Mars, a vörös bolygó?

A Nemzetközi világűrszerződés értelmében a Föld felszínének határain túl lévő területeket senki sem birtokolhatja. Ugyanakkor nemrég beterjesztettek egy indítványt a Kongresszus elé, és az elnök alá is írta. Ennek értelmében, ha eljutunk a Marsra és fémeket bányászunk ott, azokat birtokolhatjuk.”

 

A National Geographic az elmúlt év végén adta le hét részből álló sorozatát Mars-Utunk a vörös bolygóra címmel. A sorozat öndefiníciója szerint egyszerre dokumentumfilm, amely feldolgozza a legfrissebb kutatási eredményeket a témában, egyszerre fikciós, ugyanis bemutatja egy lehetséges, 2033-ban esedékes marsi expedíció forgatókönyvét.

Az epizódok úgy épülnek fel, hogy 2033-tól kezdve követjük végig a Daedalus névre keresztelt hajó legénységét az indulástól a megérkezésen, a letelepedésen át egészen a marsi élet első jeleinek megtalálásáig. A fikciós szálon adódó nehézségeket, megtapasztalt jelenségeket 2016-ban, a dokumentumfilmes szálon különböző kutatók magyarázzák.

2033

Hogyha nem egy National Geographichoz kapcsolódó dokumentumfilmbe ágyazták volna a fikciós történetszálat, akkor nehezen találnánk egyetlen indokot is, ami miatt a Marshoz vagy egyéb űrutazáshoz kapcsolódó filmek közül éppen a 2033-ban kezdődő történetre lennénk kíváncsiak. A Mars cselekménye ugyanis a műfaj legegyszerűbb közhelyeit mondja mindenféle fantázia nélkül újra, tele szentimentális, érzelgős jelenetekkel. Van a legénység, aki bármire képes a küldetés teljesítéséért, hogy az „emberiség” történetének nagy lépését megtegye, van a földi irányítás, ahol politikai-gazdasági csatározások mennek, egy “rosszfiúval” az élen, akinek az üzleti érdekei a legénység élete fölött állnak, erőszakos, de végül győz. Eközben a Marson szerelmi kapcsolatok kezdődnek, a közösségen belül megy a rivalizálás, de végül minden alkalommal a „cél” összehozza őket, túllépnek a kudarcokon, személyes sérelmeken és egyéni érdekeken. Időközben elveszítik a vezetőjüket, új vezetőjük hasonlóan felelősségteljes stb.

Egyszerű, konvencionális “űrtörténet”, a legkézenfekvőbb bonyodalmakkal, amiket már biztosan láttunk, sokkal izgalmasabb dramaturgiával, vagy megkapóbb díszletbe rendezve. Ami ennél is fontosabb, hogy nem egyszerűen az űrutazós patternöket rakja egymásmellé, hanem a saját bolygónkról ismert nagytörténetek mintájára igyekszik egy lineáris, buktatókkal teli, de konkrét cél fele haladó narratívát megalkotni, ami a szereplőket és a díszleteket kicserélve azonos a különböző héroszok, kultúrhéroszok sztorijával.

2016

A dokumentum szálon nyilván a témában otthonosan mozgó embereket szólaltatnak meg, sok adalékot kapunk az űrhajózás történetét illetően, vagy a Mars bioszférájára vonatkozóan. Igaz, egyik sem tűnik kimondottan újszerűnek, olyannak, ami ne lenne benne már amúgy is a csillagászat, űrutazás iránt érdeklődő laikus közeg tudatában.

Az informatív, értelmező szólamok mellett itt is nagyon nagy szerepet kap az emberi kíváncsiságnak, a világegyetem meghódításának dicsőítése, az ember fejlődése, önmaga meghaladása. Úgy tűnik tehát, hogy a dokumentumfilmes részek és a beléjük ékelt fikciós részletek elsősorban egy populáris, közérthető hangot igyekeznek megütni, amely révén átvihető az “üzenet”. Merthogy nagyon erős üzente van a filmnek. Sokszor már-már propagandisztikus formanyelvet használva a Mars kolonializálásának társadalmi elfogadásáért dolgozik.

2017

A sorozat tartalmi elemeinek, felépítésének rövid áttekintése után nézzük meg, hogy a jelen társadalmi, gazdasági, ökológiai, ökopolitikai helyzetéből kiindulva, hogyan viszonyulhatunk a filmhez, miért nem mehetünk el kritika nélkül mellette.

Először is a film mindvégig – érdemben – nem teszi fel azt a kérdést, hogy miért van szükség minderre. Nem teszi fel, hogy miért éppen most vált égető kérdéssé az emberiség intergalaktikus fajjá változtatása. Amikor pedig felteszi a kérdést, akkor a film logikáján belül nem mindig következetes a válasz. Aprólékosan bemutatják az Apollo programot, amit egyfajta üdvözlendő, folytatásra érdemes törekvésként aposztrofálnak, be is idézik Kennedy elnök egyik beszédét, amiben arról szól, hogy Amerika „nem azért megy a Holdra, mert könnyű, hanem mert nehéz”. Ezután Elon Musk a SpaceX nevű cég alapítójának indoklását is halljuk, aki azért tartja fontosnak, hogy letelepedjünk a Marson, mert „bármi történhet a Földdel”.

A követtett elődnek tekintett Apollo program és annak legitimálása, valamint Elon Musk véleménye valójában nem egyeztethető össze. Előbbi – ahogyan utalnak is rá a filmben – a hidegháborús versengés szimbolikus és kiemelt terepe, amiben a presztízs, a Szovjetúnióval szembeni elsőbbség a tét. Utóbbi bizonyos értelemben egy aggodalomból indul ki, a Föld eltartó képességének végességéből, ami már nem teszi lehetővé egy idő után az egy helyben maradást, nyilván ebben a vélekedésben is jelen van a verseny, egyfajta financiális, piaci verseny. Jóllehet ahogyan a későbbiekben utalok rá, ezen aggodalom elhárításának legkézenfekvőbb módja nem biztos hogy egy jelenleg teljesen lakatlan bolygónak a lakhatóvá alakítása. (Nyilván Elon Musk – ha összességében tekintjük a munkásságát – a legkevésbé sem mondott le arról, hogy élhető hely legyen a Földünk, lásd Tesla Motors)

Ugyanakkor az, ahogyan a film ezeket a válaszokat felmutatja, mindvégig játékban tartja azt az értelmezést, hogy az emberiség, ha életben akar maradni, a Marson kell letelepednie. Ezáltal azonban teljesen hamis képet festenek, ugyanis nem beszélnek arról, hogy mi okozza jelenlegi lakhelyünk pusztulását, milyen más megoldások léteznek. Vagyis a sorozat retorikája kissé tendenciózusan meglovagolja a közbeszédben jelen levő – valós veszélyekre épülő – apokaliptikus szólamokat, de ezeket nem teszi reflektálttá.

A Mars mindvégig hősökkel és megváltásra váró arctalan tömeggel operál. Nyelvében, retorikájában a mitológiához nyúl vissza – ami egyáltalán nem újdonság – csakhogy nem biztos, hogy abban a valós kontextusban, amiben éghajlatváltozással, a fosszilis energiahordozók kimerülésével szemben vetjük fel Mars kolonializálásának lehetőségét, hiteles és egyáltalán morálisan védhető álláspont (lásd a Szelektív megváltás fejezet). Daedalusról nevezik el az űrhajót, Ikarosz apjáról, aki nemcsak repülni volt képes, de olyan szerkezetet is alkotni, ami az emberek számára nem megérthető, nem belátható, egyfajta embert meghaladó ember. Ikaroszt persze nem hozzák játékba, vagyis a mitológiai történetből nagyravágyás, a korlátlanság negatív következményeit hagyják figyelmen kívül a választott elnevezésekkel.

Több okból sem hiteles ez a hőskép, amit a film működtet. Egyrészt azt feltételezi, hogy létezik Egy megnyugtató megoldás, ami ugyan áldozattal jár, de a kiválasztottak tenni fognak ennek eléréséért. Másrészt két részre osztja a társadalmat, olyanokra, akiknek a vállán nyugszik az emberiség jövője és olyanokra, aki passzívan megélik ezt a jövőt, illetve egyfajta függési viszonyba kerülnek az aktív, az emberiség jövőjét alakítani képes kevesektől.

Ez a megkülönböztetés könnyen szolgálhat arra, hogy a személyes felelősségvállalást tét nélkülivé tegye, a környezethez, közösséghez való viszonyba a közönyt, a passzivitást tegye legitim viselkedésformává.

Szelektív megváltás

A filmtől elvonatkoztatva általánosan is érdemes végiggondolni, hogy milyen elvi problémákat vet fel a sorozat által bemutatott nézet, miszerint: meghatározható egy egységes társadalmi sőt „emberiségre” jellemző cél, a felmelegedő és kimerülő Föld helyett a Mars élhetővé tétele.

A fosszilis energiahordozóink elfogynak, a hőmérséklet megnő, a környezetünk egyre inkább lakhatatlanná válik. Ez az az alapállás, amiben felmerül a Mars-expedíció. Ami pedig azt jelenti, hogy a Födön a mostanival azonos módon többé nem élhetünk. Logikailag két lehetőség van: vagy mi változtatjuk meg az életmódunkat, hogy tovább maradhassunk szimbiózisban a életterünkkel, vagy pedig olyan teret hozunk létre magunknak, ami összefér a mostani igényeinkkel.

Természetesen egy ilyen terjedelmű szövegben nem lehet foglalkozni azokkal a feltételekkel, amelyek lehetővé tennék hosszabb távon a Földön való életet, viszont egy gazdasági, fizikai jellemzőt mégis kiemelnék, amely az alapját képezheti az (intergalaktikus) környezetünkhöz való viszonyunknak.

Nicholas Georgescu-Roegen román származású közgazdász, az úgynevezett ökológiai közgazdaságtan egyik korai és megkerülhetetlen képviselője mutat rá[1] arra, hogy élőhelyünk, a Föld bizonyos értelemben energetikai szempontból zárt rendszer, legalábbis ami a bevett energiafogyasztási trendeket illeti, ugyanis az energiaigényünk elenyésző részét fedezzük csak olyan forrásokból, amik ennek a zártságnak ellentmondanának, nap, vagy szélenergiával. Ugyancsak életterünk zártságára mutat rá Kenneth F. Boulding Az eljövendő „Föld-űrhajó” gazdaságtana[2] című szövegében, ahol úgy hívja fel a figyelmünket élőhelyünk végességére, hogy azt az űrhajóval tekinti analógnak, amely nem támaszkodhat külső erőforrásokra (nem pótolhatja az élelmet, vagy üzemanyagot az űrben), hanem a meglévő forrásaiból kell gazdálkodnia.

Mindkét szerző alapállásához tartozik, hogy valamilyen módon újra kell gondolni a javak elosztását, és kimondva vagy hallgatólagosan azt sejtetik, hogy a jelenlegi gazdasági berendezkedés erre nem alkalmas, sőt úgy tűnik, hogy a kapitalista gazdasági verseny és a természeti erőforrások közös, igazságos használata nem egyeztethető össze. A fenti szerzők elgondolásaiból az én olvasatomban ugyanis az következik, hogy ez a típusú piaci verseny egyfajta kvázi-végtelenség eszméjén alapszik, ahol a javak, termelőeszközök teljessége reálisan nem birtokolható egy valaki által. Azaz a piaci versenyben részt vevő egyén számára a javak végessége közvetlenül nem érzékelhető, célja inkább a lehetőségekhez mért egyre nagyobb rész birtoklása, használata.

A jelenlegi ökológiai helyzetben mivel a gazdasági folyamatok nem választhatóak el a természeti erőforrásoktól, ezáltal a piaci részesedés analóg a természet erőforrásainak birtoklásával, kihasználásával is, pontosabban a piac mintájára alakul a természeti erőforrásokhoz való viszonyunk is. Így tehát a kapitalizmus okozta gazdasági egyenlőtlenségek mintájára kezd el működni a természet által nyújtott javakhoz való viszony is.

Ez a fajta gazdasági berendezkedés tehát a jelenlegi népességszám mellett túllépte a bolygó határait, ezért (is) egyre gyakrabban tekintünk úgy a Marsra, mint olyan kiaknázható térre, ami a meglévő gazdasági lehetőségeinket (is) megsokszorozza. Ahogyan a szöveg mottójában kiemelt filmrészlet is mutatja, már elkezdődött a gazdasági folyamatokba való beiktatása a Marsnak (is).

Ilyen értelemben tehát két lehetséges elvi meggyőződés merül fel a film és egyáltalán a Mars vs. Föld kapcsán. Az egyik adottnak veszi a jelenlegi gazdasági működést, és ennek anyagi, erőforrásbeli korlátaival szembesülve igyekszik kiterjeszteni azt. A másik nézet is ugyanabból  indul ki, csak a következtetései másak: a bolygónkon ez a gazdasági berendezkedés nem tartható fenn sokáig,  ugyanis egy olyan intergalaktikus faj képzete, amely a piaci folyamatok logikájára tekint természeti erőforrásaira, természetes élőhelyére, eleve csak az emberiség azon része számára jelent kilátást, amely az adott gazdasági struktúra abszolút győztese.


[1]     Nicholas Georgecu-Roegen: Az entrópia törvénye és a gazdasági probléma, In Pataki György – Takács Sánta András (szerk.): Természet és Gazdaság, Typotex Kiadó, Budapest, 2004. 41-55. o.

[2]     Kenneth E. Boulding: Az eljövendő “Föld-űrhajó” gazdaságtana, In Uo. 29-44. o.

A témában a szemen megjelent korábbi szövegeket itt, itt, itt és itt olvashatja.

Hozzászólás

Hozzászólás