Lásd meg a láthatatlan munkát!

Anna egy napja minden negyvenes középosztálybeli nő egy napja: kelti a gyerekeket, reggelihez terít, viszi a bölcsibe a legkisebbet, miközben a férj már elcipelte a két nagyobbat oviba meg iskolába. Azért még elpakolja a mosogatnivalót, tereget, telefonál a bankba. Ezek a teendők a mindennapi működésünk részei, nem is vesszük észre őket, már-már láthatatlanok. A vajas kenyér (esetleg lekváros, vasár- és ünnepnapokon nutellás) nem önmagától kerül a tányérra, de még a ruha se mossa ki magát. Sőt, valakinek azt is ki kell számolni, ki megy az egyik gyerekért az oviba és viszi balettra, hogy aztán valaki menjen a másikért és kísérje vívni. Azt is számon kell tartani, mennyi még a hitel, és mennyivel tartoznak másoknak. Ezeket a munkákat – amelyek ahhoz járulnak hozzá, hogy a munkaerő újra dolgozhasson – többnyire nők végzik.

De minek nézzük mi ezt a mozivásznon? Épp elég unalmas minden áldott nap beágyazni, mosogatni, hát még ha ezt egy egész család után kell csinálni. Az elsőfilmes Szilágyi Zsófia rendezésében pont az az érdekes, hogy bár közel sem a nyomort mutatja be, csupán a középosztálybeli hétköznapokat, mégis nyomasztó – éppen annyira, mint a valóság. Olyan, mintha videófelvételt néznénk egy családról, nézzük a nyűglődő gyerekek toporzékolását, azt, ahogy apjuk nem bír velük, de legfőképpen az anyjuk vívódását követjük figyelemmel.

Furcsa, hogy amikor már Cannes-ban rég díjat kapott tavasszal (Szilágyi a legjobb elsőfilmnek járó elismerést a FIPRESCI-től, a filmkritikusok nemzetközi szövetségétől nyerte el), Magyarországon csak ősszel kezdték vetíteni.

A film tehát egy átlag értelmiségi nőről és egy átlag értelmiségi férfiról szól, a szereplők behelyettesíthetők, ám a megfáradt anyát nagyon érzékletesen alakítja Szamosi Zsófia; a férj (Füredi Leó) pedig nem a legrosszabb apa, hanem olyan, mint akármelyik “felvilágosult” férfi, aki segít: elmegy a gyerekért, ha kell, kiparancsolja őket fürdeni, kicsit asszisztál a fogmosáshoz, de közben telefonál, intézi a dolgait. A háztartással és a gyerekekkel kapcsolatos feladatok kilogisztikázása azonban elsődlegesen az anyára hárul, amire meg neki nem jut ideje, arra ott egy másik nő, az anyós.

Anna nyelvtanár, Szabolcs ügyvéd — társadalmi osztályuk hasonló, mint a létezett szocializmusban játszódó Szeleburdi család című naplóregényből készült film szereplőié, azonban itt az a jókedv hiányzik, ami azt végigkíséri. Talán egyedül ez vesz el a realitásából: érthető, hogy nem a vidámságot akarja bemutatni, de nincs olyan jelenet, ahol kicsit nevetnének a gyerekekkel (egyébként pont a gyerekek jelentik a legnagyobb humorforrást szövegelésükkel és pofavágásaikkal). Vidámság nincs, idegeskedés annál több — azon mégis lehet fanyarul nevetni, ahogy halljuk a jól ismert frázisokat: “Na indíts fogat mosni!”, “El fogsz késni!”, “Hol a tornacucc?”. Ehhez hozzátartoznak a remek gyerekszínészek is, akik rendre úgy grimaszolnak és szövegelnek, ahogy azt szokás, minden gügyögő manírtól mentesen.

A nő minden egyes nap ismétlődő cselekedeteivel ismétlődnek a helyszínek is, ahol a főszereplőnk megfordul. A film a fürdőszobából indul: itt tűnik föl először közelről Anna, arca kimerült és zavart — később is a premier plán dominál, végig nézhetjük az apró rezdüléseket a főhősnő arcán, elsősorban a szereplők mimikájából derülnek ki a történések, kevés a valós párbeszéd.

Legtöbbször belső tereket látunk, a konyhát, a fürdőt, a gyerekszobát, a bölcsödét, az óvodát, vagy az iskolát. Anna időnként beszáll az autójába, vagy fel a villamosra, lesétál egy budai lépcsőn, de ezek átmeneti, gyors utak, például átkelés egy aluljárón. Napjait azonban ugyanazokban a zárt terekben tölti. Budapest is a rohanás, az átmeneti állapot háttereként jelenik meg. Ezért a külvilágból nem is látunk sokat, vagyis a közélet sem szűrődik be különösképpen a család életébe, bár nem marad mégsem figyelmen kívül a társadalmi valóság, például akkor, amikor a Deák téri aluljáróban a fiú szemszögéből látni egy-két hajléktalan embert. Beszivárog azért a politika, a gazdaság meg a megszokott, érthetetlen bürokrácia ott is, amikor Anna a banki ügyintézővel telefonál a hitelükről. Ha csak kicsit is látszik, de az Egy nap minden ízében kelet-európai film: a látlelettel az aluljáróból, a hitelezéssel banktól és anyóstól, meg az ordibáló autós csávóval. Tipikus ez a fajta szorongás, a félperiférián élő szűkülő középosztály szorongása, hogy nem tudni, elég-e a fiókban tárolt tartalék pénz, csöpög a csap, amit inkább úgy hagynak, de azért a gyerek járjon vívni meg csellózni.

Párbeszéd alig van, zene sincs, de a mindennapok zaja, a csap csöpögése, a villával kopogó gyerek játéka, a BKV járművek zöreje és a rajtuk tolongó tömeg zsivaja összeszervezi a napot és a filmet.

A dráma nem egy szinte mesterséges helyzettől áll elő, mint a néhány évvel ezelőtti Lavina című svéd filmben, de a családi dialógusok érezhetően feszültek lényegében az elejétől kezdve, amikor még nem teljesen világos a megcsalástörténet, de már felsejlik belőle annyi, hogy Anna és vele együtt a néző is bizonytalankodjon: érdemes-e folytatni egy ilyen házasságot. De a film kulcskérdése nem ez, ez csupán a mozgatórugója.

Igazából nem is ebből áll a dráma, ez, ahogy a főhős kollegája mondja is “csoda, hogy eddig nem történt meg tíz év alatt”. Itt valami a dolgok mélyén, a rendszer szintjén romlott, amely rendszernek csak egyetlen lépcsője a házasság kudarca. Mindez tulajdonképpen következmény, már csak azért is, mert ez a fajta nukleáris család ugyanúgy része egy rossz struktúrának, ugyanúgy megvannak benne a hierarchikus viszonyok, ahogy mindenütt.

Elgondolhatjuk, vajon hogyan folytatódik a történet — de ez nem kérdés valójában: ugyanúgy megy minden tovább, ha nem rosszabbul. Nem rág szájba, nem didaktikus, ha csak a jó értelemben nem, vagyis leír, de nem ír elő semmit.

Az ötvenes éveiben járó nézők a múltjukat láthatják a vásznon, a fiatalabbak a jelenüket, a huszonévesek pedig a várható jövőt: tessék szülni! — aztán pedig tessék győzni a munkát, a hiteleket, bepakolni a mosogatógépet és le a szárítóról, miközben a legkisebb lázas, a másik kettő egymást marja, és ki tudja, hol van az apjuk. Megoldást nem kínál, nem kínálhat egy ilyen film, amely a hétköznapi vergődéseinket mutatja meg egy az egyben, majdhogynem dokumentarista jelleggel, nem szépítve azon kicsit sem.


Filmográfia:

Egy nap. 99 perc, magyar, 2018, rendezte: Szilágyi Zsófia, írta: Szilágyi Zsófia, Mán-Várhegyi Réka, operatőr: Domokos Balázs, zene: Balogh Máté, vágó: Szórád Máté, szereplők: Anna: Szamosi Zsófia, Szabolcs: Füredi Leo, Simon: Barcza Ambrus, Sári: Varga-Blaskó Zorka, Márkó: Gárdos Márk, Gabi: Láng Annamária, Mari: Vándor Éva, Csaba: Hajduk Károly

Hozzászólás

Hozzászólás