DoR: Házak és kerítések

Bár jelenleg az Európai Unió országai közül Romániában a legmagasabb a magántulajdonban levő lakások aránya, a rendszerváltás után a tulajdonviszonyok átrendeződése nem vezetett a lakhatási problémák megoldásához, sok esetben pedig a zöldövezetek, nyilvános terek visszaszorulását eredményezte. Kérdés, hogy a külvárosokban megjelenő új építésű lakónegyedek, zárt lakóközösségek megoldást jelentenek-e a nagyvárosok lakhatási, városfejlesztési deficitek eredményezte élhetetlenségére, zsúfoltságára, vagy pusztán a szegregáció egy új formájának kialakulásáról, a társadalmi egyenlőtlenségek elmélyüléséről van szó.

Andrada Fiscutean és Sorina Vasile riportja, Tudor Prisăcariu fotóival, a DoR (Decât o Revistă) folyóiratban jelent meg. A szöveg Benke András fordításában olvasható, amit Codău Annamária vetett össze az eredetivel.

Biztonságot és önrendelkezést keresve költöznek néhányan elszigetelt lakóparkokba.

Forrás: http://www.constructiv.ro

Bukarest határában, a nyüzsgéstől és a fúrógépes szomszédoktól távol, ötezer ember éli úgy az életét, akár egy csábító news-feedben. Türkiz tetős házak sorakoznak egy tóparton, akár a Monopoly-ban, odébb pedig nagy, tiszta vizű medencéket szegélyeznek a tíz emeletig is felnyúló tömbházak. Az emberek őrizetlenül hagyják pénztárcáikat és telefonjaikat a napozóágyakon. Egy, a 2014-es Világbajnokságon használt focilabda utánzata csobban a vízben. Napbarnított, rózsaszín karkötős fiú ugrik utána, és lefröcsköli a parton levőket. Mindenki műanyag karkötőt visel, ez annak a jele, hogy engedéllyel vannak itt.

Ez itt Cosmopolis, a nemzetközileg is kitüntetett lakópark, az egyik legnagyobb azok közül, amelyek Bukarest vonzáskörzetébe tartoznak. Néhány évvel ezelőtt csupán egy mező volt itt a Creţuleasca tó mellett. Most egy lakónegyed terül el, amely az Ilfov megyei Ştefăneştii de Jos községhez tartozik. A bejárat akár az országhatár: falak, sorompók és éber őrök. Egyikük – egy napszemüveges, kék pólós, pocakos – ott áll elöl, és minden idegentől megkérdezi, hogy hova megy. Csak akkor mehetsz be, ha te is odatartozol, esetleg a lakók egyike áttelefonál a portára, és felelősséget vállal érted.

A gazdasági válság elmúlt, a bérek növekednek, és egyre több bukarestit foglalkoztat, hogy a főváros határában emelt több mint száz lakópark egyikében vegyen lakást. Biztonsági őrök, parkok, néhol medencék is vannak itt, az árak pedig a városban található régi lakásokéihoz hasonlítanak. Sokan most akarnak innen vásárolni, attól tartva, hogy 5-10 éven belül a lakások ugyanolyan drágák lesznek, mint a válság előtt, amikor a fővárosban egy négyzetméter közel 2.300 euróba került.

Az Eurostat adatai szerint az Európai Unió országai közül Romániában a legmagasabb a magántulajdon[1] aránya. Az albérletre egy olyan ideiglenes megoldásként tekintenek, amely anélkül emészti fel a pénzt, hogy hosszú távon megoldást jelentene. Az említett adatokból kiindulva azt szerettük volna megtudni, hogy a románok miért is ragaszkodnak a saját lakáshoz, mit nyernek és mit veszítenek, amikor a külterületekre költöznek, olyan zárt lakónegyedekbe, amelyek felületesen kapcsolódnak a városhoz. Néhány hónapig múlt és jövő, város és falu, illetve valóságos és virtuális közösségek között ingáztunk. Egy felügyeletről és közösségről szóló, történelmen és ideológiai hatásokon átívelő történetre bukkantunk, valamint az is kiderült, hogy lakhelyünk fontos komponensét képezi annak, hogy kik vagyuk, illetve kivé szeretnénk válni.

Forrás: https://primariastefanesti.ro

Vasárnap délelőtt van, a cosmopolisi Európa utca teljesen elhagyatott. Néhány facsemete tűnik fel csupán a betontömbök közt. Bukarest központjától 20 km távolságra vagyunk, a körgyűrűn túl, a Ploieşti-re vezető autópálya mellett. Ahogy elhagyjuk a sorompót, a bejárat után rögtön egy mikrobuszállomás fogad, amely lehetővé teszi az összeköttetést a fővárossal; csúcsidőn kívül kb. fél óra alatt eljuthatunk az első metrómegállóig. A buszmegálló egy két világháború közötti szoba imitációja.  A sárga falra egy tükör van ragasztva, kékkel pedig egy kanapé festve. A mennyezetről egy bronz-utánzat csillár lóg.

A főút végén egy fehér kerítéssel körbevett – amerikai filmekbe illő – házban lakik Alice és Răzvan Petrescu a kislányukkal. Mielőtt végleg lemondtak volna a Taberei utcáról, először albérletben laktak Cosmopolisban, hogy kipróbálják, megfelel-e a hely nekik. Úgy döntöttek, hogy igen, három évvel ezelőtt pedig, amikor Alice terhes volt, mindenüket eladták Bukarestben, hogy itt vehessenek lakást.

Az udvaron napozóágyak, gyümölcsfák, grillsütő és orgonabokor is van, Alice még lestyánt is ültetett, amit a nagymamájától kapott. „Ha tömbházban nőttél fel, később pedig lesz egy tenyérnyi földed, az egészen varázslatosnak tűnik”, mondja. Az emeleten vannak a hálószobák, a földszinten pedig a konyha és a kék szemű, szőke kislányuk nappaliból átalakított játszószobája. A kicsi a szekrényben turkál, és egy zacskó tarhonyát talál, amit a padlóra önt. A bogyócskákkal játszik, később pedig azon fáradozik, hogy anélkül csináljon rendet, hogy segítséget kérne.

Azt mondják, a gyerek miatt hozták meg radikális döntésüket, és kezdtek el egy olyan közösséget keresni, amely ahhoz hasonlít, amilyenekkel Nyugat-Európában találkoztak. „Anyaként másként látom most a dolgokat”, vallja Alice. A várostól eltérően itt van hol sétálni a babakocsival, és nem kell amiatt aggódni, hogy lányát valami baj érheti. Kiskorában Alice olyan akart lenni, mint Nadia Comăneci. „Csakhogy [amikor tornáztam] én fejjel az aszfaltra estem. Ha az én lányom Nadia akar lenni, itt megteheti a fűben.”

A Petrescu házaspár mindkét tagjának Rammstein-tetoválás van a karján, szabadságaikat pedig koncertek és fesztiválok időpontjaihoz igazítják. Ezen a nyáron Electric Castle-ön és Depeche Mode koncerten is voltak, ahova a kicsit is magukkal vitték. Alice 37 éves, virágos kezeslábast visel, hosszú fekete haját pedig lófarokba kötve hordja. Nyolc évig dolgozott jogászként egy multinacionális cégnél. Annak ellenére, hogy szenvedélyesen érdekli a csillagászat, a zene és a művészetek, nem volt ideje bármit is kezdeni ezekkel. Végül zongoraleckéket vett, hogy „fejben meggyógyuljon”, és úgy döntött, hogy otthagyja a korporációt. A legjobb barátnőjével együtt megalapította az Artskul művészeti iskolát, amely segít az embereknek továbbfejleszteni tehetségüket. Azt mondja, ez a legkirályabb dolog, amit valaha is csinált. Most szünetet tart. A szülés óta a gyerek, a medence és a főzés közt ingázik: „Felveszem a fürdőruhát, beugrom a medencébe, végül megkavarom a levest”. Olykor hetekig nem mozdul ki a komplexumból, mert itt minden megvan, amire szüksége lehet: bevásárlóközpont, sportpálya, kávézók és pékség. Itt húzták ki a bölcsességfogát, itt sportol és itt is vásárol.

Răzvan szintén jogász. Rövidnadrágot és egy krémszínű pólót visel, amelyre egy egér van festve. Az emeleti szobában van egy legóból készült Star Wars diorámája, amit egyedül épített, éjszakákon keresztül dolgozott rajta.

Ezelőtt a Taberei utcai lakónegyedben laktak. Elmondásuk szerint azért menekültek el Bukarestből, mert mindig zsúfolt volt, szomszédjaikat pedig nem érdekelte a tisztaság és a környezetük. Egy idősebb hölgy egy serpenyő pörköltet egyenesen a szemétledobóba dobott, az egész lépcsőház megtelt a szaggal, a felső szomszédok pedig az ablakon rázták ki az abroszt. Alice folyamatosan morzsákat és szalámidarabokat talált a légkondin; egy alkalommal egy golyóscsapágyat szedett le onnan. Ő és Răzvan is az újrahasznosításra törekedtek, de a tömbházlakók ezt nem értették meg. „Furcsának tartottak minket. Nem lehet ezeket megtanítani”, mondja Alice. A tömbházban minden héten vitatkoztak a szomszédokkal. Cosmopolisban a legtöbb szomszéd nyitott az új dolgokra, fontos nekik a környezetvédelem, és nem akarják zavarni a közelükben élőket, mondja. „Egy hozzám hasonló közösségben akarok élni. A generációs gap műveltségbeli szakadékot is jelent. Mi sokkal felelősségteljesebbek vagyunk.”

A komplexumbeli élet a gyerekkorát juttatja eszébe. Szülei Galaţi-on tömbházban laktak, de kiskorában a nagymamájánál nevelkedett, akinek volt udvara és egy olyan háza, amelyet egyedül épített a nulláról, agyagból és trágyából. Gyerekéveit Răzvan egy Taberei úti kétszobás lakásban töltötte, hatéves korától pedig az édesanyja egyedül nevelte. „Mindig is az volt az álmom, hogy házba költözzek”, mondja. „Az agyamra ment már a tömbházas élet.” Nagyszüleinek jómódú gazdasága volt Craiován, de a kommunisták[2] mindent elkoboztak tőlük. Bár a tulajdonjog az övé volt, Răzvan kilenc éven keresztül pereskedett az állammal, hogy visszaszerezze családja elveszített földjeit.

„Nagyanyám mindig azt mondta nekem: ne hagyj nekik semmit!”

Alice és Răzvan Petrescu a cosmopolisi házuk udvarán, ahová három éve költöztek be. Fotó: Tudor Prisăcariu. (DoR)

Szintén Cosmopolisban, Alice-től és Răzvantól pár lépésre, egy háromszobás, teraszos tömbházlakásban lakik Ramona és Cătălin Ivan, valamint a cicájuk, akit az utcáról mentettek meg. Tízévnyi albérlet után saját lakást akartak; a főbérlőkkel mindig jól kijöttek, de „mégsem tudsz beverni még egy szeget sem”. Ramona angoltanárnő egy greenfieldi magániskolában, egy másik, a főváros északi részén található lakóparkban, Cătălin pedig az Eroilor övezetben dolgozik egy kommunikációs cégnél, és hozzávetőlegesen napi 40-50 percet tölt utazással.

Két és fél éve laknak itt, az autópályáról gyakran látták a türkiztetős házakat, ezért döntöttek úgy, hogy ideköltöznek. Amikor beléptek a teraszos lakásba, „ki lehetett olvasni a tekintetünkből, hogy ezt szeretnénk”, meséli Ramona. Azt állították, hogy a kommunista tömbházaktól eltérően, ha akár egy cső is eltörik itt, a lakásfejlesztő felelőssége megjavítani. És így is történt. Ramona és Cătălin a barátaiknak is azt javasolták, hogy költözzenek oda, mert mindent összevetve „Bukarestnél civilizáltabb”. „Az iskolánk egyik sofőrje mesélte, hogy egyszer egy gyereket kellett elhoznia Cosmopolisból”, mondja Ramona. „Amikor a lakónegyedbe értek, az egyik [autóban ülő gyerek] azt kérdezte: »Uram, ez itt melyik ország?«”.

Gabriel Voicu, a komplexum eladási osztályának vezetője volt az, aki meggyőzte őket, hogy költözzenek ide. Öltönyt visel, nyakkendő nélkül, és folyamatosan az órát nézi. A telefonja gyakran csörög, de nem veszi fel. Előre megszerkesztett SMS-eket küldözget, amelyekben elnézést kér, értekezleten van. Voicu szerint a lakók 85%-a fiatal, egyeseknek gyereke is van. Feleségével és babájukkal együtt költöztek ide ők is, miután elkezdett Cosmopolisban dolgozni. Azelőtt az Aviaţiei negyedben, az Alexandru Şerbănescu utcában laktak.

„Az első sokk akkor ért minket, amikor megszületett a gyerek”, meséli. Feleségének 20 percet kellett gyalogolnia az autók között, míg a Herăstrău parkba ért. Most 7-8 barátnőjével és a gyerekeikkel együtt mennek a játszóterekre vagy a medencékhez. „Nincs már semmi okom rá, hogy az Aviaţiei-ben lakjak”, teszi hozzá Voicu. „Az agyamba égett az a villamosvonal a Şerbănescu-n, pákk, pákk, pákk, és azok az éjszakai gyorshajtók, fss, fss. Itt néha, amikor lefekszem, nem hiszem el, hogy már nem hallom az autókat.”

Voicu egy konstancai munkásnegyedben nőtt fel. Azt mondja, hasonlított Cosmopolishoz, mert egy „valódi közösség” volt, hasonló életkorú, gazdasági helyzetű emberekből állt, akiknek az eszményképeik is azonosak voltak. Úgy hiszi, Cosmopolisban majdnem mindenki elégedett. Néhány „hivatásos hater” van csak, akik a Facebook-on és a fórumokon amiatt panaszkodnak, hogy a kivitelezés nem a legjobb minőségű, repedések vannak, az építkezésekről beszáll a házba a por, bemennek a bogarak és az egerek is. Egy nő azt írja az egyik honlapon, hogy túl messze van, „kimegy az inged a divatból”, mire odaérsz.

Cosmopolis Bukarest egyik legnagyobb lakóparkja. Fotó: Tudor Prisăcariu. (DoR)

Cosmopolis, Greenfield, Militari Residence, Confort City és több mint száz más bukaresti és ilfovi lakópark is nagyrészt a román középosztálynak köszönhetően alakult ki, amelynek nagy százaléka multinacionális cégeknél dolgozik. Néhányan hazavitték a munkahelyi szabályokat is. A Titan negyed szélén található lakóparkban mesélte egy lakó, hogy az egyik szomszéd hogyan próbált ticketing rendszert, vagyis a prioritást élvező problémák rangsorolására szánt listázást bevezetni. A Crobeanca-i Aria Residence-ben még interjúztatnak is „Ha nem tetszel nekik, nem adják el neked a lakást”, közölték telefonon a komplexum képviselői. Az interjúval még a rádióreklámjaikban is dicsekszenek.

Biztonsági őr és sorompó is van a legtöbb lakóparkban, kerítések és tavak veszik körül őket, olyanok, mintha le lennének válva a városról. A bent élő emberek azt mondják, hogy biztonságban élnek, egy olyan közösségben, amelynek életébe az állam és mások egyre kevésbé avatkoznak bele. Az antropológusok ezeket a lakóövezeteket gated communities-nek[3]nevezik. Az ilyesfajta közösségek gyakran azért jelennek meg, mert az állampolgárok nem bíznak a hatóságokban. Pontosabban nem hisznek abban, hogy azok minőségi szolgáltatásokat tudnának nyújtani, mondja több európai és amerikai kutató is, akik a várostervezést tanulmányozzák. Bent a lakók önállóan, a hatóságoktól függetlenül gazdálkodnak. Egy ilyen városkában általában őrök, medencék, tenisz- és golfpályák, játszóterek, éttermek és sporttermek is vannak, amelyeket közösségileg használnak, írja Peter Marcuse professzor a Walls of Fear and Walls of Support[4] című tanulmányában.

A gated communities először a ’70-es években, az Amerikai Egyesült Államokban jelentek meg, a ’90-es évek közepére pedig Európa nyugati felében is elterjedtek. Az USA-ban több mint 10 millió lakás található sorompókkal és kerítésekkel elkerített lakóparkokban, ezt a jelenséget a szociológusok a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésének tulajdonítják.

Mind az elővárosok, mind a belőlük és a városokból kinövő bekerített közösségek nálunk a ’90-es évek végén kezdtek megjelenni, a 2000-es években pedig robbanásszerűen megsokszorozódni. „Az építkezések 1989 előtti totális kontrolljától eljutottunk a totális anarchiáig”, állítja Ștefan Ghenciulescu építész, a bukaresti Ion Mincu Építészeti és Urbanisztikai Egyetem docense, a Zeppelin folyóirat főszerkesztője. Ghenciulescu Bukarestben született, és nőtt fel, 2004-ben szerzett doktori címet városgazdálkodásból és folyamatosan nyomon követi a város fejlődését.

Elmondása szerint a ’90-es években mindenki szívből utálta a tömbházat, mindent gyűlöltek, amit a kommunizmusban promovált kollektív lakás jelentett. „Házat akart mindenki, kertes házat.” Azt mondja, akik a külvárosokba költöznek, mindkét világból a legjobbat akarják: várost és falut, civilizációt és természetet.

Az emberek tulajdonképpen egyiket sem kapják meg végül ezek közül, mondja az építész: „Egyrészt el vagy szigetelve a várostól és annak előnyeitől, másrészt viszont se a csendet, se a természetet nem élvezheted az óriási népsűrűség miatt. Annyit építkeztek az emberek, amennyit csak tudtak, és gyakorlatilag se kertje, se háza, se magánélete nincs azoknak, akik oda költöznek.” Ennek az az oka, hogy ezt a fajta külvárosodást bármiféle projekt, tervezés vagy infrastruktúra nélkül valósították meg. „[Egy megfelelő rendszerben] az infrastruktúrát olykor a városi önkormányzat, máskor egy állami-magán partnerség, megint máskor a befektető építi ki, és engedi át a városnak. Nálunk pont fordítva van.”

A rendszerváltás után a fővárosban sok parkolóhely nélküli magas épületet emeltek. Rengeteg parkot és zöldövezetet szolgáltattak vissza a jogos tulajdonosoknak, akik ezeket lebetonozták, és megpróbáltak minél több hasznot húzni belőlük, mondja az építész. Bukarestben kevés zöldövezet maradt, kevesebb, mint amennyit az Európai Uniós szabvány előír. Sőt, a GPS-eket gyártó TomTom cég 2016-os adatai szerint ez a világ ötödik legzsúfoltabb városa.

A külvárosi lakóparkok ezeknek a problémáknak a következményei, „egy krízis mintaképei, attól függetlenül, hogy érzékelik-e ezt az emberek vagy sem”, mondja Ghenciulescu. Sokan azért költöznek oda, hogy megszabaduljanak a város kellemetlenségeitől, és felelősségteljesebben éljenek. Környezetbarát megoldásokat alkalmaznak, de valójában több erőforrást használnak fel, mintha a városban maradtak volna. A tömbházak kevesebb területet foglalnak el, mint a házak, könnyebben fűthetőek, és kevesebb energiát is használnak.

Ștefan Ghenciulescu (építész) szerint akik a külvárosokba költöznek, mindkét világból a legjobbat akarják: várost és falut, civilizációt és természetet. Fotó: Tudor Prisăcariu. (DoR)

Mások a biztonságra hivatkozva választanak egy őrzött komplexumot, ám a közfelfogással ellentétben Románia Európa egyik legbiztonságosabb országa. Az Eurostat adatai szerint a bejelentett lopások számát figyelembe véve Luxemburggal van azonos szinten, illetve biztonságosabb Spanyolországnál, Belgiumnál vagy Franciaországnál is.

Nem Románia az egyetlen kelet-európai ország viszont, ahol sorompók és kerítések jelentek meg. Sonia Hirt kutató, jelenleg a Marylandi Egyetem Építészeti Karának dékánja tanulmányozott hasonló közösségeket szülővárosában, Szófiában. Elmondása szerint a berlini fal leomlása után Kelet-Európa volt kommunista országaiban sok kisebb fal építéséhez is hozzáláttak. Ezek a tömbházak, illetve házak körüli terek tulajdonképpen „erőteljes szociális kontrasztok következményei. Ha valaki összegyűjtené az összes vasat, betont, téglát, illetve maltert, amely a kelet-európai városok kertes házait szegélyezi, a mennyiség többszörösen meghaladná a berlini falnál felhasznált beton mennyiségét.”

Cosmopolis, és a hozzá hasonló lakónegyedek, olyan generikus lakóhelyek, amelyek a rendszertől való függetlenség látszatával kecsegtetnek: a lakóknak elegük lett a tömbházak kellemetlenségeiből, illetve a szomszédok és a házmesterek által rájuk erőszakolt szabályokból, állítja Bogdan Iancu antropológus, egyike azon román kutatóknak, akik a gated communitiest tanulmányozzák. Azért menekülnek ide a városból az emberek, hogy egy fejlődőképesebb közösség tagjainak érezhessék magukat.

Iancu a Nemzeti Politikatudományi és Közigazgatási Főiskola adjunktusa, és a középosztály életvitele érdekli. Szakállat és fekete keretes szemüveget visel, vizuális antropológiát, valamint a mindennapok szociológiáját oktatja. Egy Râmnicu Vâlcea-i tömbházban nőtt fel, most pedig egy kétszobás lakásban lakik a bukaresti Ion Mihalache sugárúton. A tömbház előtt a kommunisták által a munkások számára épített lakások állnak, mögötte pedig polgári villák a szocializmus előtti időkből.

Elmondása szerint a sorompóval ellátott, őrzött lakóparkok nemcsak Bukarest környékén jelentek meg, hanem az ország más, nagyobb városai körül is, de a jelenség máshol még nem öltött ekkora méreteket. A kolozsvári lakosokat sokkal inkább zavarja a közterületek, mint a magánterületek bekerítése. Néhány évvel ezelőtt az egyik hatalmas tömbház lakószövetsége egy kaput állított fel annak meggátolására, hogy a Malomárok[5] egyik leglátványosabb részére mehessenek az emberek, ahová a gyerekek azért jártak, hogy kacsákat láthassanak. Adrian Dohotaru környezetvédelmi aktivista, jelenleg az USR[6] képviselője[7], egyike volt azoknak, akik a kapu megszüntetéséért harcoltak. „A polgármesteri hivatal nyomására a lakószövetség végül leszerelte a kaput, amely a park és a csatorna megközelítését illegálisan akadályozta meg”, mondja.

„A kapuk nem ösztönzik a társadalmi keveredést”, állítja Dohotaru, aki arra emlékeztet, hogy Románia gyakran szerepel olyan statisztikai kimutatások élén, amelyek a társadalmi egyenlőtlenségeket mérik. Úgy hiszi, a gated communities kérdése nyugtalanítóvá válhat Románia számára, a hatóságoknak pedig ellenőrzés alá kellene vonniuk ezeket: „A város fejlődését akadályozzák. Egy működőképes demokrácia feltételezi a közterületek létezését”. Amikor szegregált területek jelennek meg, az emberek még inkább a saját buborékaikba mélyednek, még kevesebbet érintkezve azokkal, akik különböznek tőlük, teszi hozzá.

Bogdan Iancu (antropológus) szerint Bukarestet és környékét, jellemzőbben, mint Románia egyéb területeit, a több gated comminuty összessége alkotja, amelyeket egy működésképtelen infrastruktúra választ el egymástól. Fotó: Tudor Prisăcariu. (DoR)

Iancu állítása szerint Bukarestet és környékét, jellemzőbben, mint Románia egyéb területeit, a több gated comminuty összessége alkotja, amelyeket egy működésképtelen infrastruktúra választ el egymástól. Sok utcát nem úgy terveztek, hogy azok alkalmazkodni tudjanak a város szélén megjelent, és még mindig sokasodó tömbházak által gerjesztett forgalomhoz.

Megtapasztalták ezt Greenfield – a Bukarest északi részén, a Băneasa erdő mellett található komplexum – lakói is. Többtíz percet veszítenek a forgalomban, míg beérnek a fővárosba, miután a hatóságok lezárták a két befele vezető út egyikét, amelyet, mivel átszeli az erdőt, törvénytelennek nyilvánítottak. A probléma annak ellenére sem oldódott meg, hogy több magánszemély is bejelentést tett, illetve nyílt levelet fogalmazott meg, köztük a Greenfieldben lakó író, Mircea Cărtărescu is.

Az infrastruktúrán kívül a lakóparkok egyes lakóinak egy másik problémával is szembe kell nézniük, mondja Iancu, aki több interjút is készített velük. Alig a beköltözés után jönnek rá, hogy nem nekik való a külváros, a csönd pedig zavarni kezdi őket.  „Azt mondja nekem az egyik csávó:  »úgy viselkedtem, mintha egy erdőben lennék, mindenféle zajokat hallottam, egy adott ponton pedig azt hittem, hogy valaki be fog szökni a kertembe «”, meséli Iancu.

Az életmódváltással azoknak is szembesülniük kell, akik a Bukarest környéki falvak új építésű házaiba költöznek. Ezt a jelenséget követi figyelemmel Carmen Mihalache etnológus, a Román Parasztmúzeum munkatársa. Ő maga is egy Militari-i tömbházból költözött Chiajnára, egy Bukaresttől nyugatra található községbe.  Két évvel ezelőtt váltott, elmondása szerint mindig is meg akart szabadulni a tömbházlakástól, amelyet átmeneti megoldásnak tekintett. Nem sokkal a költözése után kezdte el vizsgálni a közösséget, illetve annak történetét, valamint azt is érteni kezdte, hogy a városiak hogyan is változtatják meg a falu életét.

Chiajna 16 négyzetkilométer kiterjedésű. A régi házak a központban találhatóak, kerítéseiken keresztül be lehet látni a portákra, zöldségeskertekbe. Az újonnan érkezőknek a falu szélén található kerítései magasak és betonból vannak. Ők mindössze gyepesítenek, nem művelik meg sem a földet, sem a lakással együtt vásárolt kertet. Udvaraikon csupán házi kedvenceket tartanak. Mihalache szerint a városiak nem értik a falut, ezért megváltoztatják azt. Nem hajlandóak alkalmazkodni az ottani emberek szokásaihoz. Sokan csak azért építenek nagy házakat, hogy megmutassák, megengedhetik maguknak, mondja. Az építészek, akikkel beszélt, a község konzumizmusa miatt sajnálkoznak: az emberek már nem tartós, időtálló házakat akarnak, amelyekben több generáció is ellakhat, hanem a jelen pillanatban megfelelő lakásokat. A nyilvánvaló gazdasági különbségek tovább mélyítik a szakadékot a falusiak és az új lakók között. „Ez olyan, mintha a gyarmatosítók az őslakosok mellett telepednének le.” Bogdan Iancu antropológus is találkozott már hasonló esetekkel: egyes tulajdonosok azt mondták, hogy távcsővel figyelik a szegényebb lakosokat: „Ezt a folyamatot én a szomszédok »szafarizációjának« nevezem.”

Chiajna községben a nyilvánvaló gazdasági különbségek tovább mélyítik a szakadékot a falusiak és az új lakók között. Fotó: Tudor Prisăcariu. (DoR)

Sok bukaresti vesz fel banki kölcsönt, hogy lakáshoz juthasson. Közülük néhányan Dragoș Nichifort keresik fel. Az utóbbi tíz évben Nichifor több ezer románnak segített saját lakáshoz jutni. Az egyik legrégebbi hitelközvetítő céget vezeti, így közvetlenül is érintett: szóba áll az emberekkel, és segít nekik megkeresni a legkedvezőbb kölcsönt. Az ügyfeleknek a tanácsok semmibe nem kerülnek; Nichifor a bankoktól kap jutalékot.

Irodája fél óra gyaloglásra található a Közgazdasági Egyetemtől, ahol két fakultást is elvégezett: kibernetikát és kereskedelmet. 36 éves, öltönyt és kockás inget visel, valamint egy fekete aktatáskát hord magával. Telefonja, egy nyomógombos Blackberry, húsz percenként megszólal.

Nichifor Crângași-ban[8] vett lakást 2006-ban, akkor, amikor az árak egyik hétről a másikra növekedtek, és nagyon nehéz volt lakásokat nézni. A piacon dolgozók közül senki nem gondolta volna, hogy hamarosan jön a válság, az árak pedig zuhanni fognak. Nichifor ingatlanügynökökkel vette fel a kapcsolatot, azonban egy hónap alatt mindössze két lakást sikerült megnéznie. Amíg odáig jutott, hogy megnézze, el is adták a lakást. „Amikor ezt megszereztem, az eladó azt mondta: tessék, jöjjön be, vessen rá egy pillantást, de azt hiszem, az üzletet azokkal fogom megkötni, akik már megnézték. Két percre láttam, nem jutottam el a teraszig sem, az egyik szobába néztem be csak, az ügynöknek pedig azt mondtam: megvettem volna.” Az előző vásárlók meggondolták magukat, így a lakás az övé lett. Egy órán belül ki is kellett fizetnie az előleget. „Csak a második nap néztem meg részletesebben a lakást. A terasz mindössze másfél méteres volt, elég kicsi ahhoz, hogy a száradó ruhák ne férjenek el ott.”

A döntést még ma is 30 perc alatt kell meghozni, mondja Nichifor. „Ami abszurdum, még egy biciklivásárlás is több időt vesz fel.” A bróker szerint az ideális az lenne, „ha három órát eltölthetnél abban az ingatlanban, esetleg kibérelhetnéd egy napra, hogy egy napot és egy éjszakát is ott tölts, ha pedig lehetséges lenne, egy nyári és egy téli napot is”.

Nichifort már serdülőkora óta érdekli az ingatlanpiac. Azóta arról álmodott, hogy saját háza lesz, az árakat pedig folyamatosan követte. 2002-ben egy kétszobás lakás Bukarestben kb. 15.000 dollárba került. Hat évvel később, a buborék tetején, ugyanaz a lakás 120.000 euró. A válság azonban az árnak több mint a felét nyeste le; 2010-ben ugyanannak a lakásnak az értéke körülbelül 50.000 euró. Néhány évvel ezelőtt az árak aztán újból növekedni kezdtek, mondja. Egy ehhez hasonló lakás értéke most 60.000 euró körül van, ha pedig ilyen ütemben drágulnak, öt éven belül lehetséges, hogy ugyanott leszünk, ahol a válság előtt voltunk.

Nichifor szerint a románok azért nem akarnak albérletben lakni, mert úgy hiszik, hogy nyugdíjas korukra nem tudják majd fenntartani a lakást, de még a bürokrácia és a törvényhozás tökéletlenségei miatt sem, amelyek nem szabályozzák a tulajdonos és az albérlő viszonyát. „Amikor a piac szabályozatlan és kaotikus, ahol mindenki azt csinál, amit akar, s úgy, ahogy gondolja vagy tudja, érthető, hogy saját tulajdonra és az ezzel járó stabilitásra vágysz.” Romániában az albérlők többségének nincs az adóhatóságnál iktatott szerződése, és nem ismerik a jogaikat sem, mondja, így amikor problémák adódnak, azok általában a tulajdonos javára oldódnak meg.

Ügyfelei történeteit figyelemmel kísérve Nichifor azt a következtetést vonta le, hogy a fiatalok sok esetben elsietik a házvásárlást.  Úgy gondolja, hogy akik 30 éves koruk előtt vesznek fel hitelt, hibát követhetnek el, mert nem láthatják előre az életükben bekövetkező változásokat. Több ügyfél járt pórul az Első Lakás[9] programmal, mellyel az állam arra ösztönözte a bankokat, hogy olcsó hiteleket ajánljanak. Voltak, akik állásajánlatokat kaptak külföldről, és elmentek. „Az Első Lakás ötéves korlátozása miatt sem eladni, sem bérbe adni nem tudták a lakást”, mondja a bróker. „Odajutottak, hogy kénytelenek csak azért feketén kiadni, hogy valamifajta nyomát megőrizhessék a hatékonyságnak.”

Fotó: Tudor Prisăcariu. (DoR)

Bogdan Suditu területrendezési szakértő, a [bukaresti] Földrajz Kar docense, egyetért Nichiforral. Ő is úgy gondolja, hogy a fiataloknak albérletben kellene lakniuk, amíg eldöntik, hogy mit akarnak kezdeni az életükkel. „A ház egy horgony”, mondja Suditu. „Ahogy megveszed, olyan leszel, mint egy kutyus, amelyik leverte a cöveket, és csak körülötte forog tovább.”

Suditu 2006 és 2013 között a Fejlesztési Minisztérium Urbanisztikai, Városfejlesztési és Lakáspolitikai osztályának vezetője volt, az Országos Lakásügynökség (ANL)[10] megreformálásán dolgozott, amelynek ideiglenesen lakást kellett volna biztosítania a más opcióval nem rendelkező fiatalok számára. Elmondása szerint az ügynökségnek csak addig kellett volna elérhető áron lakást biztosítania a fiataloknak, amíg azok meg nem találják az útjukat az életben. Nem ért egyet a hatályban levő törvénnyel, amely lehetővé teszi, hogy megvásárolják azokat az ANL-es lakásokat, amelyekbe beköltöztek; úgy gondolja, hogy ezeknek ideiglenes lakásoknak kellene lenniük.

„Azok az emberek, akik ebben az országban közpolitikákkal foglalkoznak, nem gondolkodtak az albérlet fogalmán”, mondja Suditu. Úgy gondolja, hogy nálunk hiányzik a lakáspolitikáról folytatott közvita, „valószínűleg azért, mert az építőipari szegmens az egyik olyan ágazat, amely »pörgeti a gazdaságot«”.

Néhány kivételtől eltekintve Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban az emberek már száz éve, az indusztrializáció kezdete óta albérletekben élnek. A tulajdonosok egész tömbházakat birtokolnak, amelyeket úgy menedzselnek, akár egy-egy vállalkozást. Végül ugyanabban a lakásban lakik egy-egy család folyamatosan, akár több generáción keresztül is. Az állam ráadásul több helyen is az albérlő javára avatkozik közbe. Németországban, ahol a lakosságnak majdnem a fele albérletben él, az árakat a hatóságok szabályozzák. A szerződés lejártáig a tulajdonosok nem igazán tudják növelni a bért. Sőt, ha újra ki szeretnék adni a lakást, előbb beszélniük kell az aktuális albérlőkkel.

Jelenet a Domiciliu instabil című színdarabból. Forrás: https://www.cooperativaurbana.ro

„Ami a károkat illeti, három [egyik házból a másikba történő] költözés felér egy tűzesettel”, mondja Pompiliu Sterian. 98 éves, egyike azoknak a színészeknek, akik a Domiciliu instabil[11] című dokumentarista színdarabban játszanak. A fővárosi, Bazilescu park mellett található Moses Rosen zsidó szeretetotthonban él, melynek lakói közül többen is játszanak a darabban. (Blogot is vezet a varstapatru.blogspot.ro nevű oldalon.)

Színpadon van, egy kicsi, sötét színházban, aranyszínű nyakkendőt és kék zakót visel. Arról mesél a fiataloknak, hogy a két világháború között, valamint a kommunizmusban hogyan élt Bukarestben. „A tulajdonosoknak szokásuk volt egyfolytában növelni a lakbért. Ha nem [értettél egyet], kiraktak az utcára. Nem volt mit tenni, nem volt szerződésed.”

A színpadon több idős ember is van, mindannyian a saját történeteikkel, amelyek azokhoz a társadalmi osztályokhoz kötődnek, amelyekből származnak. Néhányan szívesen emlékeznek vissza a két világháború közti időszakra, amikor családjaik nagyobb lakások tulajdonosai voltak, de aztán jöttek a kommunisták, és albérlőket költöztettek be hozzájuk, mondják. Mások, mint Sterian, szegények voltak, és bár idegenekkel éltek egy házban, a kommunisták hosszabb időre bérbe adták azt.

A színdarabot David Schwartz rendező vitte színpadra, egy olyan művész-aktivista, akit a társadalmi egyenlőtlenségek foglalkoztatnak. A Moses Rosen szeretetotthon időseivel már régóta szervesz művészeti projekteket, ebben a darabban pedig az utóbbi 80 év lakhatási kérdéseiről próbáltak meg egy röntgenfelvételt készíteni, illetve arról beszélni, hogy hogyan és hányféle módon élték meg az emberek a múlt évszázad változásait. Schwartz alig töltötte be a 32-t, magas, kefefrizurával és olyan öltözetben, mintha kosarazni készülne: sárga, bő atlétatrikó és rövid pamutnadrág. A Macaz-ban, egy szövetkezeti alapon működő színház-bárban találkozunk – több, hozzá hasonló független művész szövetkezett itt, és dolgozik azokért az eszmékért, amelyekben hisz. Bár új az épület, mégis mindig megrázkódik, ha villamos halad el a közelben.

Schwartz-ot 2006-ban kezdte el érdekelni a lakhatás kérdése, akkor, amikor látta, hogy a Parlament környékén több, valamikor államosított ház tulajdonosa lakoltat ki albérletben élő, szegény családokat. Ez igazságtalannak tűnt számára, így néhány egyetemi csoporttársával együtt rendezett egy színdarabot, hogy megmutassa, min mentek keresztül ezek az emberek. A kilakoltatás áldozatai közül többen színészként vettek részt a darabban. Azóta folytatja az olyan darabok színpadra vitelét, amelyek a szegénységre, valamint a társadalmi egyenlőtlenségekre hívják fel a figyelmet, olyan problémákra, amelyeket szerinte figyelmen kívül hagynak.

Katia Pascariu – az egyik, Schwartz-cal dolgozó színésznő – azt mondja, hogy a darabhoz való adatgyűjtésben az volt a legmeglepőbb, hogy az idősek ellentmondtak egymásnak.

Mindenki a saját tapasztalatát érezte a meghatározónak. Így a darabbal arra is törekedtek, hogy a lakhatással kapcsolatos különböző véleményeket és helyzeteket egymás mellé tegyék, ezzel pedig láthatóvá váljék, hányféle változat létezett egyszerre. A darab a békére való ösztönzéssel („gyűlölet és rasszizmus nélkül, bármifajta fanatizmus nélkül”) és Sterian szavalatával ér véget:

Mindenkinek legyen egy háza,

az asztalon jóság egy mázsa.

És miért ne?

Mondjuk ki egyenesen:

a Tulajdonos is ő legyen.[12]

Alice és Răzvan azt mondja, a kislányukra való tekintettel is remélték, hogy itt, Cosmopolisban nagyobb biztonságban lesznek majd. Egy ideig úgy tűnt, hogy ez működik is. Fotó: Tudor Prisăcariu. (DoR)

Egy kétszobás Taberei úti lakásban Răzvan – a Cosmopolisban megismert jogász – édesanyja egy Ada Kaleh-ből[13] származó piros kávéscsésze készletet vesz elő. Mariana Petrescu a szülei craiovai lakásából származó többi tárgyat is ugyanilyen gonddal őrzi: porcelánedényeket, gyertyatartókat és ezüsttálcákat. Valamikori házuk, amelyet még nagyapja épített, hatalmas, emeletes, tíz szobás épület volt. A kommunisták rombolták le, hogy helyet csináljanak az épülő tömbházaknak.

„Vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni”, mondja. „Engem ez még most is fájdalmasan érint.”

Alacsony növésű, fekete haja és aranyozott keretes szemüvege van. Valódi gyémánttal kirakott fülbevalót visel, amelyet keresztelőjére kapott. Mérnök, néhány évvel ezelőttig [a Bukaresti Egyetemen] az Építőmérnöki Kar docense volt. Mielőtt lebontották a házat, a kommunisták albérlőket hoztak, és lefoglalták a zongorát, valamint a többi értékes tárgyat. „Féltem meghívni magamhoz a kollégáimat, nehogy bepanaszoljanak: nézd csak, ki ő és mije van!”, mondja. „Ma is ezzel a rémülettel élek együtt – csak nehogy valami idegen jöjjön hozzám, hogy lássa, mi van a házamban.”

Apja abba a speciális osztályba járt, ahol Mihály király is tanult. Amikor elment a király, hívta őt is, hogy menjen vele. Visszautasította, de aztán egész életében bánta. Egy, a kommunisták által burzsujnak bélyegzett családból származik Răzvan apja, Sorin Petrescu is. A kommunisták elvették házukat, vegyipari gyárukat, és arra kényszerítették őket, hogy egy üzlethelyiségben lakjanak, ahol csak WC volt, fürdőszoba már nem. Sorin apját letartóztatták, és kényszermunkára küldték, mert egy arany nyakéket nem akart odaadni az államnak.

Răzvan szülei a bukaresti Obor vasútállomáson ismerkedtek meg. Mindketten ingáztak, így elegyedtek szóba egymással. Rájöttek, hogy sok közös van bennük, a férfi meghívta a nőt egy étterembe, és egy év múlva már össze is házasodtak. Először a nő 18 négyzetméteres, Taberei úti garzonjában laktak, amit az államtól kapott. Az ablakokat és az ajtókat folyton nyitva tartotta, mert úgy érezte, hogy megfullad.

Răzvan születése után végül sikerült váltaniuk, és egy kétszobás lakásba költöztek. A földszinten laktak azonban, ahol télen meg lehetett fagyni. Hogy felmelegedjen, Mariana bekapcsolta a tűzhelyet, és felmászott a konyhaasztalra. Fent melegebb volt. 1987 óta egyedül nevelte Răzvant. „Egyszer sem voltam nyaralni, mióta a férjem meghalt. Nem mentem sehova. Ahhoz szoktam, hogy csak dolgozzak.” Răzvan volt az egyetlen támasza, az a személy, akivel közösen hozta meg a döntéseit, habár még csak gyerek volt. „Mindig azt mondtam neki, hogy mi csak ketten vagyunk, »én mindent elmondok neked, ami a szívemet nyomja«.”

A pénz csak arra volt elég, hogy egyik hónapról a másikra éljenek. A rendszerváltás után mégis sikerült megvenniük az államtól a kétszobás lakást, ahol laktak, a Kölcsönös Biztosító Pénztártól vettek fel kölcsönt, ahová a bérezettek kisebb havi összegeket fizetnek be, felváltva pedig valaki kiveszi az aktuálisan bent levő összes pénzt. Hozzá hasonlóan több más bérlő is rögtön a rendszerváltás után vált tulajdonossá, a 61-es rendeletet kihasználva, ami lehetővé tette a románok számára, hogy megvásárolják az államtól azokat a lakásokat, amelyekben albérletben laktak. (Ekkor több mint 1,8 millió lakást adtak el, amelyek alig néhány havi keresetbe kerültek.)

Mariana Petrescu a Taberei úti lakása mellett. Fotó: Tudor Prisăcariu. (DoR)

A Taberei úti tömbházban Mariana Petrescu gyakran gondol a Cosmopolisban élő fiára és családjára. Răzvan kiskora óta szeretett az udvaron lenni. „A csirkék között volt”, mondja, és egy fekete-fehér képet mutat, melyen fia a nagyszülei kertjében van. Amikor meglátogatja őket a komplexumban, úgy érzi magát, mintha „üdülőhelyen” lenne, pedig elmondása szerint lakásuk „negyed akkora sincs”, mint az ő szülői háza.

Vasárnap délután Cosmopolis főutcája teljesen elhagyatott. A sorompónál a hamuszürke napszemüveges, kék pólós őrök megállítják az ismeretlen autókat. Alice és Răzvan azt mondja, a kislányukra való tekintettel is remélték, hogy itt, Cosmopolisban nagyobb biztonságban lesznek majd. Egy ideig úgy tűnt, hogy ez működik is. Az év eleji tüntetések[14] azonban elbizonytalanították őket. Februárban mindketten kimentek az utcára, azt mondják, hogy rá kellett jönniük, bármennyire is próbálják elkerülni a hatóságok inkompetenciáját, ez lehetetlen. Még a komplexum kerítése mögött is. Most azon gondolkodnak, hogy elhagyják az országot, Portugália pedig egyre kecsegtetőbbnek tűnik számukra.

„Rosszul vagyok a gondolattól, hogy a gyermekemnek majd iskolába kell járnia”, mondja Alice.  A közegészségügyi rendszertől is fél, azt mondja, a magánegészségügyi előfizetés sem segíthet mindig, mivel az igazán súlyos problémákat úgyis a nagy kórházakban kezelik. „És ha az államiba kerülsz, arra gondolsz, hogy ott történt a Hexi Pharma[-botrány][15]. Én ezért mennék el innen.”

Estefelé Cosmopolisba érkezik a Taberei úti nagymama is, hogy a kislánnyal játsszon. A családdal levegőzik az udvaron. Azt mondja, Răzvannak mindene megvan, amire ő is vágyott: biztonság, család, ház. Segített, ahogyan csak tudott, nekik adta azt a pénzt, amit a rendszerváltás után visszaszolgáltatott földtulajdonok eladásából kapott. „Nem számít, min mentem keresztül. Ez az én jutalmam.”

Most az egész család a kislány körül van, és mindannyian a lehető legtöbb dolgot akarják megtanítani neki. A kanapén egy színes bőrű baba fekszik, a tablet higiéniával és egészséggel kapcsolatos edukatív aplikációkkal van tele, a szőnyegen pedig összerakásra váró legódarabok vannak szétszórva. A kislány ráunt a legóra, a medencébe akar menni megint. Elveszi az úszógumit, és apjával együtt kilépnek a kert fehér kapuján.

Forrás: Andrada Fiscutean, Sorina Vasile: Case și garduri. Decât o Revistă, 2017.11.17.


[1] Az Eurostat felmérése azt vizsgálta, hogy az Európai Unió tagállamainak lakossága milyen arányban lakik magántulajdonban levő lakásokban. Eszerint a Románia, ahol a lakosságnak 96%-a magántulajdonban levő lakásban él, jóval meghaladja a 69,3%-os uniós átlagot. (szerk. megj.)

[2] A kommunizmus/kommunista fogalmakat a szöveg szerzői, illetve az általuk megszólaltatott személyek – meglehetősen pontatlanul és felszínesen – mindvégig a román államszocialista, diktatorikus rezsimre, valamint annak kiszolgálóira alkalmazzák (az államszocializmusról bővebben itt olvashatsz). A terminológiai különbséget a továbbiakban dőlt betűvel jelöljük. – ford. megj.

[3] A terminusnak nincs magyar megfelelője, jelentése: bekerített, zárt közösségek.

[4] Peter Marcuse: Walls of Fear and Walls of Support. In Nan Ellin: Architecture of Fear. Princeton Architectural Press, New York, 1997, 101–114.

[5] A Kis-Szamos ága, amely a város nyugati felének szélénél ágazik el folyóból. (ford. megj.)

[6] Uniunea Salvați România, magyarul Mentsétek meg Romániát Szövetség. (ford. megj.)

[7] 2017. október 31.-én Dohotaru a Facebookon jelentette be, hogy kilép a pártból, egy nappal az után, hogy Dan Barna, a párt újdonsült elnöke azt nyilatkozta, hogy szeretné, ha a baloldaliként induló és számon tartott szövetség a továbbiakban inkább a jobbközép pólusra helyezkedne.  (ford. megj.)

[8] Bukarest 6. kerületében található lakónegyed.

[9] Az Első Lakás programot 2009-ben indítja el a román kormány, amelynek keretében a lakáshitelek igénylőinek csak 5 százalékos önrésszel kell rendelkezniük, és a hitelkamatok is kedvezőek. Az állam a hitelfedezet felének átvállalásával segíti a fiatalok lakáshoz jutását. A hitelt olyan személyek kaphatják meg, akik először vásárolnak lakást. A program elindítása óta több mint 200 ezren vásároltak lakást a kedvezményes hitelfeltételek mellett. (ford. megj.)

[10] Agenția Națională pentru Locuințe – 1998-ban alakult. 2001-től célul tűzte ki bérlakások építését fiatal házasok számára. Ezt követően az ún. ANL-s tömbházak több városban kezdtek el épülni állami támogatással, az önkormányzatok minimális hozzájárulásával. Elkészültük után az épületek az önkormányzatok tulajdonába kerültek. (ford. megj.)

[11] magyarul: Bizonytalan lakás/lakhely (ford. tőlem, B. A.)

[12] ford. tőlem, B. A.

[13] A kommunisták által 1970-ben annak érdekében elsüllyesztett, kis, dunai sziget, hogy az első vaskapu számára vízgyűjtő tavat alakíthassanak ki.

[14] Utalás a 2017 februárjában kezdődött tüntetéshullámra, amikor az emberek azért vonultak utcára, mert az alig 3 hónappal azelőtt megválasztott kormány módosította a büntető törvénykönyvet és a bűnügyi perrendtartást. A felháborodás legfőbb oka a volt, hogy a sürgősségi eljárásban foganatosított intézkedés elsősorban volt és jelenlegi magas rangú politikusoknak kedvez, továbbá jelentős akadályt gördít az elmúlt években fokozott üzemmódra kapcsolt korrupcióellenes küzdelem elé. (ford. megj.)

[15] Az állami kórházaknak tízszeres áron eladott, de egyes esetekben 2500-szor is felhígított fertőtlenítőszerek gyártója. A botrány 2016 áprilisában robbant ki, mint utólag kiderült, a Colectiv tűzeset áldozatai közül is hárman kórházi fertőzés következtében haltak meg. Valószínűsíthetően ezek a halálesetek is kapcsolatban állnak a rossz minőségű fertőtlenítőszerek használatával. (ford. megj.)

Hozzászólás

Hozzászólás