Terék Anna: eső Szkopjéban

Terék Anna (1984, Topolya, Vajdaság) azt szeretné elérni, hogy a fájdalom kijöjjön az emberekből. Akár mint költő, drámaíró, akár mint pszichológus. Szerinte nincs rosszabb, mint látni, „mennyi életet szorít ki az emberből a beléje mártott fájdalom; minden, emberbe merített fájdalom nagysága egyenlő az általa kiszorított élet súlyával.” Olyan szövegeket szeretne írni, fordítani, „amik kitépnek valamit a velő mellől, s amitől könnyebb lesz lélegezni. Vagy nehezebb. De amitől változik bennünk valami. Érdekel, hogy hol ér véget a remény és hogy mennyi kárt, sebet hagy maga után, ha már elmúlt. De a legjobban maga az ember érdekel. Semmi sem olyan érdekes, szép és szörnyű, mint az ember.” 

2006 óta publikál verseket. Drámáit az újvidéki Szerb Nemzeti Színház és a szabadkai Népszínház játszotta. Jelenleg Budapesten él és dolgozik, mint iskolapszichológus, emellett Örkény-ösztöndíjasként a világ legjobb regényét fordítja horvátról magyarra. Legutóbbi kötete: Halott nők (2017).

 

Jöjjön, üljön ide mellém.
Innen, a maga ablakából
látni, hogy virraszt a város.
Ez a folyton búsuló Budapest.
Mintha mindig valakit temetne.

Üljünk itt, arccal Budának,
várjunk, míg a nap el nem kezdi égetni
az ég szélét.
Ebben a hőségben csak aludni
lehet, az ember agyában
elolvadnak a gondolatok.
Járt már Macedóniában?
Ott süt így a nap. Az ember, a város
sárga lett attól a száraz,
morzsoló melegtől.

El kéne utaznia velem oda, uram,
a macedónoknak dinnyeföldjük van,
és földimogyorót ültetnek a kertben.
Ettem én is, a földből kitépett mogyorót,
csupa sár lett tőle a szám.

Apám ott dolgozott,
abban a sárga Macedóniában,
nyáron utaztunk hozzá,
emlékszem, hogy gyűrődök
a vagon vasforró fülkéjében,
huszonhárom órán keresztül
ülünk egyfolytában a vonaton,
a bőröm minduntalan odatapad
a műbőr üléshez.
Priština után már nem mozdul a lábam
és szeretnék sírni, de az ablakon
beszökő meleg szélben az összes
könnyem elpárolog.
Nincs hálókocsi,
az ülésen dőlünk
a nővéremmel egymásnak, ő meg
mérges rám, mert melegítem.
Éjjel a vonat a hegybe vájt
síneken megáll és nem indul tovább,
körülöttünk villámlik,
zuhog az eső,
fel kell húzni minden ablakot,
párás üvegre rajzolunk.
Rettentően félek, hogy ott fogunk
meghalni,
még mielőtt eljutunk apámhoz.
Szkopjéban apám egy görög sofőrrel
vár ránk, egyszerre nevetünk,
nyomja a vállunkat a nyár,
anyámat nem tudják betakarni
a porszemek, apám elbír minden csomagot,
állunk és csak nevetünk egyszerre,
aztán a nyakunkba szakad az eső.

Apám csikkjei a hamutartóban
áznak mellettem.
Nézem a háztetőket és a fehér eget,
ömlenek belőle a cseppek,
két napig el sem áll,
egy lámpaoszlophoz kötött
lovat áztat, a ló feje lóg és
az ember csak várja,
mikor mossa össze a víz
a lovat a sárral.

Macedóniában
saját magamon kívül
nem figyelek semmire.
A figyelmem csak odáig terjed,
hogy kapok-e ajándékot
és furcsa, hogy anyám
folyton csak nevet,
és ettől apámnak olyan széles
válla lesz, hogy a napot is
kitakarja előlem.

Emlékszem, ahogy apám
Szkópjéban áll,
a vagonunkkal szemben,
a vonatállomáson.
A háttérben cigányok trombitálnak,
apám szomorúan nevet,
azt mondja, bármit odaadna, csak
maradnánk őt idegesíteni még.
Anyám úgy nevet, mintha fiatalabb lenne,
a kalauz megállás nélkül nézi,
még jó, hogy apám nem látja,
a nővéremmel pirosak vagyunk.
Magyarul kiabálunk,
a zsebem tele van pörkölt leblebijával.
Várom, hogy induljunk és
lássam már a jugoszláv hegyeket,
de tudom, hogy sírnom is kell,
mert apám ott marad.

Apám olyan bánatosan integet utánunk,
hogy fekete lesz tőle egész Macedónia.
Jó lenne bármit mondani, mindegy,
hogy mit, csak végre ki legyen mondva.

Apám olyan erősnek és nagynak tűnt,
azon a szkopjei vonatállomáson,
hogy én azt hittem,
meg tud védeni mindentől,
nincs mitől félnem.
De nem védett meg,
semmitől sem, uram.
Legfőképpen saját magától
nem tudott megvédeni,
az ember mindig azt hiszi,
tudni fogja, hol a határ,
aztán amikor kéne, nem látjuk,
nem is keressük.

Útközben a lehúzott vonat ablakán
nyúlkált be arcomhoz a szél,
a hajamat dobálta,
sárga volt minden a hegyekben,
úgy száradt ki az élet,
mintha mindent előre jelezne.

És én szótlanul ültem Belgrádig,
a szemüvegem alatt
izzadt az arcom,
és szerettem volna addig aludni,
míg vissza nem mehetek
apám széles válla mögé, Macedóniába.

Mert mi véd meg majd
az ég szélén feketedő naptól,
és mi tart majd meg a sár fölött?
Vajon hány év van még hátra,
hány vonatfütty, hány elhúzott nap,
és ugyan, mondja már meg, uram,
végül is mi marad belőlünk
az egésznek a végére majd?

A posta épülete Szkopjéban. Tervezte Janko Konstantinov

Hozzászólás

Hozzászólás