnek a hiányában, amely megakadályozza egyéni és kollektív kutatásainkat, hogy elérjék lehetséges közönségüket. Ahelyett, hogy tehetetlenségünkből ellenérzéseket és vádakat kovácsolnánk azok ellen, akik csupán rámutatnak erőtlenségünkre, ahelyett, hogy az impakt új ruhájának abszurd szertartásaira mutogatnánk, nem kellene-e inkább mi magunk a tükörbe nézzünk, s szembe nézzünk azzal, hogy igazából mi (a kutatóvilág császárjai) vagyunk feltűnően meztelenek?

Kétségkívül sok tekintetben kritikára és javításra szorul az, ahogyan az akadémikusok hagyományosan publikálják (vagy elmulasztják publikálni) az eredményeiket, illetve az is, ahogyan a garmadányi impaktkalkulátor új modellje ezt az eredményt számszerűsíti. Az emberiségnek még soha nem állt rendelkezésére ennyi adat, elemzés, vita, javaslat. Még soha nem volt ilyen mély a szakadék aközött, amit közösen megtehetnénk – amennyiben ez az információ-, reflexió- és vitatömeg megfelelően közlekedne köztünk –, és aközött, amit igazából elmulasztunk megtenni –  a közvetítő infrastruktúra bosszantó hiányosságai miatt –, amely nagymértékben kizárja (vagy drámaian félrereprezentálja) a tudományos gondolkodást a jelenlegi nyilvános és népszerű vitákból.

Valamelyest lehet reménykedni az új média fejlődésében, amelynek felemelkedése valószínűleg felkavarja a rengeteg begyepesedett (rossz) szokást, és új (befogadóbb) szokásokkal helyettesíti azokat. Abban azonban már naivitás lenne reménykedni, hogy a digitális korszak spontán módon újrakeveri a kártyákat, hogy jobb és szélesebb impaktot biztosítson annak a kutatásnak, amely megérdemli. Ugyanis a világháló csak tovább súlyosbít egy lappangó problémát, amely minden impaktról szóló vita kimondatlan gyökerénél helyezkedik el. Ismét csak gazdaságról van szó, azonban egy más fajtáról: a figyelemgazdaságról.

4. Ez a figyelemgazdaság!

Az elmúlt 20 évben változatos diszciplínák (marketing, pszichológia, menedzsment, szociológia, politológia, retorika, művészettörténet) képviselői publikáltak olyan fontos eredményeket, amelyek megalapozták a konvencionális gazdasági elméletek jelentős újragondolását.[8] A gazdaságtan, mint tudjuk, a javak termelésének maximalizálásáért felel szűkös források mellett. Mivelhogy a 20. század kitermelte a bőség társadalmát (society of „affluence”), amely a világ népességének legalább egynegyedét teszi ki, a szűkösséghez való kapcsolatunk fokozatosan fejlődött. A régi időkben (és a jelenlegi világ több részében) a gazdasági aggodalom kimerült minél több „cucc” termelésében, hogy a lehető legtöbb alapvető (anyagi) szükségletünk kielégüljön. Akik „információs társadalomról” beszélnek, igazából az információ szűkössége alatt anyagi javak szűkösségére gondolnak. Azonban, amint Richard Lanham megjegyezte, „az új információgazdaságban nem szenvedünk hiányt információban. Fuldoklunk benne. Emberi figyelemben szenvedünk hiányt, amely ezt értelmezni tudná.” Információ-jóléti társadalmunkban már nem anyagi javakban, nem is magában az információban szenvedünk hiányt, hanem figyelemben: időben és kapacitásban, hogy az elménket rácsatlakoztassuk meghatározott mentális ingerekre a nyugtalanítóan túláradó információforrások közül.

Nem értelmezhetjük az impakt ügyét anélkül, hogy számításba vennénk a figyelemgazdaság által szolgáltatott új kontextust. Kénytelenek vagyunk egy információktól túlcsorduló világban élni. Nem bűn, nem szégyen, nem megalázó úgy publikálni, hogy azt nem olvassák: egyre valószínűbb, hogy ez a közös sorsunk, bármilyen frusztráló is. A helyzetet meg kell fordítani: különleges kiváltságnak, áldásnak, igazi kegyelemnek kell tekinteni, ha valaki figyel arra, amit közzé tettünk. Hajlamosak vagyunk úgy elképzelni a közönséget (legyen szó a mainstream médiára hangolt általános közönségről, vagy a tudóskollégák szűk köréről), mint egy figyelmes vadászt, amely alig várja, hogy ráugorjon bármilyen izgalmas újdonságra, amely felüti a fejét az erdő legrejtettebb zugaiban. Jobb lenne, ha az újonnan publikált könyvünket vagy cikkünket annak tekintenénk, ami: egy üzenet a palackban, amelyet a törmelékkel teli óceánba dobtak.

Az impakt státusát és mérését drasztikusan át kellene gondolni a jelenlegi figyelemgazdaság kontextusán belül:[9] mivel az, ha egy szöveg találkozik az olvasóval, nem alapvető elvárás, hanem valóságos csoda. Még a „győztes mindent visz” politikájú korunkban is igazságtalannak, kegyetlennek és abszurdnak tűnik, hogy az akadémiai közösség néhány szerencsés tagjának jó szerencséjét arra használjuk, hogy azokat büntessük, akik nem voltak elég szerencsések, hogy megnyerjék a figyelem-lottót.

A figyelemgazdaság domináns megközelítései a marketingre és a menedzsmentre irányulnak. Céljuk, hogy az egyéni játékosoknak segítsenek megnyerni a lottót. Hogyan kell felkelteni olvasók figyelmét? Hogyan kell megtartani? Hogyan kell cselekvéssé alakítani (a fogyasztás, menedzsment vagy politikai aktivizmus tekintetében)? Azoknak a tudósoknak, akik a h-indexüket kívánják növelni, mindenképp érdemes ezt a marketing és menedzsment szakirodalmat elolvasni (habár ritkán lépnek túl azon a szinten, amit Monty Python találóan „marhára nyilvánvaló”-nak nevezett). Ugyanakkor az impakt ügyében érintett intellektuális ökoszisztémát egészként kell megközelíteni, az individuális és opportunista irányvonalakon túlmenően. Ugyanis magának az impaktnak a fogalmát kellene megkérdőjelezni, majd végül elutasítani a jelenlegi figyelemgazdaság kontextusában.

CÚMUL: Pneumatic

5. Impakt és a sokk-doktrína

Legalapvetőbb megnyilvánulásaiban a figyelemgazdaság arról szól, hogy szembeszökő és fülbemászó üzenetekkel ragadja meg az emberek figyelmét, rövidre zárható érvelésekkel, valamint arról, hogy a közönségben az elvárt reakciót keltse. Ebből a szempontból az impakt csupán egy a sok retorikai fegyver közül, amelyeket az adminisztráció zsákjából előhúznak, amikor költségvetést kell megvágni, tanítási terheket növelni, alkalmazásokat befagyasztani, esetleg egész intézeteket bezárni – mindezt „a Gazdaság” nevében. Más civilizációk választott autoritásai szent próféták, látók, Arisztotelész, a Korán vagy egy Napkirály – lévén hogy egyetlen civilizáció sem működhet a mesterjelölője (Lacan), végső szótára (Rorty), „factish”-ei[10] (Latour) nélkül. Bár gazdasági bálványunk alatt reng a talaj, még mindig olyan szabályozó szerepet tölt be, amely – a szent prófétákhoz, a látókhoz, Arisztotelészhez, a Koránhoz, a Napkirályhoz és az összes többi „factish”-hez hasonlóan – valóban rendelkezik gyakorlati hasznossággal. Jelen hitrendszerünkben és argumentációs módjaink szerint a cselekvéseket a finanszírozás teszi elfogadhatóvá, a költségvetési kereteket a ráfordítás és a teljesítmény határozza meg, a teljesítmény tehát mérhető, látható, kézzel fogható kell legyen. A tudós kézzel fogható teljesítményének neve: impakt.

A hitetlenek nyilván feltehetnek olyan felkavaró kérdéseket, mint: miért lenne szükség arra, hogy precízen megmérjük egy 18. századi francia irodalmat kutató program társadalmi impaktját, miközben senkinek eszében sem jut lemérni egy SUV reklámkampány társadalmi impaktját? Ismét, ahelyett, hogy az impakt kérdését visszautasítanák azzal, hogy sértő, tiszteletlen és lényegtelen, az akadémikusok erővel is vissza kellene követeljék, és az összes szakmát fel kellene szólítsák, hogy rigorózusan felmérjék mérhető hatásukat közös társadalmi életünkre. Az impakt fogalmának és használatának ilyen szentségtörő kitágítása két alapvető, rejtett előfeltevésre világítana rá, amelyek a megtévesztés fegyverévé teszik a számvitel papjainak kezében, akik égnek a vágytól, hogy a humántudományokat feláldozzák a gazdasági szükség oltárán.

Először is, egy általános és drámai vakságra derítene fényt, amely a konvencionális gazdasági számításainkra vonatkozik: szent megszállottságunk a növekedéssel kapcsolatban (melyet a GDP szent számai mérnek) visszatart, hogy rákérdezzünk az irányra, amely felé szeretnénk, hogy a gazdaságunk növekedjen.[11] Az SUV-ket reklámozó kampányoknak minden bizonnyal van valamilyen hatása a közönségükre és a gazdaság egészére. Az igazi (bár ritkán feltett) kérdés: vajon az impakt a helyes irányba mozdít minket? Az akadémiai közösség itt ismét visszavághatna azzal, hogy „Aggyá’ nekem impaktot bármely napon, és vessük össze, hogy különböző tevékenységeink milyen irányba mozdítanak bennünket kollektíven.”

Másodszor, egy alaposabb reflexió arról, hogy az akadémiai kutatás hogyan mozdít minket milyen irányba, rávilágítana az impakt fogalmának alapvető helytelenségére. Egy tárgyat hatás ér, mozgásba lendül, átjárja vagy megsemmisíti valamiféle sokk. Az impakt jelenlegi adminisztratív számonkérése metaforikusan a töltények, a repeszgránátok és autóbalesetek világába lök minket – a hollywood-i blockbusterekre finomhangolva, azonban teljesen alkalmatlanul arra, hogy megértsük, miként működik a tudományos érdeklődés.

Az impakt-őrületet nehéz nem abban a tágabb forgatókönyvben kontextualizálni, amelyet Naomi Klein sokk-doktrínának nevez. A gazdasági neoliberalizmus főpapjai (Milton Friedman és a chicagói fiúk) egy meglehetősen hatékony politikai szcenáriót konstruáltak, amelyben valamiféle kezdeti sokk (földrengés, árvíz, járvány, gazdasági válság vagy pénzügyi összeomlás) kihasználható a társadalom „újjáépítésére”, mintha azt a nagy semmiből újjá lehetne építeni, pusztán individualisztikus piac-alapú cserék alapján.[12]

Az impakt vonzerejének egy részét a sokk-doktrínának köszönheti. Egy sikeres kutatási projekt az akadémiai közösséget a gondolkodás új formájába kellene sokkolja: tovagyűrűző hatását a hivatkozási mutatók táguló körei mérik. Thomas Kuhn paradigmaváltása, Schumpeter kreatív rombolása, a modernista művészet által termelt „sokk és letaglózottság” hagyománya, valamint az 1960-as évek „forradalmi” retorikájának némely maradványa mind bevethetők a szükséges katasztrófák víziójának támogatására, amelyek felelősek a kutatás világának periodikus megújításáért. A h-indexek, az impaktkalkulátorok természetesen megerősítik a hasznavehetetlen, slendrián professzorok és tétlen köztisztviselők hagyományos képét, illetve hozzájárulnak, hogy a tudományos világot egy álmatag testként jelenítsék meg, amelyet időnként elektromos árammal kell felrázni. A bűnözés, a drogok és a terror elleni háború után fáradhatatlan katonai képzeletünk megragadta az impakt vízióját, hogy egy újabb harcias kalandot találhassanak fel: a haszontalanság elleni harcot.

6. Ökoszisztéma, átszivárgás, zűrzavar és a jéghegyek lefejezése

Mi lehet az impakt ellentéte, miután ezt találóan úgy írtuk le, mint az akadémia neoliberális átalakításának elnevezését? Valamelyes remény mutatkozik a Franciaországban és Európa-szerte megindult társadalmi mozgalmakban, amelyek az impakt mérésére felállított mértékek ellenében léptek fel (leginkább a felmérésre szolgáló kérdőívek kitöltésének megtagadásával). Ugyanakkor szükségünk lesz egy tágabb perspektívára és egy alternatív modellre, hogy ellensúlyozzuk a sokk-doktrína meggyőző súlyát. Ez az alternatív modell legalább három pontra épül.

Először is, az individualista megközelítés (amely a hagyományos gazdaság szerkezetét megalapozza) alapvetően ostoba és alkalmatlan arra, hogy megmagyarázza és gondozza közös innovatív képességünket. Igen, a találmányok és alkotások előreláthatatlan kezdeményezésekből és keresztutakon születnek, amelyeket individualista monászok működtetnek egy, a szociológus Gabriel Tarde által leírt, a 19. század vége óta ismert logika alapján.[13] Azonban ezek a kreatív megmozdulások csak egy kapcsolatháló (Latour), a „közös javak” biopolitikai ereje (Negri és Hardt),  illetve egy intellektuális, társadalmi és antropológiai médium egyedi tulajdonságai (Ingold) által válnak lehetségessé.[14] Másképp fogalmazva: az egyénnek egy teljes ökoszisztémára van szüksége ahhoz, hogy kutatni tudjon.

Másodszor, az említett ökoszisztémát alkotó folyamat egy lassú, alulról történő átszivárgáson alapul, nem pedig időszakos elektrosokkok hatásán. Pontosabban: ahhoz, hogy bármilyen hatást érjünk el egy rendszeren, az elektrosokkok egy strukturált médiumon keresztül kell átgyűrűztessék a hatásukat. Az időszakos háborgatottsági pillanatok mellett az intellektuális érdeklődést hajszáleres textúrája működteti: néhány Nobel-díjas sztár és lottógyőztes nem tesz reakciókésszé a hatásra, viszont a játékosok sokfélesége (a „lúzerekkel” együtt) igen. Az akadémiai kutatás strukturált médiuma akkor működik a legjobban, amikor engedik az alj felőli felszivárgást – azaz amikor az egyéni és kollektív kezdeményezések sokfélesége teret, időt és eszközöket kap, hogy bejárja útját a saját egyéni ritmusában.

Harmadszor: a jelenlegi technotudomány fejlődéséért felelős intelligencia kollektív formái – bár gyakran katonai tervek és politikai rivalizáció irányítják a háttérből – eddig egy alapvetően kaotikus párhuzamos és redundáns áramkörön üzemeltek, amit leginkább „konkurenciának” lehetne nevezni, ha a fogalom nem kapcsolódna olyan szorosan a verseny fogalmához. A felfedezések kutatók sokaságához kötődnek, laborokhoz, párhuzamos munkához egy közös cél érdekében: „együtt tartanak” (kon-kurálnak)[15] egy közös irányba, néha megosztják legújabb eredményeiket az együttműködési struktúrának köszönhetően, néha versenyeznek szabadalomért és hírnévért, néha pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyják egymás törekvéseit. A redundancia lehetővé teszi, hogy egyvalaki hibáját vagy őrületét másvalaki józansága tegye helyre.

Legújabb könyvében, amelyben leírja, ahogy az emberi agy az olvasás lenyűgözően komplikált feladatát végzi, Stanislas Dehaene átvette Oliver Selfridge képét a pandemóniumról [zűrzavar, káosz, pokol] az egyidejű, párhuzamos neuron-kisülések illusztrálására, amelyek felelősek egy szó betűinek felismeréséért. Ez a „daimónok gyűlése”, ahol minden daimón egy-egy külön stimulusra reagál, és ahol párhuzamos, céltudatos erőfeszítéseik egy erős kollektív intelligencia létrehozására irányulnak, nagyszerűen modellezi az idegrendszerben zajló együttműködések és versengések komplex keverékét. „Az emberi agy, amely mintegy százmilliárd sejtből áll, egy masszívan párhuzamos rendszer archetípusa, amelyben minden neuron egyidejűleg számol. (…) A zűrzavar masszív párhuzamossága jelentős időnyereséget eredményez. Minden daimón egy elemi feladatot lát el azáltal, hogy ellenőrzi, milyen mértékben illenek az ingerbetűk a célszóba.”[16]

Még ha leegyszerűsítő is a kollektív intelligenciát neuronális áramkörök modelljével képzelni el, a pandemónium-struktúra egy szuggesztív képet szolgáltat az akadémiai érdeklődés dinamikájáról – egy képet, amelyet gondosan arra terveztek, hogy ellensúlyozza az impakt csábítását, illetve a kiválóság bálványozását. Ha a zűrzavar birodalmának buzgó gondnoka úgy döntene, hogy csak azokat a kiváló daimónokat jutalmazza, akik pontos reakciót kaptak a kilövések előző körében azért, hogy a hasznavehetetlen daimónokat lefokozza és korán nyugdíjazza, a zűrzavar egész dinamikája hamar leállna. Ironikus helyzet, hogy az irányelvek kitalálói megpróbálják azzal megdobni a tudományos érdeklődést, hogy egyéni impakt- és kiválóság-rezsimeket vezetnek be abban a pillanatban, amikor a kutatók éppen kezdik megérteni a raj-intelligencia gyakoriságát az emberi tevékenység számtalan területén. A kollektív intelligencia rajként működik a legjobban – azaz a problémákra megoldást több, párhuzamos, gyakran redundáns mozdulattal találnak.

Az impakt és a kiválóság aláássák a sokféleség erejét, ami kollektív intelligenciánk hatékony forrása. A felmérés, jutalmazás, büntetés irányelvei, ezekkel a címszavakkal elfogadva, a jéghegyek lefejezéséhez vezetnek, aminek a célja, hogy csakis az akadémiai közösség kiemelkedő tagjait gyűjtsék be – mintha ezek a tagok kiemelkedhetnének a közösség többi tagjának támogatása nélkül. A kutatás gondozásához egy teljes ökoszisztéma szükséges, a raj-intelligencia jótékony hatásának kiaknázásához pedig sokféleség.

CÚMUL: Pneumatic

7. Az olvasótlan olvasói köztársaság felé?

A raj-intelligencia analógiájának egy érdekes paradoxona, hogy a méhek kollektív intelligenciája minden jel szerint egymás viselkedésének viszonylagos figyelmen kívül hagyása ellenére is működik. Egy rajszerű sokaság tagjai inkább érzik, mint tudják, mivel foglalkozik épp a többi tag. A zűrzavar mindenik daimónja úgy lő, hogy nem zavartatja magát a többiekkel egyeztetéssel. A neuronális zűrzavar segít nekünk szövegeket olvasni, még akkor is, ha egyetlen idegsejt sem foglalkozik azzal, hogy megtudja, mit csinál a szomszédja. Ugyanilyen az internet dinamikája is, amely csupán egy laza, egyszerű és minimálisan koordinált szerkezet, amelynek kollektív intelligenciája leginkább a hozzá kapcsolt egyéni gépek számító erejében rejlik, s ugyanakkor a rajta keresztül kommunikálók személyes tudásában és érdeklődésében.[17]

A kollektív intelligencia ezen nagyon eltérő formái arra a rejtélyes következtetésre vezetnek, amely szemben áll a legmegrögzöttebb elképzelésünkkel a tudományos érdeklődésről: lehet, hogy egymás munkájának olvasása kevésbé fontos a tudósoknak, mint a sajátjuk megírása. Az impakt bálványozása azon a (látszólag egyértelmű) feltételezésen alapul, hogy egy könyv vagy egy cikk akkor fejti ki hatását (igazi teljesítményét), ha elolvassák, és hogy ezek a hatások egyenesen arányosan az olvasók és idézők számával. Bár kétségkívül van ebben valami igazság, lehet, hogy értelmes lenne ennek a közkeletű magától értetődőségnek a felszíne alá nézni.

Amint azt korábban megjegyeztük, az aktuális akadémiai irányelvek megkívánják, hogy minden tudós a lehető legtöbb tanulmányt közölje (hogy a termékenység-faktort fellendítse), miközben ezzel párhuzamosan a tanulmányoktól azt várjuk, hogy a lehető legtöbb tudós olvassa és idézze (hogy az impakt-faktorát fellendítse). Ehhez jön még az a tény, hogy a tudósok, programok, folyóiratok és kiadók száma rohamosan megnőtt a 20. század második felében (párhuzamosan a felsőoktatásba beiratkozók számában mutatkozó soha nem látott növekedéssel), s adjuk még hozzá az interdiszciplinaritás követelményét, ami a tudósoktól elvárja, hogy naprakészek legyenek egyszerre három vagy négy területen – az eredmény egy szembeszökően talányos keverék: mindannyian olyan elfoglaltak vagyunk a saját tanulmányaink megírásával, hogy gyakorlatilag nem marad idő mások munkájának elolvasására.

Az idő kevés: ez az érvelésem központi eleme, mely, még ha sűrített és dogmatikus is, értékes perceket emésztett fel a figyelmükből. A h-index maximalizálásának nyomása alatt ezeket a perceket valószínűleg arra is fordíthatták volna, hogy saját tanulmányukat írják. A közgazdászok ezt haszonáldozati költségnek hívják, s azt méri, hogy mennyit lehet nyerni egy adott tevékenységből azon tevékenységek hasznához képest, amelyek végrehajtása ellenében döntöttünk. Jómódú életek a bőség társadalmaiban még nagyobb haszonáldozati költséget számolnak bármely törekvésre – s még nagyobbat a pszichológiai nyomás, a bőség elviselhetetlen zavara miatt. Ahogy a folyóiratok, konferenciák, szimpóziumok, szemináriumok, honlapok, terjesztési listák és a szociális hálózatok száma rohamosan megnőtt, egy adott szöveg olvasásának haszonáldozati költsége szinte végtelen, s ez az olvasás lehetőségének létezését fenyegeti.[18]

A raj-intelligencia titokzatos működésének fényében újragondolva, az olvasás fokozódó csökkenése már nem is tűnik olyan abszurdnak és elbátortalanítónak. A palackban elküldött üzenet nem kell elkeseredett cselekedet legyen, amíg az üzenet megírása egy önfenntartó tapasztalatról gondoskodik. Mi lenne, ha a felfedezések kollektív dinamikája többet profitálna abból, hogy a tudósok írnak, mint abból, hogy ezeket az írásokat mások olvassák? Az impakt imperatívusza összedőlne, mert félrevezető és téves. A gyakorlatilag olvasatlan publikációk túláradása öröm, nem pedig frusztráció forrása lehetne. A demokratikus modernitás legradikálisabb teoretikusai egy olyan társadalomról álmodtak, amelyben mindenki művész, író, kutató, tudós. Most, egy olyan korosztállyal, melynek több mint fele rendelkezik diplomával, efelé a kívánatos társadalom felé is tarthatunk, amelyben a kreatív inger annyira egyenlően van elosztva, és olyan intenzíven közössé van téve, hogy az intellektuális és művészi terméket önmagáért értékelik, függetlenül a megritkult közönséggel való valószínűtlen találkozásától.

Az olvasótlan olvasói köztársaság tehát nem egy fogalmi ellentmondás. A párhuzamos és nagyrészt redundáns kutatási programok zűrzavara, amely méginkább el van merülve saját fejlődésében, mint a más munkájának olvasásában, akár az a jövő is lehet, amely fele mindenképp tartunk, teljes sebességgel, anélkül hogy szembenéznénk ezen fejődésirány riasztó következményeivel. A kutatás mint ezoterikus tevékenység lehet olyan értékes, mint a kívülállók számára is hozzáférhető eredményei.

Mindazonáltal az olvasótlan olvasói köztársaság mint lehetőség félrevezető, mivel egy leegyszerűsítő alternatíván nyugszik. Egyrészt az impakttal való megszállottság a tudományos kutatás egy elavult koncepciójához láncol, amelyet az olvasó alakja ural. Másrészt a mi produktivista őrületünk egy olyan akadémiai világ alternatíváját festi elénk, amelyet az olvasótlan író ural. Az oppozíció egyik oldala sem kielégítő.

Nem vagyunk sem méhek, sem pedig daimónok. Az olvasás nyilván táplálja a gondolkodásunkat és a kutatásunkat. Ahelyett, hogy választanánk az impakt és a saját szabadon futó, önmagán kívül mindenre vak kreativitásunk között, egyszerre kell követelnünk több időt egymás munkájának olvasására és a jogot olvasatlan tanulmányok megírásához. Annak a fő akadálya, hogy egy tisztább/pontosabb kép alakulhasson ki a tudományos munka sajátságos dinamikájáról, ismét csak az individualisztikus elfogultságainkban rejlik, amelyek arra vezetnek, hogy szembeállítsuk az olvasó és az író alakját, miközben ezek ugyanazon érme két oldala.

Az impakt egy intelligens előterjesztése tehát meg kellene sokszorozza azokat a közösségeket, amelyek engedik a tudósoknak, hogy egymás munkáját kövessék, s amelyek azon alapulnak, hogy az olvasás ugyanolyan produktív, mint az írás. Ez arra vezetné a finanszírozókat, hogy egy olyan „mérhető teljesítményt” üdvözöljenek, amely azoknak a könyveknek és tanulmányoknak egy- vagy kétoldalas listájából áll, amelyeket a tagsági év alatt valaki elolvasott. Ezt a fajta impaktpolitikát a legtöbbünk szívesen fogadná, mivel ez minden bizonnyal többet tenne a tudományos munka előmozdításáért, mint az a nyomorult, hivatalosan (aligha) ösztönző és (nagyonis) büntető rendszer, amellyel termelékeny formába próbálnak kalapálni, de amely igazából a kollektív intelligenciánk csökkentésére irányul.

A tudományos kutatás kicsiny mezején ugyanúgy, mint a legalapvetőbb szociális interakcióink szélesebb területén ugyanazzal a kihívással szembesülünk: meg kell védenünk saját életformánkat a produktivista sürgetéstől, amely azokat optimalizálni hivatott. Meg kell akadályozzuk, hogy a prosperálást célzó verseny hatására fizikai, szociális és mentális életünk összeroppanjon a meggondolatlan gazdasági maximalizmus súlya alatt. Ugyanígy, vissza kell tartanunk az impakt kompetitív nyomását attól, hogy magának az impaktnak a lehetőségét szüntesse meg.

Fordította: Bilibók Renáta


[1] impaktfaktor – magyarul hatástényezőként is használják; a tudományos folyóiratok tudománymetriai mérőszáma, amely az egyes folyóiratok szakmai minőségét hivatott értékelni (A szerkesztő)

[2] Szeretném kifejezni hálámat MarianneDubacqnak, ChritopherNewfieldnek és ÉricMéchoulannak, akik beindították és fenntartották az érdeklődésemet a témában.

[3] Nussbaum, Martha: Notfor Profit: WhyDemocracyNeedstheHumanities. Princeton, Princeton UP, 2010, 128.

[4] A kognitív és ipari kapitalizmusról lásd: MoulierBoutang: CognitiveCapitalism. New York, Verso, 2012, valamint a Multitudes folyóirat 39. számában közölt dossziét, címe Universités / Multiversitudes (2009, tél), online hozzáférhető a http://www.cairn.info/revue-multitudes.htm linken.

[5] Grégoire Chamayou: Petits conseils aux enseignants-chercheurs qui voudront réussirleur évaluation. Contretemps, 2009 február. (Online elérhető a http://www.contretemps.eu/interventions/petits-conseils-enseignants-chercheurs-qui-voudront-reussirleur-evaluation linken)

[6] Christophe Genolini et al.: sympa: dissection d’un modèle. 2009 (Online elérhető ahttp://christophe.genolini.free.fr/administration/aTelecharger/SYMPAdissectionDUnModele.pdf linken)

[7] A humántudományos kutatás jelenlegi félremérésének erős és szuggesztív kritikájáért ld. Christopher Newfield: Ending the Budget Wars: Fundingthe Humanities during a Crisis in Higher Education.Profession 2009. 270–284, valamintUnmaking the Public University. The Forty-Year Assault on the Middle-Class. Cambridge Mass, Harvard University Press, 2008.

[8] A figyelemgazdaság alapjairól lásd pl. Michael Goldhaber: Attention,Meaning, and Meaningfulness.Online elérhető a http://www.well.com/user/mgoldh/attmean.html linken, 1996; Philippe Aigrain: Attention, Media, Value and Economics. First Monday, 2: 9-1, 1997 szeptember; Georg Frank: Ökonomie der Aufmerksamkeit: EinEntwurf. Carl Hanser, Munich, 1998; Jonathan Crary:Suspensions of Perception. Attention,Spectacle and the Modern Culture. Cambridge, MA: MIT Press, 1999; John Beck & ThomasDavenport:The Attention Economy. Harvard Business School, 2001; Jonathan Beller:TheCinematic Mode of Production. Attention Economy and the Society of the Spectacle. Hanover, Dartmouth College Press, 2006; Franco Berardi:The Soul at Work. Los Angeles, Semiotext, 2009; Dominique Boullier: Les industries de l’attention: fidélisation, alerte ou immersion. Réseaux 154: 2009-2.

[9] Nyilván összegyűjthetnénk idézeteket az antikvitásig visszamenően, amikben a szerzők a kiadói szféra túlzsúfoltságára panaszkodnak. A reneszánsz írók a latin szerzőket imitálták azzal, hogy kifejezték frusztrációjukat, mert felejthetetlen munkáik lapjaiba a piacon büdös halat csomagoltak. Felvilágosult gondolkodók, romantikus költők és avantgárd regényírók is csatlakoztak egy hasonló hanghoz, szánakoztak az „alantas” szórakozás túlcsordulásán, amely megfosztotta „magas” művészetüket megérdemelt közönségétől. A figyelemgazdaság valódi újítása nem az ilyen szubjektív érzésekben és sajnálkozásokban keresendő, hanem az írásban és olvasásban részt vevő emberek puszta számában, az elérhető és az olvasható között növekvő aránytalanságban, valamint a közösségi intézményeink kollektív figyelmünk irányába tanúsított új plasztikusságában.

[10] factish – Latour szóalkotása: fact+fetish. Talán „tényis”-nek vagy „tényfétis”-nek fordíthatnánk (A fordító megjegyzése)

[11] A növekedés eltévelyedett emlegetésének történeti perspektívájáról ld. Yves Citton:

Zazirocratie. Très curieuse introduction à la biopolitique et à la critique de la croissance. Paris,

Editions Amsterdam, 2011.

[12] Naomi Klein:The Shock Doctrine. The Rise of Disaster Capitalism. Toronto, Knopf, 2008.

[13] Tarde-ról ld. Maurizio Lazzarato:Puissances de l’invention. La psychologie économique deGabriel Tarde contre l’économie politique. Paris, Les empêcheurs de penser en rond, 2001, valamintBruno Latour – Vincent Lépinay:L’économie, science des intérêts passionnés. Introductionà l’anthropologie économique de Gabriel Tarde. Paris, La Découverte, 2008.

[14] Bruno Latour:Reassembling the Social: An Introduction to Actor-Network-Theory.OxfordUniversity Press, 2005; Antonio Negri – Michael Hardt:Commonwealth. Harvard UniversityPress, 2009; Tim Ingold:Being Alive. Essays on Movement, Knowledge and Description.London, Routledge, 2011.

[15] A konkurencia kifejezés a latin currere = futni igéből származik. A konkurencia  (con currere) etimologizáló fordításbanegyütt futást jelent. (A szerkesztő)

[16] Dehaene, Stanislas: ReadingintheBrain. The New Science of HowWe Read. New York, Penguin, 2010, 45-46.

[17] Ld. Benjamin Bayart: Comprendre la structure d’Internet pour comprendre son impact.

EcoRev’ 47 (2011 nyár). 10–15.

[18] Az impaktpolitikák védelmezői és a figyelemgazdaság teoretikusai (például GeorgFrank: Ökonomie der Aufmerksamkeit: EinEntwurf. Munich, Carl Hanser, 1998, 181-211) méltán fognak azon izgulni, hogy a kollégáink munkái olvasásának igénye okosan beleépül az impaktgépezetbe, mivel az aktuális kutatások ismerete alapkritériuma annak, hogy az adott tanulmányt befogadják egy neves (értsd: magas impaktú) folyóiratba. Az akadémiai írásnak láttatnia kell olvasmányait ahhoz, hogy az akadémia érvényesítse – ez a tény egyszerre katalizálja és korlátozza az újítást. Gyakorlati tanácsokért arra vonatkozóan, hogy hogyan hivatkozzunk megfelelően olyan könyvre, amit nem olvastunk, ld. Pierre Bayard provokatív esszéjét:Comment parler des livres qu’on n’a pas lus? Paris, Editions de Minuit, 2007.

Hozzászólás

Hozzászólás