Frank Bidart: Herbert White

“Jó érzés volt, mikor fejbe vágtam,

aztán még párszor ismét megtettem,
de vicces volt, ha belegondolok,
mintha más tette volna.

Minden lapos, tompa, üres, kontúr nélküli.

De mégis, szerettem elhajtani az erdő mellett, ahol feküdt,
azt mondani az idős hölgynek és a gyerekeknek, hogy vizelnem kell,
kiszállni, és megtenni vele.
Hogy mindegyikőjük csak rám várt,
                                          jól esett
de mégis, ahogy azt mindvégig pontosan tudtam,
                                                     meg sem mozdult.

Mikor a test már egy ideje bomlásnak indult,
akkor csak kivertem rá, hagytam, hogy hulljon.

Őrülten hangzik, de én mondom,
néha gyönyörű volt; nem tudom, hogy
mondjam el, de egy percre úgy éreztem, bármi lehetséges;
és aztán,
aztán,
       nos, ahogy mondtam, nem mozdult: és láttam,
hogy alattam egy kislány fekszik a sárban:

és tudtam, hogy én nem tehettem,
valaki más kellett, hogy tegye,
ott állni felette,
                  azok közt a nyamvadt, szaros levelek közt.

Egyszer meglátogattam apámat egy motelben, ahol
egy nővel találtam; de a nő már elment;
érezni lehetett a bor illatát; és apám,
elég kínos volt, sírni kezdett.
                                 Egy kicsit még mindig részeg volt,
és arra kért, hogy bocsássak meg neki
mindazért, amit nem tett meg; de, mi a szar?
Ki akart volna együtt maradni anyával? fattyakkal,
nem a saját gyerekeivel?

                                Beültem a kocsiba, és elhajtottam,
és láttam egy kislányt;
akit felvettem, fejbe vágtam, és
megdugtam, és dugtam, és dugtam, és dugtam, aztán

eltemettem,
            a motel kertjében.

Látod, gyerekkorom óta arra vágytam,
hogy érezzem, van értelme a dolgoknak: emlékszem,

milyen volt otthon az ablakból bámulni kifelé,
ahogy majdnem megfolyt az aszfalt
a gyep, a fák, az üveg;
csak ott, csak ott, semmit téve,
némán; feltöltött;
bár falként állt előttem, holtan, és csak visszatartott;
úgy látni akartam, mi van alatta, fel-

hasítani, és valahogy,
valahogy életre kelteni.

                            A föld sója;
egyszer anyám azt mondta, ‘a geci a föld sója…’
Azon az estén milliószor elhaladtam
a Palms Motel 29 előtt, minden

összeállt; rendben volt;
úgy tűnt,
           mindennek így kellett lennie, évekig
próbálkoztam, és végre már befejeztem ezt
                                                   a hatalmas kört.

De aztán, hirtelen rájöttem,
valaki más tette, valami szarházi
bántott egy kislányt; a motel,
                               újra láthattam, egész

idő alatt ugyanaz maradt, nyamvadt
halom tégla, vakolat, mely úgy
tűnt, mintha nem lenne ott; de ott volt, véletlenül.

Egyszer a farmon gyerekkoromban
megdugtam egy kecskét; és nyaka körül a kötél,
amikor menekülni próbált,
szorosabb lett; és épp, mikor elmentem,
meghalt.
                          Másnap visszatértem, hogy kiverjem a testére;
de nem történt semmi…

Anyu egyszer azt mondta:
‘A geci a föld sója, és gyerekeket terem.

Annyira igyekeztem, hogy elmenjek; jobban fájt, mint bármi más;
de nem történt semmi.

Körülbelül hat hónapja hallottam, hogy apa újraházasodott,
így elindultam Connecticutba, hogy meglátogassam,
lássam, boldog-e.
                         Huszonöt évvel fiatalabb volt, mint az apám:
nagyon sok gyermeke volt, és nem tudom, miért,
reszketni kezdtem.
                                             Megálltam a ház előtt; és
az ablakhoz osontam, hogy benézzek…
                                             Ott volt, egy hat hónapos gyerek
az ölében, nevetett, és a gyereket rázogatta, boldogan
játszotta így öregen a papát, miután annyi évet elbaszott,
ez nagyon felhúzott.
                             Arra gondolva, nekem mit nem adott meg,
                             nekik mindazt meg akarta adni…
                             Meg tudtam volna ölni a szarházit…

Természetesen rögtön visszamentem a kocsihoz,
és hidd el, eldöntetett, eldöntetett,
hogy egyenesen hazamegyek…

                                               de ahogy távolodtam,
csak arra tudtam gondolni, hogy kell egy lány,
és minél inkább arra gondoltam, hogy nem szabadna,
annál jobban akartam.

                             Láttam, hogy egyedül jön ki a moziból,
láttam, hogy egyedül van, és
ahogy a háztömbök mellett sétált, körözni kezdtem körülöttük,
azt mondogattam, békén fogod hagyni,
békén fogod hagyni.

                                          Az erdő rémisztő volt!
Ahogy változtak az évszakok, és egyre jobban
kilátszott a koponya, az éjszakák tisztábbak lettek,
és a rügyek; merev bimbók.

De aztán, egy éjszaka,
semmi sem működött…
                                               Nekem az égvilágon semmi
sem úgy jött össze, ahogy akartam;
és képtelen voltam, képtelen voltam
arra gondolni, hogy más tette…

Próbáltam, és próbáltam, de csak én voltam ott,
és a lány, és a szikár fák
azt mondták, ‘Te állsz ott.
                            Te vagy…
                                       csak te.’

                         Remélem, villamosszékbe kerülök.

Pokoli volt, amikor megláttam
                             ÖNMAGAM,
                                     és nem bírtam el
ezzel a látvánnyal…"


Bordás Máté fordítása


eredeti szöveg: https://www.poetryfoundation.org/poems/50170/herbert-white

 

Frank Bidart (1939) Pulitzer-díjas amerikai költő, egyetemi tanár. Első kötete 1973-ban jelent meg Golden State címmel, a Herbert White című vers ebben a kötetben szerepel. T.S. Eliot és Ezra Pound munkássága gyakorolt rá nagy hatást. Korai munkái a bűnösség eredetét és következményeit járják körül, költészetére jellemző a vallomásosság, leghíresebb versei drámai monológok (Herbert White, Ellen West, The War of Vaslav Nijinsky). A Pulitzer-díjat 2018-ban nyerte el Half-Light: Collected Poems 1965-2016 című kötetével.

Hozzászólás

Hozzászólás