Vakfoltok (regényrészletek)

Tél /1988/

Decemberben korán sötétedik. Adam megállt az Elektro kirakata előtt. Jobb oldalon, a mosógépen, ott állt a Zenit fényképezőgép, amivel Helena testét rabul akarta ejteni. Hirtelen az az érzése támadt, hogy valamennyi filozófus, feltaláló, aki hozzájárult a camera obscura megszületéséhez a kis fekete dobozban van bezárva. Látta őket sorban állni a lencse előtt, s hallotta őket beszélgetni:

– Én is meg szeretném nézni – követelőzött Mon Csi. – Jogom van hozzá, hogy az elsők között lássam. Az én megfigyeléseim nélkül hol lennénk most?

– Engedelmével, nem értek Önnel egyet. Nélkülem napjaink fényképei soha meg sem születtek volna – hangzott el szigorúan Kempler szájából.

– Uraim, uraim. Mi ez a felfordulás. Újabb dagerotipománia? Csak az én felfedezésem által maradt a fénykép maradandóvá – kérkedett Daruegge cérnavékony hangon.

– Kétségtelenül maradandó emlék volt a húszperces kényszerű mozdulatlanság a portréalanyok számára is – ironizált Delcsi Porta.

– Nagyon fiatal – konstatálta Plantón csalódottan. – Ki tudja, alkalmas lesz-e a küldetés beteljesítésére?

– Komolynak látszik – lökte Plantónt félre a lencse elől Brunello.

– Ne veszekedjenek, még elijesztik – csitította a társaságot Kempler.

A villamos csilingelve zörgött el a piszkos kirakatüveg előtt, kerekeinek csikorgása magával vitte a furcsa hangokat. Adam belépett a gyér megvilágítású üzletbe. Az üveggel fedett pultot mord, középkorú eladó támasztotta.

– A Zenit fényképezőgépet kérem a kirakatból – Adam hangja erőteljes volt.

Az eladó furcsán nézett rá, mintha nem akart volna hinni a fülének.

– A Zenitet? – kérdezte kételkedve.

– Igen. A Zenitet.

– És tudja, fiatalember, hogy mennyibe kerül egy ilyen készülék? – hangzott el fölényesen.

– Tudom.

Adam szó nélkül szedte elő tárcájából a papírbankókat, hogy ezzel is bizonyítsa vásárlási szándékát. Az eladó kelletlenül morgott az orra alatt, hogy ez az utolsó, ki kell venni a kirakatból, és különben is tíz perc múlva zár. Adam nem mozdult. Összeszorított szájjal makacsolta meg magát. Az eladót sziklaszilárdsága kapitulálásra kényszerítette, s kelletlenül elindult a kirakat felé.

Kis idő múlva Adam egy buta dalt dúdolva, hóna alatt a vadonatúj készülékkel bandukolt a buszmegálló felé. Gondolatban már Helenát ölelte. Decembert meghazudtoló meleg volt.

Egy pillanatnyi tavasz a télben. Egész nap boldog volt, most mégis furcsa érzése támadt, mintha a télnek ezzel a tavaszias fintorával menetrendet váltott volna az élete.


A toronyóra nyolcat ütött, a fém tompa kongása felrázott mélázásomból. Gyalog mentem tovább. A reggeli séta kicsit elhúzódott, jócskán elkéstem a művészettörténeti óráról. Bent már vártak. Beléptem az előadóterembe, köszöntem, s elnézést kértem a késésért. Meglepett a zsúfolt terem hihetetlen csendje. A prof lejött a katedráról, hozzám lépett. Zavarban volt. A keze megindult a vállam felé, aztán félúton tehetetlenül hullott vissza, mintha ez a gesztus azt mondta volna: sajnálom. A szemembe nézett: „Magát keresik, Adam”, s az első sorba mutatott. Két lódenkabátos középkorú férfi éppen akkor állt fel. Ők is odajöttek hozzám. Valami jelvényfélét toltak az orrom alá, s a köpcösebb halkan, ellenkezést nem tűrő hangon mondta: Velünk kell jönnie.

Egy mellékutcában autóba szálltunk. Nem is figyeltem oda, merre kanyarogtunk. Csak a nagy szürke vaskapura emlékszem, aztán az üres folyosók tekervényeire. Végül egy kicsi helyiségbe vezettek. Egy íróasztal, két szék és egy asztali lámpa volt csak benne, s természetesen Gustáv Husák szinte életnagyságú képe, mellette a Csehszlovák Szocialista Köztársaság címere. Az asztali lámpáról Helena jutott az eszembe, aki azzal, hogy akkor nem várt ott a kockás pléden az asztali lámpa fényében, egy láthatatlan váltót állított át. Ennek köszönhetően más távlatok felé robogtam. Végérvényesen.

Deák Ferenc fotója a Minerva sajtófotó archívumból

Adam mereven nézte az íróasztal foltos lapját. A kihallgatást vezető ŠtB-s tiszt mint elromlott lemez ismételgette ugyanazokat a kérdéseket. Olyan volt kopaszodó feje búbjával, szikár, húregyenes testével, sárgás íriszével, mint egy kígyó, ami még eljátszik áldozatával a halálos marás előtt.

– Mit tud Selecká kisasszony államellenes tevékenységéről?

– Semmiféle államellenes tevékenységről nem tudok.

– Mit tud arról, hogy egy különleges terven dolgozott?

– Semmi különleges tervről nem tudok – válaszolta Adam fáradtan, de hirtelen eszébe jutott, hogy Helena az utóbbi időben gyakran volt távol. Teljesen ok nélkül tűnt el, néha napokra, s magyarázatként valami távoli rokonára hivatkozott, aki állítólag Brünnben él, és nagyon beteg. Hézagos volt a történet, hisz Helena árvaházban nevelkedett, s eddig a kutya sem törődött vele, de Adam hitt neki, mert hinni akart.

– Ne tagadjon, Zajac elvtárs. Higgye el, megéri közlékenynek lenni. A saját érdekében – tette hozzá barátságos hangot ütve meg a tiszt. – Nem éri meg egy árulót takargatni. Elronthatja az egész életét… pedig maga nagyon tehetséges, fényes karriert futhatna be… a tavalyi prágai kiállítása óriási sikert aratott, még Husák elvtársnak is volt magához elismerő szava. Az irattartó lapjai közül egy kiollózott újságcikket húzott elő, majd felolvasta a tollal aláhúzott sorokat: „Igazi tehetséget ünneplünk ma az ifjú Adam Zajacban. A művészi alkotásaiban fel-felbukkanó szürreális motívumok napjaink szocialista realizmusában gyökeredznek. A festmények színvilága forradalmi múltunkra utal, lendületes dinamikája méltó a munkásosztály töretlen harcához az imperializmus ellen.” No, tessék. A múlt heti Pravda még Picassóként ünnepli. Vigyázzon, mert a jövő heti már dilettánsként fogja eltemetni. Bizony, bizony. Minél magasabban áll a piedesztálon, annál fájdalmasabb lesz a zuhanás. De ne fessük az ördögöt a falra. Mert maga együtt fog velünk működni, s így gyorsan el is felejtjük ezt a Selecká-féle félrelépést.

Adamnak zúgott a feje. Ezt a cikket nem is olvasta, s egyáltalán nem értette, mi köze a festményeinek a szocialista realizmushoz, a munkásosztályhoz meg az imperializmus elleni harchoz. Nem értette, mi köze Helenának valamiféle titkos tervhez, és ez a kémtörténet végkép összezavarta. Štirlic jutott az eszébe, meg a percre pontos időzítések, melyek híressé tették gyerekkorának közkedvelt filmjét. A tiszt rágyújtott, s behúzódott az árnyékba. Adam már nem látta sárgán villogó szemét, sem csontos kemény arcát, csak cigarettájának izzó parazsát. Most tudatosította, hogy besötétedett. A lámpa tompa fénye sápadt kört rajzolt az asztal lapjára. A folyosón léptek kopogtak, majd távolodtak, s elnyelték őket a vastag falak. Hány óra lehet? – Csak az isten tudja.

– Mikor találkoztak utoljára Selecká kisasszonnyal? – folytatta a tiszt a kihallgatást elnyomva a csikket.

– Az elutazása előtti este.

– Bővebben. Hol, mikor, ki volt még jelen?

– Este fél hét körül. A Csalogány-völgyi buszmegállóban. Csak ketten voltunk a teli buszmegállóban.

– Ne okoskodjon. Ez azt jelenti, hogy azon az estén kettesbe mentek be a városba?

– Igen. Pontosabban moziba mentünk. A film címe is érdekli?

– Ne szemtelenkedjen, fiatalember. Engem minden érdekel. Még az is, amiről álmodni sem mer – válaszolt fontoskodóan az ŠtB-s. Adam legszívesebben felnevetett volna, de türtőztette magát. Csak a szája remegett meg.

– Kabaré.

A filmcím hallatára az ŠtB-s felugrott a székéről, s indulatosan körözni kezdett:

– Aztán csodálkoznak, hogy a fiatalok elvesztik az eszüket, és a nyugati romlott dolgokra vágynak. Minek vetítik egyáltalán ezeket a filmeket? Be kellene őket egytől egyig tiltani. Így diffundál be a kapitalizmus rothasztó eszméje. Na, ez most nem ide tartozik. Folytassa. Csak kíméljen meg engem a film részleteitől. Kivel találkozott Selecká kisasszony a moziban?

– Senkivel.

– Gondolkozzon. Talán mégis eszébe jut, hogy a film alatt kiosont a mosdóba, esetleg a film előtt váltott pár szót egy ismeretlennel.

– Ez nevetséges.

– Majd meglátja, hogy az nevet, aki utoljára nevet – csattant fel vészjóslóan –, megismétlem a kérdést: mikor és mennyi időre hagyta el Selecká kisasszony a mozitermet?

– Nem hagyta el.

– Mozi után hová mentek?

– Hazakísértem. Pontosabban a kollégiumba.

– És?

– Nincs és.

Valójában „és” is volt. Adam szenvedélyesen csókolódzott az este Helenával. Szó szerint így volt ez, Adam szenvedélyesen… Helenának be volt hunyva a szeme, és talán egy másik férfira gondolt, vagy a másnapi repülésre, a vége nincs számsoraira, bár bizonyost erről csak Helena tudott volna mondani. „Gyónom a mindenható istennek, s nektek testvéreim.” Ez lehetetlen, hisz Helena ateista.

– Ott aludt azon az estén is Selecká kisasszonynál, mint rendesen?

– Nem, sajnos nem aludtam azon az estén Selecká kisasszonynál – nyomta meg ironikusan a sajnos szót Adam. A ŠtB-s szeme felcsillant, s valamit firkantott az előtte heverő papírlapra.

– Miért nem?

– Mert másnap korán indult, s megkért, hogy ne kísérjem ki a reptérre.

– Nem tartotta ezt furcsának, az embereket általában a szeretteik kikísérik, ha nagy útra indulnak.

– Nem tartottam furcsának. Helena egyszerűen nem szeretett búcsúzni.

– Egész a kapuig kísérte?

– Igen.

– Valószínűnek tartja, hogy találkozott még valakivel azon a napon?

– Biztosan nem.

– Hogyan állíthatja ezt ilyen határozottan?

– Mert már éjfél után járt az idő, amikor elbúcsúztunk.

Adam cinizmusa kezdte kihozni a tisztet a béketűrésből. Felállt és mély lélegzetet vett:

– Ha kicsapják, mi lesz magából? Vagy ha bizonyítást nyer, hogy a bűntársa volt Selecká kisasszonynak és segített neki kijuttatni a titkos információkkal? Lecsukják. A börtöntöltelékek szeretik az ilyen finompofijú úrfikat, majd körüludvarolják, s ha nem megy másképp, egymás után szelídítik meg. Biz ám. Jobb esetben elküldik bányába dolgozni. Ha szerencséje van, szénbányába és nem uránbányába. Térjen észhez! – egyre indulatosabb lett, szinte görgette az „r” betűket és sziszegte az eszeket. Adam úgy érezte, mintha az események, melyek részesévé vált, csak egy színdarab részei lettek volna. Vagy inkább egy abszurd helyzetgyakorlat két személyre írt kafkai dialógusa?

– Kivel találkozott még az éjjel Selecká kisasszony?

Nyílt az ajtó, s egy mély basszus szólt be:

– Jožko, vacsora.

– Na, végre. Már azt hittem, hogy elfelejtkeztetek rólam. Átveszed, Slavek?

– Azért jöttem. De sötét van itt – kattant a villanykapcsoló. A hirtelen fényesség zavarta Adam szemét. Belehunyorgott a nagy bizonytalanságba. Slavek Suchý apró termetű, vörös hajú, szeplős negyvenes volt. Az ajtó becsukódott Urbánek nyomozó mögött. Suchý nyomozó fürkészve nézte Adamot, s arra gondolt, hogy a fia lehetne, bár Luboš még csak gimnazista, majd leült a nyikorgó székre.

– Fiam, fiam. Mibe keveredtél? – tört fel belőle akaratlanul, oda nem illően.

– Ha én azt tudnám – sóhajtott Adam őszintén.

Suchý, mint aki megbánta előbbi érzelmes megnyilvánulását, erélyesebb hangot ütött meg.

– Mikor, hol és milyen körülmények között ismerte meg Selecká kisasszonyt?

Már későre járt, mikor a kihallgatást befejezték. Adamot annak ellenére szállásolták el, hogy nem kért előzetesen szobafoglalást. Elvették személyes dolgait: személyi igazolványát, bérletét, pénztárcáját, s a legvégén a cipőfűzőjét is, majd tekervényes szűk folyosókon kisérték végig. A cella, amelybe bevezették, kicsi volt, a mennyezet alatt apró rácsos ablak. Egy asztal, priccs, kübli, a mennyezet közepéről vastag fekete drót végén rácsba zárt villanykörte lógott. Itt még a fényt is rács mögé zárják – jutott eszébe, s elmosolyodott.

– Mit nevetgél? – szólt rá durván az ügyeletes őr.

– Csendes bolond vagyok.

– Anyád, az ellenforradalmár, a felforgató, a büdös kurva. Erre tanított, hogy így becsüld meg a magamfajta dolgos munkásembert? – káromkodott az őr, s nagyot rúgott a fiú lábába.

Adam súlyos homokzsákként dőlt a priccsre. Homloka nagyot koppant a falon. A düh méregként áradt szét a testében.


Egy besúgó, egy áruló. Mit ér az élet, ha mások zsírján hízik az ember, ha mások szerencsétlensége pumpálja ereibe a vért. Akkor inkább a becsületes halál, a golyó, az akasztófa, a tőzeges anyaföld a fenyvesek alatt. Egy másik belső hang is szót követelt: selymes fűről, behavazott nyírfákról, karcsú női derekakról, karácsonyi mákos kalácsról mesélt, s megalkuvásról, mimikriről, semmitmondó általános jelentésekről. Az optimista jövővízió álomba ringatta Adamot. Rémálomba. Minden filmkockáján a kihallgató tiszt szerepelt: Blažek mint intrikus, Blažek mint jóakaró, Blažek mint vadállat. Blažek szerepkörének megfelelően alakult Kubiš elvtársnő asszisztenciája is. A segítőkész Blažek felett glóriás Zlatka repkedett, a pofonokat osztogató kihallgató tiszt körül pedig seprűn lovagoló boszorkány körözött. A leghátborzongatóbb mégis az az álom volt, amelyben Kubiš elvtársnő meztelenül kellette magát Blažek íróasztalán, aki behízelgően próbálta Adamot szóra bírni… s ő vallott Helenáról, aki amerikai kém volt, a munkásosztály ellensége, egy áruló. Minden vádló szóval csökkent a távolság Zlatka rubensi teste és Adam száraz ajka között. Már szinte érezte Kubiš elvtársnő combja hajlatának tüzét, amikor hangok ragadták ki az álomképek kavalkádjából.

– „Kicsoda vagy tehát?”

–  „Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mível”

– „Mit értsek voltaképp rejtvényeden?”

– „A tagadás a lényegem!

És joggal az, mert minden születő:

Elpusztulást érdemelő;”

– Ácsi, Ácsi. Ez így túl modoros. Delcsi Porta, maga Mefisztót játssza, nem valami utcai kereskedőt, több határozottságot bele, több karizmát legyen szíves, így még a zekémet sem adnám el magának, nemhogy a lelkemet.

– Próbálja meg akkor maga, Brunelló, könnyű onnan a rendezői páholyból kritizálni.

– Most játszunk, vagy veszekedünk?

– Játszunk. Kis ritmusváltás, Uraim, Égi prológus, az Úr dialógusa Mefisztóval. Faust, maga addig készüljön a Dolgozószoba jelenetre.

– Engedelmével, azzal, hogy Faustot játszom, még Zahncsi vagyok, legyen szíves ne Faustozni engem.

– Majd odafigyelek, kolléga, de vegye ezt elismerésem jeléül, olyan autentikusan játszik, mintha maga Faust lenne.

– Hogy hízeleg neki! De majd megmutatom, Mefisztóbb leszek Mefisztónál! – morgott az orra alatt Delcsi Porta.

– „Őt elveszíted! Mersz velem fogadni?

Feltétlenül veszítenél,

Ha hagynád útamon haladni.”

– „Ameddig ő a földön él,

Vezetned meg nem tiltom addig.

Tévelyg az ember, míg remél.”

– Nagyszerű, uraim, tökéletes! – lekendezett Brunelló.

– Semmi nagyszerű nincs benne. Az egész botrányos!

– Mi baja van már megint, Delcsi Porta. Az sem jó, ha dicsérem?

– Nem azzal van bajom.

– Akkor?

– Az Úr eladta Faust lelkét Mefisztónak, az a botrányos.

– Nem, nem, csak fogadott.

– Sáfárkodott vele!

– Nem, nem, csak próbára tette!

– Milyen próbára, itt van fehéren feketén: „Jól van, legyen, neked hagyom hát!”


Dali meghalt. Az istenek is halandók, jegyezte meg szomorúan Sofi. Isten és bohóc egyben. Az előbbivel nemcsak magát áltatta, de azon milliókat is, akik imádták. Az utóbbit tagadta: „A bohóc nem én vagyok. De ez a szörnyeteg társadalom nem ismeri fel, hogy ki az, aki azért viselkedik komolyan, hogy elrejtse őrültségét.” Zseni volt, mint te, mosolygott rám Sofi szerelmesen. Jólesett. Belefúrtam arcomat selymes hajába, s Dalit álmodtam. Az egyetemen egyre több elismerést kaptam. A lelkiismeret-furdalásom szárnyakat adott. Egyre bizarrabbakra, egyedibbekre sikerültek a festményeim, mintha eladtam volna a lelkem az ördögnek. És nem? Tényleg eladtam. De hogy Blažek lett volna az? Miért ne? A tisztelendő úr mindig óva intett minket: a gonosz álruhában jár és olyan kreatív a mimikriben, hogy csak akkor ismerjük fel, amikor már késő. Hát most nem nagyon erőltette meg magát az álcázással, de a verbuválási manővere fölöttébb hatásos volt. Sokszor elgondolkoztam rajta, mi lett volna, ha… s néha azt álmodom, hogy az van, ami lett volna, ha… csak aztán felébredek. A változatosság kedvéért újra ébren álmodtam Dalit, s közben Sofi nyakszirtjét simogattam. Rémálmaimban festőzseni voltam. Mindenki engem ünnepelt. Gazdag voltam, és a világ a lábaim előtt hevert. Sütkéreztem a dicsőségben egészen addig, míg meg nem jelent egy kisfiú, egy dáma, egy elvtárs, egy pap, egy pártelnök, egy öregember, egy hulla stb., s el nem kiáltotta magát: a király meztelen. S akkor lehullott a lepel, mármint a kackiás Dali-bajszom, korszakalkotó képeimről a máz, s én ott álltam megszégyenülve, meztelenül, zavartan takarva el nemi szervem. A megcsalt tömeg először csalódottan hurrogott, majd szitkozódni kezdett, dühöngött, aztán elszabadult a pokol. Először csak tojással, paradicsommal dobáltak. Aztán előkerültek a kövek és a dorongok. Kezemet védekezőn emeltem fel, s ilyenkor szerencsére, még mielőtt valaki elkiáltotta volna, milyen kicsi a pöcse, felébredtem.

Deák Ferenc fotója a Minerva sajtófotó archívumból


Ősz /1989/
Sofia naplójából, 1989. november 18.

Ma este megdöbbentő élményben volt részem. Martin mindenféle bejelentés nélkül egy ütött-kopott filmvetítővel jelent meg a kollégiumban, s az első emeleti tanulószobában előkészítette a vetítést. Nagyon izgatott volt, s azt mondta, elkezdődött. Az egyik asztalon a hosszabbítók mellett ott várta premierjét az a filmtekercs, ami akkor első ránézésre jelentéktelennek tűnt, és semmiben nem különbözött millió más ilyen tekercstől. Az a filmtekercs mégsem volt sem mindennapi, sem tucat, sem jelentéktelen. Az a filmtekercs volt a forradalom üzenete, fecske volt, ami minden klisé és konvenció ellenére igenis tavaszt fog csinálni. Sokan gyűltünk össze. Meglepődtem, hogy egy sereg ismeretlen arc vett körül. Mind hozzánk tartoznának, vagy csak kíváncsiskodó szenzációhajhászok? A teremben fülledt volt a levegő, émelyítő szaga volt az izgatott várakozásnak. Míg a fehér vászon fekete vibráló pontjait néztem, egy kérdés motoszkált a fejemben: Mi van, ha tényleg történelmet írunk? Középen gubbasztottunk Eliškával, akinek nedves volt a tenyere, s minduntalan azt suttogta: Forradalom lesz. Bizalmaskodón azt is megsúgta, hogy sokkoló a film, s a pénteki prágai események tömegeket fognak megmozgatni. Eliška csak tudja, Martin mostanában vele osztotta meg az ágyát. Martin sokáig pöszmötölt a vetítőgéppel, sorozatosan elnézést kért a késedelemért. A diákok izgatottak, de türelmesek volt. Végre peregni kezdtek a kockák. Martin odafurakodott hozzánk, s leült Eliška mellé, aki hozzábújt. Átölelte a lányt, s jelentőségteljesen rám nézett. Nem tudom, mit akart mondani. Látod, elkezdődött… Látod, most téged ölelhetnélek… Látod… Látod… de én nem láttam már mást, csak a rossz minőségű amatőr felvétel rajzó szemcséit, a diákokat, akik a nemzetközi diáknap alkalmából emlékezni gyűltek össze az Albertován, a menetté formálódó tömeget, mely nemzeti lobogónkat lengetve hömpölygött a Národní třídán keresztül a központ felé, s a rohamrendőrök védelmi sorát. Az egyik oldalon gyertyák égtek, és virágokat szorongattak a fagytól dermedt ujjak, a másik oldalon modern pajzsokat és gumibotokat. Fiatal és riadt arcok néztek rám a sisakok alól. Fiatal és eltökélt tekintetek csillogtak a gyertyák fényében. A tömeg a földre ült dacolva a novemberi leheletfagyasztó hideggel. A tüntetők virágot adtak a katonáknak, beszéltek hozzájuk. Kedvességük úgy csordult le a viaszosvászon rendőrarcokon, mint a pöttyös bögre tartalma elsietett reggeleken a terítőről. A transzparenseken „Demokráciát mindenkinek” és „Nem akarunk erőszakot” jelszavak voltak olvashatóak. A tömeg skandált valamit. A némaképek úgy peregtek le, mintha távoli múltból üzentek volna. Aztán hirtelen pokollá változott az utca. A rohamrendőrök körülkerítették a diákokat, s oszlatás helyett brutális akcióba léptek. A rendőrök ott ütötték a tüntetőket, ahol érték. A tömeg felbolydult, a fiatalok menekülni próbáltak, de nem volt hová. Rémült, megdöbbent arcok, tehetetlenség, kétségbeesés, fájdalom, vér. Erőszaktól eltorzult arcok, fásult tekintetek, gépies mozdulatok, bántalmazás, verejték. A filmkockák hirtelen szakadtak meg. Áthatolhatatlan csend ülte meg a termet.


Adam félálomban lebegett. Ismerős hangok távoli visszhangja ringatta az álom imaginárius hintáján. Fel-le, le-fel.

– Haladás, hogy a VPN nem rekedt meg a nyilvánosság az erőszak ellen szintjén – hangzott elismerően Zahncsi szájából.

– Na jó, valamiféle programnyilatkozatot mindenki össze tud tákolni – biggyesztette le az ajkát Mon Csi.

– Hova lett az Ön örök optimizmusa, kedves Mon Csi? – bizalmaskodott Brunelló.

– „Követeljük a szabad választásokat, s a szlovák nemzet igaz parlamentjének a létrehozását.” Igaz parlament. Már az első pontnál megrekedtek a magasztos eszmék – csattant cinikusan a válasz.

– Uram, csak nem azt akarja mondani, hogy maga szó szerint értelmezi a szavakat? – tett csúfondáros megjegyzést Ariszti.

– Szó szerint, nem szó szerint. De mennyünk csak tovább: „Követeljük a teljes sajtószabadságot. Újságírók, már ma válasszatok olyan vezetőséget, amely kezeskedik ezért a szabadságért.” Ki választhat kit szabadon egy totalitárius társadalomban?

– Hát igen, az adott körülmények között ez enyhén idealisztikus – adta be a derekát Zahncsi –, de ki tudja, lehet, hogy holnap már ez lesz a természetes, és senki sem fog emlékezni arra, hogy valaha mennyire merész álmok voltak ezek.

Delcsi Porta pergamentekercset tekergetve hümmögött az orra alatt.

– Követeljük a szabad vállalkozás és a szabad csoportosulás lehetőségét, a szabad mozgást, a lelkiismeretet szabadságát és további polgári szabadságjogokat.

– A satöbbi mindig hatásos eszköz, ha nem tudjuk pontosan, mit is akarunk még – tett epés megjegyzést Kempler.

– Ez speciel nekem is tetszik – csettintett elégedetten Daruegge. – Követeljük a kommunista párt vezető szerepének törlését az alkotmányból, és ezzel összhangban az egész alkotmány megváltoztatását.

– Bővebben?

– Szabadság, testvériség egyenlőség. Francia lennék, nemde bár?

– Ja, a véres jakobinus demokráciára gondol? – vetette oda megvetően Kempler.

– Nyaktilók csitt-csattja mellett virul csak az egyenlőség – hahotázott jóízűen Ariszti.

– De uraim, az iskolaügy ideológiamentesítéséhez még el sem jutottunk.

– „Fel vörösök, proletárok, fegyverünk fent tündököl…” – ezt hogy akarják kimosni egész generációk agyából?

– Persze parlagi cinizmussal sok mindent le lehet söpörni a párbeszéd asztaláról.

– Például?

– A bíróságok és az ügyészségek függetlenségét, a valódi jogállam kialakítását.

– Ez most ütős érv volt.

– Ha valakinek, akkor csakis az állam vezetőinek áll jogában az állam érdekében hazugsággal megtéveszteni akár az ellenséget, akár a polgárságot; mindenki másnak tilos ehhez az eszközhöz folyamodnia – jegyezte meg halkan, mintha csak úgy margóra Plantón.

– Minden tiszteletem ellenére, kedves kolléga, Ön legalizálja a hazugságot és ezzel minden totalitárius rendszer hatalmát – botránkozott meg Daruegge.

– Ha filozófusok irányítanák az államokat, nem mérgezné meg azt a vágy és az akarat. Tiszta bölcsesség állna a hatalom és a kormányzás mögött, és már csak a vallás támpillérje hiányozna a tökéletességhez. Nem mellékesen jegyzem meg, hogy az én ideális világomban a kommunistáknak vajmi kevés esélyük lenne a túlélésre. Meggyőződésem szerint ugyanis a javíthatatlan istentagadókat ki kell végezni.

– Maga Homéroszt is hóhérkézre juttatná.

– Nem épp dicséretes, ahogy csorbítja az istenek méltóságát. De vissza a nyilatkozathoz. Az állam és az egyház szétválasztását kifejezetten jó ötletnek tartom.

– Hát igen, ideje túllépni a feudalizmuson.

– Nana, a feudalizmusban sem vették egy kalap alá az egyházat a világi hatalommal.

– De a bizánci cezaropapizmus sosem adta áldását az egyház és a világi hatalom elszakadására.

– Na jó, de most a huszadik században, Európában vagyunk beátkozva egy szovjet gyártmányú fényképezőgépbe, s többségünket egyáltalán nem érdekli a cezaropapizmus.

– Követeljük a szabad szakszervezetek és független diákszervezetek létrehozását.

– Csak káoszhoz vezet a túlzott szabadság.

– A szlovák és a cseh nép teljes egyenlőségen alapuló, alkotmányban rögzített demokratikus föderációját követeljük.

– Követelem a dogma hatalmának megszűnését és az égi demokrácia alkotmányos megalapozását!

– Követeljük mindenféle tulajdon egyenjogúságát!

– Követelem a mennyei vallásszabadságot!

– Követeljük az egészséges életkörnyezet jogának valós biztosítását!

– A mennyországi lét szabad élvezésének az esélyegyenlőségét követelem!

– Esélyegyenlőséget követelünk a szabad pályaválasztásra és az egyéni életút beteljesítésére!

– Esélyegyenlőséget követelek a „nyugodjon békében”-re és „a béke poraira”-ra!

– Uraim, hol van az alázat a magasabb intelligencia iránt? Meddig akarnak még dobozlétben sínylődni?

– Mit értünk el eddig alázattal? Lázadjunk mi is! Fogalmazzuk meg a követeléseinket.

– Szabadság!

– Minek már nekünk, megkopott árnyéklényeknek a szabadság?

– Demokrácia!

– Azt sem akarom tudni, hogy eszik-e vagy isszák.

– Én csak az átok feloldását kérem – sóhajtott fel Brunelló.

– Egyéb ötlet?

– Nyugodjanak meg már végre!

– Gondolkodjanak, Uraim, közel a megoldás.

– Örök béke?

– Török béka?

– Örök béna?

– Törött Léda?

– Léda örök?

– Béka pöröl?

– Béke porok?

– Ámen.

Nyár /1999/

A Reduta étterem gipszstukkóival, régi korokat idéző berendezésével megmaradt a múlt emlékének. A hangulata azonban ugyanolyan személytelen, mint a vasbeton, fémüveg irodaházaké. Martin türelmetlenül dobolt a damasztterítőn a bejáratot lesve. Minden olyan steril és kikeményített, miért nem ajánlottam valami normális helyet. Mehettünk volna a Mamutba is. Sofi halványsárga kiskosztümben jelent meg, s köszönésként puszit nyomott az arcára.

– Jó, hogy nem a Mamutba mentünk – jegyezte meg Martin.

– Mamutba?

– Arra gondoltam, míg vártalak, hogy mennyire mű és rideg ez az étterem, hogy jobb lett volna valami normális helyre menni, például a Mamutba, de amikor megláttalak ebben a sárga kiskosztümben…

– Akkor rájöttél, hogy én ilyen mű és hideg helyre illek – fejezte be sértődötten Sofi a mondatot.

– Neeeeem. Csak arra gondoltam, hogy elég feltűnő jelenség lennél a söröskorsók között így kiöltözve, bár én is talpig öltönyben…

– Alkossunk abszurd kolázst, az Elle magazinból kivágott manöken képét ragasszuk az egyik falócára, vagy még jobb, ha egyenesen a sörivók homlokára – jegyezte meg Sofi keserűen, s elhallgatott, miközben a damasztterítőn mászkáló legyet nézte. A légy meg-megállt, tapogatójával táplálék után kutatott. Sofi a villa hegyével lassan közelebb tolt hozzá egy pici morzsát, ami ez előző vendégek után maradt az asztalon a váza mellett, megúszva a takarítást.

– Mégsem olyan steril – jegyezte meg félénken Martin.

– Semmi sem teljesen steril. Én sem vagyok tán teljesen az, vagy mégis? – nézett mereven Sofi Martin szemébe.

– Hogy mondhatsz ilyet, hogy steril vagy? – hűlt el a férfi.

– Steril, hideg, mű, érzéketlen, rideg, kemény.

– Sofi, mi ütött beléd?

– Lehet, hogy tényleg rideg vagyok, azért boldogtalan velem Adam.

– Ne mondj ilyen butaságot. Adamnak magával van problémája. Alkoholista. Ez nem rólad szól. Minden férfi boldog lenne, ha ilyen gyönyörű, okos, sikeres felesége lenne.

– Pontosan ez a baj.

– Mi?

– Hogy túúúúúúúl okos vagyok, túúúúúúl szép és túúúúúúúl tökéletes, ahogy Adam szokta mondani, ha mérges rám. Egyszóval természetellenes. Mint egy mesterséges teremtmény, amit meg lehet csodálni erről, arról az oldalról, de ki akarna élni vele?

– Én – bukott ki Martinból önkéntelenül. Sofi egy pillanatra elfelejtett levegőt venni, közben a szemközti falon levő olajfestmény cirádás keretét mustrálta, aztán mély lélegzetet vett és témát váltott.

– Van egy ötletem, hogy tudnánk Adamon segíteni.

– Ja – dermedt meg Martinban a szerelem. Ez is egy lehetséges válasz egy szerelmi vallomásra. Végtelen kombinációja lehet az elutasításnak. Hideg verejték futott végig a homlokán. Hangüres térbe került. Csak nézte Sofit, ében haját, pupillájának feketeségét, a mosoly hiányát szája szegletén, a halványlila köröket a szeme körült. Sofi beszélt, közben élénken gesztikulált, egyre izgatottabban, arca kipirult, a merev vonások meglágyultak, mosoly suhant át a homlokán. Martin süketen és bénán nézte őt, beleszédült a csendbe, szeme előtt vörös karikák cikáztak, úgy érezte, teste zsákként dől el, feje tompán koppant a márványpadlón.

– Martin, te nem is figyelsz rám! – kiáltott bele Sofi a csendbe.

– Ne haragudj, nem érzem jól magam – állt fel Martin az asztal mellől.

– Elmész? – ijedt meg Sofi.

– Csak a mosdóba megyek.

Sofi Martin meggörnyedt vállát nézte, ősz haját. Még mindig szeret – sajdult egyet benne a felismerés. Buta liba, buta liba vagyok.

Martin a mosdó fölé hajolt, a hideg víz végigfolyt a tarkóján, a csobogás megnyugvással töltötte el. Még infarktust sem tudok kapni – nyugtázta cinikusan. Legszívesebben megszökött volna, de tudta, hogy vissza fog menni, meghallgatja Sofit, aztán megvalósítja az ötletét, vagy legalábbis segít neki benne.

– Jobban vagy?

– Ne aggódj.

– Minden rendben?

– Ne aggódj!

– Martin, kérlek, válaszolj!

– Ne aggódj értem. Minden rendben. Fáradt vagyok. Hol hagytuk abba?

– A tárlatnál. Tárlatot kéne Adamnak szervezni. Természetesen titokban, mert különben nem egyezne bele. Zseniálisak a festményei, őstehetség, biztos befutna. Ha sikeres lenne, visszanyerné az önbizalmát, az önértékelését, s akkor lehet, hogy még az ivást is abbahagyná.

– Jó ötlet – nyugtázta Martin minden lelkesedés nélkül.

– Nem hiszel benne. Nyugodtan mondd meg, ha képtelenségnek tartod.

– Nem tartom képtelenségnek, igazán jó ötlet, csak kimerült vagyok. Ne haragudj, nincs energiám, hogy lelkesedjek és lázban égjek.

– Bocsánat. Csak a magam bajára koncentrálok. Milyen volt a prágai utad? Sikeres volt a tárgyalás?

– Sikeres. Velem minden rendben. A tárlatot segítek megszervezni, csak mondd meg, mit tegyek, elintézem.

– Még nincs pontos elképzelésem, de gyorsan átgondolom, aztán csinálok hozzá tervet, és szétosszuk a feladatokat, jó?

Sofi a menedzser. Mint hal a vízben, úgy érzi magát a projektek közelében. Holnap reggelre garantáltan komplett ütemtervvel áll elő, akciótervvel, Gant határidő-diagrammal – mosolyodott el magában kesernyésen Martin.

– Jó, csak szólj. Költözésnél mivel tudok segíteni?

– Azt megoldom – legyintett Sofi.

– Ha esetleg kell valami, nyugodtan szólj. Mennem kell.

– Még meg sem ittad a kávét.

– Számlát és ágyat rendel – intett Martin a pincérnek.

– Martin, tényleg jól vagy?

– Hát persze.

Deák Ferenc fotója a Minerva sajtófotó archívumból


– Tudorkáim, nagyméretű mesterművet faragunk most. Egész vadászjelenetet!

– Furnérba? – hűlt el Brunelló, miközben a tévé távirányítójával babrált.

– Ha nincs más, furnérba, apukám. Ez nem a reneszánsz, amikor dögivel volt tömörfa.

– Na jó, ha gondolja, csak farigcsáljon. Ez is az önfejlődés útja – lógott fejjel lefelé Mon Csi a könyvespolcról.

– Csavarhúzóval furnérba? – szörnyülködött tovább Brunelló.

– Ezek a modern művészeti irányzatok még a vécékagylóból is kelyhet kreálnak – legyintett Plantón.

– Legalább ti lehetnétek megértőbbek hozzám, tudorkáim, nézzétek, milyen sivár helyre kerültem. Nyakig a minimálban.

Delcsi Porta a fotelben ült, s a múlt heti Smet olvasta, lapozás közben epésen megjegyezte: – Meg főleg az alkoholrévületben. Főleg abban nyakig.

– A részeges megváltó.

– Jobb ma egy részeges megváltó, mint tegnap egy áruló megváltó – okoskodott Plantón.

– Na de mire megyünk vele, továbbra is itt kísértünk.

– De már nem abban a vacak Zenitben összezárva – váltott testhelyzetet Mon Csi, a változatosság kedvéért a lábát lógatva lefelé a polcról. – Nekem ez teljesen megfelel, úgy is mondhatnám, boldog vagyok. Végre rendesen kinyújthatom a lábam.

Adam serényen karcolta a furnér lakkozott felületét. Keze nyomán tölgyerdő susogott, kutyák ugattak, lovak patkói koppantak, vadászkürt harsogott, szarvasbika bőgött.

– Nem is olyan rossz – csodálkozott el Mon Csi. Hát nem megmondtam, hogy az egyedüli helyes út az önfejlődés?

– Mon Csi, ön szaktekintélynek számít az önfejlődés terén, árulja el nekünk, visszafelé is fejlődhet az én?

– Kisapám, oda még faragj egy lovas vadászt, és tökéletes lesz! – biztatta Adamot Brunelló.

– Gondolja, mester?

– Tudom.

– Már megint ironizál, Zahncsi? Mire céloz a visszafelé fejlődéssel?

– Nem, sajnos már az iróniához sincs kedvem, elnézve a mi kis piti megváltónkat, aki hullarészegen kredencet farigcsál csavarhúzóval. Sírni lenne kedvem. Ha visszagondolok arra, hogy anno milyen nagy reményeket fűztem hozzá…

– Hát igen, sajnos az önfejlődéshez önreflexióra is szükség van. Nos, ebben az esetben ez igen foghíjas – konstatálta szomorúan Mon Csi.

– Ez azt jelenti, hogy lőttek a megváltásunknak?

– Tudorkáim, fel ne adjátok, már itt vagyok a célegyenesben, még egy szarvasünő, és kész a masterpiece.

– Remekmű – húzta el a száját Zahncsi.

– Ahhoz képes, milyen anyagból és milyen szerszámmal dolgozik, kitűnő – lelkendezett Brunelló. – Ha ez a fiú márványt vagy ébent kapna a kezébe…

– Azt is elfuserálná, mint mindent, amihez nyúl.

– Plantón, ne gázolj tankkal az önbecsülésembe! – horkant fel sértődötten Adam.

– Mi az a tank?

– Páncélozott harckocsi.

– Ja? Az olyan modern harci találmány? – érdeklődött Mon Csi.

– Hát valamivel fejlettebb hadieszköz, mint a maga tákolmányai.

– Kikérem magamnak!

– Paradox.

– Mi a paradox?

– Az, hogy az egyetemes szeretet filozófusa hadászati eszközöket talált fel, eszkábált össze, és egyszerre látott el velük hét hadban álló államot.

– Ez volt az én utam, de végül a békét hoztam el nekik.

– Paradox.

– Mi megint?

– Az áruló megváltó.

– Nem hallottad, Mon Csi is a háború támogatásával kezdte, és végül békekötő lett. Itt sincs még minden veszve – lapozott újra egyet Brunelló.

– Akkor? Mi a megoldás, mi a kulcs?

– Az önreflexió!

– Hallod, fiam, önreflexiót kellene gyakorolnod a közös ügy érdekében – veregette meg Adam vállát Plantón.

– Várjatok, tudorkáim, még kidíszítjük az ülőgarnitúrát is! Majd utána esetleg reflexiózhatunk egyet. Mit szóltok hozzá? A sajtvágó vagy a húsvágó kés lesz rá alkalmasabb?

– Teljesen mindegy – legyintett lemondóan Delcsi Porta.

– Akkor legyen a húsvágó, az illik a bocikhoz – okoskodott Adam.

– Reménytelen este. El vagyunk átkozva!

– Van valaki, aki ezt még nem tudta volna közülünk?

– Bízzanak meg benne, uraim. Megcsinálja a fiú. A Zenitből is kiszabadított minket. Már csak pár lépés a megváltás. Benne van az isteni szikra. A vadászjelenete sem rossz – harsogta Plantón optimistán, miközben pörkölt mogyorót ropogtatott.

– Paradox.

– Az áruló megváltó.

– A részeges megváltó.

– Milyen Isten csapása jöhet még?

– Sofi!

– Tünés, uraim! – vezényelt Zahncsi ijedten.


Bogyó Noémi a pozsonyi Comenius Egyetem bölcsészkarán és a brit The Open University MBA szakán szerzett egyetemi fokozatokat. Jelenleg menedzser, soft skills tréner. Próza- és versírással is foglalkozik. A Vakfoltok az első kötete, mely várhatóan november végén jelenik meg a Kalligram kiadónál.

Hozzászólás

Hozzászólás