szófogadó? (André Ferenc: szótagadó)

„Reméli, az anyukája büszke rá. Ez az első kötete” – áll André Ferenc szótagadó c. könyvének fülszövegében, kijelölve részben az értelmezés kereteit. Az első kötet beavató jellege miatt fontos lépcsőfok a költői pályán, és míg olyan öt-tíz éve az volt a közmegegyezés, hogy minél hamarabb kész kell lenni vele, és nem annyira a szöveg számított (sőt), mint a megjelenés, az előállás performatív gesztusa, addigra mára az első kötet inkább a komoly költői tervezés, a koncepcióalkotás terepe lett. Ebben a munkában pedig szinte műfaji követelmény a traumák feldolgozása és az új, költői szubjektum megszülése.

André kötetében viszont ennyire domináns narratívát hiába is keresnénk – abban sem vagyunk biztosak, hogy van-e ennyira kiemelt szubjektuma, „főhőse” a szótagadónak. Ugyan legtöbbször van versbeszélő „én”, amely a „te” megszólításával egyfajta közös történet elmesélésére tesz kísérletet, de ugyanennyire van jelen a város is, mint élő és történetalakító entitás („az utcák úgy terülnek szét mint kiöregedett polipok csápjai”; „az utcák összetekerednek, mint fülhallgató a zsebben”; „ez a város óvatosan becsorog zsebeidbe, hogy simogasson, és te ilyenkor mindig azt hiszed, hogy a telefonod rezeg”), illetve a szorongás, amely ennek a világnak kb. a felettes énje (viasszal telnek meg a kopoltyúk, a végtagok verdeső, tériszonyos madarak, a szembe pillanatragasztó ömlik, a húsban pengék kotorásznak). Ebben a folyamatos roncsolásnak, behatásnak kitett térben a nyelv sem ússza meg – az utolsó versciklus a telefonokból ismert T9-es szótár segítségével íródik.

Szóval nincs traumák romjai alól előbújó szerző, van ellenben egy teljesen más típusú világérzékelés: az én nem kívülről figyel és objektivál, hanem visszavonhatatlanul benne van a világban, a világ pedig az énben (vö. a seörös wándorban: „mert minden a kutyákra vezethető vissza”), ez ugyanakkor nem harmonikus, idilli viszony, hanem a kölcsönös felsértések, bevágások terepe.

Mennyire van értelme ragaszkodni Andrénál a magyar elsőkötetek e többé-kevésbé konszenzuális, megszokott értelmezési keretéhez? A témák és motívumok ostinatószerű, makacs ismételgetése (idegen anyag a testben, élőlényszerű város, különböző szintű és mélységű roncsolódások), a nyelvi-stílusbeli megformálás mintázatai (katakretikusan ható kapcsolások, gyakorító, mozzanatos igék, kicsinyítő képzős szerkezetek, töltelékszavak, a valódi verszárlatok helyett a szövegek képpel való eltorlaszolása majd e kép kimerevítése, glitchek, bugok, mémek) inkább valami mást előlegeznek meg.

A szövegek redundanciája néha szokatlanul hat, mert nem illeszkedik bele a poszt-telepes líra olvasási, versképi, vers-esztétikai konvencióiba, de van egy nagyon erős elképzelésük arról, hogy mit akarnak: több szinten is elvégeznek egy, a szótagadó sajátos világépítéséből fakadó dehierarchizáló munkát. André kötetének nincs szimbolikus földrajza – nem a szigligeti íróüdülő arborétumában játszódik, és a kolozsvári helyszínek sem kompenzatorikus, ideologikus ellen-tájként jelennek meg. A köznevesített mátyást alkoholisták segítik le éjjelente a lováról, hogy tudjon vizelni; Prahova és Dâmboviţa megye pedig ugyanabban a kaotikus térben kap helyet mint a szőr borította táj, nyíregyháza vagy a tagállamok („már csak a kábelek tartják egyben a várost, a túlfeszített oszlopok bordázatát”).

Ugyanez mondható el a kulturális utalásokról, a felhasznált hagyományokról is: Kis Grofó, Esterházy Péter, Csehy Zoltán és Fluor Tamás szövegeinek, hatásainak, neveinek egymásmellettisége olyan értelemben működik öncélúan a kötetben, hogy bármilyen más, hasonló szimbolikus tőkével, státussal rendelkező névvel behelyettesíthetővé válnak. A szótagadó világában a beidézett nevek, formációk egymás terheltségét semlegesítik, szövegeik egymásraolvasása ebben az univerzumban teljesen újszerű kapcsolódásokat hoz létre.

André Ferenc kötetében a kiválasztott hagyományok, minták, sémák applikációja nem áll meg a magyar költészet kánonjánál, de a költészeténél sem – André pl. a kortárs román líra receptálása mellett bőven felhasznál mémeket, sőt, magának a kötetnek a poetikája is sokat köszönhet a mémműködésnek. Ez a használat ugyanígy nem ideologikus, ahogy a helyeké és a szerzőké sem az – minden elem, a kötet alsó sarkán díszelgő, valóságosan pörgethető fidget spinnertől a Watch my dying-idézetekig hozzátartozik ahhoz a háttérzajhoz, amelyben a szótagadó navigál. A kötetmottóban megidézett Classical Art Memes működése a legjobb analógia, a hétköznapi helyzetekre hirtelen perspektívaváltással reagáló mémek egy pillanatra megakasztják a szorongás működését és az elidegenedésre egyfajta közös(ségi) tapasztalattal reagálnak.

A kulisszák nagyonis valóságos terében ugyanakkor a dolgok változó, más szövegkből történő láttatása az érzékenység, a sérülékenység számára új és érvényes nyelvet teremt – pl. a Hetedik ecloga szintaxisával megírt undorfinban („hányszor láttad a fáradt pornós két szeme ráncán, mennyire undorodik mindentől, majd belenyugszik?”) a fokalizáció hoz létre olyan nyelvi megjelenést, epifániát, ami kimerevíti ezt a fluktuáló, lüktető szövegvilágot, a szöveg több szintjét engedve számunkra egyszerre látni.

A kötet jellemző versei, a nagy lélegzetű, concettó-szerű metaforahalmozásokat lehetővé tévő szövegek mellett találunk klasszikusabb, költeményszerű verseket is mint a sintér vagy a gyerekdizájn, amelyek váratlan ötletre felépített feszes invenciók, tematikailag is beleillenek a nagyobb egészbe; és olyanokat is (pl. fagyáspont, indulatmágnes, illesztések), amelyekben a (legtöbbször fizikából és csillagászatból vett) képek teljesen konvencionálisan hatnak. Ha a felhasznált szavak nem többek a lelkiállapot metaforáinál, a képeket kisegíteni, működésüket pótolni hivatott önreflexív réteg („a felszabadult héliumban pedig másképp terjednek a mondatok”, „az elhallgatás gesztusa a rezonanciákban”) csak árt a versnek: nem cselekszik, nem jelenít meg, hanem egy sajátos kóddal ellátott fogalmi nyelven ír le csupán.

A szótagadóból kiindulva nem egy hagyományban való benneállás, egy paradigma kiszolgálása az, amitől egy verseskötet téttel fog bírni. Ugyanakkor ez nem öncélú kísérletezgetés, hanem az André Ferenc környezetében létező elemek, adott világ felhasználása, a létezésükre való rávilágítás, de anélkül, hogy ezt a világot elkezdenénk felosztani, ellentétpárokba szervezni. Az olyannyira fetisizált és absztrahált szerzői intenciót viszont nem csak a T9, hanem a kötetben búvópatakként felbukkanó versformák is befolyásolják (pl. a már említett Hetedik ecloga vagy a jégnyelv mondókaszerű szövegének szintaxisa, frázisszerkesztése). A kötet egésze meg elmozdul egy kollektívebb és látszólag személytelenebb költészetfogalom felé (pl. mémek beépítése). Ez viszont épphogy a személyesség folyamatosan újrakonfigurálódó jelenlétét teremti meg a kötetben, amelyben a szerző példát ad, de a szöveg működésmódja tanítható és tanulható. A kérdés a továbbiakban az, hogy a szótagadóban meglevő ilyen irányú mozgásoknak mennyiben tart ellent a szerző-fetisizáló irodalomparadigma és az elsőkötet-fétishez kapcsolódó történetek a sámánokról és a beavatásokról.

André Ferenc: szótagadó, Budapest, Jelenkor Kiadó, 2018.

Classical Art Memes

 

Hozzászólás

Hozzászólás