Ki éli túl?

 

– az öneszmélés regénye

1.

Ez az írás nem kritika lesz, mint ahogy ezúttal Vida Gábor sem regényt írt. Ugyanakkor kritika lesz, mert végül is Vida Gábor regényt írt. Épp csak megváltoztatta a regény kódját. Célszerű így a regény – pusztán műfajinak tűnő – kérdésével kezdeni, amit az Egy dadogás története maga is hangsúlyos témává emel. Kétfajta műfaji kód vagy logika feszültsége szervezi a Dadogást: az egyik a regény kódja (nevelődési, társadalmi, történelmi, családtörténeti, pszichológiai regény), a másik a vallomásé (emlékirat, önéletrajz, de akár gyónás, trauma-elbeszélés, életírás stb.). A két műfajcsoportnak eltérő a megszólalásbeli, hagyománybeli, illetve a poétikai és egzisztenciális szerkezete, azaz nem pusztán az első vagy a harmadik személyű elbeszélő írástechnikai kérdéséről van szó, hanem hogy egészen más a műfajba kódolt és abban megvalósítható tartalmi és személyes intenció.

Induljunk ki abból az általánosító állításból, hogy a regény elsősorban egy valamiképpen strukturált történetet akar elmondani, amely megesett vagy megeshetett volna emberekkel, akik olyanok, mint mi, vagy akár egészen mások, akik léteztek vagy létezhettek volna. Anyagát elsősorban az objektivitás szintjén szervezi meg, témája és kutatásának tárgya így a társadalmi valóságnak nevezett képződmény struktúrája, szerveződése. A vallomás ezzel szemben nem egy történetet akar elmondani a valóságról, nem is pusztán egy meghatározott személy élettörténetét, hanem egy öneszmélés történetét. Persze, ebben is szerepelhet, és általában szerepel is mindaz, legalábbis sok minden abból, ami egy regényre jellemző, például a társadalmi realitás szerveződésének elemzése és bemutatása, a kaland, valamilyen cselekmény elbeszélése, a természeti vagy társadalmi közeg leírása, stb. Csakhogy ez itt már nem azt szolgálja, hogy megértsük és elemezni tudjuk ezt a realitást, hanem hogy megértsük, az önmagát megértő és az önmagára eszmélése történetét elbeszélő én miként vált azzá, akivé ebben a társadalomban vált, válhatott. A regényen keresztül az emberek valós vagy valósnak beállított életét egy művészi kereten, egy ablakon keresztül vesszük szemügyre – ez az analitikus és tudományos nézőpont voltaképpen a megfigyelőé. A vallomásban úgy nézünk a társadalomra és a valóságra, mintha tükörbe néznénk – ez viszont önreflexív, költői, pszichológiai, önmegfigyelői nézőpont. Az előbbinek a témája a társadalom, a „többiek” és az egyén viszonya, míg utóbbinak a szingularitás, a „ki vagyok én és mivé leszek?” kérdés van a középpontjába állítva, így itt az énnek alapvetően nem a többiekkel, hanem az idővel kell szembenéznie, hogy megértse önmagát.

Az európai irodalom e két elméletileg jól elkülöníthető műfaji és egzisztenciális kódja sokáig külön útvonalakon halad: az egyiknek mondjuk az eposz, az ókori görög regény, a lovagregény lehetnek az őstípusai, ezekből hiányzik a hősnek önmagával és saját nyelvével való szembesülésének regénytémává és konstrukciós elvvé emelése. A perszonális elbeszélés őstípusai viszont talán az evangéliumok és Pál levelei (amennyiben arra a kérdésre adott különféle válaszokként olvassuk ezeket, hogy ki is volt valójában a názáreti Jézus), de ide tartoznak bizonyosan Augustinus és Rousseau vallomásai, az emlékirat-irodalom – ezeknek fő témája a szubjektummá válás belső története. Itt nem az érdekes, hogy mi történt, hanem hogy mit jelent az, ami történt, hogy mit jelent az elbeszélőnek vagy a hősnek belülről, a saját nézőpontjából átélni, megtenni, feldolgozni, megérteni és megírni azt, ami történt. Az egyik egy történet elbeszélése, a másik döntően egy történet elbeszélhetőségét firtató elbeszélő története. Tisztán nyelvi szempontból ez a különbség a történet mint örökölt irodalmi/kulturális séma és a nyelv mint az öneszmélés médiuma közti eltérésként írható le.

A két kód összehangolása és kontaminációja a 19. században, a modern regény születésével történik meg, a legkidolgozottabban talán Dosztojevszkijnél, de mindenképpen fontos előzmény Rousseau, aki több – nem csak irodalmi – művének témájává emeli a modern szubjektum felügyeletének, diszciplinarizálásának (szebb szóval: nevelésének), tehát tervszerű létrehozásának és belső (politikai, szellemi) szabadságának kérdését. A diszciplinarizáció, a nevelés, a felügyelet, a büntetés, a család, a pedagógia és az állami/rendőri hatalom problematikája, továbbá az iskola, a kaszárnya, az internátus, a gyár, a börtön, a bántalmazó családi struktúra mint az egész társadalom metaforái a Dadogásnak is nagyon fontos tematikus és egyben önreflexív fókuszai. Dosztojevszkij újítása ebből a nézőpontból az volt, hogy a modern szubjektumot már nem pusztán pedagógiai vagy politikaelméleti összefüggésben, tehát mint a diszciplinarizáció objektumát, termékét lépteti színre, hanem olyan belsőleg dialogizált alakokat teremt, akik az eszmék antagonisztikus harcában, a többiekkel és önmagukkal folytatott eszmei vitáikban, élettörténeti, jogi, morális határhelyzeteikben most már szubjektív tapasztalatként, az önformálás és a tudatosítás lehetőségeként belülről élik át és értelmezik mindazt, amit Michel Foucault nyomán a modernitás felügyeleti társadalmának és a modern individuum egzisztenciális izolációjának szoktak nevezni. Míg Rousseau-nál a filozófus teszi föl az elméleti kérdést, hogy milyen kell legyen a szabad és boldog polgár, illetve hogy mik ennek a pedagógiai és politikai feltételei, Dosztojevszkijnél a hősök maguk kérdezik önmaguktól: kik vagyunk és mit is akarunk, akarhatunk valójában egy ilyen társadalomban? A felügyelet a tudatosítás eszmei tárgyává válik, vagyis itt a szabadságharc a szubjektum önmagával, a hatalom belsővé vált „arcával” szemben vívott küzdelme, miközben a társadalmi folyamat szükségszerűségként, adottságként jelenik meg.

Dosztojevszkij konzervatív politikai fordulatának épp az a magyarázata, hogy fölismeri, a politikai forradalom semmilyen változást nem hozhat, amíg azoknak a személyeknek a tudati struktúrája, gondolkodásmódja, akik ezt megvívnák, voltaképpen nem egyéb, mint a hatalmi struktúra interiorizált változata, amire ők maguk képtelenek reflektálni. Vagyis a hatalom ellenzéke leggyakrabban a hatalmat pusztán objektív formájában utasítja el, öntudatlan interiorizációja révén viszont továbbörökíti. Nagy hőseinek karakterisztikuma így nem az, hogy milyen eszméket vallanak, vagy milyen tetteket hajtanak végre, hanem hogy mennyire vannak ténylegesen tudatában eszméik konzekvenciáinak és annak, amit tesznek.

Dosztojevszkijnél így a regény és a vallomás műfaji intencióinak összehangolása révén a cselekvés/kaland és a gondolat/eszme összehangolása történik meg: gondolkodni mindig cselekvésszámba megy, ahogyan a cselekvés is mindig egy eszme realizációja. Főhősei azért nem politikai lázadók, mert a politikai forradalom helyét a Szent Pál és Augustinus által kidolgozott metanoia formáját megújító személyes önátalakítás, a rossz megcselekvése és az ebből kiinduló öneszmélés veszi át. A lázadás nála túlmutat a külső társadalmi rendszerből következő kényszer, a diszciplinarizáció pusztán racionális kritikáján és egy olyan szubjektumforma kialakítása felé tart, amelyben fölismerhetővé válik, hogy az autonóm eszmeiség, a gondolat szabadsága és helyessége, a tudatosság, az emberhez méltó kultúra és személyközi viszonyok létszükséglete a szubjektumnak. Bibliai nyelven szólva: nem csak kenyérrel él az ember. A regény cselekménye ezért itt már nem egyszeri és véletlenszerű kaland, hanem olyan metaforikus eseménysor, amely jelentését és jelentőségét a társadalom által kitermelt sematikus egyed/példány eszmei szubjektummá alakulásában nyeri el. A dosztojevszkiji perszonális elbeszélés így bizonyos értelemben fordítottja a fejlődési regény logikájának, mivel döntően nem a hős diszciplinarizáción keresztül történő felnőtt individuummá válását, hanem a társadalmi normarendszer által kitermelt és uralt neurotikus individuum autonóm szubjektummá alakulását beszéli el. Ő az, akit nem uralnak többé döntően a hatalom eszményei, a megfelelési kényszer, az interiorizált vágyképzetek és a felkínált népszerű tudásformák iránti vonzalom, hanem akit a saját maga által megalkotott, megszenvedett szellemi létforma és tudatosság határoz meg – és ezért kerül adott esetben szembe a társadalmi renddel.

Fotó: Szász János: Kihalt / Extinct, 1970

2.

A Dadogás jelentősége ezeknek a műfajtipológiai és a rajtuk keresztül újszerűen fölvetett politikai, társadalomtörténeti, identitásbeli, elbeszélhetőségi problémáknak a kereszteződésében rajzolódik ki. A műfaji kódban történő elmozdulás a megírni vágyott „nagy Erdély-regény”-től az emlékirat, a perszonális elbeszélés felé nem egyszerűen a társadalmi regénytől az önéletírás, a közöstől a személyes felé történik, mivel annak belátása, hogy az Erdély-regény megírhatatlan, szervesen és szorosan összefügg az erdélyi társadalomról fölállított diagnózissal. Két kérdés kapcsolódik össze: 1. Miért nem lehetséges megírni a nagy Erdély-regényt? 2. Miért nem lehetséges az emberhez méltó élet a 20-21. századi erdélyi társadalomban? A két kérdésre lényegében azonos választ ad a szöveg: mert alapvetően hiányos és hamis az a nyelvi készlet, értelmezői kompetencia, amely ebben a társadalomban a rendelkezésünkre áll. Az első kérdés, vagyis az Erdély-regény kapcsán ez a válasz azt jelenti, hogy noha Erdély története a valóságban tele van nagyon is regényes történetekkel, illetve rendelkezésre áll az az írói tudás, ami egy kalandos történelmi regényhez kell – a szerző Ahol az ő lelke című regénye ezt az anyagot és műfaji kódrendszert alkalmazva törekszik a paradigmatikus Erdély-történet megalkotására –, kiderült, hogy ez a regényesség olyan műfaji sémák és klisék puszta halmaza, amelyek nem megmutatják, hanem pont hogy lehetetlenné teszik a megcélzott Erdély-eszme megformálását.

A második kérdés, vagyis az erdélyi társadalmi tudat kapcsán a nyelvi készlet alkalmatlansága a közhasználatú kommunikációs sémákban rögzült kollektív hamis tudatnak reflexiót és önreflexiót megbénító hatását jelenti. Ez a hamis tudat a Dadogás által bőségesen feltárt hiányos és inadekvát, bár igencsak elterjedt világleírási stratégiákban fogható meg. Az egyik nagyapa alvászavarát például, aminek következtében még éjszaka is dolgozik, a család és a közösség szorgalomként érti félre. Az apa nyilvánvaló és permanens depressziójának tüneteit személyiségjegynek tudják be. A családi ideológia („mi egy rendes család vagyunk”) erőszakos és hazug fenntartása mind a személyes történetek, sérülések nyelviesítését és feloldását, mind a családon kívüliekkel való őszinte viszony kialakítását lehetetlenné teszi. Az elbeszélő dadogását, amit a szöveg a bántalmazó, autoriter anyával való viszony – „Akkurátus, indiszkrét, erőszakos”, tudjuk meg már a regény első lapjain az anyáról – pszichés következményeként fejt meg, az anya morális és intencionális hibának, „szófogadatlanságnak” bélyegzi, vagyis saját áldozatát hibáztatja, amit persze ő maga az anyai szeretet, gondoskodás megnyilvánulásának tart. A vallási fanatizmust, amelyet az elbeszélő az alkoholizmussal egy szintre helyezhető, a társadalmi szintű traumatizációból eredő pótcselekvésként fejt utólag meg, természetesen mindenki más alternatív identitásnak gondolja.

Ilyenformán a nagy Erdély-regény megírásának vágya – amelyet az elbeszélő itt a perszonális elbeszéléssel vált fel – egy ugyanilyen, az erdélyiségre, az identitásra vonatkozó hamis tudat, inadekvát világleírási stratégia következményeként lepleződik le. Kiderül, hogy a családokon, rokonságokon belüli, ahogy a tájegységek lakói közti, a társadalmi osztályok és szakmák közti, és persze az etnikumok közti viszonyokat is az egymás iránti elfojtott gyűlölet, lenézés, érdektelenség, önkényes hierarchizálás, irigység, a másik tényleges kilétét illető tudatlanság, az önismeret hiánya, a nyelvi szegénység szervezi belülről. Egy adekvát és reprezentatív kollektív történet vagy eszmeregény megformálása („nagy Erdély-regény”) ezért mindaddig kimerül a patetikus, esetleg populista történetsémák variálgatásában, vagy eufemizmusokba fullad, amíg nem biztosított a kollektívumot alkotó egyének személyes nyelvhasználata, méltósága, megszólalási lehetősége, nyelvi, politikai, pedagógiai és eszmei szabadságának kidolgozhatósága. Ahol képtelenek vagy nem hajlandóak kidolgozni, érteni a személyes nyelvet, amelynek segítségével valaki megalkothatja és megszabadíthatja önmagát, ahol a nyelv puszta séma, reprezentáció, kategorizáció, előítéletek rögzítése, nem pedig interszubjektív teremtés, ott nem jöhet létre elviselhető társadalmi közösség. Ott a széthulló társadalomnak fölajánlott kollektív identitásáruk legföljebb csak afáziás tömegek tapsolgatását eredményezik a kollektív szimbólumok oltára előtt – háttérben a családon belüli erőszak, az alkoholizmus, a vallási téboly, a depresszió, az alvászavar, a pedagógiai traumatizáció, a mélyszegénység elmondhatatlan történeteivel.

Mivel a Dadogás mindezt feltárja, a mű poétikai sikeressége és társadalmi, pedagógiai, illetve lélektani jelentősége egybeesik. A szövegben a dadogás, a beszédhibát jelölő önreflexív metafora az öneszmélés kódjává válik. Ezen keresztül fejti meg személyes sorsát az író-elbeszélő a cselekmény szintjén. A dadogás ugyanakkor a perszonális elbeszélés metaforája is, amely a referenciális narratíva önreferenciális narrációval való leváltása révén az eufemisztikus nagy Erdély-történet adekvát alternatívájává válik. Továbbá a dadogás jelöli az autoriter családmodell, pedagógia, politika és nyelvhasználat traumatikus következményeit egyrészt individuálpszichológiai szinten, másrészt a rendszer, vagyis egy össztársadalmi problematika, a babonásan normatív, jelölőszegény nyelv, illetve tekintélyelvű társadalmi szabályhalmaz szintjén („Hogy kinek mi a dolga, egyszer s mindenkorra le van osztva, ahogy mindig is le volt, amióta világ a világ, és hiába mondanám, hogy az a világ sem volt mindig olyan, és most sem olyan, mint amikor leosztották, hogy kinek mit szabad, és mi tilos örökre.” /60./).

Így a Dadogás nem egyszerűsíthető le egy személy élettörténetének elbeszélésévé, hanem polilógussá válik, ami a családregény, a történelmi regény, a fejlődésregény, a pszichológiai regény, a nemzedéki regény, a szociológiai esszé, a trauma-elbeszélés, a vallomás, a vádbeszéd, a gyónás stb. (beszéd)műfajainak kontaminációja révén voltaképpen műfajteremtő erővel bír (ezért szerepelhet jogosan a szöveg alcímeként a zárójelbe tett szó: regény), azaz nem reprezentatív kollektív történetet formál, hanem megalkotja a perszonális Erdély-elbeszélést mint regényformát. A döntő elmozdulást az jelzi, hogy nem egy személy története ágyazódik be Erdély történetébe, mint egyfajta tágabb kontextusba, hanem Erdély történetének egyes fázisai ágyazódnak be a személytörténetbe, vagyis a személytörténet válik a történelem elsődleges referenciájává, így a történelmi és szociológiai elbeszélésnek új kontextus, vonatkoztatási rendszer teremtődik: a személyes életlehetőségek és az önformálás. Így a polilógus mindegyik specifikus műfajt transzcendálja, vagyis a műfaji opciók önreflexiójának poétikai elvvé emelése új, az eddigi történetsémákat meghaladó regényformát eredményez – legalábbis a szerző eddigi életművén belül, de talán tágabb értelemben is. Ennek az új regényformának a részletes elemzésére most nem vállalkozom, csak néhány lehetséges kiindulópontot jelzek még.

Fotó: Molnár Zoltán: Bucsecs / Bucegi, Erdély 2001

A perszonális elbeszélés abból a kérdésből indul ki, hogy ki vagyok én, pontosabban hogyan lettem azzá, aki vagyok. Ez az írásaktus tétje, a történetek, a fölhalmozott társadalmi, pszichológiai és írói tudás ennek a kérdésnek vannak alárendelve. „A világot, talán az egészet is, viszonylag könnyen át tudnám gondolni, de magamat roppant nehéz.” – mondja az író-elbeszélő a 30. lapon, miközben épp erre a nehezebbre vállalkozik. Ez vezeti el ahhoz a kérdéshez, hogy milyen az a társadalom, amelyben felnőtt és él. Milyen a múltja, jelene, jövője? A vallomás és az önéletrajz sajátossága egyrészt, hogy kifejezetten társadalmi kérdésfölvetést tartalmaz: nem pusztán egy én története, hanem a szubjektummá válás társadalmi szabályszerűségeit, mintázatait próbálja fölfedni (ez még Augustinusnál is így van), mivel egy elszigetelt, valamelyest típusként nem fölismerhető én története érdektelen, vagy pusztán csak érdekes lenne számunkra. Másrészt ahhoz, hogy valaki elmondhassa, miként vált azzá, akivé vált, az elbeszélői helyzetnek szükségszerűen tartalmaznia kell a metanoia mozzanatát, egyfajta fölismerést, föleszmélést, megtérést, gyógyulást, vagy szabadulást. Nem távolságot kell tartania önmagától, elsősorban nem tárgyiasítania, objektiválnia kell önmagát, hanem egy másik, még nem egészen körvonalazott szubjektivitást kell tudnia posztulálni: ez volt a régi ember, ez az új ember – s ez utóbbi felől lát rá az elbeszélő a régire. Az új emberré válás azonban nem az íráson kívüli tudati esemény, hanem magának az írásaktusnak a hozadéka. („Mi lesz, ha rájövök, hogy a könyvem rossz, hamis, hiteltelen? Vagy ha még csak rá sem jövök? Mi lesz, ha miközben írom, átalakulok? Részben ez is a cél, de mégis. Mi lesz, ha annyira átalakultam, hogy már nem tudok azonosulni azzal, amit megírtam? Végül is az ember saját magát írja, szét vagy össze, nem ugyanaz, de tulajdonképpen egyre megy.” /38/)

Egy metanoia természetesen elbeszélhetetlen, ezért nem is a cselekmény szintjén, nem az élettörténet egy bizonyos térben és időben lokalizálható eseményeként, hanem az írás/íróvá válás, vagyis a nyelvi önreflexió által elindított öneszmélés és az írásaktus (nehézkes műszóval: a metareflexió) szintjén tűnik fel. A történet minden tágasságával és felhalmozott tudásanyagával együtt is mindig még motiválásra szorulna. Bármely történet esetén fölvethető a kérdés: ez egy jó, izgalmas, érdekes, stb. sztori, de miért kellett tulajdonképpen elmondani? Miért van éppen erre a történetre szükségünk?  Vida esetén ezt a kérdést már nem lehet föltenni. A történet nem önmagát mondja, hanem az öneszmélés és a szubjektummá válás történetét egy olyan eszmei pillanatban, amikor ezt a régi ént elkezdi felülírni az új én. A történet tehát belülről, az önreflexió felől motivált már a kiindulóponton: azért mondom el, hogy megértsem, ki vagyok, hogy aztán megtudjam, e megértés után még mivé válhatok.

Az írás így egzisztenciális esemény, az idő megnyitása, s így a szabadság eseménye, mert történet és önreflexió együtt röviden ezt az állítást tartalmazzák: az idő nyitott a jövő felé, van jövő. De ebben az időről szóló állításban az is van, hogy az időben nem valami ugyanolyan, már ismert ismétlődik, nem is pusztán az emlékek, tapasztalatok felhalmozása és dokumentálása zajlik, tehát nem csak a társadalmilag determinált életidő vulgáris banalitásában mozgunk. Ez nem az az idő, amely csak úgy telik. Az absztrakt idő, a tudat ideje, a történelem és a társadalom ideje az önéletrajzi írásaktusban szó szerint te(s)tté lesz. Azaz a hatás, az új teremtés intenciója nem pusztán a befogadó irányába explicit, hanem az elbeszélő irányába is, aki önmagával tesz valamit, amikor magát újraírja, s így ez az írásaktus már nem csak egy jól fogyasztható Erdély-történet esztétikai befogadását, hanem a cselekvés egy lehetséges modelljét kínálja fel az olvasónak. S mivel az önéletrajzi elbeszélés egy Erdély-regény helyettesítője, egyben kollektív és eszmei jelentőségűvé válhat. Mert a te(s)tté lett idő az önéletrajzban annak formája/műfaja, ahogyan a társadalmi időt saját személyes időnkké transzformáljuk, azaz úrrá leszünk rajta, s miután megértettük, el is fogadjuk, ami történt, nem vagyunk többé alávetve neki, mert képesek voltunk megérteni, tudatos ítéletet mondani róla. Vida Gábor ezt a Literának adott interjúban a következőképpen fogalmazza meg:

„Megírtam, elmeséltem, elvicceltem, elsírtam, amit lehetett. Mindazok, akikről szó van, az enyéim maradtak, visszaszereztem őket. Holott a családi struktúra szerint én lettem volna a következő fekete bárány. Én lettem volna a következő alkoholista, aki nem tud ezzel az egésszel mit kezdeni. Máig élnek azok a minták, amelyek szerint, ha valaki nem olyan, mint amilyennek mi akarjuk, akkor inkább ne is legyen. Inkább sirassam holtan, mint élve, mondják. Sokszor lehetetlen megfelelni a társadalom által támasztott elvárásrendszernek: ha gyenge vagy, pusztulj. A székelyföldi öngyilkossági történetek központi alakja a negyvenes alkoholista férfi, aki egy tiszta pillanatában felköti magát. Nem a legszegényebbek szoktak öngyilkosok lenni.

Én ebben a könyvben mindenkit megírtam és magamhoz öleltem. Most már jól van. Még majd az anyám kell ezt a gesztust megtegye felém, hogy béküljön meg ezzel a történettel. Neki nehezebb.”

Az idézet többek között az önmegváltás, a metanoia mozzanatáról beszél, arról, hogy az elbeszélőnek sikerült az írásaktus által elkerülnie a családja és a társadalom által rámért sorsot, sikerült kidolgoznia önmaga számára, s talán részben számunkra is a szabadulás egyik lehetőségét. A fordulat tehát megtörtént, pontosabban történőben van az Egy dadogás történetében, s a régi én elbeszélt története már tartalmazza az új ént, aki elbeszéli a régit. Ez a megszabadulás, a szabadság eseménye, új teremtés. És közös öröm.

Vida Gábor, Egy dadogás története (regény), Budapest, Magvető Kiadó, 2017.

 

Hozzászólás

Hozzászólás