Chthulucén, antropocén és a sötét ökológia

Az antropocén mint geológiai határvonal, esemény az ember által felszabadított erők kártékony működéséből származó eltűnés- és katasztrófasorozat, amely válaszút elé állítja a filozófiát. Bizonyos szempontból azt is mondhatjuk, hogy az antropocén szó szerint horrorisztikus, olyan hozzáférhetetlen jelenség, amely beárnyékolja és összezavarja a temporalitást és a territorialitást.

Szükségképpen hozzáadódik ehhez a geológiai választóvonalhoz a negativitás, a sötétség, a melankólia és a gyász. Donna Haraway az antropocént a gyász egy olyan formájával asszociálja, amely a közös életet és a közös meghalást állítja középpontba.[1] Nemcsak az élőlények alkotnak egymással kölcsönhatásban lévő, kibogozhatatlan összeállásokat, hanem az élőlények eltűnésének folyamata, a hiányképződés is interszubjektív struktúrát alkot. Itt természetesen az antropocénben lejátszódó tömeges kihalás fő áldozatai, az állati szubjektumok is részei ennek az interszubjektivitásnak. Haraway több fogalmat is megalkot erre a horrorisztikus valóságra. Az antropocén fogalma mellett bevezeti a chthulucén elnevezést is. Első látásra ez a szóösszetétel H. P. Lovecraft Cthulhu nevű szörnyére utal, azonban a helyzet távolról sem ilyen egyszerű. A chthulucén kifejezés a görög khthonios szóból ered, és azokra a szubterrán, elemi erőkre utal, amelyek démonikus hatásokat fejtenek ki a föld felszínére. Mint Haraway fogalmaz,

„a chthulucén nem záródik önmagára, nem alkot kerek egészet, érintkezési zónái áthatóak, és folyamatosan tekervényes végtagokat bocsátanak ki magukból.”[2]

Az antropocén tehát egy olyan horrorisztikus valóság, amely csápjain és nyálkás végtagjain keresztül nyilvánítja ki a maga romboló, furcsa és egyben elbizonytalanító jelenlétét. Graham Harman kiemeli Lovecraft Cthulhu hívása című novellája kapcsán, hogy a horrornak mint műfajnak elsődleges jellemzője a hozzáférhetetlenség.[3] Sem a chthulucénhez, sem Cthulhu-hoz nem tudunk közevetlenül hozzáférkőzni, ez kölcsönöz a létezőnek kísértetiességet, baljós jelleget.

Nem kapunk konkrét képet arról, micsoda Cthulhu, csupán valami, ami hasonlít több entitás egyvelegére. Ugyanígy a harawayi chthulucénben megnyilvánuló haldokló természet és annak furcsa, hibrid lényei is visszahúzódnak a megismeréstől. A furcsa összefonódásoknak csupán egy – többé-kevésbé felszínes – rétegéig képes eljutni a tudományos megismerés. Úgy is értelmezhetjük a chthulucént, mint az antropocén tünetét, mivel az antropocén mint határvonal helyrehozhatatlan cezúra, diszkontinuitás, amelyben a temporális folyam megreked, iránytalanná és megtörtté válik.[4] Az az érzés válik meghatározóvá ebben a pillanatban, hogy a termelés játéka elérte végső határát: game over.[5] Immáron a főáramú politikában is megszokott szófordulattá vált annak megállapítása, hogy mindez nem folytatódhat tovább. Viszont a pusztítás és a létrontás alaptalanító mozgása mégiscsak folytatódik, és ez már önmagában is tragikus színezetet kölcsönöz a globális ökológiai katasztrófának. A tragikum látványa felháborodást is kelthet, ám a tragédia következtében a felháborodás, az agresszív tagadás szelleme is elveszíti potenciáját. Amikor egy fényképész lefényképezett egy fültisztítóba kapaszkodó csikóhalat, és felháborodottan feltöltötte az Internetre, tömeges elkeseredettség és düh terjedt el a felhasználók között.[6] Saját létrontásunk felett érzett dühünk keveredik a tehetetlenség érzetével. A szóban forgó fénykép hű reprezentációja a sötét ökológiának, a roncsolt és tönkretett, tisztátalan természet megjelenítésének és a hibrid elrendeződések melankolikus burjánzásának. A csikóhal + műanyag fülpiszkáló elrendeződésnek nem volna szabad léteznie, mégis lehanyatlik a mélybe a fültisztító, és a maga furcsa egyveleg-jellegében újra felbukkan egy csikóhallal kiegészülve.

Mire utal a felháborodás, az elkeseredés, a melankólia? A sötét ökológia első és leglényegesebb pontja annak kimondása, hogy nincsenek kívülállók, nincsenek széplelkűek, akik a természetkárosodás felett állnának. Az ítélkező szerepét már beárnyékolja az elsötétült, zombivá-vált természet megkerülhetetlen valósága. Hiába utazott a fényképész egy távoli indonéz tájra, hiába igyekezett lencsevégre kapni vízi élőlényeket a maguk „természetes környezetében”: a tengeráramlás odasodort egy emberi származású szemetet, amely átlyukasztotta az érintetlen természeti szépség illúzióját. A melankólia nélkülözhetetlen velejárója minden szubjektivitásnak és minden etikának. Minden egyes tapasztalatunkat jóvátehetetlenül és kitörölhetetlenül átszínezi a vágy és az annak tárgya közötti szakadék sötétsége. Azonban téves azt feltételeznünk, hogy ez a sötét üregesség, a hiány fekete örvénylése ellentétes a vágyakozással és annak alanyával. A melankólia nem belülről érkezik, és a világ külsődlegességére externalizálódik, hanem eleve ott van a megszűnésre és felbomlásra ítélt ökológia gravitációs intenzitásaként. Lovecraft szörnyeihez hasonlóan megnevezhetetlenül és pontosan leírhatatlanul rejtőzik a melankólia a mélyben.[7] Az antropocén sötétsége olyan hiány, melynek fenyegetésétől nem szabadulhatunk, hanem eredendő létmodalitás, amely eleve beszennyez minden létezőt, természetest és mesterségest egyaránt.

Borsos Lőrinc “Virágnyelven” című kiállításából (www.balkon.hu)

Meg kell tanulnunk, hogy szubjektum és környezet között nem lehet fenntartani semmilyen ontológiai szakadékot, amint erre az antropocén keretei között elszabaduló pusztító erők, és azok következményei rámutatnak. A természetért aggódó széplelkek impotenciája is erre a letagadhatatlanul negatív körülményre utal. Rá kell ébrednünk, hogy a katasztrófa árnyékában még a természet megóvásaként felfogott cselekvés is az antropocentrizmus tarthatatlanságára utal. Timothy Morton esztéta és filozófus ökológiai felfogásának kiindulópontját a természet- és környezetvédelem szándékának kritikája adja. A természetet utólag helyreállítani, gondozni kívánó széplélek azt hiszi magáról, hogy a világhoz képest önnönmaga tiszta szubjektivitása elválasztható, diszkrét és autonóm terület. Márpedig Morton szerint az embernek önmagát a természet gondozójaként azonosító ökológiai gondolkodása pontosan a természetkárosítást eredményező szubjektum/objektum elválasztást, a kívülállóság illúzióját tartja fenn. Mint fogalmaz,

„a széplélek képtelen belátni, hogy az a gonoszság, amelyet elítél, saját létéhez elengedhetetlen, sőt tiszta szubjektivitásként való fennállása alkotja ezt a gonoszságot.”[8]

A természetet romantizáló, az emberi gondozás számára rendelkezésre álló, védelemre szoruló ideálként azonosító pozíciók a természetet az emberi önfenntartás szempontjából ragadják meg, nem pedig szuverén önértékként, amelynek értelme nem áll korrelációban az emberi értelemmel.[9] Aligha gondolhatja bárki komolyan, hogy az élő és élettelen entitások, amelyek körülvesznek bennünket, az általunk való megmentésre vágynának. Sokkal inkább alig várják a tőlünk való megszabadulás sötét pillanatát. Nincsen tehát környezet, a minket körülvevő világ látszólagos otthonossága ellenére. Az otthon valójában a legidegenebb táj, mivel itt a furcsaság a magábanvaló jellegében mutatkozik meg. Redukálhatatlan másságként eredendően jelen van a megközelíthetetlenség a hozzánk legközelebb eső tájakon is.[10] Ez a másság ugyanakkor a szubjektumot is átjárja, mivel a sötét ökológia az átjárhatóság jegyében született meg.

Morton az Ecology Without Nature című kötetében így vezeti be a „sötét ökológia” fogalmát:

„a sötét ökológia egy melankolikus etika. Mivel képtelenek vagyunk kivetni magunkból vagy felemészteni a másikat, (…) a cselekvőképességünk felfüggesztődik”.[11]

A sötét ökológia melankolikus attitűdje esztétikus formát is ölthet. A természeti létezőkkel nem mint tiszta, ártatlan alteritásokként találkozunk, hanem a felbomlás és az összeomlás tüneteiként. Chthulu földalatti csápjai váratlan helyeken törnek elő, elbizonytalanítva a szubjektum távolságtartását. Az általunk eldobott műanyag fülpiszkáló egy egészen idegen óceánban is felbukkanhat az antropocénre jellemző bonyolult kölcsönhatások következtében.

A „sötét ökológiai” szemlélet megkérdőjelezi a természeti létezők természetességét is. Egy olyan etikai és esztétikai álláspontot jelöl, amely nem letagadni kívánja a negativitást, hanem éppen ellenkezőleg: prezerválja és konzerválja a melankóliát,

„megtartja az ökológiai katasztrófa árnyékában élt élet sötét, depresszív jellegét”.[12]

Ez az elsötétült világ nem „odakint” van és nem is „idebent”, mivel az ilyen kettős distinkciókat eleve megkérdőjelezi az ökoválság. Vagyis arra mutat rá a világ „vége”, hogy mindig egyek vagyunk a világ melankolikus, folyamatos pusztulásnak alávetett lényegnélküliségével.[13] A sötét ökológiai felfogás értelmében nem a tisztaságra, a természet megtisztítására, purifikációjára kell törekednünk, hanem a koszban és szennyességben való megmaradásra. Morton szerint sötét ökológusokként

„az általunk kitermelt ragacsos rendetlenségben kell megmaradnunk, sőt azonosulnunk kell ezzel a szennyes csúfsággal”.[14]

A sötét ökológiának nem célja elérnie a nagybetűs Másikat, vagy egyesülni ezzel a redukálhatatlan alteritással: „meghagyja a dolgokat úgy, ahogy vannak”.[15] Ebben a kontextusban a végesség nemcsak az emberi tudás vagy megismerés korlátoltságát jelenti, hanem minden hozzáférhetőség behatároltságát. Mint Morton írja a Dark Ecology című könyvében, „minden jellegű hozzáférhetőség (…) eredendően korlátozott és hiányos.” [16] Legyen szó a kőnek nekicsapódó kagylóról vagy a világot feltárni kívánó tudósról, a dolgok képtelenek egymás rejtett tartalmait, titkait és kincseit teljes egészében felszínre hozni. Minden ilyen szándék Cthulhu nyálkás, undorító csápjába ütközik. Morton szerint az antropocén fogalma tartható és nem antropocentrikus, mivel az embert is hozzáférhetetlen, furcsa, ám nagy hatású hipertárgyként veszi számításba.[17] A hipertárgy egy eredetileg informatikai fogalom, amelyet Morton átemelt a filozófiai és esztétikai diskurzusba a Hyperobjects című könyvében.[18] Minden olyan objektumot hipertárgynak nevezhetünk, amely más entitásokhoz képest hatalmas méretekkel rendelkezik, olyan nagysággal, mely beárnyékolja az általa érintett létezőket.[19] A hipertárgyak további tulajdonságaiként említi Morton a „ragadós jelleget”, a „nem-lokalitást”, és az „interobjektivitást”.[20] Minden objektum, amely egy hipertárgy közelében találja magát, képtelen egyhamar megszabadulni annak gravitációs mezejétől, mivel a hipertárgy magnetizmusa magához köti azt. Olyan a hipertárgy, mint egy fekete, sűrű olajfolt, amelyben madarak és halak fulladoznak, és amely átszínezi a testeiket, légzőszerveiket és az óceán felszínét.[21]

Figyelemreméltó, hogy Morton az ökológiai válságot nem az ipari társadalom létrejöttével köti össze, hanem a mezőgazdaság elterjedésével és a letelepedéssel, amelyet összefoglalóan „agrologisztikaként” nevez meg. Az agrologisztika képezi „a hipertárgyak őstípusát”.[22] Nem szabad ugyanakkor elfelejtenünk, hogy az antropocén a hatodik tömeges fajkihalás, így semmiképpen sem mondhatjuk azt, hogy az antropocén mint hipertárgy kizárólag emberi cselekvések hatására képződik. Morton agrologisztikai elgondolásával túlságosan is relativizálja és antropocentrizálja az ezen tendenciák meghaladása érdekében megalkotott hipertárgy-fogalmat.

Nemcsak a hipertárgy, hanem a sötét ökológiai szemmel vizsgált természet is reprezentálhatatlan. Morton szerint „az antropocén nem rombolja le a természetet. Az antropocén maga toxikus, rémálomszerű formában.”[23] Az agrologisztika – mivel bevezetett egy társadalom/környezet különbséget, amely a korábbi társadalmi formákra kevésbé volt jellemző –végső soron az embertől elválasztott környezet is konstruálta. Ez a természet már betegségtünet, olyan látens megfertőződés, amely az ipari társadalom eljövetelével véglegesen szétrobbant. Morton sötét ökológiájának valódi pesszimizmusa nem a civilizációs hanyatlás leírásában rejlik, hanem annak megállapításában, hogy képtelenség visszatérni a magábanvaló természethez, az emberi jelenlét által meg nem rontott eszményi környezethez.[24] A reprezentálni kívánt természet maga is virális, megbetegedett és fertőző ágens. A sötét ökológia folyamatosan visszaszívja magába az attól csak látszólag elkülönülő inoperatív ágenseket. A reprezentáció kudarcossága képtelen egészen lehatolni a dolgok titkos mélyére. A természet nyelvét képtelenek vagyunk művészi formába önteni, ugyanakkor nem is kell erre törekednünk, legalábbis a sötét ökológiai szemlélet értelmében, ugyanis minden naturalizálás csupán a mesterségességet termeli újra.[25]

A válságban lévő, pusztulásban lévő természetnek több köze van a halálhoz, az élő halottsághoz, mint az élethez. Ebből adódóan az ökológiai témájú esztétikai gyakorlatnak, és általánosságban az ökokritikának mint politikai gesztusnak „a halottakhoz kell csatlakoznia”.[26] Képtelenség kilépni az ismétlés mechanikusságából és mesterségességéből, hiszen már az élőhalott természet maga is zombifikálódott. Problematikussága és ellentmondásossága ellenére a sötetbe merülő természet redukálhatatlanul közel áll hozzánk.[27] Ebben az értelemben az ökológiai álláspont nem transzcendálja a természet tisztátalanságát, a beszennyezett antropocén korszak bomlottságát. A sötét ökológia legfőbb jellemzője az, hogy „helyben marad”, még ha ez a hely groteszkül deformálódott, sőt egyenesen lakhatatlan is.[28] Mérgezett sárban kell leragadnunk, sőt már abban vagyunk leragadva, a radioaktív, anti-vitális talaj ölelésében, az olajfoltok feketeségében, és nem áhítozhatunk valamilyen tiszta földre.[29] A természet folyamatosan visszatér, ez az örök visszatérés viszont nem egy reményteli találkozás lehetőségét vetíti elő, hanem „élettelen, rettentő és mechanikus jelenlétként” adódik.[30] Ebből a roncsoltságból egy olyan közösségiség lehetősége merül fel, amely „excentrikusságával” felkelt bennünket a romantikus természetimádat „szendergéséből”.[31] Sőt a Haraway által megfogalmazott chthulucén gondolata is a romlottságnak mint ontológiai állapotnak az elfogadására, sőt egyenesen annak elmélyítésére tesz javaslatot. Ezzel a filozófiai és ökonómiai aláásással és elmélyítéssel a világtalanítás megszűnik tisztán negatív fogalom lenni, és az idegenséget termelő ágenssé lényegül át. Ezen elmélyítés során démonikus szubaltern alakulások és leírhatatlan metamorfózisok törnek elő a megmérgezett föld gyomrából, és a szeméttel elárasztott tengerek mélyéről. Haraway – provokatív módon – a felmelegedés fokozását javasolja, a Földnek „forró komposzttá” való átalakítását szorgalmazza:

a befejezetlen chthulucénnek össze kell szednie az antropocén szemetét (…) és faragva, ledarálva és rétegezve, mint valami őrült kertész, ezekből a maradványokból kell megalkotnia egy sokkal forróbb komposzthalmot a még lehetséges múltak, jelenek és jövők számára.”[32]

Ennek a látszólag abszurd megállapításnak némi valóságtartalmat nyújtanak az olyan felfedezések, amelyek a különböző élőlények alkalmazkodóképességéről tesznek tanúbizonyságot. Léteznek olyan bakteriális életformák, amelyek számára a műanyag hulladék is táplálékforrásként szolgál. Elvégre a példánkban szereplő csikóhal is támaszként használja az emberek által gondatlanul a tengerbe szórt fültisztító pálcikát. Távolról sem valósághű az a fajta természetkép, amely az állatokból az emberi cselekvőképesség számára alárendelt passzív áldozatokat konstruál.

Nincs miért nosztalgikusnak lennünk, nincs hová visszatérni. A természetkárosítás többezer éves folyamata, az agrologisztika mezopotámiai kibontakozásától kezdődően, immáron visszafordíthatatlanná vált. Ez mégsem kell hogy valamilyen passzív lemondást vagy apátiát jelentsen. Morton furcsa és elsötétült, áthúzott panteizmusa egy eleve kizáródott, tárgynélküli nosztalgia, olyan vágy, amely a negativitás feketeségének ürességére vonatkozik.[33] Furcsa és kísérteties tájon találjuk magunkat, a katasztrófa által beárnyékolt térbeliség alaptalanságában.[34] Sőt azt is mondhatjuk, hogy az ember által véghezvitt katasztrófa még negativitásában sem tekinthető kitüntetettnek. Amint Morton felhívja figyelmünket,

„a geológiai korszakok egymásba ágyazódó katasztrófák. Vegyük például azt a levegőt, amelyet lélegzünk. Az oxigén egy ökológiai katasztrófa azon baktériumok számára, amelyek azt kibocsátották magukból. (…) Az antropocén tehát egy olyan hurok, amely egy sokkal nagyobb huroknak a részét képezi, amelyet a »bakteriocénnek« nevezhetnénk.”[35]

A megszűnés szüntelenül ismétlődő sötétségéből táplálkozik az ember is, aki a globális felmelegedést generálja. Morton még egy további fogalommal bővíti vizsgálódását, nevezetesen a ʻCianidocén’ kifejezéssel. A ʻCianidocén’ nem más, mint a különböző szerves anyagok és hidrogén cián polimerek dialektikus játékának furcsa összeolvadása, valamint a Föld egy aszteroidával való találkozásának kataklizmaszerű pillanata.[36] Morton ezen fogalmak segítségével arra kíván rámutatni, hogy az antropocént nem vizsgálhatjuk függetlenül az egyéb geológiai és temporális síkoktól. A temporalitást többé nem-lineáris módon kell értelmeznünk: linearitás helyett összegabalyodottság, a különböző rétegződések differenciálatlan kiazmusa tapasztalható „temporális homályként”.[37] Homogén esszenciák helyett „furcsa esszenciák” telítik a sötét ökológiai módon felfogott létezőket. Egyetlen létező sem alkot koherens, egységes egészt.[38] Ebben a szemléletben nincsen kizárólagosság: az egyetlen kizárólagosság a katasztrófa kizárólagossága, a látóhatárt elsötétítő ökoválságnak mint hipertárgynak a közeledése.

A heterogenitás mellett tehát a katasztrófa adja a sötét ökológia meghatározó ontológiai tartalmát, olyan folyamként, amely beletöltődik a valóságba. Elsötétülni annyi, mint megnyitni magunkat a katasztrófa túlkódoló lehetőségének és a hipertárgyak beárnyékoló interobjektivitásának. A sötétség nemcsak felszámol, hanem szubverzív módon furcsa összekapcsolódásokat is megalkot.[39] Ez a kifordult, pervertált, a sötétség által átjárt és beterített interkonnektivitás adja a hipertárgyak melankolikus tengerében megakadt létezők kontextualitását. Ebben az antropocén katasztrófája által beárnyékolt szörnyű tengerben Cthulhu nyálkás, ragadós karjai egyszerre a felszínen tartanak és a mélybe húznak bennünket. Ez a pervertált szétszakító mozgás megnyitja testünket az újabb produktivitások és a sötét ökológia sugárzása számára. Mi magunk vagyunk a sötétség, nem vagyunk különválaszthatóak a hipertárgy beláthatatlan mélyétől.

Bibliográfia:

Fisher, Mark (2017) The Weird and the Eerie (London: Repeater Books)
Haraway, Donna J. (2016) Staying with the Trouble: Making Kin in the Chthulucene (Durham and London: Duke University Press)
Harman, Graham (2013) Weird Realism: Lovecraft and Philosophy (Alresford: Zero Books)
Horváth Márk – Lovász Ádám (2016) “A zaj mint hipertárgy”, In: Karlovitz János Tibor (szerk. 2016) Társadalom, kulturális háttér, gazdaság (Komárno: International Research Institute), 383-391.
Morton, Timothy (2007) Ecology Without Nature. Rethinking Environmental Aesthetics (Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press)
Morton, Timothy (2013) Hyperobjects: Philosophy and Ecology After the End of the World (Minneapolis: University of Minnesota Press)
Morton, Timothy (2016) Dark Ecology: For a Logic of Future Coexistence (New York: Columbia University Press)

Lábjegyzetek:

[1] Haraway, Donna J. (2016) Staying with the Trouble: Making Kin in the Chthulucene (Durham and London: Duke University Press), 39.
[2] Haraway 2016: 33.
[3] Harman, Graham (2013) Weird Realism: Lovecraft and Philosophy (Alresford: Zero Books)
[4] Haraway 2016: 101.
[5] Haraway 2016: 56.
[6] https://www.theverge.com/2017/9/15/16314928/justin-hofman-seahorse-plastic-pollution-photography
[7] Fisher, Mark (2017) The Weird and the Eerie (London: Repeater Books), 16-17.
[8] Morton, Timothy (2007) Ecology Without Nature: Rethinking Environmental Aesthetics (Cambridge: Harvard University Press), 118.
[9] Morton 2007: 119.
[10] Morton 2007: 177.
[11] Morton 2007: 186.
[12] Morton 2007: 187.
[13] Uo.
[14] Morton 2007: 188.
[15] Morton 2007: 196.
[16] Morton 2007: 17.
[17] Morton 2007: 25.
[18] Morton, Timothy (2013) Hyperobjects: Philosophy and Ecology After the End of the World (Minneapolis: University of Minnesota Press)
[19] Morton: 2013: 1.
[20] Horváth Márk, Lovász Ádám (2016) “A zaj mint hipertárgy”, In: Karlovitz János Tibor (szerk. 2016) Társadalom, kulturális háttér, gazdaság (Komárno: International Research Institute), 383-391.
[21] Morton 2013:180.
[22] Morton 2007: 42.
[23] Morton 2007: 59.
[24] Morton 2007: 66.
[25] Uo.
[26] Morton 2007: 201.
[27] Morton 2007: 200.
[28] Uo.
[29] Morton 2007: 201.
[30] Uo.
[31] Morton 2007: 202.
[32] Haraway 2016: 57.
[33] Morton 2007: 203.
[34] Uo.
[35] Morton, Timothy (2016) Dark Ecology: For a Logic of Future Coexistence (New York: Columbia University Press), 70.
[36] Uo.
[37] Morton 2016: 71.
[38] Morton 2016: 72.
[39] Morton 2013: 83.

Hozzászólás

Hozzászólás