Őrzői vagyunk-e a természetnek?

A környezetvédelem kritikai alapjairól

A környezetvédelem emancipációs törekvés: a célja, hogy felszámoljon egy olyan uralmi struktúrát, melynek léte igazolhatatlan. De mint minden emancipációs törekvés, a környezetvédelem is ki van téve a veszélynek, hogy ez az uralmi struktúra felülkerekedik rajta, magába olvasztja, és az igazolhatatlan dominancia eszközévé teszi. Ez mindenekelőtt akkor fenyeget, ha helytelenül ragadja meg saját kritikai alapját, akcióit, programjait, kiáltványait olyan elképzelésekre építi, melyek nem hordoznak valódi emancipációs potenciált. A következőkben amellett érvelek, hogy az egyik ilyen legelterjedtebb, ugyanakkor legártalmasabb elképzelés magának a természetnek a képzete, melynek védelmére és megőrzésére majd’ minden ökológiai mozgalom törekszik.

1.

A kortárs környezeti etika kiindulópontja, hogy az emberiség erkölcsi és társadalmi felelősséggel tartozik a nem emberi természet felé. Azt kötelessége óvni, őrizni, de legalábbis egy bizonyos állapotban megőrizni, mégpedig nem azért, hogy a természet pusztulásába maga is bele ne pusztuljon – ez nem környezetvédelem, hanem önvédelem – hanem mert a természet a maga részéről önértékkel bír. Ez az önmagában értékes természet az emberi tevékenység folytán veszélyben van – az emberiség gazdasági-társadalmi gyakorlatai rombolják és a pusztulás felé hajtják az élő és élettelen természetet.

A probléma forrásaként egyesek az emberiség helytelen perspektíváját, világnézetét jelölik meg. Eszerint az elképzelés szerint az emberiség a civilizáció kezdete óta a teremtés középpontjaként ismerte magát, mint amely a természeti világ fölött áll, annak uralására született. „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” (1Móz 1:26) Az antropocentrizmus vagy fajsovinizmus (speciesism)[1] előítélete meggátolja az emberiséget abban, hogy gazdasági-társadalmi gyakorlatait a nem emberi természet érdekeinek figyelembevételével alakítsa ki.

Mások – helyesen – felvetik, hogy az embernek a természethez való hierarchikus, uralmi viszonya, legalábbis abban a formájában, ahogy az a modern társadalmakban megvalósul, egy nagyon is konkrét és specifikus történeti szituációban jött létre. Az egyáltalán nem öröktől való, hanem ellenkezőleg, az emberiség modernitásban való létének bizonyos sajátságainak terméke. Hibáztathatjuk például a szekularizáció és a tudományos felfedezések áldatlan hatását az emberi tudatra: míg a középkori alkimista a természet tudományos vizsgálatát misztikus igazságok feltárásaként látta, addig Francis Bacon már úgy akarta kínpadra vonni a természetet, ahogy a boszorkányokat szokás, hogy ott valljanak.

A természet emberi uralom alá hajtása nem csak a tudományban, de a jogban is elméleti kifejezésre jut: Locke úgy véli, az ember a természetet munkája révén tulajdonává teheti, amellyel azután tetszése szerint bánhat, és amelyet a tulajdonjog védeni köteles. A tulajdon szentsége a természet emberi használatra való kisajátításának szentsége. Ennél is beszédesebb Thomas Paine tétele, miszerint a természet erőforrásai már mindig is az emberiség tulajdonát képezték – az ember a természet fölött eredendő tulajdonjoggal bír.

Ez a gondolat máig él, és olyan egyébként jóravaló gondolatmenetekben köszön vissza, mint a feltétel nélküli alapjövedelem melletti érvek.[2] Ez nem is kifejezetten meglepő, hiszen a késő tizenkilencedik és korai huszadik századi progresszió – liberális és szocialista egyaránt (Marx, Engels és még jó néhányak említésre méltó kivételével) – jórészt kívánatosnak és a haladás szükséges velejárójának tekintette a természet leigázását, a felette való emberi uralom kiteljesítését. Annak felismerése, hogy a természet ilyetén birtokbavétele igazságtalan, és egy elnyomó struktúra szerves részét képezi, a romantika iránt fogékonyabb huszadik századi szerzőkre maradt.

Az ősreakciós Heidegger nagy ökológiai érzékenységgel állapítja meg, hogy a modernitás (vagy ha a nevén nevezte volna: a kapitalizmus) a természetet lényegétől megfosztott, és a termelés és kitermelés céljaira korlátlanul felhasználható nyersanyagállománnyá redukálja.[3] Adorno és Horkheimer meglátásai még élesebbek: a természetet uralom alá hajtó tudós elmét és kapitalista kitermelést patriarchális viszonyként írják le. Ezzel már-már megelőlegezik a huszadik század ökofeministáit, akik ember és természet modern viszonyában – helyesen – az uralom logikáját[4] fedezik fel, mely nem csupán különbséget tesz ember és természet – akár a férfi és nő, fekete és fehér, polgár és munkás – között, de e dualitás két oldalát szükségszerű hierarchikus rendbe is helyezi.

Mezei Virág illusztrációja

 

2.

Az ember és természet viszonyát meghatározó uralmi logika az önértékkel bíró természet méltatlan és könyörtelen kizsigereléséhez, és ökológiai katasztrófához vezetett. A kérdés az, hogyan állhatjuk ennek útját, hogyan számolhatjuk fel ezt az uralmi logikát, mely nyersanyagok és szemétlerakók kimeríthetetlen tárházává degradálja nem emberi környezetünket, ezzel pedig velünk együtt a pusztulásba hajtja.

Egyes környezetvédelmi projektek a természet végeérhetetlen – és fenntarthatatlan – kihasználása helyett annak védelmére és megőrzésére szólítják fel az embert – lévén az ember nem ura, hanem őrzője a természetnek. Világos mármost, hogy a fent tárgyalt uralmi logikán ezek az elképzelések nem lépnek túl. Az ember továbbra is különféle felvigyázói jogokkal bír a természet felett, mindössze kegyetlen zsarnokból nyájas pátriárka lesz, akinek kezében ott a korbács, ám annak használatától jóságosan eltekint. Ez épp úgy nem juttatja jogaihoz az önértékkel bíró természetet, és nem szünteti meg az uralmi logika veszélyét, ahogy a gazdák jámborsága sem szabadítja fel a rabszolgát.

Ha biztosítani akarjuk, hogy az ember-természet viszonyt ne az igazságtalan és potenciálisan katasztrofális következményekkel járó uralmi logika határozza meg, tartalmasabb kritikai alapokra kell helyeznünk elképzeléseinket. Egy igen elterjedt és számos különféle formában megjelenő javaslat szerint a megoldás az ember és természet közötti határ felszámolása. Annak a merőben ideologikus és az uralmi logika szolgálatában álló képzetnek a megszüntetése, hogy az ember valamiként – akár mint morális alany, akár mint cselekvő individuum – kitüntetett helyet foglal el a teremtésben, szemben a nem emberi természet egészével.

Ezek a megközelítések azonban szintén könnyen áldozatul eshetnek az uralmi logika csapdájának. Vegyünk egy jellemző passzust Lányi Andrástól: „Ahhoz azonban, hogy az emberiséget (Schiller, Kant és Jefferson korának büszke találmányát) a nem-emberi természettől elválasztó határvonalat átléphessük, döntő változásoknak kellett végbemenniük ember és természet viszonyában. […] Erkölcsi felelősségünk magasztos tárgyát a természetben […] csak akkor ismertük fel, amikor magát a vadont, az emberi beavatkozástól érintetlen természetet már úgyszólván megsemmisítettük.”[5]

Amit Lányi itt nem említ, az az, hogy nem csak az emberiség, de a természet is Schiller és Kant korának találmánya. A „vadon” – a környezetvédelem fétikus tárgya –, a szentimentális-romantikus képzetvilág szülötte. Az emberi beavatkozástól érintetlen, tiszta, bukolikus természet Rousseau és Schiller sétáinak természete. Ez a „viruló rét, zsongó táj, susogó hárs / s lombok közt libegő reggeli víg zenekar”[6] mely lehetővé teszi a civilizáció nyűgjei közt, a társadalmi konvenciók szűkös zárkáiban vergődő ember számára, hogy saját autentikus és szabad önmagához visszatérhessen. Ez a természet a nemes vadember által lakott természet, melybe mindig visszavágyunk, de ahova soha nem juthatunk el.

A természet itt is alá van vetve az emberi érdekeknek és nézőpontoknak. Olyan emberi érdekeknek és nézőpontoknak ráadásul, amelyek létrejötte nem kevésbé kötődik a modernitáshoz és a kapitalizmushoz, mint a fent vázolt uralmi logika. A mélyökológia alapítóját, Arne Næsst a hegyek és erdők iránti szeretete indította bioegalitarizmusa kidolgozására. A hegymászás és erdőjárás – nem mint a nehéz fizikai munka, hanem mint a mindennapok nyűgjeitől való elszakadás – polgári hobbija nem választható el annak osztályhelyzetétől. A természetet uralma alá hajtó, az emberi igények szolgálatában felhasználható erőforrássá redukáló ideológiának nem meghaladása, hanem csupán fonákja.

A „vadon”, mely „úgyszólván megsemmisült” nem a valóságos élővilág egésze, hanem annak egy az emberi érdekek és szempontok szerint gondosan kimetszett szelete. Látképéről furcsán hiányoznak a malária paraziták, galandférgek, a HIV-vírus.[7] A földi élet pusztulásának tárgyalásakor tekintete a valóban rohamosan pusztuló gerinces fajokra és erdőségekre esik, nem a nagyjából egymillió ízeltlábú fajra, vagy az egy trillió mikrobiális létformára, melyek a maguk részéről nincsenek közvetlen veszélyben, semmi esetre sem oly módon, mint például a Perm-Triász kihalási esemény során, mikor az összes élő faj több mint 90%-a eltűnt a Föld színéről.

Érdeklődését nem a tényleges természet, nem a valódi bioszféra köti le, hanem annak azon részhalmaza, mely az ember számára erőforrásként mozgósítható és kiaknázható az emberi igények – termelés, kikapcsolódás vagy spirituális fejlődés – kielégítése érdekében. Az ember és természet viszonyának uralmi logikáját felszámolni kívánó megközelítések, melyek az embernek a természeti totalitásba való újbóli integrációját sürgetik, olyan romantikus fantáziákból táplálkoznak, melyeket még mindig egy antropocentrikus nézőpont szervez.[8]

Ez nem csak a mélyökológia spiritualizmusára igaz, de azokra az elméletekre is, amelyek szándékuk szerint az ember-természet viszony materiális valóságát veszik alapul. Joel Kovel és Michael Löwy Ökoszocialista kiáltványa[9] a természetet a „harmónia”, a „virágzó kibontakozás” („flourishing”), az „érzéki vitalitás” terének tartja, melyet a kapitalista kizsákmányolás egyszerű erőforrássá redukál. Ez ismét a romantika természete, mely mentes a leprabaktériumoktól, rákos daganatoktól, pusztító természeti katasztrófáktól. A megmentésre szoruló természet attribútumai a kapitalizmusban elidegenedett ember vágyait és érdekeit tükrözik – a természet e vágy artikulációjának puszta eszköze.

Hasonlóan Murray Bookchin – a szociálökológia egyik jelentős szerzője – a természetet egységbe oltott sokaságként látja, mely nem más, mint „potencialitások különféle fokú aktualizációja, partikularitások miriádjainak organikus kibomlása, melyek a még-ki-nem-fejlett potencialitásokban lappangnak.”[10] Bookchin a természetben azt a kreatív partikularitások alkotta sokaságot látja, amelynek az emberi társadalmat is tudni szeretné. A természet ismét részlegesen, szelektíven kerül hasznosításra, ismét nem jut jogaihoz, csupán mint alávetett eszköz, immár nem egy kapitalista, hanem egy szocialista társadalom kezében. Ezek a nézetek továbbra is tárgyként tételezik a természetet, mely tárgy kizárólag az emberi igényekhez és szükségletekhez való viszonyán keresztül konstituálódik.

Mezei Virág illusztrációja

 

3.

A természet tárgyként való tételezése az ember-természet viszony uralmi logikájának kulcsmozzanata. E logika ezért csak akkor haladható meg, ha a természet tárgyiasításának – történjék az mégoly áttételesen is, mint a mélyökológiában vagy az ökoszocializmusban – szintén vége szakad. Hogy megértsük, ez mit foglal magában és miként lehetséges, először e tárgyiasítás eredetével kell számot vetnünk. Ahogy erre az első szakaszban is utaltam, úgy gondolom, a természet tárgyiasítását tulajdon és termelés modern alakzataira vezethetjük vissza, melyek összefoglalóan kapitalizmusnak nevezhetünk.

Tulajdon és termelés e kapitalista alakzatainak központi ismérve az ember elválasztása saját élettevékenységétől, vagyis az elidegenedett munka. Ez jelenti egyrészt ember elválasztását az emberi életidőtől – annak kisajátított munkaidővé (tőkévé) való átalakítását –, de épp így az emberi élet terétől is. A kapitalizmusban a munkás „visszatér a barlanglakásba, de azt most már megmérgezte a civilizáció dögletes pestislehelete és az ember immár csak bizonytalanul lakik benne, mint valami idegen hatalomban, amely naponta elvonhatja magát tőle, amelyből naponta kidobhatják, ha nem fizet.”[11]

A kapitalista termelési módban az élet és munka terei és tárgyai idegenként tűnnek fel. A kitermelt erdők, az ipari mértékben kultivált termőföldek, a tej- és húsüzemek élő és lélegző nyersanyagai – ezek mind ugyanúgy nem tartoznak hozzánk, ahogy a gyárak és irodák épületei, a téglák és irodaszerek, melyekkel a munkánkat végezzük, mellyel profitot termelünk valaki másnak. Ez az idegenség a kapitalizmusban a tárgyiság formáját ölti. Amint az elidegenedett életidő az árutermelésben tárgyiasul – azaz áruként tárggyá válik – úgy válik tárggyá az elidegenedett környezet.

Az élő, értékekkel és érdekekkel rendelkező nem emberi individuumok egymással felcserélhető és eldobható tárgyak sorozatává, egyetlen differenciálatlan nyersanyagtömb részeivé válnak. Tulajdonságaik, melyekkel önálló jogukon bírnak, elsikkadnak, lényegük azokra a jellemvonásokra redukálódik, amelyek által beilleszthetővé válnak a kitermelés és termelés folyamatába. A tárgyként tételezett természethez az ember elsősorban az elidegenedett munka, a (ki)termelés módján viszonyul.[12]

Az idegenség és tárgyiasítás még a természetjárás, a természet rekreációs felhasználása esetén is megmarad; a természet itt nem termelőeszközként, hanem áruként tárgyiasul, amelyet saját igényeink kielégítése érdekében fogyasztunk (és gyakran e célból preparálunk). Az uralmi logika a maga részéről már ennek az elidegenedett viszonynak az ideologikus igazolása: az embernek a tárgyként tételezett természethez való kapcsolatát hatalomként igyekszik felmagasztalni, holott az nem más, mint saját életének és világának elvesztése, bénító idegenné válása.

A tárgyként tételezett természet két ismerve az egészlegesség és a passzivitás. A tárgyként tételezett természet egységes egész, mely ilyenként érvényes kategorikus attribútumokkal illethető – vitalitás, harmónia, vagy ellenkezőleg: az embernek való alávetettség. Továbbá tárgyként mindig elszenvedője az emberi tevékenységnek, ember és természet között nincs helye kreatív interakciónak. Így a természet az emberi uralom vagy a kizsákmányolás, szennyezés és rombolás tárgya, mely egyedül ezen emberi hatások befogadására képes. A klímaváltozásra például jellemzően úgy gondolunk, mint amit mi teszünk a bolygóval; a nem emberi környezet nem egy interakció részese, hanem az emberi cselekvés objektuma.[13]

A természet tárgyként való tételezésének meghaladásához ezért egészében le kell mondanunk a természet, a bármilyen értelemben egységesként értett nem emberi világ képzetéről. Egy posztnaturális ökológiát kell magunkévá tennünk – ahogy Steven Vogel nevezi[14] –, egy olyan elképzelést, mint Timothy Morton sötét ökológiája,[15] amely elismeri a természeti létezők kontingens és partikuláris mivoltát, nem törekszik azok feloldására sem romantikus fantáziák, sem társadalmi víziók totalitásában.

Egy posztnaturális ökokritika nem ismer természetet, csak emberi és nem emberi partikularitásokat, melyek folytonos interakcióban vannak egymással. Ezek közül némelyek viszonya harmonikus, másoké antagonisztikus, egyeseké kölcsönösen előnyös, megint másoké parazitikus. Az egymással interakcióban álló partikularitások közül némelyek rendelkeznek saját érdekekkel és önálló jogukon értékesnek tekinthetők. Az emberek, csimpánzok, tehenek alkalmasint ilyenek – talán még az erdők és a tavak is –, a fekete lyukak és mitokondriumok valószínűleg nem. Ezen érdekek és értékek elismerése és tekintetbe vétele semmiben nem különbözik embertársaink érdekeinek és értékének elismerésétől.

A posztnaturális ökokritika számára a természet nem inspiráció, nem a jövendő igazságos társadalom előképe, nem a spiritualitás színtere, nem az emberi igények kielégítéséért létező áru és nem a termelés eszköze – a természet semmi: egyedül az egyes létezők valóságosak a maguk partikularitásában. Mindez nem egyéb, mint az ember-természet viszony uralmi logikájának problémájára adott abolicionista megoldás. Az ember-természet különbségben feltételezett uralmi logikát nem haladhatjuk meg a különbség fenntartásával; a természet az emberi világ másikjaként már eleve alávetettként, a termelés és fogyasztás tárgyaként létezik. Ez az alávetés csak a természetnek, mint természetnek a megszüntetése által számolható fel.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy amennyiben a tárgyként tételezett természet csakugyan szerves összefüggésben áll a tulajdon és a termelés kapitalista alakzataival, úgy nagyon is valószínű, hogy a természet tárgyiasításának megszüntetése nem képzelhető el ezen alakzatok egyidejű felszámolása nélkül.

Mezei Virág illusztrációja

[1] Peter Singer: Animal Liberation. Ecco Press. 2001. 5. fejezet.

[2] Lásd: Philippe Van Parijs: Real Freedom for All. Clarendon Press. 1995.

[3] Ez még Lukács eldologiasodás-elemzésébe is belefért volna, lásd: Andrew Feenberg: „A Fresh Look at Lukács: on Steven Vogel’s Against Nature”. Rethinking Marxism. 1999, tél. 84-92. o.

[4] Karen J. Warren, „The Power and the Promise of Ecological Feminism”. In Michael Boylan (szerk.) Environmental Ethics. 2. kiadás. Wiley & Blackwell: 2014. 65. o.

[5] Lányi András: A fenntartható társadalom. L’Harmattan. 2007. 31. o.

[6] Schiller: A séta.

[7] Lásd: Murray Bookchin: „Social Ecology versus Deep Ecology: A Challenge for the Ecology Movement”. In Green Perspectives: Newsletter of the Green Program Project, nos. 4-5 (summer 1987)

[8] Lásd: David Harvey: Justice, Nature, and the Geography of Difference. Blackwell: 1996. 168.

[9] Joel Kovel és Michael Löwy: The 1st Ecosocialist Manifesto.

[10] Murray Bookchin: „What Is Social Ecology?”. In Michael Boylan (szerk.) Environmental Ethics. 2. kiadás. Wiley & Blackwell: 2014. 51. o. Fordítás tőlem – K. Zs.

[11] Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Utolsó kiemelés tőlem – K. Zs.

[12] Erről részletesen lásd: John Holloway: Crack Capitalism. Pluto Press. 2010. 126 o. skk.

[13] E tekintetben üdítően progresszívnak hat a Gaia elméletet megalkotó John Lovelock könyvének címe: The Revenge of Gaia (Penguin, 2007), azaz a Gaia bosszúja. A könyvet magát sajnos nem sikerült beszereznem.

[14] Steven Vogel: „Environmental Philosophy after the End of Nature”. Environmental Ethics. 24:1. 2002. 23-39 o. Lásd még: Steven Vogel: Against Nature: The Concept of Nature in Critical Theory. State University of New York Press. 1996.

[15] Timothy Morton: Ecology without Nature. Harvard University Press. 2007. 195–196. o.

Hozzászólás

Hozzászólás