101 oldalnyi végállomás (Schein Gábor: Üdvözlet a kontinens belsejéből)

Hogyan ölthet úgy testet egy város, hogy diónyi méretű daganat kel benne életre? Rögzíthető-e hajszálpontosan a rácson innen, kordonon túl, kint és bent közötti határvonal? Schein Gábor 2017-ben megjelent kötetének lírája fullasztó, vonatkozásában nem számíthatunk lehetséges mozgástérre: az Üdvözlet a kontinens belsejéből csavarvonalként lüktetve préseli egyre mélyebbre olvasóját.

Négy ciklussal számolhatunk, melyek programszerűen, jól elkülönített módon ismertetik egy betegségtudat egymást követő fázisait, ezzel párhuzamosan pedig egy jelöletlen társadalmi közeg megingathatatlan dekadenciáját. A kötet vizsgálata során az tevődhet fel központi kérdésként, hogy a város- és az ember teste közötti szimbiózis (?) milyen képek, motívumok által valósul meg, illetve, hogy a különböző ciklusok éppen melyik szakaszát jelenítik meg ezen korrelációnak.

A só íze ciklust összefogó írásokban a város precíz leírásának önmagán túlmutató funkcióját nem téveszthetjük szem elől: a Túl a kordonon térválasztói (csapda, határ, rács) rendszerint azon kontinensközép elválaszthatatlan tartozékai, melyben a lírai hang is otthonosan mozog, és melyből voltaképpen kiszól, “üzen” olvasójának, ahogy ezt a kötetcím is nyomatékosítja. A továbbiakban azonban már kezdetét veszi a test, a bőr általi fogvatartottság burjánzása, majd elhatalmasodása, de az Üdvözlet tárgyalt pontján még nem konkretizálódik a későbbiekben felszínre hozott megbetegedés individuális tapasztalata: „Mert épp ott / a legnehezebb lenni, ahol vagyunk. Abban a bőrben. / Ezen az örökké vízhiányos, félkész túlvilágon.” (A só íze)

Az Annyi föld azonban már szakadáspontként interpretálható: a betegség motívumának térhódítása leginkább itt érhető tetten, ekkor válik ki általános(ított) értelméből, és konstruálódik meg a lírai test legbelsőjében, de attól különálló, szuverén entitásként (démon, lakó). Az identitás alkotórészeinek szétszóródása és a paradoxális módon ebből keletkező én-hiány nem kizárólag itt kerül kimondásra, de a verseskötet egészét tekintve is meghatározó: „Egyedül vagy, és bámulod elfelejtett önmagad”. A második, Zuhanás című ciklusban olvasható Nyári eső, áttetsző határok hasonló léttapasztalatról tanúskodik: „Ezért magadból éppoly betöltetlenül hiányzol, / ahogy hiányzik belőled a másik, akit hiába ölelsz”. Ugyanitt egy lényegbeli elkülönülést is nyomon követhetünk: „Minden lépéssel / egyszerre mozdulsz itt és egy hiányzó világban.

Az itt mutató névmás az Üdvözlet lényeges, több alkalommal megjelenő formulája a kontinensközép megjelölésére szolgál, de a két világ közötti szakadék kiemelését is előmozdítja. Mindez azért lényeges, mert a belső (lírai hang) és külső (város, ország, miliő) világmindenség közötti viszony nem minősíthető minden esetben oppozícionális jellegűnek, két különálló egésznek. A „Magyarország, te örökös hiányjel” (Magyarország, te örökös…) verssor, illetve a birtokos személyjellel ellátott „kísértethazám”, de a „Mért, hogy épp ésszel téged csak elárulni lehet?” sor is (Karácsony másnapján, 2011) éppen arra világít rá, hogy Magyarország hanyatlása a lírai alanyban létrejövő (én)veszteséggel kerül összefüggésbe, ezt a harmadik ciklusbeli vers is jelöli: „Nincs biztonság, nincs hátország” (A fájdalom színe).

Ugyanezen szövegegységben több olyan vers szerepel, amely a halálra való készenléti állapotot, a végső számadás aktusát viszi színre (Készülődés a varjak ünnepére, Búcsúzni orosz módra, Odaadni). Ezekben az írásokban a korábban alaktalan, áttetsző, sohasem statikus állapotban levő test (Annyi föld, Égtájak) teljesen más megvilágításba kerül, egészen más formát ölt magára. A költői hang az emberi test sorvadásának naturalisztikus ábrázolását nyújtja, de ugyanakkor ő az, aki végképp kiszorul a dokumentáló, halmozó részletességgel telített leírásokból, pusztán az orvostechnikai eszközök mozdulatlan testévé/alanyává módosul: „Fekszem az ágyban és nem mozdulok.” (Kórházi reggelek)

Az Üdvözletben már a kezdetektől fogva az emberi élet rutinos mindennapjaiból való kimozdulásának és a test(anyag) romlásának tárgyköre kerül kibontásra. Ennek talán egyik legszembetűnőbb példája az egyénnel jórészt szemben elhelyezkedő fa motívuma: a köztük lévő szimbolikus(abb) kapcsolat eltérő funkcióval bír a test és város közötti reláció viszonylatában, hiszen többnyire a fizikai leépülésről szóló helyzetismertetések, a költői hang által kívülre helyezett hogylét és testtapasztalat sajátos bemutatására szolgál. A halálközeli élmény szubjektív nyelvvé írásának hagyománya kapcsán elkerülhetetlen nem gondolni a rilkei saját halálra és Nádas Péter azonos című művére, utóbbira főként kép és szöveg komplementer kapcsolata okán. Már a Só ízében felbukkan a színét napról napra változtató, vízvesztett, elfáradni látszó gesztenyefa, de a Szirénjeidben, a Közelben is egy fa helyezkedik el az ablak előtt, mely a két élőlényt elszeparáló választóvonalként azonosítható. A kórházi környezetbe való taszítottság térváltással jár, így a nyárfa válik szemközti látvánnyá, mely néhány sorral később a – kötetborítón is ábrázolt – varjú vészjósló motívumával egészül ki, ami egy adott ponton eltűnik a szövegvilágból. A Gyógyulás vers kiemelt helyet foglal el a Schein-kötetben, hiszen egyrészt megelőlegezi az Ismeretlen vendég verseinek tematikus csomópontjait, másrészt pedig megdöbbentő őszinteséggel vall a betegség utáni korszakról, annak nem várt kilátástalanságairól. Az ezt követő Kavicsban a hiányérzet ismerős vendégként kerül előtérbe, holott már a gyógyulás korszakát üdvözölheti az olvasó: „még sokáig visszakívántam a betegséget, / féltem, hogy elveszítem ajándékait, / körülhatárolhatatlan hiány maradt utána.” A vizsgált Schein-korpusz, kiváltképp annak első versei a városi társadalom és moráljának kritikájaként is működik, és ez az irányvonal, bár más hangmagasságon, de visszatér a kötet negyedik szakaszában is. A Láthatatlan háború, a Tétlenül, tanácstalanul, illetve a Hó nélkül versek világa így leginkább a Só ízéhez igazodik, ezekben a profetikus versekben már nem az egyéni, a saját, hanem a kollektív halál megjövendölése, az azzal való szembesülés jelentkezik..

Schein Gábor legújabb kötete tehát elsősorban egy betegség történetét, de ezen belül egy romlásnak induló társadalom korrajzát, az ember(i)ség elmúlását mutatja meg, beszéli el. A két tematikus egység egymásba rögzítése egy olyan kötetszerkezetet eredményez, mely nem engedi kitekinteni, de elsüllyedni sem befogadóját. Jelen esetben a komfortzónából való kilépés nem jelent mást, mint szembesülni a költő halálával, valamint kitekinteni a saját magunk alkotta rácsvonalak mögül, és idegenként látni önnön testhalmazunkat.

Az Üdvözletben megbúvó groteszk hangvétel – mely többnyire a betegség tudatosításakor lép fel – a szövegkorpusz belső feszültségét bár nem redukálja, de egy súlytalan(abb) tapasztalat illúzióját kelti. A Schein-líra olvasóközönsége egy olyan lírai szubjektum megismerésére vállalkozhat, amely azonos időben viszi színre saját jelenlétének fel- és leépítését, ekképpen járva el egy általa belakott város meghatározottságaival is. Az egymás után következő ciklusok egy lineáris időszerkezetként tudnak hatni, így a megbetegedés, de a potenciális gyógyulás pontos folyamata is artikulálódik.

Az Üdvözlet a kontinens belsejéből egymásba rétegződő világai, az ezeket összefogó motívumok, költői képek olyan zárt szigetrendszert alkotnak, amelyen javarészt – parafrazálva egy-egy szövegrészletet – múlhatatlan vízhiány van.

Schein Gábor: Üdvözlet a kontinens belsejéből, Jelenkor, Budapest, 2017

Hozzászólás

Hozzászólás