Szocializmus mint társadalmi képzet

Deng Xiaoping reformjának politikai diskurzus analízise

A Kínai Népköztársaság, a kapitalista termelésben és fogyasztásban felhízott, létező szocializmus óriáspandája, kifejezetten izgalmas jelenség a posztszocialista háttérrel rendelkező szemlélő számára. A kapcsolat meglehetősen megkérdőjelezhetőnek tűnik a kínai kommunizmus atyja, Mao Zedong szellemi öröksége és politikai munkássága, valamint Kína jelene között. A kérdéskör körbejárása szempontjából a legkézenfekvőbb, hogy feltérképezzük a Mao halála utáni időszak politikai jellemzőit, különös tekintettel a nyitási politikára és a szocialista piacgazdaság kiépítését célzó intézkedésekre. Az 1978 és 1982 közötti reformok a kínai gazdaság kapitalizálódásához vezettek, ugyanakkor nem hoztak politikai rendszerváltozást. A kérdés, hogy hogyan őrizte meg a Kínai Kommunista Párt a hatalmat, a korabeli politikai diskurzusok elemzésével tűnik megválaszolhatónak. Ennek megfelelően diskurzuselemzést alkalmazunk a reformer Deng Xiaoping legfontosabb beszédjein, az azokhoz kapcsolható esszéken, és egyéb politikai tartalmakon.[1]

1. A vörös Kína története madártávlatból

A diskurzussal való ismerkedést feltételezi a történeti kontextus, vagyis ez esetben a Kínai Népköztársaság történetének alapvető ismerete, ezért a teljesség igénye nélkül az alábbiakban ismertetjük a Kínai Kommunista Párt (KKP) 1921-es sanghaji alakulása utáni legfontosabb eseményeket. 1927 és 1949 között, a kínai polgárháború és a II. világháború időszaka alatt, az ifjú kommunista párt szovjet segítséggel és a parasztság mozgósításával erősödött a Kuomintanggal (Kínai Nemzeti Párt) való szembenállásban (is). 1949-ben végül a KKP átvette a hatalmat a kontinentális Kína felett, megalakult a Kínai Népköztársaság. Az első, szovjet típusú ötéves terv mérsékelt eredményei és az ezek mentén burjánzó szabadabb gazdasági elképzelésekkel szembeni ellenállás ihlették Mao „Nagy Ugrás” gazdasági és társadalmi mozgalmát, mely ideálisan a mezőgazdasági és az ipari fejlődés kiegyenlítését célozta, népi kommunák létesítésével igyekezett gördülékenyebbé tenni a termelést. Azonban 1960-ra a mezőgazdaság szempontjából kedvezőtlen időjárási viszonyok, és a „Nagy Ugrás” elbizakodott iparosítási programja mélypontra juttatta Kína gazdaságát, az ország lakosságát a világtörténelem egyik legnagyobb éhínsége sújtotta.

A „Nagy Ugrás” utáni, 1961 és 1965 közötti gazdasági konszolidáció az élcsapat-párt bürokratizálódásával járt együtt. A forradalmi hevület újjáélesztésére (vagy a hatalmi viszályok gordiuszi rendezésére) Mao 1966-ban elindította utolsó mozgalmát, a Nagy Proletár Kulturális Forradalmat. Miközben a kulturális forradalom első éveit a Vörös Gárdisták militáns diákmozgalmi tevékenysége fémjelezte, és az állami feladatokat a lokálisan szerveződő forradalmi bizottságok vették át, a hatalmi tisztogatások után Lin Biao („nagyöreg” kommunista, honvédelmi miniszter) propaganda-tevékenységének köszönhetően Mao személyi kultusza kiteljesedett, ugyanakkor egy újabb radikális élcsapat, az ún. Négyek Bandája került a mozgalom élére. Amellett, hogy tíz év után a forradalmi állapot kimerítette a népköztársaság gazdasági és politikai kereteit is, az 1976-os év magával ragadta Zhou Enlai köztársasági elnököt és Maot is. Az 1976 és 1978 közötti időszakot a „Nagy Kormányos” hátszelén elevickélő Hua Guofeng interregnuma jellemezte, amelynek Deng Xiaoping fellépése vetett véget. Deng Xiaoping 1978 és 1990 között a Kínai Népköztársaság de facto vezetője, a szocialista piacgazdaság kiépítője volt.

A történeti kontextus rövid és felületes áttekintése után újabb, a további vizsgálódás irányába mutató kérdések merülnek föl. Hogyan tudott a KKP vezető pozícióban maradni a gazdasági és politikai destabilizációval járó, kétes megítélésű kulturális forradalom és a kultikus vezető, Mao Zedong halála után? Mire épül a KKP legitimitása a szocialista piacgazdaságra – vagyis egyfajta kapitalista termelési módra – való áttérés után?

A szakirodalom kínál válaszokat ezekre a kérdésekre. Goldman és Mcfarquhar amerikai kutatók azt állítják, hogy a KKP a materiális sikerre és az ország gazdasági performativitására épített, a szuperstruktúrában csak a legszükségesebb intézményi változtatásokat alkalmazták.[2] Falkenheim szerint[3] a poszt-Mao Kína fő politikai direktívája a gazdasági és technológiai modernizáció volt, a viszonylag stabil politikai klíma kialakítása viszont szükséges feltétele az előbbieknek. Ezen válaszok plauzibilisnek tűnnek, ugyanakkor elsiklanak azon történeti tényszerűségek felett, hogy a politikai (és kulturális) élet meglehetősen kaotikus a kulturális forradalom után, és a gazdasági siker is várat kicsit magára. A reform első évei ezért kifejezetten veszteségesnek bizonyultak gazdasági szempontból. Úgy tűnik tehát, hogy a reform csupán gazdasági alapú megközelítése nem nyújt kielégítő magyarázatot a KKP legitimitására a poszt-Mao politikai valóságában.

Mao Zedong és Deng Xiaoping 1959-ben. (forrás: www.everydaylifeinmaoistchina.org)

 

2. Módszertani exkurzus

A diskurzuselemzés módszere kínálja magát a kínai politika leírása kapcsán, hiszen a KKP működésének van egy jól körülhatárolható, tradicionális gyökerű textuális karaktere. A diskurzusanalízis választása kompakt elméleti és módszertani csomag elfogadását és használatát jelenti. A diszkurzív nézőpont legalapvetőbb filozófiai premisszája, hogy a társadalmi valóság (identitások és viszonyok) a nyelven keresztül konstruált. Ennek megfelelően posztmarxista, posztstrukturalista szempontból, Ernesto Laclau és Chantal Mouffe nyomán, a diskurzuselméletet a politikai elméletalkotás terepének tekinthető. Laclau és Mouffe diskurzuselmélete szerint a diskurzusok társadalmi cselekvések, melyek jelentéseken keresztül konstruálják a valóságot; egymásból és egymásba alakulva folyamatos konfliktusban léteznek, ezt az állapotot nevezzük diszkurzív harcnak. Az a diskurzus, mely átmenetileg sikeresen rögzíti a jelentéseket, hegemón pozícióba kerül, vagyis a hozzá tartozó állítások a köztudatban igazként jelennek meg. Az elmélet leleplezi és természetesnek veszi a politika területén megfigyelhető viszonylagosságot.

A továbbiakban le kell horgonyoznunk az alapvető elméleti fogalmakat, melyekre a vizsgálat épít. Laclau és Mouffe elképzelése szerint egy diskurzus nem jellemezhető csupán az adott diskurzus jelölőivel, jelentéseivel és viszonyaival, hanem figyelembe kell venni az összes kizárt lehetőséget is, tehát az elvetett jelölőket, jelentéseket és viszonyokat is figyelembe kell venni. Egy adott jelentés lekötése kapcsán vannak fontosabb jelölők, ún. mesterjelölők (nodal points), melyek általánosan meghatározzák a diskurzus egységét. Ugyanakkor a jelölők egy másik csoportja, a szabad jelölők (floating signifiers) különösen nyitottak különböző jelentésekre, így ezek meghatározása diszkurzív küzdelem tárgya.

Az alap és felépítmény[4] marxi elképzelésének vizsgálata kapcsán Antonio Gramsci mutat rá, hogy a hatalmi viszonyok elrendeződése jelentések termelésével, és ezeken keresztül a tudat formálásával történik. Így a tulajdonképpeni társadalmi valóságot jelentő felépítmény belső logikája az értelem-meghatározások hegemonikus folyamataival írható le. Ezen elképzelés nyomán Laclau és Mouffe túllendül a hagyományos alap és felépítmény elkülönítésen, létrehozva egy diszkurzíve alakuló társadalmi teret. A diskurzus alapvető meghatározója a társadalmi képzet, vagyis a diskurzus horizontja, amely kijelöli az értelmezhetőség határait, válaszul szolgál a felmerülő társadalmi igényekre és legitimálja a diskurzus mozzanatait (belsővé tett jelölők jelentéseit). A diskurzuson belül a politikai szerveződés a különbség és az egyenértékűség logikáinak megfelelően alakul, a diskurzusok közötti kapcsolat az antagonizmussal  és az ebből származó küzdelmekkel jellemezhető.

A szövegszintű vizsgálatok módszertanát illetően első lépésként a kulcsjelölők feltérképezésével kezdődik tekintettel előfordulása gyakoriságára és ismétléseire. Ezután célszerű a más diskurzusokból kölcsönzött szabad jelölők azonosítása az intertextualitás vizsgálatán keresztül. Így lehetőség nyílik a diskurzusokon belüli viszonyok feltérképezésére, az elemek szervezésének és a jelentések kombinálásának leírására – akár nem-textuális jellegű politikai cselekvések bevonásával –, illetve a párhuzamosan létező diskurzusok közötti antagonisztikus ellentétek feltárására.

Esetünkben a diszkurzív analízis fókuszában a korabeli diskurzusok állnak, különös tekintettel az ún. ”szocialista modernizáció” (Laclau-i értelemben vett) hegemón pozíciót elfoglaló diskurzusára. Ezeknek a diskurzusoknak az elsődleges forrásai: Deng Xiaoping központi szövegei az 1975 és 1982 közötti időszakból, amelyek összegyűjtve az angolra is lefordított Deng Xiaoping Összes művei, II. kötetben jelentek meg a KKP Párt-irodalom Szerkesztő Bizottsága gondozásában Annak ellenére, hogy a szövegek válogatottak és utólag szerkesztettek, maga a diskurzus nem sérül: Deng alakja az alany pozícióját foglalja el, a meghatározott jelölők és jelentések a reformdiskurzus alkotóelemei.

3. A forradalom vége – a reform kezdete

Deng közvetlenül Mao halála előtti és utáni politikai tevékenységének és beszédeinek vizsgálata kulcsfontosságú a poszt-Mao időszak új diskurzív mintázatának feltérképezése szempontjából. A történeti dokumentáció alapján a reformdiskurzus artikulációjának előszobája a kulturális forradalom. Deng Xiaoping politikai megítélését az idős Mao Zedong szemében leginkább a bizalmatlanság jellemezte, közben a Vörös Gárdisták több „nagyöreg” kommunistát is kimozdítottak a hatalomból és meghurcoltak, nem meglepő, hogy 1969-ben Deng-nek is vissza kellett vonulnia vidékre. Azonban 1973-ra a forradalmi állapot miatt a kínai politikai és gazdasági rendszer a fejetetejére állt, valamint kínosan megfogyatkoztak az első generációs, tapasztalt kommunisták a vezetésben. Mao ezért úgy döntött, visszahívja Deng-et egyfajta stabilizációs program keretében. 1974-ben Deng újfent magas pozíciókban volt a hadseregben, a kormányban és a pártban is. Az Államtanács elnökeként ő vezette Mao új, „egység és stabilitás” nevű programját, melynek köszönhetően 1975-re majdnem teljes körű volt a konszolidáció. Deng mintha felhasználta volna ezt az időszakot a későbbi reformdiskurzus megalapozására, saját elképzeléseit Mao szavainak köntösébe bújtatva érvényesítette, ekképp a politikai légkört is kedvezővé alakította. A jelenség tetten érhető Deng egyik 1975-ös beszédében: „Mao Zedong Elvtárs három fontos feladatot jelölt ki számunkra. Először, hogy tanulmányozzuk az elméletet, valamint, hogy harcoljunk és előzzük meg a revizionizmust. Másodszor, hogy biztosítsuk az egységet és a stabilitást. Harmadszor, hogy indítsuk be a gazdaságot.”[5]A gazdasági modernizáció legitimitásának további biztosítékaként 1976-ban a Párt újraközölte Mao 1956-os „A 10 nagy kapcsolatról” című beszédét, mely egy új, sajátosan kínai gazdasági konstrukcióról szólt, ugyanolyan fontosságot tulajdonítva a termelőerő problémájának és termelési viszonyoknak.

A Négyek Bandája (forrás: www.chineseposters.net)

A haldokló Mao, attól tartva, hogy Deng lassan visszaállítja a kulturális forradalom előtti állapotokat, 1976-ban újra eltávolíttatja őt a politikai palettáról. Deng ekkor azonban már ambiciózusan készült a visszatérésre, amit 1977-ben, Mao halála után pár hónapon belül, meg is tehetett. Jóllehet az elnökséget Mao az egyik lojális követőjére, Hua Guofeng-re testálta, mégis a poszt-Mao időszak nyitánya egy ideológiai[6] váltás, amelynek első lépése a radikalizáció visszaszorítása, vagyis a Négyek Bandájának letartóztatása volt. A Négyek Bandája a Mao utáni diskurzusokban a kulturális forradalom negatív hatásainak metaforájává vált: őket bélyegezték meg minden szenvedés okaiként, Mao tanításainak kiforgatóiként, és teljes eszmerendszerüket elutasították. A kulturális forradalom radikalitásától eltávolított Mao korpusz kialakításának érdekében, Deng szorgalmazására kiadták a „Mao Zedong Válogatott Munkái” ötödik kötetét – 1949 és 1957 közötti szövegekkel –, amely a szocialista államszervezés textuális foglalata. Közben 1977-től a Központi Pártiskola, a reformer-érzelmű Hu Yaobang vezetésével elkezdett dolgozni a Párt új ideológiájának kidolgozásán. Elsőként a párt történetét dolgozták fel – amely tevékenység mellesleg Deng politikai irányzatát támogatta –, a Pártiskola által kijelölt új irányelveknek megfelelően. A Marxizmus-Leninizmus és Mao Zedong elméletének újra-értelmezése szükségszerűvé vált, ezért a központi direktíva szerint Mao Zedong tanításait komprehenzíven és pontosan kellett értelmezni, illetve a gyakorlatot mint az igazság egyetlen kritériumát kellett vizsgálat alá vonni. A politikai vonal is változás alatt állt, hiszen a kulturális forradalom időszakát meghatározó militáns mobilizáció kimerítette az államot, a szocializmus egy konszolidáltabb implementációja elkerülhetetlennek tűnt.

1978-ra a Pártiskola gondozásában megszületett a filozófiai alapozás első produktuma, A gyakorlat az igazság egyetlen kritériuma c. vezércikk,[7] amely először május 11-én a Guanming Napilapban jelent meg, majd az ezt követő hónapokban számos folyóirat újraközölte. A cím egyértelmű utalás a kínai politikai gondolkodás egyik közismert szlogenjére „Az igazságot a tényekben keresd”, amely a Han könyvéből – i.e. I. századi történeti munkából – származik, s amelyet 1938-ban Mao idézett egyfajta utalásként a Párt gyakorlat-orientáltságára.

A szöveg a dialektikus materializmus alapvető tételeire épít, bevezeti az ifjú Marx humanisztikus elképzeléseit a kínai kánonba. A „gyakorlat” (practice, shijian 实践) is ebbe a fogalmi keretbe illeszkedik, illetve kiegészül Mao értelmezésével A gyakorlatról[8] szóló, 1937-es írása alapján. A szöveg kitér a gyakorlat és az igazság kapcsolatára a tudományos fejlődés tárgyalásával: egy elmélet igazságát tudásunk végessége miatt csak a gyakorlat igazolhatja. Továbbá finoman kijelölésre kerülnek azok a tényezők, amelyeket meg kell haladni, ilyenek a Négyek Bandájának ideológiai vadhajtásai és a tévedhetetlen autoritásképzete– hiszen a „forradalmi tanítók” is revideálták olykor nézeteiket. A gyakorlat az igazság egyetlen kritériuma cikk legnagyobb hozadéka a reformdiskurzus számára a szocialista modernizáció fogalmának bevezetése az „új hosszú menetelés” meghatározáson keresztül, amely egyébként a még a Kuomintanggal harcban álló ifjú Kommunista Párt „hosszú menetelés” elnevezésű katonai-logisztikai mozzanatát idézi meg.

4. Deng reformdiskurzusa

A kínai reformprogram beindulása Dengnek egy 1978-as Központi Munka-Konferencián elhangzott beszédéhez[9] köthető. Az időzítés a lehető legmegfelelőbb volt, hiszen Hua Guofeng nehézipart erősítő gazdasági programja 1978 végére összeomlott, és a gazdasági teljesítmény növelése érdekében merészebb elgondolásokra is lehetőség nyílott. Deng egy alaposan megkomponált, minden ízében kigondolt és többek által is szerkesztett beszéddel érkezett a konferenciára. Előadásának első részében Deng kijelölte a Párt központi politikai feladatát, az értelem emancipációját, amely alatt voltaképpen a közgondolkodás ideológiai megváltoztatását értette. A rigiditást – ideértve az ideológiai tabukat és tiltott zónákat, valamint a bürokratizmust és hatalmi túlkapásokat – felszámolandó rámutatott a jelentések változó természetére, és a párt egységességének hangsúlyozása érdekében olyan újraértelmezett mesterjelölőket vezetett be, mint a pártvezetés, központosított vezetés, egységes vezetés.

forrás: www.content.time.com

Deng a „keressük a tényekben az igazságot” episztemológiai keretet használva bevezetett új, eddig nem használt jelölőket is a kínai kommunista diskurzusba, ilyen – az egyébként klasszikus lenini jelölő – a demokratikus centralizmus, amelynek értelmében a párt, mint a hatalom gyakorlója és a népköztársaság vezetője, egyúttal a vélemények és álláspontok szintetizálója is. Új jelölő a gazdasági demokrácia is, amely mögött az az elképzelés állt, hogy a helyi ágazatoknak döntési szabadság jár a működést érintő kérdésekben, az ellenőrzés a felelősségi rendszerre épül. És végül a diskurzus új mozzanata volt a jogi keretrendszer mint jelölő is, amelyet Deng az új gazdasági realitás szükségszerű feltételeként határozott meg.

A beszédben megjelenő harmadik nagy direktíva, vagyis, hogy „egyként tekintsünk a jövő felé” kapcsán Deng ott vette föl a fonalat, ahol az 1975-ös „egység és stabilitás” program alkalmával hagyta abban: a reformhoz elengedhetetlen stabilitás megteremtéséhez egységesség szükséges a politikában, a Párton belül a kulturális forradalom, illetve Mao Zedong történelmi alakjának és filozófiájának értékelése kapcsán.

Deng előadásának utolsó szakaszában rátért politikai programjának bemutatására, amelyet olyan szabadjelölőkkel nevezett meg, mint „a négy modernizáció” – kapcsolódva Zhou Enlai kormányfő1963-as programjához –, vagy mint a már említett vezércikkben megjelenő „új hosszú menetelés.” A modernizáció négy elsődleges területét a mezőgazdaság, az ipar, a honvédelem, valamint a tudomány és technológia területén határozta meg. Ehhez az elképzeléshez kapcsolódva előrebocsájtotta, hogy a fejlesztések érdekében Kínának nyitnia kell a fejlett külföldi technológiák és a piac irányába, ehhez pedig a teljes gazdasági menedzsment teljes átalakítására és újrastrukturálására van szükség.

Deng szólt arról is, hogy a reform kezdeti időszakában ellentmondásos tényszerűségek mutatkozhatnak, például, hogy egyesek hamarabb gazdagodnak meg, vagy, hogy egyes térségek nagyobb állami támogatásra szorulnak,valamint a korábbi munkaviszonyok és körülmények is változni fognak. Ezért, hangsúlyozta, a szocialista ideáltól eltérő tapasztalatok kapcsán az állami érdeknek kell prioritást adni, hiszen az állam megerősítése előbb-utóbb felszámolja az ellentmondásokat. A beszéd hatása elsöprő volt, a konferencia időtartamát megtoldották pár nappal, diszkussziók indultak a felvetett elképzelésekről és kérdésekről.

Míg a dengi diskurzus legitimációját a – már 1977-től előkészített – narratíva adta, amelyben a forradalmi destrukciót követő reformnak determinált helye volt; addig maga a narratíva – vagyis a KKP maoi és Mao utáni diskurzusainak egységessége – elméleti kötések és átértelmezések egyfajta intertextualitás formájában teremtődött meg. A dengi diskurzus legalapvetőbb premisszái tehát, hogy „csak a szocializmus mentheti meg Kínát,” és, hogy a szocializmus magasabb rendű a kapitalizmusnál, arra a közös történelmi tapasztalatra építve, hogy Kína felszabadítását (a hadúri korszak végét) és a modernizációs fejlesztések nagy részét a Népköztársaság hozta el.

Deng diskurzusának egységességét az is meghatározta, amitől elhatárolódott, a különbségi logika használatával bizonyos csoportok és jelentések kizárásra kerültek: a Négyek Bandája, LinBiao, „mindenisták” (whateverists, 凡是派), vagyis azok a dogmatikusok, akik azt vallották, hogy minden, amit Mao mondott vagy tett, az az igazság, és az a követendő. Emellett Deng bevezette a „balos túlkapások” jelölőt azon korábbi diskurzushoz tartozó mozzanatok (például a Nagy Ugrás) jelölésére, amelyek megbuktak a társadalmi-politikai valóságban.

A diskurzusszeervezés másik nagy lehetősége az, hogy a dengi diskurzus, az egyenértékűségi logika mentén, újrateremtette a szocialista identitást, megadva a szocializmus helyes értelmezését, egy speciálisan a kínai feltételekre alkalmazott tudományos szocializmust, aminek programja a szocialista modernizáció. Amellett, hogy a gazdasági és a politikai jelentésmező egybemosódott, egy legitimációs körbenforgás alakult ki: a gazdasági reformok legitimitása a szocializmuson belül konstruált volt, ugyanakkor a szocialista modernizáció legitimitása a gazdasági reformok materiális sikereire épült.

A diskurzus legegyedibb mozzanata, egyben kulcsjelölője a szocialista piacgazdaság, amelynek jelentése Deng megfogalmazásában:

„Olyan dolgokkal kísérletezünk, mint a demokratikus menedzsment és a vállalkozások döntéshozó erejének kiterjesztése, a specializáció és az együttműködés növelése, az államilag tervezett szabályozás és a piac önszabályozásának kombinálása, fejlettebb technológiák integrálása a már meglévő technológiákba, a külföldi támogatások és szakértelem racionális használata, és a többi.”[10]

Az elképzelést – melynek ősformája Lenintől származik –, miszerint a piac viszonyai szükségesek addig, amíg egy szocializált gazdaság infrastrukturális és termelési kapacitása biztosítható, Deng számára Kína felzárkóztató modernizációjának egyetlen útjaként tűnt fel, a diskurzuson belül pedig az új forradalmi ügyként jelent meg.

1978 második felére a Deng-féle reformdiskurzus a társadalmi-politikai valóság egyik legmeghatározóbb tényezője lett. Ugyanakkor az időszakot a diskurzusok pluralitása jellemezte, a pragmatista-reformista csoport hegemóniája kemény diszkurzív harcok után, csak később, 1982-benszilárdult meg. Az egyik versengő diskurzus, a Hua Guofeng vezette dogmatistáké, a konzervatív oldalt képviselte a reformok kapcsán. A dogmatista diskurzus ugyan elismerte a gazdasági reform szükségességét, de a szocialista gazdasági keretekben, ideológiáját tekintve pedig a lehető leghívebben próbálta követni a maoi utat. Deng a kulturális forradalom okozta társadalmi sérelmeket használta fel ezen diskurzus ellen; felelősségre vonással stigmatizálta szisztematikusan a dogmatistákat, miközben saját embereivel töltötte fel a párt és az állam szerveit.

A másik, egyre erősödő diskurzus a rendszerváltozást propagáló demokratikus mozgalomhoz tartozott. A diskurzus a KKP hatalmát és a szocializmust megkérdőjelezve a nyugati típusú demokráciák felsőbbrendűségét hirdette, és az emberi jogokat propagálta. A demokratikus diskurzus olyan mozgalmi tevékenységekben nyilvánult meg,mint plakátok és molinók elhelyezése frekventált helyeken(Peking: Xidan Fal), tüntetések vagy ülősztrájkok. Amellett, hogy a Párt igyekezett a lehető leghatékonyabban felszámolni a mozgalmi cselekvést, Deng úgy tematizálta a diskurzust, mint ami „gengszter szervezetekhez” vagy a demokráciát félreértő fiatalok csoportjához köthető. Így a mozgalom kriminalizálódott, a demokratikus diskurzus jelentései kiszorultak a politikai valóság kereteiből.

A diszkurzív fölény megszerzésére irányuló kísérletek azonban nem merültek ki más diskurzusok diszkreditálásában, hiszen a politikai intézményeken keresztül számtalan mód adott egy politikai diskurzus erősítésére. Első lépésként, 1979-től Deng nagy erőket fektetett egy reformista csapat kialakításába. Tehetséges, tanult, fiatal és a modernizáció iránt elkötelezett szakembereket toborzott felső vezetői pozíciókba, de maga köré gyűjtötte az idősebb reformpárti kommunistákat – közgazdászokat, ideológusokat, tábornokokat – is. Továbbá átszervezte az állami vezetés intézményrendszerét és hivatalait: visszaállított egykor létezett, a demokratikusságot elősegítő hivatalokat; nyugdíjrendszert (korhatáros visszavonulási kényszert) vezetett be a magasabb állami pozíciók szférájába; valamelyest átalakította a hatalmi súlyozást is,a regionális önkormányzati rendszer és a törvényhozás hatalmi ágként valókiépítésével.

A reformdiskurzust támogató intézményi rendszer kiépülésének betetőzése minden bizonnyal az 1982-es alkotmánymódosítás volt, amelynek során a változásokat kodifikálták, a korábbi alkotmányok forradalmi nyelvezetét pedig teljes mértékben kikoptatták az új megfogalmazásból. Az elképzelések folytonosságát, a diskurzus sikerességét mi sem mutatja jobban,hogy mind a mai napig – nyilván emendációkkal – az 1982-es alkotmány van érvényben Kínában.

A társadalmi nyilvánosság szintjén Deng külön figyelmet szentelt a politikai irányelvek népszerűsítésének – rengeteg nyilvános beszédet tartott, magyarázataiban rendszeresen használt aforizmákat. Különösen kérdéses, problémás esetekben az aforizmák retorikai eszközként működnek, oldják a feszültséget, személyes hangvételűvé teszik a megnyilvánulásokat, többértelműségük és népies jellegük miatt pedig nehéz a bennük megfogalmazott állítással vitába szállni. A leghíresebb ilyen frázis az ún. macska-elmélet, miszerint nem számít, hogy fekete vagy fehér a macska, míg elkapja az egeret. Ez voltaképpen Deng pragmatizmusának metaforája, amelynek lényege, hogy a társadalmi-politikai gyakorlatok sikeressége sokkal fontosabb, mint az ideológiák szigorú követése. Egyszerűbben: a cél szentesíti az eszközt.

Szintén gyakran használt szófordulat az egyesek hamarabb gazdagodnak meg, ami ugyan egyszerű ténymegállapításnak tűnhet, valójában azonban magában hordozza a piac egyenlőtlenítő hatását elfedő ígéretet, hogy a jólét szép lassan a társadalom minden szintjére begyűrűzik.

A harmadik jól ismert mondás, az érezzük a köveket a folyón áthaladva, talán a legkomplexebb, hiszen ez egy két részes allegória, melynek van egy rejtett, kritikus jelentése is. Ezt a hagyományos kínai stilisztikai eszközt egy másik, Deng ellen kritikát megfogalmazó reformer politikus használta először a megfontolt haladásra mint másodlagos jelentésre utalva. Azonban, a Deng nevéhez kapcsolódva, a mondás inkább a kísérletezésre buzdító jelentésével került a köztudatba.

5. Szocializmus mint társadalmi képzet?

Összességében megállapíthatjuk, hogy Deng Xiaoping diskurzusa – melynek segítségével a 70-es, 80-as évek reformja leírható – a mai napig meghatározó hatással van a Kínai Kommunista Párt politikájára és diskurzusára. Álláspontunk szerint a KKP történetének két legnagyobb, egymásnak ellentmondani látszó diskurzusa– a Mao kommunista kísérletei által meghatározott diskurzus és a Mao utáni szocialista piacgazdasághoz tartozó diskurzus– közötti folytonosság megteremtése Dengnek és körének érdeme.

A bemutatott gondolatmenet következtetése, hogy a beteljesített szocializmus (a tulajdonképpeni kommunizmus) a poszt-Mao Kína társadalmi képzeteként, egyfajta céljaként jelenik meg, vagyis a társadalmi, politikai és gazdasági egyenlőséget hirdető szocializmus kikerül a hegemón diskurzusból, így a fennálló társadalmi-politikai valóságból is. Jóllehet, a diskurzust szervező elképzelés, a létrehozott társadalmi valóság ígérete maga a beteljesített szocializmus –  ugyanakkor a szocialista jegyek a jelentések, identitások és politikai cselekvések szintjén kevéssé érvényesülnek. A szocializmus mint társadalmi képzet a kínai kontextusban magában hordozza a társadalmi javak egyenlő elosztását, így téve értelmezhetővé és rendszerszerűvé akár más irányba mutató társadalmi és politikai cselekvéseket is.

Továbbá látni kell, hogy a reformdiskurzus oly módon rendezte át a politikai valóságot Kínában, hogy az egyéneket kizárta a politikai gyakorlatból, az ideológia a gazdasági fejlesztések és a Párt legitimitásának szolgálójaként elvesztette forradalmi természetét. A forradalom ugyan a diskurzus eleme maradt, de jelentése átalakult, a gazdasági reform következetes végigvitelének szinonímája lett. Az osztály fogalma a gazdasági struktúrán belül elfoglalt helye szerint újradefiniálódott, az osztályharc a kizsákmányoló osztály felszámolása révén pedig– a diskurzus alapján – értelmét vesztette. A párt kivonult a legtöbb nem-politikai társadalmi térből, ez pedig együtt járt az egész társadalom ideológiai szekularizálódásával.

Kim Dong Yoo: Mao Zedong and Deng Xiaoping (forrás: www.taipeitimes.com)


[1] Ilyen „politikai tartalom” a KKP intézményrendszerének átalakítása, vagy az alkotmánymódosítás.

[2] M. Goldman &R. Macfarquhar(eds.): The Paradox of China’s Post-Mao Reforms. Harvard University Press, 1999.

[3] V. C. Falkenheim: The modernization of China’s Political Economy. International Journal, 1979, Autumn 34 (4), 586.

[4] Alapnak nevezzük a társadalom gazdasági rendszerét, a termelési viszonyok összességét; a felépítményhez tartoznak a politikai, jogi, filozófiai stb. nézetek és az ezekhez kapcsolódó szervezetek (pl. a politikai pártok, a kulturális, oktatási intézmények, az államhatalmi és államigazgatási szervek stb.). A felépítményt az alap határozza meg, de az visszahat az alapra. Minden társadalmi-gazdasági alakulatnak megvan a maga sajátos alapja és az annak megfelelő felépítménye. Tehát a társadalmi-gazdasági formák alakulásával mindkettő változik. (szerk. megj.)

[5] Deng, Xiaoing: Selected Works of Deng Xiaoping (Vols. 2.). Beijing: Foreign Languages Press, 1995. 14.

[6] (az ideológia itt a posztmarxista, kritikai értelemben értendő)

[7] Practice is the Sole Criterion of Truth. Chinese Studies in Philosophy, 25 (2) 1993. 31-42

[8] Nick Knight (ed.): Mao Zedong on Dialectical Materialism. Writings on Philosophy, 1937. M. E. Sharpe, Inc. 1990

[9] Emancipáljuk az értelmünket, a tényekben keressük az igazságot és egyként tekintsünk a jövő felé. In:Deng, Xiaoing:Selected Works of Deng Xiaoping (Vols. 2.). Beijing: Foreign Languages Press, 1995. 150-165.

[10] Deng Xiaoping: Selected Works of Deng Xiaoping (Vols. 2.). Beijing: Foreign Languages Press, 1995. 248.

 

Felhasznált irodalom

  • (1993) Practice is the Sole Criterion of Truth. Chinese Studies in Philosophy, 25 (2). 31-42
  • Andersen, N. A. (2003). Discursive analytical strategies.Understanding Foucault, Koselleck, Laclau, Luhmann. Bristol, UK: The Policy Press
  • Atkins, C. J. (2007 sept., 6.). The Leninist heritage of the Socialist market economy. Political Affairs. Retrieved from: http://politicalaffairs.net/the-leninist-heritage-of-the-socialist-market-economy/.
  • Chang, D. W.-W. (1988). China Under Deng Xiaoping. Political and Economic Reform. Palgrave Macmillan.
  • Constitution of the Communist Party of China (1982) Retrievedfrom: http://faculty.arts.ubc.ca/chab/p321/private/cpcon.htm
  • Deng, X. (1995). Selected Works of Deng Xiaoping (Vols. 1-3.). Beijing: Foreign Languages Press.
  • Dirlik, A. (Winter 1981-1982). Socialism without revolution: the case of contemporary China. Pacific Affairs, 54, (4), 632-661.
  • Dittmer, L. (Jan. 1981). China in 1980: modernization and its discontents. Asian Survey, 1, A Survey of Asia in 1980: Part I, 31-55.
  • Falkenheim, V. C. (Autumn, 1979). The modernization of China’s Political Economy. International Journal, 34 (4), 585-605.
  • Foucault, M. (1972). The Archeology of Knowledge and the Discourse on Language. New York NY: Pantheon Books
  • Goldman, M. &Macfarquhar, R. (eds.) (1999) The Paradox of China’s Post-Mao Reforms. Harvard University Press.
  • Goodman, D. S. G. (1994). Deng Xiaoping and the Chinese Revolution. A political biography. London: Routledge.
  • Gramsci, A. (1992) Selections from Prison Notebooks. International Publishers, New York
  • Howarth, D. R., Norval, A. J.,& Stavrakakis, Y. (eds.) (2000) Discourse Theory and Political Analysis. Manchester: Manchester University Press.
  • Jorgensen, M. & Phillips, L. J. (2002). Discourse Analysis as Theory and Method. London: Sage Publications. Jorgensen & Phillips: 2002.
  • Knight, N. (ed.) (1990) Mao Zedong on Dialectical Materialism. Writings on Philosophy, 1937. M. E. Sharpe, Inc.
  • Laclau, E. (1990). New Reflections on The Revolution of Our Time. London: Verso.
  • Laclau, E., & Mouffe C. (2001) Hegemony and Socialist Strategy. Towards a Radical Democratic Politics (2nd).London-New York: Verso.
  • Purvis, T. & Hunt, A. (Sep., 1993). Discourse, ideology, discourse, ideology, discourse, ideology… The British Journal of Sociology, 44 (3). 473-499.
  • Pye, L. W. & Leites, N. (Dec., 1982). Nuances in Chinese political culture. AsianSurvey, 22 (12). 1147-1165.
  • Resolution On CPC History (1981) Beijing: Foreign Languages Press.
  • Schoenhals, M. (Jun., 1991). The 1978 truth criterion controversy. The China Quarterly, 126. 243-268.
  • Schram, S. R. (Sep., 1981). To Utopia and Back: A Cycle in the History of the Chinese Communist Party. The China Quarterly, 87. 407-439.
  • Schram, S. R. (Sep., 1984). “Economics in command?” ideology and policy since the Third Plenum, 1978-84. The China Quarterly. 99. 417-461.
  • Shirk, S. L. (1993). The Political Logic of Economic Reform in China. University of California Press.
  • Starr, J. B. (Autumn, 1979). Discontinuing the revolution: recent political thought in China. International Journal, 34 (4), 546-567.
  • Vogel, E. F. (2011). Deng Xiaoping and the Transformation of China. Cambridge, Massachusetts & London: The Belknap Press of Harvard University Press.
  • Wang, H. (2009). The End of the Revolution. China and the Limits of Modernity. London-New York: Verso.

Hozzászólás

Hozzászólás