Fehér Renátó versei

Adriaport

A tengert akarta látni legalább.
Árapályt érezni lábszára pihéin.
Nézni a horizonton sercegő naplementét,
és nyári hajnalokat a mohakárpitú
stégről, sose látott kikötőben,
túl a paneltapéták örökkévalóságán.
Unta az uszodát, az erdőt, az űrversenyt:
viselje a nevét világítótorony, ne kisbolygó.

Lehetséges keresztülásni magunkat a kontinensen.
Egy másik alagúton meg tengervizet
vezetni vissza határok és hegyek mögé.
Nem felfedezni egy szigetet, hanem
megalapítani a kibányászott kőre,
és belerajzolni régi térképekbe.
A tátongó tenger látványát nem rontja
a lábtempó és emigráció között
őrködő bólyasor.

Csehszlovák szocialista fennhatóság:
párhuzamos polisz, ágyúlövésnyire
az idegen parttól, idegen vizeken.
Adriaport, ott van a világnak vége.
A tenger azon túl tűnik semmiségbe.

Francis Alÿs – Song for Lupita


csomók

a korszak úgyis folyton kigyógyul belőlünk
kilökődünk mint betolakodott szervek
vagy felszívódunk akár tenyérnyi
területet bebarangoló csomók
az ezredforduló fülledt ágyékában
nyomot alig se hagyunk a vérképen
a betokosodottak eltávolítása pedig
egészen apró bemetszést igényel
velünk bélelte ki magát ez a gazdatest
amiről mindvégig azt hittük mi vagyunk


Fehér Renátó (1989, Szombathely) költő. Garázsmenet címmel jelent meg első kötete 2014-ben, amit 2018 tavaszán a Holtidény követ, az alábbi két vers ott (is lesz) olvasható. Verseit ezidáig angolra, németre, franciára, lengyelre és szlovákra fordították. Jelenleg a Hévíz folyóirat és a Litera.hu szerkesztője. A hetvenes-nyolcvanas évek magyarországi szamizdat irodalmát kutatja. A Prágában töltött évei nem múltak el nyomtalanul. Ká-Európa nem hagyja nyugodni: Európaterminál című sorozata a Literán és a pozsonyi Új Szóban olvasható. A Holtidény megírása során sok Bonnie Tylert hallgatott és Francis Alÿst nézett, újra és újra. Olvasott is.

Hozzászólás

Hozzászólás