Anyapara: az anyaság körüli tabuk megdöntése és a neoliberalizmus csapdája

„Az anyaság a nőiség beteljesedése.” „Anyává lenni a nő legfőbb célja az életben.” „Az anyaság a nő legnagyobb öröme.” „Anyának lenni a legnagyobb ajándék az életben.” „Anyának lenni mindent fölülmúl.” „Egy boldog anyának, boldog gyereke van.” „Anya csak egy van.” „Pusztán anyának lenni, elfeledtet minden nehézséget.” Ezek az ártatlannak tűnő kijelentések valójában a nőkkel és az anyákkal szembeni társadalmi elvárásokat kódolják: a nők feladata az anyaság, az anyáknak pedig a világ legboldogabb embereinek kell lennie pusztán az anyaság ténye miatt, vagyis azért, mert reproduktív szerveik képessé teszik arra, hogy utódot hozhasson a világra, melyért pirospontot kaphat a társadalomtól. De mi van akkor, ha egy anya ugyan szereti gyermekét, mégis megbánja anyaságát, mert a társadalom által előírt és meghatározott anyaszerep annyira szűknek bizonyul, hogy a nők többsége önfeladásra és autonómiája elvesztésére kényszerül?

Sarah Fischer a 2016-ban németül megjelent Anyapara. Miért lennék inkább apa? (Die Mutterglück-Lüge: Regretting Motherhood – Warum ich lieber Vater geworden wäre) című könyvében pontosan ezeket az anyákkal szembeni abszurd, gyakran egymásnak ellentmondó elvárásokat és normákat leplezi le. Azt, hogy az anyáknak olyan elvárásrendszerben kell mozognia, melyben az egyik elvárásnak való megfelelés egyik oldalon az elismerést, a másik oldalon pedig a büntetést feltételezi. Például a társadalom elvárja az anyától, hogy az anyaság feltétlen örömet okozzon neki, de ugyanezért bünteti is a boldog anyákat, akiket ráadásul még infantilizál is. A szöveg arra is rámutat, hogy amint egy nő anya lesz, a társadalom közkincsévé válik, mely azonban korántsem egy irigylésre méltó állapot, sokkal inkább a társadalomnak az anyák fölötti rendelkezését jelöli, azt, hogy ezentúl bárki joggal beleszólhat az anya életébe, és ennek a bárkinek mindig igaza is lesz. Ez a közkincspozíció azt jelenti, hogy a nő, mielőtt még gyermeke születne már nem rendelkezik a saját élete és teste fölötti uralommal. A nő és az anya teste ugyanis a társadalom reproduktív tőkéje, „kincs”, melynek mozgásterét és felhasználását a társadalom szabályozza saját önfenntartásának érdekében. Vagyis arról van szó, hogy a nők, főleg az anyává lett nők intimszférája beszűkül és a gyermekvállalási, a gyermeknevelési, a testüket és a hivatásukat érintő problémák már nem a saját, egyéni döntéshozatalukkal kapcsolatos kérdések lesznek, hanem a társadalom írja elő javaslatok formájában, hogy mit tehet és mit nem: a nőnek, az anyának többé már a teste és az élete nem a sajátja, azt a társadalom kisajátítja, magáévá teszi. Továbbá, a szöveg reflektál arra is, hogy a nő hogyan veszti el önredelkezését, a saját élete fölötti uralmat, az önálló döntéshozatalhoz való jogot. Az is lelepleződik, hogy az anya gyakran akarva akaratlanul kiszolgáltatottja lesz a saját partnerének, vagyis anyagilag a tőle való függésre kényszerül, mely szélsőséges esetekben az anyák időskori elszegényedéséhez is vezethet.

A szerző a saját tapasztalatain keresztül mutatja be az anyaságot illető társadalmi elvárásokat, valamint azt, hogy az anyaság, mint a közkincs pozíciójának kérdése már azelőtt föltevődik egy nő életében, hogy anyává válna. Az író bevallja a kötetében, hogy ugyan nem tervezett gyermeket, néha mégis kétségbe vonta saját elképzeléseit, és ezt főként olyankor tette, amikor a tágabb környezete is nyomást helyezett rá az anyaságot illetően: „nem bántad meg, hogy nincs gyermeked?”, „Telik az idő, Frau Fischer, mikor akar szülni?”. (29) Ezek a kérdések azt jelzik, hogy nők és anyák egy olyan biopolitikai hatalom elnyomottjai, mely rendelkezik az ő döntéseik és testük fölött. Az anyaság, mint közkincspozíció tehát a biopolitikai hatalom által szabályozott és előírt pozíció, melybe még azelőtt vagy még akkor is belekényszerül a nő, mielőtt ténylegesen gyermeke születne. Amikor a gyermek megszületik a szabályok szigorodnak, az előírások és a hatalom felügyelői megsokasodnak. Ezt jelzi az a jelenet is, melyben a szerző és élettársa egy bicikliút során meglátogatják két távolabbi ismerősüket, és ott az élettárs elharsogja, hogy a 39 éves Sarah gyermeket vár. Ekkor a ismerősök közül a nő félrevonja Saraht és javaslatok formájában utasításokat ad neki arra nézve, hogy a gyermekvárás hírét nem szabad három hónapig senkinek sem elmondani, mert ha a gyermek mégsem marad meg, akkor majd ezt a „többiek” nem nézik jó szemmel, illetve azt is végig kellene gondolni, hogy a bicikli már nem megfelelő közlekedési eszköz, elvégre a terhes nők nem szoktak biciklizni. A szerző ezen a ponton reflektál arra az eredetileg Michel Foucault által definiált felügyeleti hatalomra, mely azt feltételezi, hogy az elnyomott szubjektum maga az elnyomásnak a fenntartója úgy, hogy interiorizált struktúrák alapján maga is elnyomóvá és az elnyomás átörökítőjévé válik: „Később gyakran gondoltam erre a fejcsóválásra, mert ez volt az első a számtalan jel közül, melyekkel e naptól fogva állandóan találkoztam, ha szembeszegültem ama szabályokkal, amelyet leghevesebben többnyire nők képviseltek, noha  még a régmúltban férifiak fektették le azokat.” (26)

Az anyaság kérdése tehát egy nőket elnyomó biopolitikai hatalomnak rendelődik alá, mely nyomást helyez a nőkre, előírja nekik, hogy gyermeket szüljenek, ugyanakkor ugyanez a rendszer bünteti is az anyaságot. A szöveg kimutatja, hogy a nők a társadalmi pozíciójukat és főleg munkavállalásukat illetően lényeges hátrányba kerülnek amiatt, hogy esetleg valamikor gyermeket fognak szülni. Ez a hátrány általában úgy manifesztálódik, hogy a nők nem tölthetnek be bizonyos pozíciókat, ha családalapítási céljuk kiderül, vagy sokkal kevesebbért kell dolgozniuk ugyanannyira keményen, néha még keményebben, mint a férfiak. Ez az első büntetés, amit elszenvednek a leendő, de még nem leendő anyák is az anyaságukért, melyet maga a rendszer ír elő. Ugyancsak ehhez hasonló kettős mércével mérik a nőket akkor, amikor megszületett gyermekük gondozása után az anya vissza szeretne térni a munkahelyére, vagyis: „Egy nő legyen anya, de azért mégse legyen az, kérnénk szépen, ha egy mód van rá. Vagyis ne olyan tolakodóan és erőszakosan legyen az. Hanem térjen vissza gyorsan a munka világába, és ennek ellenére álljon egész nap a gyermek rendelkezésére”. Arról van szó tehát, hogy a rendszer egyszerre várja el a nőktől, hogy egész nap tökéletesen töltsék be anyai szerepkörüket, és oldják meg az ehhez tartozó feladatokat, illetve azt is, hogy térjenek vissza munkahelyükre és maximálisan teljesítsenek ott. Vagyis ha egy nő az előírásoknak megfelelően minél hamarabb vissza akar térni munkahelyére, a társadalom rendkívül rossz szemmel fog nézni rá,  de ugyanez vár rá akkor is ha otthon akar maradni gyermekével, hogy a társadalom által elvárt anyai szerepkört megfelelően töltse be. Az anyaság azonban a fentiek mellett még egyéb követkeményekkel is jár a szerző szerint. Ilyen következmények a nő láthatatlanná válása a pocak megjelenése után, vagyis a terhes nőre a társadalom tagjai csak egy hormonok által uralt, beszámíthatatlan, gömbölyödő pocakként tekintenek. Ez a hormonok általi uraltság, mellyel stigmatizálják az anyákat, a szerző szerint néha odáig fajul, hogy esetenként olyan tanulmányok is születnek, melyek az anyák anyaság általi IQ veszteségét bizonygatják. Az anyákat gyakran infantilizálja a társadalom, vagyis valahol a felnőtt- és gyermeklét közti határra szorítja. Ők lesznek a „bárgyú anyák”, akik csak a gyermekükkkel kapcsolatosan tudnak gügyögni. Egy másik következménye az anyaságnak az, hogy a fenti stigmák illetve ellentmondásos elvárások miatt a nőknek akadályozottá válik a munkavállalásuk. A nők az anyává válás után általában csak az alulfizetett és alacsony státuszú munkákra vagy a rosszulfizető részmunkaidős állásokra számíthatnak, és így könnyen az anyagi függőség és az öregkori elszegényedés csapdájába kerülhetnek. Az anyáknak ez a kirekesztődése és a lehetőségeknek, illetve a mozgástérnek a beszűkülése a szerző szerint egyrészt oda vezet, hogy a nők többsége a gyermeküket  projektként fogja kezelni. A gyermek élete a saját életüknek a kompenzálásává válik. A gyermeknek majd mindent el kell érnie, amit az anya nem tudott, azaz észrevétlenül saját életük terhét is a gyermekre helyzik. Másrészt, az anyák az elismerés hiánya és a paradoxális elvárásoknak való megfelelés kudarca miatt, egymással fognak háborúzni, hogy kicsikarják egymásból és egymással szemben a „legjobb anya” címkét. A szöveg arra is rámutat, hogy ezt a „háborúskodást” hogyan fordítja a fogyasztói társadalom a maga hasznára. Az anyák egy olyan piacnak a rabjai lesznek, mely folyton újabb és újabb, a régit fölülíró nevelési elvekkel, ruhákkal, gyermekfogalalkozásokkal, étrendek kavalkádjával, illetve a „szupermami” test eléréséhez szükségez tanácsokkal lája el az anyákat.

 

A könyv alcíme, Miért lennék inkább apa?, az apák súlytalanabbnak tűnő társadalmi szerepét jelzi. A szöveg azt állítja, hogy a férfiakat kevesebb stigma és elvárás éri, akkor, amikor gyermekük születik. Ez már ott észrevehető, hogy a férfiaktól senki nem kéri számon még idősebb korukban sem, ha nem született gyermekük. Az ő esetükben teljesen elfogadott, hogy a férfi karrierjét vagy az életének egyéb aspektusát fontosabbnak találta, mint azt, hogy gyermeke legyen.  Ha a férfi apává válik, akkor sem kényszerül önfeladásra és a partnerétől való függőségre. A gyermek születése nem változtat az életén, esetleg egy „pluszként” tételeződik. Továbbá, jóval több elismerést kapnak környezetüktől az anyákkal szemben, akik folyton a fennebb leírt ellentmondásos előírásokba és megítélésekbe ütköznek. A férfiak jó apákká válnak már abban a pillanatban, amikor egy órára elviszik sétálni a gyermeket vagy épp a hétvégéjük nagyobb részét a vele való fogalalkozásra és a házimunkába való besegítésre szánják. Az apák nem rekesztődnek ki a felnőtt társadalomból, és látszólag ugyanúgy folytatódik a karrierjük is. Bár úgy tűnik, a férfiak több elismerésben részesülnek, és kevesebb változást szenvednek el az apaságot illetően, a szöveg leleplezi, hogy az apák ugyanúgy áldozatai lesznek a patriarchális társadalom működésének. A férfiaknak, amiatt, hogy a partnerük a tőlük való anyagi függésbe kényszerül, sokkal többet kell majd dolgozniuk, hogy el tudják tartani családjukat. Pénzkereső, jobban mondva „kenyérkereső” géppé kell válniuk ahhoz, hogy a megfelelő életszínvonalat biztosítani tudják. Ez gyakran a házasságok megromlásához, azután pedig váláshoz vezet. Azok az apák pedig, akik otthon maradnának a gyermekükkel, hogy partnerük dolgozni tudjon, ugyanolyan stigmákat kapnak és ugyanolyan akadályokkal szembesülnek, mint az anyák.

Sarah Fischer rendkívül éleslátóan vázolja föl a biopolitikai hatalom működését, az anyasággal járó következményeket, a férfiakat érintő igazságtalanságokat, azonban azzal, hogy az általa javasolt megoldás a munka egyéni, individuális igényekre szabása, nem pedig annak fordítottja, Fischer a neoliberális kapitalizmus csapdájába esik, hiszen azt az elnyomó rendszert akarja emberléptékűre szabni, amely az anyákkal és más társadalmi csoportokkal szembeni kirekesztésen alapszik úgy, hogy ezeket a struktúrákat nem fel számolni akarja, hanem csupán könnyebbé tenni a nők munkavállalását, sőt egész piaci reintegrációját. A szerző más pontokon is ellentmond magának, például kritika alá vonja, hogy a munka uralja az embert, és arra sarkall, hogy ez ellen föl kellene lépni, mégis épp arról kezd két oldalall később beszélni, hogy mennyire szerencsés helyzetben van, mert ha a munkahelyi helyzete úgy kívánja, bármikor abbahagyhatja Emma szoptatását. Továbbá, a szerző az anyaság, mint önfeláldozás kérdését majdnem kizárólagosan a munkában való önmegvalósítás ellenpontjaként tárgyalja. Úgy tűnik, hogy a szerző az önmegvalósítást csakis a munka, a karrier által látja lehetségesnek. Ez pontosan azáltal a kapitalizmus által szuggerált álomkép, mely az anyákat stigmatizálja és az általuk végzett reproduktív munkát, mely a család működésének fenntartásához szükséges, semmiségnek tekinti. Ez az álomkép, hogy semmi más nem számíthat önmegvalósításnak, csupán a munka, a „hivatás”, ugyanolyan szükésges eszköze a rendszernek a saját működésének fenntartásához, akár a nők reproduktív munkájának a láthatatlanná tétele. Mivel a munka a kizárólagos helye az önmegvalósításnak, a társadalom tagjai bármilyen más pozícióban frusztráltnak és identitásvesztettnek érzik magukat, így a munka az ember vágyálmainak egyik legfontosabb elemévé válik úgy, hogy az ezután készésgesen hagyja magát kizsákmányolni és uralni az ún. „önmegvalósítás” jegyében.  A kötet az anyasággal kapcsolatban fontos társadalmi-gazdasági tényezőkre hívja fel a figyelmet, de nem tudja kikerülni a neoliberalizmus csapdáját, melyet ő maga is kritizálni próbál, ráadásul maga is észrevétlenül továbbörökíti a rendszer által rózsaszínbe burkolt elnyomást és önmegvalósításként brendingelt kizsákmányolást.

 

Sarah Fischer: Anyapara. Miért lennék inkább apa?, Scolar Live sorozat, Scolar Kiadó, Budapest, 2018

Hozzászólás

Hozzászólás