tisztátalan / tisztátalan / tisztátalan nemzetGép

Már megint itt van egy nemzeti-(neo)liberális párt, ez a Momentum Mozgalom. Nemzeti hipszterpárt – csak hogy legyek gonosz is. „Új politikai generáció”, mondják magukról, s a generáció tényleg új, egyébként minden a régi: gazdasági neoliberalizmus, ideológiai konzervativizmus, jönnek a jófej populisták. Pontosabban: az ideológiai „felépítmény” afféle montázs, arról ismerjük föl, hogy véletlenül sem tartalmaz lényeges szociális, rendszerkritikus/antikapitalista, vagy anti-parlamentarista javaslatokat. Tehát a status quo, az adott gazdasági, politikai és szimbolikus rend marad, csak épp most fontolva fognak haladni megint, a gazdasági liberalizmus és a rendszerhű konzervativizmus jó öreg kontaminált logikája és törvényszerűségei mentén. A régi lé új fazékban.

A Momentumnak úgynevezett „pozitív nemzetképe” van. Ez abból áll, hogy büszkék vagyunk a hőseinkre, a sportolóinkra, a Nobel- és Oscar-díjasainkra, illetve békés egyetértésben használjuk az úgynevezett „nemzeti szimbólumokat”. Ezek az úgynevezett „nemzeti szimbólumok” ugyanakkor pöpecül illeszkednek a kapitalista spektakularizáció logikájába, amelynek lényege, hogy az egyéni vagy kollektív identitások is áruként lépnek velünk szembe és sajátíthatóak el, vagyis az emberek közti érzelmi és társadalmi viszonyokat is az áru és a piac logikáján keresztül kell megélnünk. Nem kell ezt tudnunk, elég ha tesszük. Kiváló példája volt ennek a jelenségnek a nemrég lezajlott igazi csíki sörről szóló sajtóvita. Esete annak, hogy egy natúr piaci kérdésből, melyben multinacionális érdekek versengenek, hogyan lehet nemzetérzelmi kérdést fabrikálni, s ezzel ösztönözni a nemzetet hatékonyabb, érzelmileg motiváltabb fogyasztásra. Azóta már akadémikusok tartanak tudományos előadásokat a sörfőzés történetéről a falvakban (nyilván nem az alszegi alkoholista klubnak, ők ugyanis semmi sörkultúrával nem rendelkeznek, isszák, amire jut).

Azoknak a társadalmaknak a teljes élete, melyekben a konzervatív neoliberalizmus ideológiája uralkodik, előbb-utóbb mint óriási hisztrionikus szimbólumgyűjtemény és identitásraktár jelenik meg. És szeretnék már egy rendes nemzeti turkálót is, alig lehet turulos pufajkát kapni manapság a Székelyföldön. Minden elárasztanak a kék kezes-lábas salapéták, és a német vagy brit sufniáruk.

Na de nézzük, miként vall a Momentum egyik vezetője a nemzetről:

„A Momentum Magyarországa olyan hely, ahol tök mindegy, hogy nálatok a Mikulás vagy a Télapó jön december 6-án. Ahol nem számít, hogy Budapesten, Pannonhalmán vagy Székelyudvarhelyen születtél. Ahol egy nemzeti ünnepen senki sem gondolkozik azon, hogy felvegye-e a kokárdát. Ahol a pártok vezetői egy színpadon tudják ünnepelni a nemzetet. Ahol senki sem néz megvetően arra, aki bizony egész évben kinn akarja hagyni a zászlót a házán. Ahol nem a dohánybolt meg az együttműködés rendszere a nemzeti, hanem a tizenegy és az ünnep. Ahol nem ciki trendivé tenni a nemzeti szimbólumokat, és nem baj, ha mondjuk Széchenyit hipszteresítve pólóra nyomjuk. Ahol a nemzeti tragédiáinkat nem feledjük, de nem gyűlöljük a szomszédainkat a sérelmekért. Ahol nem legyőzni akarjuk őket, hanem egyszerűen sikeresek akarunk lenni. Ahol elfogadjuk, hogy attól, hogy mi büszke magyarok vagyunk, még lehetnek büszke szlovákok. Ahol egy embernek lehet egyszerre több identitása is, mert ezek nem kizárják, hanem építik egymást, hiszen lehet valaki egyszerre magyar, európai, fradista, sváb és momentumos.”

Jaja, értjük. Sok mindent lehet. Csak kevés az, ami használ…

Nemrégiben Kapelner Zsolt vonta kritika alá a Momentum „pozitív nemzetképét” azt javasolva, hogy ehelyett inkább negatív vagy kritikai nemzetképet alakítsunk ki, ha egyáltalán. Ő ezt írja:

„Nem a nemzeti szimbólumok iránti közös tisztelet, hanem az ezekről folytatott közös vita, a rájuk adott kritikus reflexió forraszt minket közösségbe. Ez a kritikus reflexió azonban nem – vagy nem szükségképpen – vezet ezen ellentmondások feloldásához, megszüntetéséhez. A negatív nemzetkép nem meghaladni kívánja a nemzeti létezés és nemzeti történelem ellentmondásait, hogy elérkezzen egy új, pozitív nemzeti önmeghatározáshoz, hiszen ez pusztán ezen ellentmondások és problémák letagadását jelentené.”

A két javaslat közti különbségek: az előbbi a nemzeti identitást afféle történelemtől függetlenített cukiságnak fogja fel, valamiféle spontán önazonosságprotézisnek, szolid kis ünnepi elérzékenyülésnek, instant identitásárunak, múlttalanított, traumátlanított, érzéstelenített ünnepi időnek; ez a nemzeti amnézia és aneszteziológia diskurzusa. Utóbbi érzékeny a nemzeti történelem ellentmondásosságára, arra, hogy a nemzeti identitás afféle szimbolikus és történeti konstrukció, nem pedig természeti adottság, s hogy a magyar történelem tele van a nemzeti érzület iránt meglehetősen kritikus magyarokkal, illetve olyan eseményekkel, amelyeknek értelmét és jelentőségét leszűkítenénk és meghamisítanánk, ha a társadalmi vagy emberi szolidaritást és a nemzeti szolidaritást egyenértékűnek tekintenénk.

nemzeti szív(ás)gép

Nekem azonban fogalmam sincs, hogy szükség van-e pozitív avagy negatív nemzetképre. Nem értem, hogy a nemzet egyáltalán miért lenne kép, vagy képként ábrázolható. Mi az az, hogy „nemzetkép”? Akkor ez egy külső ábrázolat, vagy valamiféle mentális reprezentáció, belső kép lenne? Olyasmi, amit a fejemben, vagy szívem véredényeiben hordok, vagy olyasmi, amit a városházára vagy a parlamentre kifüggesztve, portrékon, szobrokon, pólókra nyomtatva szemlélek, vagy olyasmi, amit nemzeti termékként jól meg is megveszek, megeszek, megiszok (ha láttam a nemzeti reklámot a nemzeti tévében)? S ha nem, akkor vagyok idegenszívű? Hol van ez a dolog, hogy nemzet, s miféle? Ha a szívben van, honnan került oda, s ha nincsen ott, hogyhogy nincs? Kölcsey mondá annó, hogy „a nemzet a szív ténye.” Ez a mondat például bennem is megmaradt. Reprezentálódott mentálisan. Ha kardiálisan nem is.

Ha el akarnák gondolkozni a „nemzetkép” kérdésen, én Kölcseytől indulnák el, onnan, hogy „a nemzet a szív ténye”. Mert, azt hiszem, valami fontosra mutat rá. Arra, hogy a nemzet az misztikus dolog, minthogy a szív is az. Mer ha a nemzet a szív ténye, ha a nemzet szó, vagy a nemzet törvényei, bárminők is legyenek, a szív hústábláiba vannak beírva, akkor az bizony olyasvalami, mint az isteni törvény. Vagyis a nemzeti dolog kicsit vallási dolog, sőt azt mondom: valláspótlék. A vallási hevületet pótoló protézis. És Kölcsey korában, vagy Rousseau korában, vagy Herder korában – hogy a szívbéli nemzet feltalálóira gondoljunk – erre a valláspótlékra szükség is volt, minthogy éppen megtörtént vagy történőben volt a felvilágosodás, amely ha tetszik, ha nem, lényegében hatályon kívül helyezte a kereszténységet. Amitől a kereszténység nem tűnt el, persze, hanem átalakult.

És az a fajta felvilágosult kozmopolitizmus, amit például Kant javasolt, nem igazán tudta volna pótolni azt a szívbéliséget, amit a nemzet viszont igen. Nemzeti irodalmak és irodalomtörténetek, történelmek és mitológiák képződtek, a nemzet szívbéli ténye történelmi tényezővé kezdett el válni, meg- és kitalálták a régi, még a kereszténység fölvétele előtti pogány vallási hagyományokat, amelyek azért is alkalmasabbnak tűnhettek a nemzetállam új szörnyszülöttje nézőpontjából, mint a kereszténység, mert ezekre rá lehetett mondani, hogy tényleg nemzetiek, s nem olyan univerzalisták, mint a kereszténység, amely minden nemzet számára nyitott.

A kereszténység ugyanis elfojtja vagy meghaladja a nemzeti egyediséget: a zsidóságot. Míg ez a másik nagy európai vallás, a zsidó akár a prototipikus nemzetvallásnak is tekinthető, hiszen az Úr által kiválasztott népbe csak beleszületni lehet, nincsen misszió, zsidónak lenni egyszerre jelent nemzeti és vallási identitást. A 19. századi nemzetvallások így, miközben fel akarták találni saját nemzetvallásukat, tudva vagy tudattalanul egy fordított történelmi logikát követtek: vissza a keresztény vallás modelljétől a zsidó vallás modelljéhez. Csak hát ugye a történelemben visszafelé haladni, pisálni széllel szemben, lehet, csak nem használ. Egyébként is a nyakukon volt a felvilágosodás, a modernizáció, a kapitalizmus, a tudományok, meg hát javában elkezdődött a globalizáció.

Mindenesetre, ha létezik olyan, hogy „nemzeti tudat”, akkor szerintem létezik olyan is, hogy „nemzeti tudattalan”, s engem ez kicsit jobban érdekel, mint a nemzetképek. Mutatja, hogy nem nemzetkép van, hanem nemzetgép, amely működik akkor is, ha te speciel nem akarod. Mert ez a nemzeti tudattalan határozza meg a nemzeti tudatot. Azt hiszed, ura vagy, s nehogy későn jöjj rá, hogy nem is. És a nemzeti tudattalan egy olyan szimbolikus hely, ahol, ha akarunk, nyomára bukkanhatunk különféle kollektív traumáknak, elfojtásoknak. A nemzeti nyelv, mint a pszichoanalitikusok hiszik, a nemzeti tudattalant szabályozó logika is egyben. A nemzeti közösségnek, a nemzet szívbeliségének az igénye például leírható úgy, mint szublimált, racionalizált vágy a vallási tapasztalatra. Annak vágya, hogy feloldódjunk valami tágabb, nagyobb, teljesebb egységben, hogy kilépjünk a saját, végső soron a világegyetem, vagy akár a történelem tágasságához képest porszemnyi individualitásunkból, átéljük a közös nagyságot.

A nemzet utáni vágy: beíródni a történelembe. Ha máshogy nem, hát úgy, hogy részeivé válunk egy nagyobb egységnek, egy nemzetnek, amelyről hisszük, hogy fennmarad az idők végezetéig, vagy hisszük, hogy ő maga az időtlen, örökkévaló viszony lehetősége a világegyetemmel. De a nemzeti tudattalan azt is jelzi, hogy a nemzeti tudat, bármennyire hipszteresítjük is, a jelzett történeti okok miatt tartalmazza a rivális, a Nagy Másik elpusztításának a vágyát. Egy modern európai nemzet, melyben szükségszerűen el kell fojtani és racionalizálni kell a vallási igényt (a nemzetvallásban ez a felvilágosult racionalizmus nyoma), sohasem veheti föl a versenyt a zsidó vallással, a tiszta, prototipikus nemzetvallással. Ezért mindig is el akarja pusztítani ezt a riválist, akire végül is vágyik. A nemzeti tudat logikája, nyíltan vagy elfojtott formában nálunk felé mindig tartalmaz antiszemitizmust.

Ez a vonása még akkor is megmarad és jelen van, ha mondjuk már zsidók nincsenek is, közel vagy távol. A „fiktív zsidó” is megteszi. Hisz ez egy gép. Az antiszemitizmus nem igényli, hogy legyenek valódi zsidók, azt igényli, hogy ne legyenek zsidók. Csakhogy ez egy paradoxon: vágynod is kell arra, aminek a nem-létére vágysz; akarnod kell, hogy legyen, hogy aztán vágyhass arra, hogy ne legyen. Ha nincsenek zsidók, továbbra is úgy kell tenni, mintha lennének, mivel ettől függ, hogy mi vagyunk-e. A zsidó, a nemzetvallás prototípusa, a vágyva gyűlölt. Ha nincs zsidó, jó lesz bárki, aki ennek a szimbolikus ellenségnek a szerepét betöltheti, és akire átruházhatóak a zsidó tulajdonságai. A zsidót helyettesíteni lehet és kell, tulajdonságait át lehet ruházni a cigányra, a migránsra, az illen-ollan idegenre, vagy idegenszívűre, a hazátlanra, kívül rekedtre vagy rekesztettre, a nem helyhez kötöttre, aki felforgatja itt a jó kis nemzeti konszenzusunkat.

Ez lenne tehát a nemzet első tudattalan fertőzése, az első tisztátalanság: a szimbolikus (és helyettesíthető) zsidó vágyva gyűlölete, elpusztításának és a vele való azonosulásnak a paradox vágya. Az extrém nemzetvallás persze érzi, hogy a kereszténység, még ha születésétől fogva mintegy apakomplexusként magában hordja is az antiszemitizmust, valójában maga is zsidó eredetű, ezen eredet által megjelölt hit és vallás. És mint ilyen, mindig tartalmazni fogja az eredethez való radikális visszatérés lehetőségét (lásd a zsidótörvényeknek megfelelően internált székely szombatosok esetét). Ezért az igazi extrém nemzetvallás a kereszténységet is, nyíltan vagy elfojtott formában, el kell utasítsa, ellenségének kell tekintse, hisz a kereszténység puszta léte tanúság a zsidóság léte mellett.

kelet-balkán-közép-nyugat térképgép

De vannak egyéb tisztátalanságok is. Szerintem hiába törekszünk arra, hogy a nemzeti identitást önmagából, immanens történetiségéből, kizárólag belülről, autochton módon értsük, éljük és alkossuk meg (és ebben a szerintem hiábavaló törekvésben osztozik a Momentum ideológiája és Kapelner Zsolt kritikája).

A magyar nemzeteszme, ahogyan egyébként a román, a bolgár, az orosz vagy a lengyel is, nem pusztán egy európai nemzeteszme, hanem tipikusan kelet-európai nemzeteszme. Azaz: a nemzet eszméjét ide Nyugat-Európából importálták, és ezek a nemzetek az úgynevezett „nagy nemzetek” mintájára, őket utánozva váltak nemzetekké. A mimetikus nemzetgép, a nemzeteszme importálása annak a folyamatnak volt a része, melynek során a modern Nyugat úgy alkotta meg saját felsőbbrendű identitását, hogy importálta saját ideológiáját az alacsonyabb rendűnek és fejletlenebbnek tekintett Keletre, hogy velük mint fejletlen nemzetekkel szemben erősíthesse meg a saját felsőbbrendűségét. Vagyis az egyetemes Európát a kezdetektől kisajátította magának egy szűkebb, fejlettebb Európa, amely a többieket megbélyegezte, illetve kizsákmányolta, és ez a kizsákmányolás a munkaerő, a tudás elszívásával, az egyenlőtlen versenyfeltételekkel és még sok mással ma is folyik.

A szerepek így oszlanak meg kisebb-nagyobb hullámzásokkal már vagy kétszáz éve: a „nagy nemzetek” egyben a fejlett és civilizált nemzetek; a kelet-európaiak a civilizáció és fejlődés útjára lépett, de azt soha el nem érő nemzetek (lásd az Európához való felzárkózás ideológiájának rendszeresen visszatérő, és rendszeresen elbukó történeteit Kelet-Európában); az Európán kívüli nemzetek pedig vadak, barbárok, civilizálatlanok.

Kelet-Európa nemzeti identitásait egy jellegzetes skizofréniáról lehet felismerni: egyrészt mindig újra felbukkannak különféle álarcokban a (hígmagyar) Nyugat-fetisiszták, akik lenézik a hazai parlagiságot/mucsaiságot, fennen vallják, hogy ez a nemzet fertőzött, beteg, ugyanakkor ezer éve azt ismételgetik, hogy sorsunk Európához van kötve, így hát futóversenyt rendeznek, hogy ki éri be előbb a vágyott Nyugatot. Ezért minden adandó alkalommal szorgalmasan igyekeznek kitűzni az európai zászlót a parlamentre, miközben maguk is érzik, hogy a „nagy nemzetek” által kisajátított, provinciális Nyugat-Európában mi másodrangú polgároknak számítunk.

Másrészt mindig újra előbukkannak szintén különféle álarcokban az őshonosság-fetisiszták, a mélymagyarok, akik viszont Európát, a Nyugatot, a modernizációt tekintik betegnek, romlottnak, fertőzöttnek és bőszen fölveszik a harcot – legalábbis a szájkarate szintjén – a mindenféle idegen hatalmakkal, idegen érdekekkel és idegen szívekkel. Ők nemzeti kegyhelyeket, alapítanak, zarándoklatokat és búcsújárásokat szerveznek, imádkoznak a nemzet lelkéért és vezetőiért Szűz Máriához, vissza akarnak térni a sámáni termelési módhoz, vagy éppen megpróbálják feltalálni az autentikus magyar találmányt, amivel aztán kitörünk a világűrbe, ahol végre mi is kolóniákat alapíthatunk, mint a „nagy nemzetek”.

Ezeket a kilengéseket szerintem nem lehet egyensúlyba hozni – bár rendre megpróbálják –, mivel ezt nem mi, kelet-európaik találjuk ki, hanem hamisítatlan összeurópai védjegy. A legtöbb kelet-európai nép rendelkezik ennek a skizofréniának valamilyen változatával, kevercsével, mondjuk Szlovéniától Örményországig. Így tehát mindez az európai szimbolikus politikai tér terméke, Nyugat és Kelet közös csinálmánya. Még ez a szar sem tisztán csak a miénk, me-e-e. Azzal hitegetjük magunk, hogy ha ügyesek vagyunk, majd pozíciókat szerzünk a globális piacon, bekerülünk a nagy népek világirodalmába, felzárkózunk ide, oda, esetleg amoda stb. Én ezt nem hiszem el. Soha sem is fogunk felzárkózni és pozíciókat szerezni, bár mindig lesz egy-két kivétel, lesznek olyan jelek, amelyek arra utalnak, hogy talán mégis. Mindig lesz egy-két ember, vagy egy-két társadalmi réteg, aki úgymond felzárkózik, de mindig szükség lesz megképezni a kivételt is ugyanezen a területen belül.

Úgy tűnik, a kivétel motiváló ereje szükséges az eszme fenntartásához. Úgy tűnik, az európaiság mint társadalmi, politikai és kulturális eszme valamiféle belső ellentmondáson alapszik, amit „magába foglaló kizárásnak” lehet nevezni: saját határain belül kell tudnia olyanokat, akik potenciálisan nem-európaiak (zsidók, cigányok, balkániak, mucsaiak, nyereg alatt szalonnát puhítók, barbárok, műveletlenek, antidemokratikusak stb.). A kivétel az, ami erősíti a szabályt.

Ennek a hülye helyzetnek szerintem főként gazdasági okai vannak, bár nem független a szimbólumok gazdaságától, az ún. identitáspolitikától sem. Vagyis amíg a jelenlegi neoliberális, globalista, centralizált és fejlődés-elvű kapitalista gazdasági modell hegemóniája nem kérdőjeleződik meg, addig ennek szüksége lesz a hozzánk hasonló félperifériás, öngyarmatosító, identitászavaros társadalmakra. Ők azok, akik önmagukat hibáztatják vagy egymást csesztetik, különféle identitásprotéziseket dolgoznak ki azért, mert egy egyenlőtlen, tehát rájuk nézve hátrányos cserére, térelosztásra épülő gazdasági rendszerben a rövidebbet húzzák, de épp ezzel tartják fenn, erősítik meg a fennálló szimbolikus rend hegemóniáját.

Persze Európának ez a keleti fele sem homogén, és épp a normához, vagyis a szelektíven szemlélt Nyugathoz való viszony szempontjából más például a magyar és a román nemzeti identitás. A nemzeti identitásban konstitutív szerepet játszó végzetes hiányok pótlására ugyanis különféle kompenzatórikus identitásprotéziseket szokás kidolgozni. Ilyen a „Közép-Európa projekt”, a visegrádi országok elképzelése, mely a „Keletre száműzött Nyugat” önnyugtató aneszteziológiáját javasolja. Hogyaszongya: mi vagyunk az a nagyon is autentikus és keresztény Nyugat-Európa, amely különféle igazságtalanságok miatt a barbár Keleten rekedt. A lelkünk tiszta, csak hát a test, a test… Nézzék csak meg, mennyi Nobelünk, meg Oscarunk van, majdnem focivébét is nyertünk már, s alighanem összehozzuk az európai álom netovábbját, az olimpiát, ha az idegenszívű álomgyilkosok gallérunk mögé nem pöknek.

Ez a szimbolikus elhatárolódás Kelet-Európától aztán kettős kizárással sújtja a még keletebbieket, akik így már nem pusztán Nyugattól, hanem a Középtől is el vannak zárva. Ezért nekik, például a románoknak marad az autochtón nemzeti táj, a Miória költői-vallási fantáziájából kinőtt kultúrfilozófia, mely európai rangú akar lenni, bár ehhez rendre el kell fednie/felednie azokat a hazai vallási, nemzeti, szociális és politikai fertőzeteket és tisztátalanságokat, amelyek mioritikus tájainkon oly bőszen jellemzőek.

Európa szimbolikus földrajzi neurózisát, a keleti, balkáni, barbár, despotikus fertőzet és az ideális, demokratikus, kifinomult Nyugatról alkotott kép szétválaszthatatlanságát, a valós tájra mindig rávetülő hisztrionikus Európa-térkép motiváló gépezetét így foglalja össze Zizek:

„A szerbek számára a Balkán odalenn délen van, Koszovóban vagy Boszniában, és ők azok, akik megvédik a keresztény civilizációt Európának ettől a Másik felétől. A horvátok szerint a Balkán az ortodox, despotikus és bizánci Szerbiában kezdődik, mellyel szemben Horvátország védelmezi a nyugati demokratikus értékeket; mi, szlovének úgy véljük, Horvátország a határ, és mi vagyunk a békés Mitteleuropa utolsó védőbástyája. Sok olasz és osztrák számára a Balkán pereme Szlovénia, a szláv hordák nyugati előretolt hadállása. A legtöbb német szerint azonban történelmi kapcsolatai miatt már Ausztriát is megfertőzte a balkáni korrupció és kontárság; sok észak-német hiszi úgy, hogy Bajorország – a maga katolikus, provinciális tendenciáival – sem mentes a balkáni szennyeződéstől. Számos arrogáns francia szemében a maga keleti, balkáni brutalitásával egész Németország vált teljesen idegenné a francia kifinomultságtól. S ezzel meg is van az utolsó szem a láncban: bizonyos konzervatív brit Európai Unió-ellenzők számára – ha kimondatlanul is – manapság az egész kontinentális Európa úgy működik, mint a balkáni Török Birodalom új változata, ahol Brüsszel az új Isztambul, a telhetetlen, despotikus központ, ami a brit szabadságot és szuverenitást fenyegeti”.

Mi következik ebből? Egyrészt az, hogy ideje végre lemondani az idealizált nyugati Európa képéről, amiből csak a látszólag igazságosabb (mert gazdagabb) demokratizmust, a súlytalan piaci multikulturalizmust, valamiféle morális felsőbbrendűséget, vagy mondjuk a magas művészetet hajlandóak figyelembe venni a Nyugat-fetisiszták. Miközben Európa minden térbeli pontján magában hordozza egy immanens hasadás és fertőzet nyomát.

Kell-e Londonnál vagy Brüsszelnél balkánibb, provinciálisabb város? Kell-e a székelynél idiótábban felsőbbrendűségi komplexusos identitás? Ezért aztán ne etessen engem a momentumos csávó azzal, hogy „nem számít, hogy Budapesten, Pannonhalmán vagy Székelyudvarhelyen születtél”. Nekem számít. Bár nem úgy számít, ahogy a nemzet-fetisisztáknak, akik bele akarnak döngölni ebbe a földbe, és nem is úgy, mint a neolibber arcoknak, akik viszont úgy suhannak itt el, hogy nem érzékelik a határokat, de azért szájuk hulladékát ideokádják.

Próbálni kiismerni e helyek repedéseit, elfojtásait, traumáit, keresni nyelvet hozzá; szellemi, nyelvi, gazdasági, kulturális, érzelmi autonómiára törekedni, valami ilyesmi. Ti pedig megint jöttök gyarmatosítani Erdélybe. Ne kezdjük megint ezt a szart, lécci, kérlek! Hadd döntsem el én, hogy számít-e, vagy nem a születés helye, s hogy mit kezdek ezzel a hátborzongatóan otthontalan otthonossággal.

traumatiko-fantazmatikus nemzeti testgép

Az én vezéreszmém, hogy a modern magyar nemzeteszme egy konstitutív traumán alapszik, melynek neve: Trianon. Trianon előtt ugyanis nem létezett szuverén magyar nemzetállam. A trianoni magyar állam egyfajta kéretlen adományként megkapta a nyugati történelemtől a lehetőséget, hogy a nemzetet és az államiságot egyszerre gondolja el és élje meg.

Trianon persze a nemzeti emlékezetben negatív előjellel van jelen, mint mesterséges sebészi beavatkozás, az organikus nemzettest erőszakos és igazságtalan megcsonkítása. Így Trianon traumatikus emlékezete magával hozza az organikus, sőt birodalmi nemzettest fantazmatikus kényszerképzetét, ami a valóságban sohasem létezett. Amikor ugyanis létezett a birodalom, az cseppet sem volt nemzeti, hanem patrimoniális, vagy rendi-feudális, vagy monarchikus volt.

Így Trianon a modern nemzeteszme és a modern állameszme egyszeri és egyedi inkarnációja, megtestesülése, megfelelően annak a szociálpszichológiai megfigyelésnek, hogy kollektív identitást leginkább kollektíven átélt traumák, balesetek alapoznak meg.

Trianon (vagyis az eredet) meghaladása, mely egy konstitutív trauma történelmi eseményén keresztül létrehozza saját képzeletbeli múltját, ezért nem valamiféle történelmi jóvátétel, a revizionizmus beteljesülése lenne, hanem egy szinguláris nemzeti utópia beteljesítése, mely magát a modern magyar nemzet politiko-pszichológiai és ontológiai feltételét törölné el. Ugyanakkor ez az utópia az egyik rejtett és rejtélyes alapmotívuma minden nemzeti politizálásnak. Nyíltan vagy burkoltan minden meghatározónak számító magyar politikai erő, legyen az jobber, baller vagy libber, pontosan ebben az utópiában mozog, vagyis nem tudja kikerülni azt a politikai követelményt, hogy Trianon következményeivel valamit kezdjen, még az sem, amelyik látványosan úgy tesz, mintha ez nem lenne probléma.

És a legbénább kompenzációs, önkasztráló, öngyarmatosító gesztusoktól a toleráns multikulturalista retorikákig ezen a banánhéjon minden nemzeti vagy idegenszívű megmondóember így vagy úgy rendre eltaknyol. És ez így is van rendjén, taknyoljanak csak rendre el. Mert határon innen és túl, ahogyan mondani szokták, mi magyarok mindannyian Trianon gyermekei vagyunk, mivel ez egy nemzetalkotó trauma. És ha a modern Magyarország Trianonban született meg, Párizs mellett, 1920-ban, ha ott és akkor történt meg a magyar nemzeteszme tényleges, azaz jogi, világpolitikai materializációja, beíródása a történelembe, akkor ebből az is világos kell legyen, hogy nem pusztán felszínes és ostoba propaganda pozitív nemzetképről beszélni, hanem egyben a nemzet mint történelmi valóság traumatikus és traumatizáló sajátosságainak félrevezető figyelmen kívül hagyása is.

De ugyanakkor a negatív vagy kritikai nemzetkép sem tűnik itt elégségesnek. Mert ha a negatív nemzetkép azt jelenti, hogy „minket magyarként az köt össze, hogy számunkra épp ezek a kérdések és épp ezek az ellentmondások bírnak jelentőséggel”, ez azt feltételezi, hogy a nemzet története meghatározott és racionalizálható események és diskurzusok összessége. Ez szerintem még mindig túlságosan pozitív kép. Szerintem a nemzet nem pusztán ideológiai vagy történeti ellentmondások, hanem traumák története is. A nemzet nem csak szimbólumokban, és nem is csak értelmiségi diskurzusokban, hanem alapvető pszichés megrázkódtatásokban ölt leginkább testet, olyanokban, mint Trianon, mint a Holocaust, a doni katasztrófa, vagy hogy a jelenhez közelebbi példát mondjak, a magyarországi cigányvadászatok.

Ezen eseményekben a ráció és a képzelet obszcén összefonódása mutatkozik meg: Trianont, a Holocaustot, a cigányvadászatot meg tudjuk racionálisan magyarázni, de jelentőségük felméréséhez, megértéséhez költői, sőt vallási képzeletre van szükség, s rendre meg is telepszenek ezekben az eseményekben vallási-mitologikus fantáziák. Ugyanis ezek nem pusztán történelmi esetek, hanem blaszfémikus események, melyeknek jelentősége abban van, hogy normát szegnek, ugyanakkor normává teszik a normán kívüliséget, amikor képesek racionalizálni az elfojtott vallási igényt az áldozathozatalra, a szent gyűlöletre. Ezen események történelmet mozgató, akár negatív irányba mozgató ereje többek között épp abban van, hogy maradéktalanul nem racionalizálhatóak.

A harmadik tisztátalanság, fertőzés így hát a testtel lenne kapcsolatos, mégpedig a feláldozható test problémájával: a nemzeti oltár áldozatokat követel. De vajon miért? Talán mert a nemzet igazából egy testmetafora. A nemzetgépet egy olyan organikus test és ennek megfelelően elképzelt organikus történelmi idő (genealógiák és generációk, nemzetségek és nemzedékek, ősök és leszármazottak) fantáziája és vágya mozgatja, amely, úgy tűnik, nem felel meg a testek és a történelem valódi viszonyainak, összefüggésének (vagy össze-nem-függésének). Így a nép vágyott és tényleges testi viszonyai közti eltéréseket, a nemzet testén élősködő idegen szervekként, undorító kinövésekként, gennyes fekélyekként, vagyis egészségügyi, higiéniai és patologikus torzulásokként kénytelen kezelni.

A nemzet egy tökéletes és homogén, ugyanakkor egyedi test utópiája, vagy legjobb esetben is egy olyan testté, amelynek tagjai között optimális összhang uralkodik a nemi reprodukció és munkamegosztás, az öröklés és tőkeáramlás, az érintkezés és a csereviszonyok tekintetében. A túlságos elkülönböződés vagy elkeveredés ettől a természetesnek gondolt nemzettestképtől büntetendő, ahogy minden beszivárgás, keveredés, fúzió, mutáció, azaz ténylegesen természetes anyagcsere és körforgás megsérti az organikus test utópikus elvárását, ezért éppen e „természetellenesség” miatt indokolt az erőszakos beavatkozás.

Így tehát, mint ahogy vélhetően a legtöbb modern politikai eszme, a nemzeté is, bár múltba fordulónak és nosztalgikusnak tűnik, valójában utópikus: egy olyan békésen, természetesen és organikusan összenőtt közösség testét képzeli el, mely ugyanakkor a tapasztalatok szerint csak művi úton és erőszakosan állítható elő. Így az organikus eszme benső logikája militáns politikát ír elő. S mint az utópiák általában, ez is arról álmodik, hogy uralma alá hajthatja és saját érdekei szerint szervezheti meg, csatornázhatja be a történelem erőit, és ezen keresztül az anyagot, a természetet, a testeket. Ahogyan a többi utópia, ez is csak addig ér valamit, addig tölti be funkcióját, amíg modell marad, és nem akarják maradéktalanul érvényesíteni és megvalósítani. Mert ha ezt teszik, az erőszakhoz és önfelszámoláshoz vezet.

Jobb, ha látjuk hát, hogy az organikus nemzettest, illetve a nemzeti történelem töretlen folytonosságának álma mögött olyan elfojtott kollektív testi traumák és diszkontinutások, az organizmus és a folytonosság eszméjébe beíródó szakadások rejtőznek, melyek többek, mint puszta sérelmek, többek, mint véletlenszerű kivételek a szabály alól. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ezek a szakadások alapvetőbbek, mint a folytonosság vagy az organikusság eszméje, sőt épp ezek elfojtása kényszeríti ki és hozza létre az organikusság és a történelmi folytonosság vágyképzeteit.

Kezdetben volt a trauma, a seb, a diszkontinuitás, és nem voltak nemzetek, nemzedékek, genealógiák és generációk. Az eredet túl van a kronológiai kezdeten: egyszerre múlt előtti őseredet, és mindig is potenciálisan jelenvaló, anakronikus idő. Az organikus nemzettest és organikusan fejlődő nemzeti történelem ezért nemzetgép, egy olyan művi protézis retorikája, logikája, politikája és jogi normativitása, mely egy nálánál eredendőbb hiányt igyekszik kényszeresen pótolni.

Épp ezért várható jogosan el, hogy minden olyan nemzetkép, amely el akarja adni, vagy ránk akarja kényszeríteni magát, előbb ismerje és elismerje saját retorikájának, logikájának és normativitásának pótlólagos és tisztátalan természetét ahelyett, hogy valami magától értetődőnek vett organicitással, racionalitással és normalitással akarna elbűvölni. Mert csak így, ha a nemzet is elismeri műviségét és utópikusságát, lesz összemérhető a nemzeteszme a többi társadalmi utópiával, a kommunizmuséval, a liberalizmuséval és a többivel. Csak ekkor tudjuk eldönteni, hogy amennyiben a nemzeti utópia is egy a választható társadalmi utópiák közül, akkor erre mennyiben van ténylegesen szükségünk, mennyiben nélkülözhetetlen és mennyiben csak egy magát a többinél természetesebbnek tudó és beállító történelmi fikció. A nacionalista futurizmus az a horizont, ahonnan egyáltalán megközelíthető ennek az eszmének a relevanciája.

A nacionalista futurizmus alapja tehát az egyszerre mágikus-vallásos és technológiai utópia, a háromszorosan fertőzött tisztátalan / tisztátalan / tisztátalan nemzetgép: a nemzet mint valláspótlék; mint egyetemesség- és Európa-pótlék; és mint organicista testprotézis.

A nacionalista futurizmus utópizmusa számára nélkülözhetetlen lesz a nemzeti traumatörténelem, a diszkontinuitások hungarista nagy enciklopédiája: a turul mint totemállat, Koppány vagy Borsa Kopasz története, felnégyelések, Dózsa György teste, 1920 (Trianon), 1944 (a shomrei shabbat deportálásának dátuma), Rafi Lajos költő részletes életrajza, fotók Bözödújfaluról, a 2008-2009-es romagyilkosságok peranyagának kritikai elemzése, vörösiszap-installációk, a kézdiszentléleki eset dokumentációja, screenshot-ok a 2017-es gyergyói pogromról szóló Facebook-kemmentekről, és még sok minden.

Ez a fajta futurizmus azonban csak az előkészítő történeti fázis neve, a beteljesült traumatörténelem formája az anarcho-totemista-feminista antiállam. De erről majd legközelebb… Addig is vigyázzatok, nehogy véletlenül megint pártot alapítsatok.

Hozzászólás

Hozzászólás