Mark Fisher: Reflexív impotencia, immobilizáció és liberális kommunizmus

Mark Fisher (1968-2017): brit kritikus, elméletíró, blogger és tanár, aki a radikális politikáról, a zenéről és a popkultúráról szóló írásaival,  k-punk néven vezetett blogjával vált ismertté. Leghíresebb könyve a Capitalist realism – Is there no alternative? (Kapitalista realizmus – nincs más alternatíva?), melyben a neoliberalizmus (más néven posztfordizmus) összefüggő elméletét alkotja meg, ennek keretében értelmezi a popzene és a populáris filmek számos közismert alkotását. Könyvében élesen reflektál saját oktatói tapasztalataira is, és kidolgozza a neoliberalizmus negatív pszichés szimptómáit leíró fogalomrendszerét, mint például depresszív hedónia, szórakozás-kontroll, interpasszivitás, posztliterális depresszió, posztlexia, kommunikációs stimulus-függés stb.

Érvelése szerint a neoliberalizmus nemcsak a létbizonytalanság és a gazdasági kiszolgáltatottság (szakszóval: prekariátus – erről az Új Egyenlőségen olvashatsz) szociális és gazdasági létformáinak terjedéséért felelős, hanem új típusú szubjektív attitűdöket, pszichés reflexeket, a személy saját jövőjétől, jelenétől és múltjától, saját testétől és szellemi képességeitől való elidegenedésének új formáit is megteremti, amelyekre a szubjektum a fogyasztói szórakozás-mátrixba, könnyű drogfogyasztásba és a kommunikációs stimulus-függésbe (Facebook, Instagram, Tinder stb.) való passzív belezuhanással reagál.

Mark Fisher erőteljesen kritizálja az általa „liberális kommunizmusnak” nevezett elképzeléseket is, melyeket például Soros György vagy Bill Gates képvisel. A „szociálisan érzékeny” vagy „ökológiailag tudatos” neolibber kapitalistákat szerinte továbbra is alapvetően a profit utáni gátlástalan hajsza motiválja, s azáltal, hogy posztmodernizálják a munkát (életfogytig tartó tanulás; tréning, ami addig folytatódik, amíg a munkaképes életidő tart; hazavihető munka; otthonról végezhető munka stb.), csak tovább növelik a neoliberális társadalmakban élő emberek személyes kiszolgáltatottságát (a pénzügyi szféra antiszociális működéséről itt olvashatsz). A neoliberalizmus így nem más, mint az új, vonzóbb köntösbe bújtatott hierarchikus osztályuralom visszatérése.

Itt olvasahtó szövege a szerző Capitalist realism című munkájának harmadik fejezete. A szerző egy rövidebb írása magyarul a Transindexen érhető el.

A mai brit diákokat, szemben az 1960-as és 1970-es évekbeli elődjeikkel, úgy tűnik, nem köti le a politika. Míg a francia diákokat továbbra is megtaláljuk a neoliberalizmus ellen tüntetve az utcákon, a brit egyetemisták, akiknek helyzete összehasonlíthatatlanul rosszabb, úgy tűnik, belenyugodtak a sorsukba.  Be szeretném bizonyítani, hogy ez nem az apátia vagy a cinizmus, hanem a reflexív impotencia problémája. Tudják, hogy a dolgok rosszul állnak, de ezen túl azt is tudják, hogy nem tehetnek erről. De ez a „tudás”, ez a reflexió nem a dolgok egy már létező állapotának passzív észlelése. Ez egy önbeteljesítő jóslat.

A reflexív impotencia egy megnevezetlen világnézetben összegződik a brit fiatalok között, és megvannak a maga összefüggései a széles körben elterjedt patológiákban. Számtalan tinédzsernek, akikkel dolgoztam, mentális vagy tanulási nehézségei voltak. A depresszió népbetegség. Ezzel találkozik leggyakrabban a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat, és egyre fiatalabb kortól sújtja az embereket. Megdöbbentő azoknak az egyetemistáknak a száma, akik a diszlexia valamely változatától szenvednek. Nem túlzás azt mondani, hogy a késő-kapitalista Nagy Britanniában tinédzsernek lenni közel áll ahhoz, hogy a betegség egy fajtája alá sorolódsz.  Ez a patologizáció a politikaivá tétel bármilyen lehetőségét kizárja. Ezeknek a problémáknak a privatizálása – azaz ha pusztán az egyéni neurológia kémiai egyensúlyhiányát és/vagy a családi hátteret tekintjük az okoknak –  a társadalmi rendszerbeli okokra vonatkozó bármilyen kérdést hatályon kívül helyez.

Azon tizenéves diákok közül, akikkel találkoztam, sokan abban az állapotban voltak, amit depresszív hedóniának szeretnék nevezni. A depressziót szokás szerint nem-hedonikus állapotként jellemzik, de amire utalok, annak nem az élvezetre való képtelenség a sajátossága, sokkal inkább a képtelenség bármire, kivéve az élvezetre törekvést. Van az az érzés, hogy „valami hiányzik”, de nem értékelt annak a lehetősége, hogy ez a titokzatos, hiányzó gyönyör az élvezet alapelvén túl lenne elérhető. Nagyobbrészt ez a diákok kétértelmű strukturális helyzetének a következménye, annak, hogy megfeneklettek a fegyelmező intézmények szubjektumainak régi szerepe és a szolgáltatások fogyasztóinak új státusa között. Az Utóirat az ellenőrző társadalmakhoz című kulcsfontosságú írásában Deleuze különbséget tesz a Foucault által leírt fegyelmező társadalmak között, melyek a gyár, az iskola és a börtön zárt terei körül szerveződnek, és az új ellenőrző társadalmak között, melyekben minden intézmény be van ágyazva egy szétszórt vállalatba.

Deleuze joggal érvel amellett, hogy Kafka a megosztott, kibernetikus hatalom prófétája, mely tipikus az ellenőrző társadalomban. A perben Kafka fontos különbséget tesz a vádlott számára elérhető felmentés két típusa között. A valódi felmentés többé már nem lehetséges, ha az volt valaha is („… a régi törvényszéki esetekről csak legendák maradtak ránk. Ezekben persze jórészt valódi felmentések vannak, elhinni el lehet őket, de bizonyítani nem.”). Így két opció marad, (1) a látszólagos felmentés, melyben a vádlott minden cél és szándék alól fel van mentve, de lehet, hogy később, egy meghatározatlan időpontban újra szembesül a vád egészével,[1] vagy (2) a perhalasztás, melynek során a vádlott beleakad egy (remélhetőleg végtelen) törvényi huzavonába, így a rettegett utolsó ítélet nem valószínű, hogy eléri.[2] Deleuze észreveszi, hogy az ellenőrző társadalom, melyet Kafka maga, de Foucault és Burroughs is fölvázolt, a bizonytalan perhalasztás logikáját alkalmazva működik: életfogytig tartó tanulás; tréning, ami addig folytatódik, amíg a munkaképes életidő tart; hazavihető munka; otthonról végezhető munka; munkából végezhető otthon (working from homehoming from work). Ennek a meghatározatlan hatalomgyakorlásnak a következménye, hogy a külső felügyelet a belső rendszabályozáson keresztül válik sikeressé. A hatalom csak akkor működik, ha cinkos vagy vele. Ezért a kontroll-függő Burroughs által leírt alakja olyan valaki, aki függ a kontrolltól, de elkerülhetetlenül olyan valaki is, akit magához vett, megszállt a Kontroll.

Ha elmész szinte bármelyik iskolába, ahol tanítottam, látni fogod, hogy egy felügyelet utáni (poszt-diszciplináris) rendszerben vagy. Foucault lelkiismeretesen felsorolja azokat a módokat, ahogyan a felügyelet a merev testi pózok előírásain keresztül bevezetésre került. A mi iskoláinkban azonban a diákok órák alatt a padokra vannak roskadva, majdnem állandóan beszélnek, folyamatosan nassolnak (ha úgy adódik, teljes fogásokat fogyasztanak). Az idő régi felügyeleti felosztása összeomlik. A felügyelet rendőrségeit erodálták az örökös fogyasztás és a folyamatos fejlesztés kontroll-technológiái.

A rendszer, amelyre az iskola alapozódik, szó szerint nem engedheti meg magának, hogy kizárja a diákot, még ha akarná sem. A forrásokat azon az alapon osztják ki az iskoláknak, hogy milyen sikeresek a teljesítmény (vizsgaeredmények), a diákok részvétele és megtartása szempontjából. A piaci szükségszerűségnek és a bürokratikusan meghatározott céloknak ez a kombinációja, mely ma a közszolgáltatásokat szabályozza, tipikusan „piac-sztálinista” kezdeményezés. A hatásos felügyeleti rendszer hiánya nem lett kompenzálva a hallgatók folyamatos ön-motiválásával. A diákok tudatában vannak, hogy ha hetekig nem vesznek részt az órákon, és/vagy ha nem tesznek le az asztalra semmilyen munkát, akkor sem szembesülnek semmilyen jelentős szankcióval. Erre a szabadságra tipikusan nem projektekre való törekvéssel, hanem hedonista (vagy nem-hedonista) fáradtságba zuhanással válaszolnak: könnyű narkózissal, kényelmes étkezési felejtéssel, marihuánával.

Kérd meg a diákokat, hogy olvassanak pár mondatnál többet, sokan – és ők a kiemelkedő diákok – tiltakozni fognak, hogy képtelenek rá.  A tanárok a leggyakoribb panaszként azt hallják, hogy unalmas.  Nem annyira a leírt anyag tartalmáról van itt szó, az olvasás aktusát magát ítélik „unalmasnak”. Amivel szembesülünk, az nem pusztán a hagyományos tinédzser-kábulat, hanem a posztliterális „új fless” (mely szerint „koncentrálni túlságosan komplikált”) és a hanyatló felügyeleti rendszer elkülönítő, koncentrációs logikái közötti eltérésről. Unalmasnak lenni egyszerűen azt jelenti, hogy kimozdulni a szövegelés (texting) kommunikatív észlelés-stimulusának mátrixából, a Youtube-ból és a fast food-ból, megtagadni egy pillanatra az igények cukros kielégítésének folyamatos áramlását. Egyesek ugyanúgy akarják fogyasztani Nietzschét, mint egy hamburgert; nem tudják megérteni – és a fogyasztói rendszer ösztönzője ennek a tévedésnek –, hogy Nietzsche maga az emészthetetlenség, a nehézség.

Egy példa: felelősségre vontam egy diákot, hogy miért hord mindig fülhallgatót az órán. Azt válaszolta, hogy a dolognak nincs jelentősége, mivel nincs bekapcsolva rajta semmilyen zene. Egy másik órán nagyon alacsony hangerőn játszotta a zenét, de anélkül, hogy a fején lett volna a fülhallgató. Mikor arra kértem, kapcsolja ki, azt válaszolta, hogy még ő maga sem hallja. Miért viselt fülhallgatót anélkül, hogy zenét hallgatott volna, vagy miért kapcsolta be a lejátszót anélkül, hogy föltette volna a fejhallgatót? Mert a fejhallgató jelenléte a fülön vagy a tudat, hogy a zene megy (annak ellenére, hogy nem hallja) megnyugtatta afelől, hogy a mátrix még itt van egy karnyújtásnyira. Ezen kívül az interpasszivitás klasszikus példája ez: ha a zene megy, még ha ő nem is hallja, a lejátszó mégis élvezni képes azt az ő nevében. A fülhallgató használata sokatmondó itt: a pop nem olyasmi, amit a közös térben tapasztalsz meg, hanem a privát OedIpad fogyasztói boldogságába való visszavonulásban, a szociális szférával szembeni elhatárolódásban.

A szórakozási mátrixban való rabulejtettség következménye a zavart, izgága interpasszivitás, a koncentrációra és a fókuszálásra való képtelenség. A diákok alkalmatlansága arra, hogy kapcsolatba hozzák a fókuszálás jelenbeli hiányát jövőbeli kudarcaikkal, arra való képtelenségük, hogy az időt bármilyen koherens narratívába szintetizálják, sokkalta szimptomatikusabb, mint a puszta demotiváltság. Hátborzongatóan emlékeztet ez Frederic Jameson A posztmodern mint fogyasztói társadalom című elemzésére. Jameson megfigyeli, hogy Lacan skizofrénia-elmélete „szuggesztív esztétikai modellt” kínál a szubjektivitásnak a feltörekvő szórakoztatóipar komplexumával szembeni széttöredezése megértésére. Jameson így összegez: „A jelölőlánc összeomlásával a skizofrénia a puszta materiális jelölők tapasztalatára korlátozódik, más szóval a tiszta és össze nem függő időbeli jelenekre.” Jameson ezt az 1980-as évek végén írta, abban az időszakban, amikor az én hallgatóim nagyobb része született. Amivel az osztályteremben ma szembesülünk, az egy ahistorikus, emlékezet-ellenes radarkultúrában született generáció, akikhez az idő készre vágott digitális mikroszeletekként érkezik.

Hogy ha a felügyelet tipikus figurája a munkásrab volt, az ellenőrző társadalomé az adósságfüggő. A kibertéri tőke a felhasználók függővé tételén keresztül működik. Ezt ismerte fel William Gibson a Neuromancerben, amikor Case-nek és más kibertéri cowboyoknak megszűnik a bőr alatti bizsergés érzése, ha nincsenek rákapcsolódva a mátrixra (Case amfetamin fogyasztása világosan egy sokkal absztraktabb sebességtől való függés helyettesítője). Így ha a figyelemhiányos hiperaktivitás zavara egy betegség, akkor a késői kapitalizmus betegsége: a hipermediális fogyasztói kultúra szórakozás-kontrolljának forgalmába való behálózottság következménye. Hasonlóképpen az, amit diszlexiának neveznek, nagyon sok esetben nem más, mint posztlexia. A tinédzserek nagyon hatékonyan dolgozzák föl a tőke képsűrűségi adatait anélkül, hogy szükségük lenne olvasásra. A szlogen-felismerés elegendő a netmobil magazin felületén való navigáláshoz. „Az írás sohasem volt kapitalista tevékenység. A kapitalizmus mélyen írástudatlan”, érvel Deleuze és Guattari az Anti-Oedipus című könyvükben.  „Az elektromos nyelv nem a hang vagy az írás útján működik: az adatfeldolgozás mindkettő nélkül megvan”. Ez az oka annak, hogy sok sikeres üzletember diszlexiás (posztlexikális eredményességüknek vajon a siker oka, vagy hatása?).

A tanárok most annak az elviselhetetlen nyomásnak vannak kitéve, hogy közvetítsenek a késői kapitalizmus fogyasztójának posztliterális szubjektivitása és a fegyelmező hatalom követelése (átmenni a vizsgákon stb.) között. Ez az az út, amelyen az oktatás – távol attól, hogy valamiféle, a „való világ” által megedzett elefántcsonttorony lenne – mint a szociális valóság újratermelésének a gépterme közvetlenül szembesül a kapitalista szociális mező inkonzisztenciáival. A tanárok a segítő-szórakoztató és a fegyelmező-tekintélyi szerepek közé vannak rekedve. A tanárok segíteni akarnak a diákoknak, hogy átmenjenek a vizsgákon, tekintéllyel bíró személyek szeretnének lenni, akik megmondják, hogy mit kell tenni. A tanárokkal mint tekintélyelvű figurákkal szembeni ellenvetések a diákok részéről súlyosbítják az „unalom” problémáját, amióta minden, ami a tekintélytől jön, eleve unalmasnak számít. Ironikus módon a tanárok fegyelmező szerepét pontosan akkor követelik a legerőteljesebben, amikor a fegyelmező struktúrák az intézményekben összeomlóban vannak. A családoknak a kapitalizmus azon nyomása alatti behorpadása, mely megköveteli, hogy mindkét szülő dolgozzon, a tanároktól egyre inkább azt várja, hogy pótszülőkként viselkedjenek a diákokba csepegtetve a legalapvetőbb viselkedési szabályokat, hogy nyújtsanak lelkészi gondoskodást és érzelmi támogatást a tinédzsereknek, akik egyes esetekben alig minimálisan szocializáltak.

Érdemes hangsúlyozni, hogy az általam tanított diákok egyikének sem volt semmilyen arra vonatkozó jogi kötelezettsége, hogy iskolába járjon. Ha akartak, elmehettek. De jelentősebb munkalehetőség hiányában és a kormány cinikus bátorítása mellett az iskola könnyebb, biztonságosabb opciónak tűnt. Deleuze szerint az ellenőrző társadalmak inkább az adósságon, mintsem az elzáráson alapszanak; de van egy módja annak, hogy a jelenlegi oktatási rendszer el is adósítsa és el is zárja a diákokat. Az a logika, hogy fizess a saját kizsákmányolásodért, továbbra is kitart: verd magad adósságba, hogy elmehess egy olyan McMunkára, amire akkor is elmehettél volna, ha otthagyod a sulit tizenhat évesen…

Jameson megfigyelte, hogy „az időbeliség összeomlása hirtelen fölmenti a jelent minden olyan aktivitás és szándék alól, amely a gyakorlat tereire fókuszálhatna vagy létrehozhatná azokat.” De egyértelműen haszontalan a nosztalgia egy olyan kontextus iránt, amelyben a régi típusú gyakorlatok működtek. Ezért van, hogy a francia diákok végső soron nem képeznek alternatívát a brit reflexív impotenciára. Aligha meglepő, hogy a neoliberális Economist kineveti a francia antikapitalista ellenállást, és részben igaza van, amikor csúfolódik a francia „immobilizáción”. A 2006 március 30.-ai vezércikkükben ezt írják:

Bizonyára a diákok, akik lezavarták a legutóbbi tüntetéseket, azt gondolják, hogy újraélesztik 1968 májusának eseményeit, amikor szüleik nekiugrottak Charles de Gaulle-nak. (…) Kölcsönvették jelmondataikat (‚Az utcakövek alatt ott a tenger’), ellopták szimbólumaikat (a Sorbonne egyetemet). Ebben az értelemben a lázadás úgy jelenik meg, mint a 2005-ös külvárosi zavargások természetes folytatása, amely a kormánytól a szükségállapot kihirdetését kérte. Akkor a munkanélküli, etnikai alsó osztály volt az, amely föllázadt az őt kirekesztő rendszer ellen. Most, a legutóbbi tüntetések feltűnő sajátossága, hogy a lázadó erők a konzervativizmus oldalán állnak. Eltérően a banlieu-k zavargó ifjúságától, az egyetemisták és az állami szféra szakszervezeteinek célja, hogy megelőzzék a változást és Franciaországot azon az úton tartsák, amelyen jelenleg is halad.

Feltűnő, ahogyan sok immobilizáló gyakorlata egyfajta inverze egy másik csoport gyakorlatának, amely 68 örököseiként számol velük: az úgynevezett „liberális kommunistákénak”, mint Soros György vagy Bill Gates, akik kombinálják a profit utáni ravasz hajszát az ökológiai aggodalmakkal és a szociális felelősséggel. Szociális aggodalmaikon keresztül a liberális kommunisták abban hisznek, hogy a munkát (poszt)modernizálni kell, összhangban az „okosnak lenni” (being smart) koncepciójával. Ahogy Žižek kifejti,

okosnak lenni azt jelenti, hogy dinamikusnak és nomádnak lenni, szemben a központosított bürokráciával; a párbeszédben és az együttműködésben hinni, szemben a központi tekintéllyel; a flexibilitásban, szemben a rutinnal; a kultúrában és a tudásban, szemben az ipari termeléssel; a spontán interakcióban és autopoiésziszben, szemben a rögzített hierarchiával.

Az immobilizálók, azzal az implicit engedményükkel, hogy a kapitalizmusnak csak ellenállni lehet, de nem lehet meghaladni, együtt a liberális kommunistákkal, akik szerint a kapitalizmus erkölcstelen túlkapásait jótékonykodással kell ellensúlyozni, érthetővé teszik azt, ahogyan a kapitalizmus behatárolja az aktuális politikai lehetőségeket. Míg az immobilizálók megőrzik a tüntetések 68-as stílusát, de a változásnak valló ellenállás jegyében, a liberális kommunisták energikusan üdvözlik az újdonságokat. Žižek helyesen érvel amellett, hogy a liberális kommunizmus, távol attól, hogy a hivatalos kapitalista ideológia bármilyen progresszív korrekcióját hozná létre, a jelenlegi kapitalizmus domináns ideológiáját képezi. A „flexibilitás”, a „nomadizmus”, a „spontaneitás” a posztfordista ellenőrző társadalom menedzsmentjének fémjelei. De a probléma az, hogy bármilyen ellentmondás a flexibilitásnak és a decentralizációnak azt kockáztatja, hogy önpusztítóvá válik mindaddig, amíg a merevség és a centralizáció nem túlságosan felvillanyozó perspektívák.

Mindenesetre az ellenállás az „újnak” nem indok arra, hogy a baloldal ekörül összpontosuljon.  A tőke nagyon óvatosan gondolkodik arról, hogy hogyan fékezze meg a munkát, s most még nincs elég gondolatunk arról, hogy milyen taktikák működőképesek a kapitalizmus posztfordista feltételeivel szemben, és hogy milyen új nyelv frissíthetné fel az ezekkel a feltételekkel való foglalkozást. Fontos, hogy harcoljunk az „újnak” a kapitalizmus általi kisajátításával szemben, de az „új” visszakövetelése nem lehet a helyzetünkhöz való alkalmazkodás ügye – nagyon jól tudjuk, hogy a „sikeres alkalmazkodás” a menedzserializmus par excellence stratégiája.

A neoliberalizmus kitartó összefüggésbe hozása az „restauráció” (Restoration) kifejezéssel, melyet mind Badiou, mind David Harvey favorizál, fontos korrektívuma a tőke és az újdonság összefüggésének. Badiou és Harvey szerint a neoliberális politika nem az újról szól, hanem az osztályuralomhoz és a privilégiumokhoz való visszatérésről. Badiou azt mondja, hogy „az újjáépítés kifejezés Franciaországban a király 1815-ös visszatérésének az időszakára utal a Forradalom és Napóleon után. Most egy ugyanilyen időszakban vagyunk. Ma a liberális kapitalizmust és ennek politikai rendszerét, a parlamentarizmust úgy látjuk, mint az egyetlen természetes és elfogadható lehetőséget.” Harvey amellett érvel, hogy a neoliberalizáció úgy fogható fel, mint „a tőkefelhalmozáshoz szükséges feltételek újraalapítását és a gazdasági elit hatalmának visszaállítását célzó politikai projekt”. Harvey megmutatja, hogy a népszerű módon poszt-politikainak nevezett korban az osztályharc folytatódik, de csak az egyik oldal: a gazdagok részéről.

A neoliberális politika bevezetése után az 1970-es évek végén – mondja Harvey – a felső 1 %-ba tartozó jövedelemtulajdonosok (a legjobban keresők) bevétele felvirágzott és afelé haladt, hogy a század végére elérje a 15 %-ot. A legfelső 0.1 %-ba tartozó jövedelemtulajdonosok (az extrém gazdagok) bevételének részesedése a nemzeti jövedelemből az 1978-as 2 %-ról 1990-re 6 %-ra nőtt, miközben a cégvezetők jövedelmének mediánja az 1970-es 30-ról 500 %-ra nőtt 2000-re (azaz a cégvezetők 1970-ben az átlagos dolgozók fizetésének harmincszorosát, 2000-ben ötszázszorosát keresték). Az USA nincs egyedül ebben: a felső 1%-os jövedelemtulajdonosok megduplázták nemzeti bevételüket 6,5 %-ról 13 %-ra 1982 után.

Mint Harvey megmutatja, a neoliberálisok leninistábbak a leninistáknál, amikor az intellektuális agytrösztöket használják fel előőrsként arra, hogy olyan ideológiai hangulatot teremtsenek, amelyben virágozhat a kapitalista realizmus.

Az immobilizáció modellje – mely egyenlő a fordista/felügyeleti uralom megőrzésének követelésével – nem működhet Nagy-Britanniában és azokban az országokban, melyekben a neoliberalizmus megvetette a lábát. Nagy-Britanniában a fordizmus véglegesen összeomlott azokkal a területekkel együtt, amelyek körül a régi politika megszerveződött. Az ellenőrzésről szóló esszéjének végén Deleuze arra kíváncsi, hogy az ellenőrzés-ellenességnek milyen formái lehetségesek:

Az egyik legfontosabb kérdés a szakszervezetek alkalmatlanságára vonatkozik: elvágva a felügyelet elleni és a körülkerített területeken belüli harc teljes történetétől, csak az alkalmazkodásra lesznek képesek, vagy utat nyitnak az ellenőrző társadalom elleni küzdelem új formái felé? Meg tudjuk ragadni az érkező formákat, amelyek képesek fenyegetni a marketing örömeit? Sok fiatal furcsán dicsekszik a „motivációjával”, ők tanulószerződést és folyamatos képzést kérnek. Az ők feladatuk fölfedezni, hogy minek is vannak a szolgálatába állítva, ahogyan az idősebbek is fölfedezték, nem minden nehézség nélkül, a felügyelet célját.

Amit meg kell találnunk, az egy kiút a motiváció-demotiváció kettősségéből azért, hogy az ellenőrzés programja által kiváltott anonimizálás ne elkeseredett apátiaként, hanem valami másként íródjék be. Az egyik stratégia a politikai terep kimozdítása, hogy eltávolodjunk a szakszervezetek hagyományos fizetés-központúságától a posztfordizmusra jellemző elégedetlenség formái felé. Mielőtt a továbbiakban ezt elemeznénk, mélyebben meg kell fontolnunk, hogy mi is a posztfordizmus ma.

Az illusztrációk forrása itt.


[1] „Ez azt jelenti, hogy ha ezen a módon felmentik, akkor pillanatnyilag megszabadul a vádtól, de az továbbra is a feje fölött lebeg, és ha felsőbb parancs jön, azonnal hatályba léphet újra.” (Franz Kafka, A per, online: http://mek.oszk.hu/07100/07123/07123.htm)

[2] „…a perhalasztás abból áll, hogy a pert huzamosan a legalsó perszakaszban tartják. Ennek az eléréséhez az szükséges, hogy a vádlott és segítője, de főleg a segítője, állandó személyes érintkezésben legyen a bírósággal.” (Franz Kafka, A per, online: http://mek.oszk.hu/07100/07123/07123.htm)

Hozzászólás

Hozzászólás