A megváltás bárkája: Muhaned Durubi novellája

Englanninkielinen teksti seuraavalla sivulla.
Angol nyelvű szöveg a második oldalon.

Egy régi büdös zoknimba rejtem a személyes iratokat és egy kis papírpénzt egy műanyag zacskó maradványaiba csavarok, hogy meg ne rongálja őket a tengervíz. Ránk sötétedik, mikor a csempész értesít, hogy a szállítóhajó közel jár a parthoz, és hogy ma éjjel óvatosaknak kell lennünk, mert a vízi őrség a közelben van.

Láng Orsolya illusztrációja

 

Különböző emberek vagyunk, más-más háttérrel, egyetlen álmunk: a megváltó szabadulás.

Nem tudjuk a csempészek neveit. Beceneveket használnak. Úgy visznek minket, hajtanak, mint marhákat az ismeretlenbe. Eltelik pár perc, ott vagyunk. A halászbárka öreg, nyirkos, rozsdás, de a legénység biztosít minket róla, hogy ez a legjobb módja annak, hogy átkeljünk a Földközi-tengeren. A hajó belseje felé vesszük az irányt, a szívébe, ahol általában a kifogott halakat tartják. Átható bűz tölti meg az orrunk.

Előttünk már érkeztek csoportok, akik elfoglalták a helyüket ebben a nyomorúságos teremben.

Bezsúfolódunk, hogy mindenki elférjen. A testek egymásba fűződnek, mint felülnézetből a szardíniás dobozban. Ezek vagyunk mi pontosan: bedobozolt szardíniák, exportra készen. A számunk betelt, mindenki útra kész a megváltás felé. Ahogy a bárka szeli a hullámokat, az utasok hánynak. Legtöbbjük nő és gyerek, akik először hajóznak a tengeren.

Van egy lyuk a mennyezet közelében, azon keresztül kapunk levegőt. Az ajtó alaposan le van zárva kívülről, így a vízi őrség nem vehet észre bennünket, ha megállítják és átkutatják a bárkát.

Szűknek érezzük a helyet. Egyszer-egyszer valaki a legénységből kinyitja az ajtót, hogy levegőhöz jussunk. Máskor vizespalackokat dob be nekünk. Az út várhatóan két napig tart, ha minden jól megy.

Az elején még élvezhető is a dolog. Mindenki tele van reménnyel: nemsokára a vén kontinens földjére érünk, és ott a humanitárius szervezetek a parton fognak várni minket.

Aztán ránk tör az unalom. A szemét és a testi hulladék eltávolítása egyesek számára kihívást jelent, mivel az egyetlen (elsősorban a személyzet számára fenntartott) vécé előtt hosszú a sor. Néhányan a farkukkal a tenger felé céloznak, úgy pisilnek. Mások zacskóba kakálnak, majd a vízbe hajítják. Ezt éjszakánként csináljuk.

Nappal. Az embercsempészek mindenkinek megtiltják, hogy felmenjen a fedélzetre. Félnek, nehogy a légi őrség rájöjjön, hogy a bárka nem átlagos halászhajó. Csend borul a helyiségre. Mindenki elhallgat, elnémulnak a történetek, amikor egy helikopter zúgása visszhangzik körülöttünk

Egy embercsempész ránk parancsol, hogy maradjunk csendben és mozdulatlan. Nem rágom tovább az utolsó kekszem, nehogy elkapjanak a ropogtatás miatt. A zúgó helikopter egyre közeledik. Az emberek szíve egyre hevesebben ver, ahogy a hang erősödik.

Könnyű zsákmány vagyunk a vízi őrség számára a nyílt tengeren, mikor a magasból tűz ránk a nap. A helikopter elsiklik fölöttünk, és mi megkönnyebbülve sóhajtunk fel. Egyesek imákat és verseket mormolnak. Mások Szűz Máriához imádkoznak. Valamennyien az Ég kegyelméért fohászkodunk.

Mindenki tovább folytatja a beszélgetést, mikor a legénység biztosít bennünket afelől, hogy holnap partot érünk.

Öröm!

Semmit sem látunk, kivéve a kis nyíláson át elkapott futó képeket. A lyukon, melyen keresztül Kanári csípi el és továbbítja a híreket, élénken, harsány kifejezésekkel írva le a közeledő repülőgépet. Vigasztalni próbál minket: „minden rendben lesz”.

Kanári szájában három fog meredezik össze-vissza. Becenevét arról kapta, hogy ő az egyetlen információforrásunk, aki néha körberepked köztünk az új hírekkel, máskor teljes helyzetelemzést tart, és hisztérikus nevetéssel zárja, akkorával, hogy a száján keresztül kilátás nyílik a belső szerveire.

Minden embernek más a története. Van egy férfi, aki mindenét eladta, hogy kifizethesse az útiköltséget. Egy nő az összes rokonától kért kölcsön pénzt. Mindenki szavát adta, hogy visszafizeti az adósságait. Mindenkinek megvan a maga oka a távozásra, de mindegyiküknek ugyanaz a megváltó cél lebeg a szeme előtt: a megváltó menekülés. Egyesek számára új kezdet, mások számára álom talán.

Hirtelen a legénység lépései felgyorsulnak a fejünk felett. Úgy tűnik, mintha különböző irányokba rohangálnának, miközben mi lent kuksolunk a sötétben – nem tudjuk, mi történik odafent.

A zaj elül. Nincs több lábdobogás. Semmi.

– Elmenekülnek, elmenekülnek! – kiáltja Kanári.

Egyszerre kérdezünk vissza:

– Ki menekül?

– A legénység… a rohadékok gumicsónakon szöknek meg!

Hangosan kiabálunk, reméljük vissza tudjuk csalogatni a legénység tagjait. Az ajtót kívülről zárták be, senki se menekülhet. A nők és gyerekek sikítoznak. Komoran nézünk egymásra.

Lehetséges, hogy egyedül hagytak a nyílt tengeren legénység és kapitány nélkül? Ki fogja vezetni a bárkát, és hova tart az így?

A férfiak próbálják uralni a helyzetet és megnyugtatni a nőket, hogy a vízi őrség a műholdas rendszerével, kifinomult radarjaival és különféle lézeres érzékelőivel megtalál minket. Még mindig van remény arra, mondják, hogy a helyzet nem fordul rosszabbra..

A bárka hánykolódik a tengeren, és az egyetlen remény az a pici nyílás. Egy szem kémleli a lyukon keresztül a láthatárt, mi mögötte arra várunk, hogy egy mentőcsónak, a vízimentők vagy egy helikopter megszabadítson minket a gyötrelemtől. Csak az embercsempészek tudják, hogy itt vagyunk, ők, akik itt hagytak bennünket sodródni, bele az ismeretlenbe.

Nincs kapitány, nincs iránytű, nincs horgony. Nincs semmi.

Reménytelenség szivárog valamennyiünkbe. Nincs más körülöttünk, csak a hullámok, ahogy felváltva figyeljük a külvilágot azon a kis lyukon keresztül.

Egyre fogy a levegő, az átható bűz fojtogat. Hányás-, szar-, testszag keveredik a halak, az öreg falak és a zoknim bűzével.

Felváltva leskelődünk ki a lyukon. Ez most az egész világunk.

Már nem vágyunk a vén kontinensre. Nem érdekelnek a humanitárius szervezetek. Csak az égboltot akarjuk látni és újra partot érni. Elérni bármelyik partot, már nem számít, hogy hol.

A hullámok játszadoznak a bárkával, nyaldossák jobbról, balról és középen. Leszáll a sötétség, vele együtt körülvesz bennünket a semmi hangja, ahogy a hullámok szerelmeskednek a hajó testével. Félelmetes teremtménnyé válik a tenger a sötétben. Kevés a világosság a bárka gyomrában. A mobiltelefonok fényei lassan elhalványulnak.

Reménytelenség!

Egyszercsak az égre nézünk, úgy kérdezzük… „Hol a megváltás?  Te, ott fenn az égben, miért nem süllyed el ez a bárka és múlik el tőlünk e lassú halál!

Kimerültség vesz erőt rajtunk. Szemem megadja magát az álomnak. Úgy ringat a bárka, mint újszülöttet a bölcsőben. Képek árasztják el a fejem. A gyerekkorom, a társaim. Hallucináció. Arcok, melyekkel életem során találkoztam egyre tisztábban és tisztábban rajzolódnak ki. Halmaszkot viselnek. Ők a halak, melyek pár perc múlva életük legrosszabb fogását ízlelik majd meg, amikor engem felfalnak. Talán itt a halak hozzászoktak a bevándorlók húsához. Mert nem mi vagyunk az elsők, nem is az utolsók, akiket megesznek.

Igyekszem tartani magam, nem sírni, és keresek egy darab papírt, hogy lejegyezzem az utolsó perceimet. Életem utolsó vallomása. A legszebb és legőszintébb dolognak kell lennie, amit valaha írtam. Szívemből kell szólnia.

Egyetlen kifejezést találok: sajnálom. Sajnálom mindazt, amit félbehagyok. Sajnálom, hazám. Sajnálom, anyu. Sajnálom, apu. Sajnálom, testvéreim. És köszönöm, sós Földközi-tenger, a meleg fogadtatást annak ellenére, hogy nincs útlevelünk, sem vízumunk. Köszönöm a kagylókat a fenéken, köszönöm a hínárt, mely fogunk közé ragad, befedi az orrlyukainkat és szemgödreinket, amikor hullák leszünk mélykék gyomrodban.

Szebbek leszünk úgy, mikor a tetemünk sodródik, eléri a partot, ahonnan a turisták majd visszalökik a vízbe, ahogy a véletlenül partra vetődő bálnákkal is teszik.

Hallucinációm közben a bárka hevesen himbálózik. Nekiütközik valaminek. Mindenki mélyen alszik, vagy legalábbis így képzelem. Lépéseket hallunk a fedélzetről és valami számomra ismeretlen nyelvet.

Egy csoport férfi közülünk a zárt ajtóhoz nyomul. Őrült dörömbölésbe kezdünk, puszta kézzel verjük az ajtót, és minden nyelven kiabáljuk:

– Segítsenek, segítség, itt vagyunk! Segítség!

Valaki megpróbálja kinyitni az ajtót. Sikítunk. Pár ütés a zárra, és letörik. Kinyílik az ajtó, fény robban a helyiségbe. Pár pillanatig nem látunk semmit.

Aztán kitisztul minden. Jobban látjuk a kint állókat, amikor a szemünk hozzászokik a fényhez. Először mintha földönkívüliek lennének. Olyan nyelvet beszélnek, amit nem értünk. Próbálkoznak más nyelveken is, aztán angolul kérdezik:

– Honnan jöttök?

Ösztönösen válaszolom:

– A Földről.

Érzem, hogy meghökkenti őket a válaszom. Nem kérdeznek többet. Kezek nyúlnak utánunk, úgy húznak ki minket, mint csecsemőt az anyaméhből. Új születés a gyötrelmes út után.

A szemünk még nem bír nyitva maradni. Elutasítja a fényt. A sötétséget kedveli. Hozzászokott.

A bárkát a partra vontatják, mint valami akasztásra ítélt embert, aki a kivégzés színhelyéig húzza a kötelet maga után. Mikor partra teszem a lábam, hangos kiáltás tör fel a mellkasomból, és visszhangzik bele a világba. Letérdelek, hogy megszagoljam és megcsókoljam a tengerpart homokját. Ösztönösen cselekszem. Leülök és nézem a bárkát, melyből egymás után húzzák ki az embereket: gyerekeket, nőket, öregeket, mind kék műanyagzsákokba csomagolva. Most már minden testnek van helye kinyújtózni. Nincs többé tömörülés, préselődés, tolongás. Most már szabadok.

Bosszúvágyat érzek. Csak az az átkozott bárka van előttem. Felállok. Felé iramodok. Üvöltök és kővel dobálom a ronccsá vált hajótestet. Minden kő afelé a kicsi lyuk felé repül, amelyen keresztül a külvilágot kémleltük. Egyenként nyeli el a köveket.

Mások is csatlakoznak hozzám. Ordítanak és köveket dobálnak. A bárka tovább nyeli a köveket a kis lyukon keresztül. Az az undok lyuk felfalja az egész univerzumot.

Végül is a bárka elsüllyed. Halljuk sikoltani, ahogy eltűnik a mélységben. Egymásra nézünk. Üresek vagyunk. Minden vagyonunk azon a bárkán, ott, ahol az a sötét terem, ahol az az apró nyílás van.

Az a lyuk Jézus testére emlékeztet. Rohanunk felé, hogy megszabaduljunk a bűneinktől. Az a lyuk a mi jelenlétünk. Ez minden, amink van. Ezen kívül nincs semmi értékünk.

Láng Orsolya illusztrációja


Muhaned Durubi (sz. 1979) képzőművész és író. Bagdadban az Iraqi Art Society tagjaként képzőművészetet tanult. Finnországba 2014 októberében menekült és azóta több művészeti projektben részt vet Helsinkiben. A finn Kiila művészek és írók szövetségének a tagja. Nemrég kapott egy ösztöndíjat, hogy teljes munkaidős művész lehessen. Most lehetősége van rá, hogy megossza véleményét anélkül, hogy a vallási radikálisoktól félnie kelljen. Többet szeretne tudni más kultúrákról, hogy a művészetről és életről alkotott felfogását fejleszthesse.

Varga Emese (sz. 1994) a Babeș—Bolyai Tudományegyetem egykori finn-angol szakos hallgatója. Kávé, könyvek mindörökké.

Hozzászólás

Hozzászólás